EGY TÁRLAT ELÉ

 

Újfent október lett, már vártam. Borús az idő, pedig napot ígért a rádió. Péntek van.

Most, hogy elkezdtem készülni a tárlatomra, számba vettem a képeimet. Ülök, kávézok, jeges vizet iszom mellé. Fejben leltározok, pakolászok. Berendezem messziről a városi galériát, ahol egy évtizedet sertepertéltem. Előkerülnek a régebbi rajzok, a már feledett grafikák. Fotókon csoportosítva, rendszerezve lettek ideje korán. Kattintással látogathatóak. Jó ideje nem nyitottam meg a mappákat.

Kicsinyes dolog, tudom, mégis be kell látnom, a grafikák témája újból megérint. Előbb csak megorrontom, de hamarosan rádöbbenek az igazságra, hogy ezek a vonalak mélyebben vannak bennem eltemetve, mint a halottaim. Nem lesz föltámadásuk sem. Inkább csak arra vállalkoznak, ami eleve kudarcos: tüneti jelenségekként harcba szállnak, viadalra kelnek a lehetetlennel. Azt akarják láttatni, amit éreztem tegnapelőtt, a múlt hónapban, vagy a tavalyi esztendőben. Egyszerre húszféle módon, kiabált vonalakkal, kacskaringózva, beremegve és kisimulva, jól-rosszul, hebehurgyán, elnagyolva éppen úgy, mint a részletekig pedánsan, aprólékos kidolgozással.

Sosem kerestem a szertelen nagy motívumokat. Még az utcaképeimet, a tágas tereket sem szeretem vizuálisan fölmagasztalni. Inkább életre akarom kelteni őket. Egyszerire, megismételhetetlenre. Puszta véletlenséggel kiragadott gesztusokból áll össze, amit képben szeretnék elmesélni, sokféle nyelven, de anélkül, hogy bármely nyelven fejezném ki magamat. Együgyű kezdeményezés? Az – a szónak mindenfajta értelmében. Eléggé reménytelen ez a vívódás. Nézni, látni, értelmezni. Átültetni másba a meglévőt, az eleve adottat. Egész nap, minden időben és minden élethelyzetben, akarattól, életkedvtől függetlenül figyelni, reagálni a jelenségekre – nem könnyű. Reggeltől estig azon munkálkodni, hogy utána a lélekben lakozó éjjeltől reggelig álmodhasson, papírra, kartonra, vászonra kerülhessen. Aztán, ha kész, várni, hogy az elvékonyodott akarat mikor duzzad föl ismét. Mert harcolni kell, folyamatosan. Lázadni könnyű. Aki rabja az életének, csak lázadni tud, ellenben a folyamatos küzdelemre képtelen, mert az tengernyi igazságtalansággal, elmarasztalással, meg nem alkuvással jár. Alkotni egyben kutya kötelesség és becsületbeli ügy, véget nem érő, folyton újabb kamatokat szülő tartozás – számomra. A siker méz íze nem érdekel. (Ki nem állhatom az édességet, a mézet pláne.)

Nézem egy régi portrémat. Dilemmázok, oda tegyem-e a bemutatandó anyag közé. Vége van már annak a szép arcnak. Lecsapott a végzet, ezüstösek maradtak utána az éjszakák, s ha valamit ér is a kép, annyit mindenesetre, hogy emlékeztet rá, a csönd ugyanaz volt akkoriban, mint utána sok-sok álmatlan éjjelemen, amikor a világ elhalt lassan, ahogy apránként fogyott el a fény. Helyette sűrű iszapos áradat kélt, föl, egészen a csillagos égboltig, ahonnét egyedül a csak a böjtölő, sápadt arcú hold kukucskált be az ablakon.

A kezdetekkor elkövettem azt a hibát, hogy a rajzokkal, festményekkel a szépet akartam megragadni. Gyerekes, ma már restellem is. A szépség ugyanis a legelső, ami hűtlenné válik a képhez. Úgy pörög le a festményről, ahogy azokról a régi, elhagyatott paraszt barokk nagygazda házak oromzatáról először a gipsz virágminták kezdenek lepotyogni. Elpattanó szikra csupán a szépség, elvetélt szándék a megragadása is. A gondolatok és érzések drámaibb, kifejezőbb, tömörített formákat igényelnek. Egy három vonalas rajzban több tragédia lehet, mint Munkácsy monumentális trilógiájában. A hangszerelés végzetessége a mérvadó, a többit nem kell firtatni.

Mert kétféle létezés között kell választani: az egyik sok kínnal, vesződéssel, sűrű szomorúsággal jár, hosszú napokkal és lelki tusákkal. A másik fájdalmatlan. Nem hinném, hogy a kötelességre renyhe út lenne az emberibb, az időtállóbb. Farkasszemet kell nézni a valósággal. Vívni a lenti és a fönti ellen, a múltban meghalni, a jelenben elkárhozni, de holnap is megmérkőzni: alighanem ez ad értelmet annak, amit teszek.

Hogy most visszatekintek ezekre a grafikákra, tusrajzokra, tagadhatatlanul látszik, mi emberek, ha ránk hagyják, még a saját magunk utókora is vagyunk.

Valkay Zoltán: Gyönyörök sötét kútja – A meztelen női test igézete

Elhangzott megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt  

„Boldog Tükör – százszor boldog Tükör – !

Szépem orcája benned tündököl:

Várhatom-e vajon, hogy a világon

Az én gyarló szavam szárnyalva szálljon,

Tégedet dicsérve hordja szép neved,

S elősorolja minden érdemed…?”

(Francois Bérenger de la Tour d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)

Akárcsak, mint valami blason-nok, mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…

A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti. Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a férfié a bölcsesség.

Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget észrevegyük! 

A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja… Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.

A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.

A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…

A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…

A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket… 

Mondják és gondolják…

Mondják és gondolják:

útikalauzt írhatnék testedről:

- kezem szeráfjáról

- tekintetem rabjáról

- vágyam gondjáról

Mikor köd bomlasztja hajzatát

s mosolya fakad

Mondják, megírhatnám e művemet

hirtelen s részletező aprósággal:

- kihagyva tégedet gondosan

- hold arcod világát

- szabadságod lepketáncát

mikor nézel könnyeden rajtam át

s tekintetem idegen tájakra akad

Mondják, és jól mondják

E célom röpke és hiú ábránd:

- lesni, várni, vizsgálni egednek éghajlatát

- sóhajod várát duzzadó melleden

- hol vánkosra lelhet minden idegem

Ó, amikor tévelyegtem könnyelműen ízlelve mocsarát

vadóc könnyeid zápora alatt

Mondják, és jól tudom, hogy mindez csalárd

És emberfelettin nemtelen a zárkád:

-         pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben

-         a helyzetem magaslatán

-          (a lélek sír)

Ahol akkor temetne lelket kedves, szerető s barát

mértéktelenül keresve, újabbnál újabb tájakat

És nem mondják, nem

-         hogy mindez nem te vagy

-         kéz, láb töredék

-         mert te máshol élsz, és mint vendég

-         néha-néha visszatérsz

ha magasra hág égen a hold

és rája madár szállva felébreszt hidegen

(Valkay Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)

A PUSZTA POMPÁJA-ZSONGÁSA

Pillanatkép a megnyitóról

Nagy László egyike azoknak az idehazai magyarjainknak, akiről nyugodt szívvel állítható, hogy sokoldalú alkotó, karakterét tekintve egyedi, mi több – érdekes figura. Igazi teremtő, nyüzsgő lélek. Reneszánsz embernek is mondhatnánk, hisz interdiszciplináris jártassága a jószággondozástól kiindulva a népi építészet, a folklórkincsünk mentésén és még sok mindenen keresztül a képzőművészetig ível.

Éppen ez utóbbihoz való nem mindennapi kötődését, festői kvalitását mutathatta be az Ars Natura civil szervezet jóvoltából és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a karácsony előtt két héttel megnyitott önálló tárlatán. A régi E5-ösön, vagyis a Szegedi úton lévő tanyai magángalériában megrendezett kiállításának képei egyetlen tematika köré szövődtek: a rendezvény címéhez méltóan az összes kép valamilyen formában, más-más hangulati elemmel, de a pusztát, a rónát – a vajdasági tájat ábrázolta.

A megnyitón a békéscsabai színi tanoda fiatal hallgatói mellett közreműködött Seregi Zoltán, rendező-színész, aki méltatta Nagy László munkásságát, és szavaival ünnepélyesebbé, meghittebbé tette a rendezvényt. (Egyébként Seregi Zoltánt a vajdasági magyar tévénézők már régtől fogva ismerhetik: vagy ötven éve ő játszotta Tutajost, a Tüskevár című ifjúsági tévéfilm-sorozatban…)

Amint az szóba is került: igen nehéz dolga van annak, aki Nagy Lászlóhoz hasonló fába vágja a fejszéjét, azaz a bácskai rónaság megfestését tűzi ki célul maga elé. Tudniillik a semmi megragadása mindig kihívás az alkotó ember számára. A harsány szín- és formavilágot sokkal egyszerűbb tetten érni, fölvázolni, papírra, vászonra álmodni.

Míg egy tengerparti sziklás rész, egy nagyvárosi utcarészlet kavalkádja, de még egy ízléses virágcsokor is szinte kínálja magát, addig a lapályon a kiégett fűcsomók, a kórók, a száraz dűlőutak nem sok látnivalóval kecsegtetnek – hinné az avatatlan, egyszerű ember. Holott Nagy képeit nézegetve nyilvánvaló a tény: Bácska és Bánát pora, sara, a szikes pusztasága hallatlanul erős vizuális hatásokat tartogat annak, akinek értő a szeme-szíve.

A pasztell technikával, krétával készült alkotások zömén testet öltenek a párák, a ködfoltok, s a levegőben szürkéllő porkristályok finom fátyolként, mintegy sejtetve engedik fölfedezni a puszta intimitását. A festő előtt és után is bizonyára lesznek majd – vagy már vannak – kortársak, akik szintúgy ezt a mágikus tájvarázst igyekeznek láttatni, értelmezni. Nagy László sokadszorra elmesélt képei viszont mellőzik a konvencionális látásmódot. Az alkotó nem esik a langyos semmitmondás csapdájába, ami bizony gyakorta jellemzője a pasztellel ábrázoló művészeknek. Nagy László festői kéznyoma unikális, színvilága karakteres, vonalvezetése a kellő mértékben pulzáló: hol erőteljes, hol pedig pávatoll finomságún puha. Látszik, hogy nem csak az érzelmek, de az élmények is ihlették. Valószínűleg ez a visszafogott természetesség az, ami a szépen megfestett, szemnek kellemes, bájjal átitatott tájképeknek hangulatot teremt. Mert a Járás mértéktartó dinamikája ott érződik a piktúrában fogant akarat által. A romos tanyák meg-megvillanó meszelt fehérje éppen csak vakfoltként vezeti a szemünket a tág térbeliség uralta elvadult bozótos mélyére. A szélben billegő bogáncskóró-fej sem mint díszlet van jelen, hanem a szerves történetmesélés része, az aranymetszés szabálya szerint elhelyezett utalás, az ismert világunk rádiuszát jelölő nagyon is prominens, elhagyhatatlan tartozék. Szentimentalizmus nélküliek Nagy László pusztai képei, képzőművészeti kísérlete komolyságának hiteléért olykor stilizáló manírokat is megenged magának, ékesen bizonyítandó, hogy nem csak valamiféle múló stílusfordító hóbort szülte az alkotásokat, hanem az erős vágyódás, az igényesség, a környezetét tisztelő, a szülőföldjéért rajongó kortárs művészi akarat által.

Egy olyan ember festett a maga és mások kedvére, akinek szívügye a Járás. Aki teljes valójában, az utolsó göröngytől a jegenyefák hegyéig ismeri, éli, és minden nap újrafogalmazza a tájat. Hisz sosem néma a pusztaság. Az alkotói kegyelem révén elegáns zeneiséggel árad belőle a kellem, a szépség. Akár Nagy László képeiből.

Pósa Károly

   

ÉGBE KAPASZKODÓN

Összegző írás a kispiaci Nagy László Galériában Tóth Vilmos magyarkanizsai építész KÉMÉNYEK, KÜRTŐK c.  kiállításmegnyitója kapcsán.

„Ha egy időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant kémény tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére manapság olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők téglái még omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt fogant titkok tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a hold fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat. Ezerszámra láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák azt a sok örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A nagy regények álmodói csak sóhajtoznának mind ama tudás láttán, amit egy öklömnyi, befeketült tégladarab odaföntről végignézhetett!”

Írtam egy esszében jó két évvel ezelőtt, s ha figyelembe vesszük Tóth Vilmosnak a kéményekről készített rajzait a fenti szövegem olvasatának vetületeként aligha kell indokolnom hogy személyéhez miért fűz meghitt barátság olyan hosszú idő óta. Mint a jó bornak, úgy egy jó képtárnak sem árt a reklám, ezért hadd álljon itt még egyszer, nyomatékosítva: igen, a kispiaci bekötőúttól nem messze, az E5-ös főút mellett, ahol benzinkút és parkoló van, annak átellenben található Nagy László privát galériája valamint a magánpraxist is folytató nejének a rendelője, de ez most mellékszál. Annál is inkább az, mert a jó ízléssel, helyes arányérzékkel, és a hagyományokat szem előtt tartva helyrehozott dél-alföldi parasztház – eltekintve a galériai belbecstől – már önmagában is kelleme a szemnek, igazi kis ékszerdoboz. Aki szereti a régi bútorokat, a magyar népi építészet emberléptékű világát, ne sajnálja rá az időt, látogasson el oda. A Nagy László teremtette miliőben csalatkozni nem fog. A péntek késő délutáni rendezvény közönsége sem unatkozott. A házigazdák nevében Dr. Pajor Margit köszöntötte a megjelenteket, majd a Cantilena vegyes kórus előadásában néhány alkalomhoz illő kórusmű hangzott el. A dugig megtelő kis házban folytatódott a tárlat: a képeit bemutató Tóth Vilmos vetítéssel egybekötött előadását nézték, hallgatták végig az érdeklődők. Mondandójában – műépítészről lévén szó – Tóth Vilmos előbb röviden vázolta az általa készített rajzok, grafikák megszületésének miértjeit, majd szűk egy órában rövid építészet- és kultúrtörténeti előadást tartott a kéménynek, mint építészeti elementumnak a meglétéről és korokon átívelő fejlődésének az állomásairól. Megtudhattuk többek között, hogy a kémény szavunk először papírra vetve latinosan kamin-ként lett leírva valamikor a 15. század derekán. Mivel a vidékünkre jellemző szabad-tűzhelyes konyhák némelyikét még a múlt században is használták, ezért nem kell rajta csodálkozni, hogy a kémények inkább a városokban, a kőházak tetején, a polgári jólét jeleként füstölögtek, semmint a szegényes zsúpfödelű parasztházakon. Ennek dacára, ahogy haladunk előre az időben a kéménytípusok meglepő sokszínűségével találkozhatunk. Más sem kell hozzá, csak felemelt fejjel járni, meglátni a szépet. 

Így tett Tóth Vilmos is, aki néha tollal, néha ecsettel, vagy olykor csak rövid mozdulatokkal, skicc-szerűen, ceruzával örökítette meg a háztetőkön tarajosodó kéményeket. Százával rajzolt kéményei nem csak a vidékünkről valók: Svájcban, Dél-Franciaország patinás városaiban, az Isztriai-félszigeten, és Dalmáciában is hódolt a szenvedélyének. Mint fogalmazott, mára ez a hóbortja, passziója – nevezze ki hogy akarja – olyannyira fontossá vált számára, hogy egy-egy díszesebb kürtőt megpillantva, a fölfedezés izgalmával érez késztetést a megrajzolására. Hisz némelyik kémény önmagában is műalkotás számba megy: dísze a tetőnek, kicsiben ház a házon! Az emberi kreativitást dicsérik, amikor észrevehető a házépítő mesterek szándéka: két egyforma kürtő helyett a szabad variációk kifogyhatatlan játékosságából, a szépérzékükre hagyatkozva konstruálnak ötletesebbnél ötletesebb kéményeket. Kell is ez a dicséretes buzgalom. Tóth Vilmos szerint ugyanis a kémény a mindenkori ház azon része, amin körösztül a hajlék tüze, melege összeér az éggel, a fölfelé távozó füstöt eregető kémény mintegy kapocs a Feljebbvalóhoz. Az építmény legmagasabb része, s mint olyan, megkoronázza az ember otthonát. Műértő szemmel, biztos kézzel, mérnöki pontossággal, ugyanakkor egy művész eleganciájával készültek a Tóth-féle rajzok, s ahogy két azonos kémény, úgy két ugyanolyan technikával kidolgozott alkotása sincs. A kürtő-variánsok tarkállanak a Nagy László Galéria verett falú házikójának hűsében. Mind igazolása annak, hogy milyen fontos meglátni a részleteket. Hogy mennyi érték, gazdagság vesz körül bennünket. Ahogy mellettünk, úgy fölöttünk is.

Pósa Károly        

Valkay Zoltán: ELRAJZOLT SZÍNEK, FELAJZOTT VONALAK...

Elhangzott Pósa Károly magyarkanizsai képzőművésznek 2014. március 14-én, a dunakeszi Garas utca 26 alatti Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola Iskolagalériájában megrendezett tárlatmegnyitóján.  

 Mottó:

…„ A Rétnek csíkolt ránca van.

Bácska mezítláb.

Pőre múzsák táncolnak.

Pörög hozzánk,

Szikra búzánk.”(…)

Barázdás múlt-erő.

Pusztai szélfútta értelem.

Délibábos lételem.

Tarló óarany-rőt lánca.

Zsizsegő, zsizsegő…

Lapuló a csönd-álca.”…

(Pósa Károly: Arató dal)

És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a szűkebb világ, a szűkebb környezet, mely bennünket körülvesz. Így van ez a magyarkanizsai Pósa Károly festészetében is. Aki az Alföld azon déli tájékáról jött, ahol a magasan égő Naptűz uralkodását némileg enyhíti a Tisza-víz nílusi frissességének termékeny géniusza. Onnan; a valaha gazdagabb-boldogabb Bácskából, ahol a határtalanság kerek ege alapélmény. Bácskából, ahol az alföldi szabadságvágy és bezártság érzése szárnyak és gyökerek metaforáiként mintegy katalizálják a művészi irányultságot. Ahol a gyökerek a hagyományhoz, a szülő/termő-földhöz való ragaszkodást, a szárnyak viszont az újra való érzékenységet és a nyitottságot jelképezik. Ahol, ugyanakkor nagyon könnyű elsüllyedni is…

„Még így is, hogy az élet gyakran nyakon önt vízzel, még így is lángolok, hát, még ha nem így lenne, akkor mennyire röpülnék” – mondja Pósa Károly, akinek művészetében jószerével a lángoló Nap-tűz vesz találkát a Tisza éltető vizével. Ezért képei; benső igazságának vizualizációi – a techné szemszögéből nézve – a gyorsan felhordott folyékony festékrétegek a sárral tapasztás; a saralás impulzív és expresszív pecsétjeként jelennek meg. S ha megengedhetünk magunknak ilyesmit, művészi percepciója, akár egy sörös-szódás üvegen túli, rekkenő délibábos összeolvadás, s annak ellentétét a széttörtséget idéző alföldi szénakazlak szálkás világának vegyítése, összeszövése. S teszi mindezt ide-oda cikázó fénynyalábokkal közvetítve – rivaldafénnyel keverve. Mert festve rajzol, és rajzolva fest.

Igazi bácskai fauve-ista módjára vadul, mintegy tombolva keresi önön legbelső és felfokozott, néha indulatos de mindig együtt érző érzelmeinek piktúrális kifejezését. A megélt és átélt újrafogalmazását végzi: tapasztalatait elrajzolt színek nyelvén értelmezi. Élményábrázolásába annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. És persze, hogy meghagyja. Pósa Károly festészetében a rajzos mozdulat főszereplő. Mert hisz a mozdulat hitelességében… 

A villámgyors mozdulattal; a pőre gesztussal, Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldöntetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…

Munkáiban a spirituszt a mimézisen túltengő poézis szolgáltatja: mert ábrázolva bármi-valamit, valakit, egészen másról: érzésekről, vágyakról, a mögöttesről próbál tanúbizonyságot tenni. Alkotási módszere hasonlatos a karikacsapáshoz: indulatos szelídség. Mondhatni duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon nekünk valamit, valami olyat, ami egyébként illanó, akár egy hetérikus, fatális nő pillantása, egy faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy széljárta járásszéli kóró-csomó hajlongása, egy a Tiszán tovatűnő árnyékhullám, vagy egy magányos bácskai tanya életjele a semmiben, vagy csak egy távolba tűnő ismeretlen égi absztrakció. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget megragadni próbálna. Festészetének magasztossága ebben rejtezik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, s mindezt azért, hogy a kiváltott érzés által a régi emlékének kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára hívja fel a figyelmet.

A megszokásba zárt nézések felszabadítására irányuló tettét akkor kíséri siker, ha a képzeletét és kezét jó érzékkel nyitott szívvel tudja közvetíteni… Mert az alkotáshoz lélek kell, a lélek pedig röpül… röpül és jószerével megfoghatatlan… És ha megfoghatatlan is, kívánságként mégis megmarad számunkra a kiengesztelhetetlen vágy – festőnk nemes és egyszerű üzenete, hogy megőrizzük a mindenkor kereső tekintet lelkes állapotát…

Halak, deres móló

Srdić Igor és Sarnyai Zoltán tárlatáról 

Foto: Sinuspictures

„A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit így teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli.”

Immáron nem először, a két fiatal művész lelkét pedig - miként a kagylóval teszik - felnyitotta és megérintette a kanizsai táj. Mert a volt Pannon-tenger medrének alján ott lapul az időtlenség, a kipusztult meszes ős-csigaházak. Ide van megírva a levegőbe, a pusztuló őslények tragikus vonaglása, mert ez a seholse volt mesebeli szörnyek kiszáradt, szikkadt világa. Csoda-e, ha szellemük szól, parancsra ösztönöz? 
Hisz még a Tisza, az évszakok változása és az itt élő emberek tekintete is ott van valahol a felhőkbe rajzolva. A szántások rögében porladnak a régmúlt hangok, és a folyó jéghártyájának repedésében cikkan a tegnap. 
Hányakat ihlet még meg a bácskai táj, az itteni emberi sorsok? Eleddig is csak úgy volt, hogy kit megkarcolt, kit megsimogatott az a semmivel sem összehasonlítható érzés, ami az alkotó embert arra noszogatja, hogy cselekedjék. Mutassa meg önmagát! Láttassa árnyéka helyén a fényt! Színeket gyúrjon és a hangsorok búzakalászából, egyenként pörgesse a szemeket! Fényképezőgépe lencséje legyen lélek-tükre. 
Sarkantyúzza Igort és Zolit is ez a kényszerű igazság. 
Szülőföldjük szilánkjai a fotókon. 
A táncos lányka bájos mozdulatát ellenpontozza a vén cigány szétfelé kancsi portréja. 
A folyóparti füzesek romantikájának itt szaga van, amit szemben, a partra dobott, oszladozó haltetemek árasztanak. Darabos festmények, elidegenült, torz emberfigurák mellett ott a szerbiai kolostor koppanó csöndje. Bibliai szelíd magány és a magzatgyilkos arctalanság jól megfér egymás mellett a falakon. Mondhatni: kiegészítik egymást. Úgy tesz az egyik a másik mellé, hogy fölerősíti az ellenpólust, és így válik a suttogás sikollyá, a kíméletlen durvaság, a fojtogató torokszorítás ártatlanságban fogant gyermeki öleléssé.
Ki tudná megmondani, vajon jól van-e ez így? 
Ki merné azt állítani, hogy nem mi, emberek vagyunk ilyenek, széttagoltak, jók, rosszak, szerethetőek és pusztulásra ítéltettek?
 
A két fiatal nem először állít ki Magyarkanizsán. A városi képtár a tavalyi esztendőben is teret biztosított a tehetségnek. A tenni akarást segíteni kötelesség. Elnézve a tárlat anyagát bebizonyosodni látszik, hogy nem hiábavaló a fiatal művészek patronálása. A kritika, és a jó szó termékeny talajba hullva olyan értékként szökkenhet szárba, amely az egész közösségünkre nézve irányt és erőt adó minőséggé változhat.
 
Mikor a művészetet látni, akkor az összeegyeztethetetlenül többet jelent a fölszínen tapogatózástól. A lényegi, mélyebb tapasztalás lehetőségét kínálja. Tudatunk egészét tudja mozgósítani.

Így valahogy megláthatjuk a hajdan volt Pannon-tenger üledékes medrét csak úgy, mint a reánk néző szemekbe temetett múltat s lelkünk legféltettebb zugaiban lényegünk fölismerésének igazgyöngyét. 

Lehet: elég csak vállmagasságban szétnéznünk. 

Pósa Károly