 |
| Pillanatkép a megnyitóról |
Nagy László egyike azoknak az idehazai magyarjainknak, akiről nyugodt
szívvel állítható, hogy sokoldalú alkotó, karakterét tekintve egyedi, mi több –
érdekes figura. Igazi teremtő, nyüzsgő lélek. Reneszánsz embernek is
mondhatnánk, hisz interdiszciplináris jártassága a jószággondozástól kiindulva
a népi építészet, a folklórkincsünk mentésén és még sok mindenen keresztül a
képzőművészetig ível.
Éppen ez utóbbihoz való nem mindennapi kötődését, festői kvalitását
mutathatta be az Ars Natura civil szervezet jóvoltából és a Bethlen Gábor Alap
támogatásával, a karácsony előtt két héttel megnyitott önálló tárlatán. A régi
E5-ösön, vagyis a Szegedi úton lévő tanyai magángalériában megrendezett
kiállításának képei egyetlen tematika köré szövődtek: a rendezvény címéhez
méltóan az összes kép valamilyen formában, más-más hangulati elemmel, de a pusztát,
a rónát – a vajdasági tájat ábrázolta.
A megnyitón a békéscsabai színi tanoda fiatal hallgatói mellett
közreműködött Seregi Zoltán, rendező-színész, aki méltatta Nagy László munkásságát,
és szavaival ünnepélyesebbé, meghittebbé tette a rendezvényt. (Egyébként Seregi
Zoltánt a vajdasági magyar tévénézők már régtől fogva ismerhetik: vagy ötven
éve ő játszotta Tutajost, a Tüskevár című ifjúsági tévéfilm-sorozatban…)
Amint az szóba is került: igen nehéz dolga van annak, aki Nagy Lászlóhoz
hasonló fába vágja a fejszéjét, azaz a bácskai rónaság megfestését tűzi ki célul
maga elé. Tudniillik a semmi megragadása mindig kihívás az alkotó ember
számára. A harsány szín- és formavilágot sokkal egyszerűbb tetten érni,
fölvázolni, papírra, vászonra álmodni.
Míg egy tengerparti sziklás rész, egy nagyvárosi utcarészlet kavalkádja, de
még egy ízléses virágcsokor is szinte kínálja magát, addig a lapályon a kiégett
fűcsomók, a kórók, a száraz dűlőutak nem sok látnivalóval kecsegtetnek – hinné
az avatatlan, egyszerű ember. Holott Nagy képeit nézegetve nyilvánvaló a tény:
Bácska és Bánát pora, sara, a szikes pusztasága hallatlanul erős vizuális
hatásokat tartogat annak, akinek értő a szeme-szíve.
A pasztell technikával, krétával készült alkotások zömén testet öltenek a
párák, a ködfoltok, s a levegőben szürkéllő porkristályok finom fátyolként,
mintegy sejtetve engedik fölfedezni a puszta intimitását. A festő előtt és után
is bizonyára lesznek majd – vagy már vannak – kortársak, akik szintúgy ezt a
mágikus tájvarázst igyekeznek láttatni, értelmezni. Nagy László sokadszorra
elmesélt képei viszont mellőzik a konvencionális látásmódot. Az alkotó nem esik
a langyos semmitmondás csapdájába, ami bizony gyakorta jellemzője a pasztellel
ábrázoló művészeknek. Nagy László festői kéznyoma unikális, színvilága
karakteres, vonalvezetése a kellő mértékben pulzáló: hol erőteljes, hol pedig
pávatoll finomságún puha. Látszik, hogy nem csak az érzelmek, de az élmények is
ihlették. Valószínűleg ez a visszafogott természetesség az, ami a szépen
megfestett, szemnek kellemes, bájjal átitatott tájképeknek hangulatot teremt.
Mert a Járás mértéktartó dinamikája ott érződik a piktúrában fogant akarat
által. A romos tanyák meg-megvillanó meszelt fehérje éppen csak vakfoltként
vezeti a szemünket a tág térbeliség uralta elvadult bozótos mélyére. A szélben
billegő bogáncskóró-fej sem mint díszlet van jelen, hanem a szerves
történetmesélés része, az aranymetszés szabálya szerint elhelyezett utalás, az
ismert világunk rádiuszát jelölő nagyon is prominens, elhagyhatatlan tartozék.
Szentimentalizmus nélküliek Nagy László pusztai képei, képzőművészeti kísérlete
komolyságának hiteléért olykor stilizáló manírokat is megenged magának,
ékesen bizonyítandó, hogy nem csak valamiféle múló stílusfordító hóbort
szülte az alkotásokat, hanem az erős vágyódás, az igényesség, a környezetét
tisztelő, a szülőföldjéért rajongó kortárs művészi akarat által.
Egy olyan ember festett a maga és mások kedvére, akinek szívügye a Járás.
Aki teljes valójában, az utolsó göröngytől a jegenyefák hegyéig ismeri, éli, és
minden nap újrafogalmazza a tájat. Hisz sosem néma a pusztaság. Az alkotói
kegyelem révén elegáns zeneiséggel árad belőle a kellem, a szépség. Akár Nagy
László képeiből.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése