– Uccs! – kisgyerekkoromban
klikkerezve – a gyengébbek, illetve a finomabbra hangoltak kedvéért:
üveggolyózva – ezt a bűvös szót süvöltöttük, amikor utolsó dobók akartunk
lenni. Hát, most ez a cikksorozatom utolsó dobása. Uccs.
A vége felé érve mondandómnak, stilárisan elkélne egy kis összegzés. Mi –
nagyon okosnak, kiműveltnek és intellektuálisan föltupírozottnak hitt emberek –
amúgy is szeretjük levonni a tanulságot. Mindig mindenből okulni akarunk. Pedig
ha valahol a sok bába között elvész a megszületendő igazság, akkor az a hely
bizonyosan Bosznia lesz.
Ezért ennek az élménybeszámoló ciklusnak a záró epizódját ne vegye senki
készpénznek (noha lesz benne szó árakról). Inkább amolyan cinkos
kikacsintásnak. Hátha a kis színes történetekből, egy-egy ásónyomnyi leletből,
fölszínre fordított átélt jelenetből mélyebb, átfogóbb kép rajzolódik ki
Boszniáról, mint egy – a témát miszlikbe analizált –, szociográfiai igénnyel
kimunkált tanulmányból.
Amikor még Boszniát csak hírből tapasztaltam, Robert Musilt olvasva már
akkor heves ellenérzéseim voltak a zseninek mondott író téziseivel
kapcsolatban. A kötetei külsérelmileg megsínylették a dobálózásomat. Különösen
a „tulajdonságok nélküli ember” miatt, amit a Monarchia akkori ellenlábasait
folytatva ezek a mostani, destruktív szellemi örököseik is az egekig magasztalnak.
Hol másutt? Legfőképpen Közép-Európában, erős bizonyítékaként annak, hogy Freud
sem véletlenül Bécsben kezdte a praxisát… Köztudott, hogy a derék Musil osztrák
bakaként a Nagy Háborúban eleget vitézkedett a balkáni hadszíntéren, ezért ha akkoriban
szeme-füle, meg szíve-lelke van, ha igazán empatikus figura lett volna, soha
eszébe nem jut Császári Őfőméltóságának az alattvalóit „tulajdonságok
nélkülinek” titulálni. A bosnyákok ugyanis – amúgy befejezetlen – írásának az ékes
cáfolatai. Nemhogy karakter híján lennének, inkább nagyon is tarka jellemrajzú,
temperamentumos, olykor ambivalens viselkedésű és mégis egyedi módon,
megkülönböztetett értékrenddel bíró emberek. A szkepszisbe, nihilbe fulladó
nyugat-európaiakhoz mérve ők még ma is a megtestesült egzotikumnak tekinthetők.
Ha ismerőseik között netán akadnak olyanok, akik katonaként bosnyákokkal cimboráskodtak,
kérdezzék meg tőlük, igazam van-e? Fogadjunk, hogy nem kevés példával tudnak
majd igazolni.
Szarajevó sikátorszerű kis utcácskáival összepántolt központjában – nem
tagadom – majdnem minden éjjel elevett a fene kocsmázni. Így hát a sokadik
kiránduló nap vége is egy Baš
Čaršija szívében pulzáló parányi
lokálban talált. Előző napi portyámon kifigyeltem: volt odabent sörcsap.
(Említettem már, Boszniában nem árt terepszemlét tartani, mielőtt beül valahová
a szomjúhozó utazó. Nem mindegy ugyanis, hogy narancslés lesz-e a buli, vagy
kicsit fölnőttesebb.) A kiskocsmát Zlatan
bátyó tartotta. Hatvan körüli vén júgó rockerként motoros-szögecses bőrkabátban
mosogatta a krigliket. A helyiségbe ha tíz ember befért. Aznap este – valamivel éjfél előtt – benyitván, csak egy párocska ücsörgött a bárszékeken. A söntés
túlsó végébe húzódtam, ne zavarjam a meghitt társalgásukat, ámbár így is csak
kétlépésnyire voltam tőlük. Szürcsölgettem a korsómból. Jobb híján a
telefonomat simogattam, mint mostanában, ebben a kommunikációtól pezsgő érában
teszi az a sok nyomorult, egyedül hagyott ember, akiknek elvonási tüneteik
lesznek, ha fél napig nincsenek a facebookon. Tíz perc sem kellett, átszólt
hozzám a fiatalember:
– Bocsánat, uram – mondta
tisztelettudóan – miért ül ott
egymagában? Jöjjön, telepedjen ide mellénk, beszélgessünk. Én Denis vagyok, a
menyasszonyomat meg Zoricának hívják.
Bevallom: a meglepetéstől
köpni-nyelni nem tudtam. Engemet, a vadidegent meginvitáltak a társaságukba,
csak mert magányosnak ítéltek!? Azóta töprengek rajta, és belepirulok a
fölismerés szégyenébe, hogy valószínűleg én még soha az életben nem
gyakoroltam ekkora gesztust hóttismeretlen embertársam javára. Ami nekik volt
fölfoghatatlan, az eleddig nekem nem számított. Ez a jótét, szívélyes, és
nagyon emberi gondolkodásmód nagyon szíven ütött. Mái napig rágódok rajta.
Aztán persze átültem hozzájuk. Hajnali kettőig beszélgettünk arról, hogy
jegyben járnak, lesz esküvőjük. Elmesélték, miként képzelik el a közös
életüket. Ezerféle módon tudtomra adták, hogy átutazó, magyar turista létemre is
teljesen egyenrangú embertársuknak tekintenek. Őszinték és kedvesek voltak.
Megindító élményként tekintek vissza a velük átdiskurált éjszakára.
Szerét sem tudom, hány hasonló alkalom adódott, amikor a bosnyákok között
járva a jóságuk, az emberszeretetük megmutatkozott. Elsőre eltársalogtak velünk
a pincérek, a benzinkutasok, a bennünket útba igazítókkal együtt viccelődtünk.
És általában: soha nem botlottunk olyanba, aki emlékeztetett volna arra a
nagyon ismerős, már-már megszokott, rideg elutasításra, ami a jóléti államok
kimért embertípusainál tapasztalható.
Az ottaniak meggyőztek arról, hogy Boszniába érdemes visszamenni. Még az
ilyen szűk mellényű, lapos zsebű alakoknak is van ott keresni- és találni valójuk. Hisz a szerbiai árainkhoz viszonyítva is körülbelül 10-15
százalékkal, vagy akár egy harmadával is olcsóbbak a termékek. A KM,
konvertibilis márka feleannyit ér, mint az euró. Átszámítva az árakat, szinte
minden olcsóbban kapható.
Hisz az ottaniak szegények. Csak a szívük az, ami irigylésre méltóan
gazdag.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése