2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. december 9., péntek

BOSZNIA : ÚJRATÖLTVE - 7. (befejező rész)



  

 – Uccs! – kisgyerekkoromban klikkerezve – a gyengébbek, illetve a finomabbra hangoltak kedvéért: üveggolyózva – ezt a bűvös szót süvöltöttük, amikor utolsó dobók akartunk lenni. Hát, most ez a cikksorozatom utolsó dobása. Uccs.
A vége felé érve mondandómnak, stilárisan elkélne egy kis összegzés. Mi – nagyon okosnak, kiműveltnek és intellektuálisan föltupírozottnak hitt emberek – amúgy is szeretjük levonni a tanulságot. Mindig mindenből okulni akarunk. Pedig ha valahol a sok bába között elvész a megszületendő igazság, akkor az a hely bizonyosan Bosznia lesz.
Ezért ennek az élménybeszámoló ciklusnak a záró epizódját ne vegye senki készpénznek (noha lesz benne szó árakról). Inkább amolyan cinkos kikacsintásnak. Hátha a kis színes történetekből, egy-egy ásónyomnyi leletből, fölszínre fordított átélt jelenetből mélyebb, átfogóbb kép rajzolódik ki Boszniáról, mint egy – a témát miszlikbe analizált –, szociográfiai igénnyel kimunkált tanulmányból.
Amikor még Boszniát csak hírből tapasztaltam, Robert Musilt olvasva már akkor heves ellenérzéseim voltak a zseninek mondott író téziseivel kapcsolatban. A kötetei külsérelmileg megsínylették a dobálózásomat. Különösen a „tulajdonságok nélküli ember” miatt, amit a Monarchia akkori ellenlábasait folytatva ezek a mostani, destruktív szellemi örököseik is az egekig magasztalnak. Hol másutt? Legfőképpen Közép-Európában, erős bizonyítékaként annak, hogy Freud sem véletlenül Bécsben kezdte a praxisát… Köztudott, hogy a derék Musil osztrák bakaként a Nagy Háborúban eleget vitézkedett a balkáni hadszíntéren, ezért ha akkoriban szeme-füle, meg szíve-lelke van, ha igazán empatikus figura lett volna, soha eszébe nem jut Császári Őfőméltóságának az alattvalóit „tulajdonságok nélkülinek” titulálni. A bosnyákok ugyanis – amúgy befejezetlen – írásának az ékes cáfolatai. Nemhogy karakter híján lennének, inkább nagyon is tarka jellemrajzú, temperamentumos, olykor ambivalens viselkedésű és mégis egyedi módon, megkülönböztetett értékrenddel bíró emberek. A szkepszisbe, nihilbe fulladó nyugat-európaiakhoz mérve ők még ma is a megtestesült egzotikumnak tekinthetők. Ha ismerőseik között netán akadnak olyanok, akik katonaként bosnyákokkal cimboráskodtak, kérdezzék meg tőlük, igazam van-e? Fogadjunk, hogy nem kevés példával tudnak majd igazolni.
Szarajevó sikátorszerű kis utcácskáival összepántolt központjában – nem tagadom – majdnem minden éjjel elevett a fene kocsmázni. Így hát a sokadik kiránduló nap vége is egy Baš Čaršija szívében pulzáló parányi lokálban talált. Előző napi portyámon kifigyeltem: volt odabent sörcsap. (Említettem már, Boszniában nem árt terepszemlét tartani, mielőtt beül valahová a szomjúhozó utazó. Nem mindegy ugyanis, hogy narancslés lesz-e a buli, vagy kicsit fölnőttesebb.)  A kiskocsmát Zlatan bátyó tartotta. Hatvan körüli vén júgó rockerként motoros-szögecses bőrkabátban mosogatta a krigliket. A helyiségbe ha tíz ember befért. Aznap este – valamivel éjfél előtt – benyitván, csak egy párocska ücsörgött a bárszékeken. A söntés túlsó végébe húzódtam, ne zavarjam a meghitt társalgásukat, ámbár így is csak kétlépésnyire voltam tőlük. Szürcsölgettem a korsómból. Jobb híján a telefonomat simogattam, mint mostanában, ebben a kommunikációtól pezsgő érában teszi az a sok nyomorult, egyedül hagyott ember, akiknek elvonási tüneteik lesznek, ha fél napig nincsenek a facebookon. Tíz perc sem kellett, átszólt hozzám a fiatalember: 
 – Bocsánat, uram – mondta tisztelettudóan miért ül ott egymagában? Jöjjön, telepedjen ide mellénk, beszélgessünk. Én Denis vagyok, a menyasszonyomat meg Zoricának hívják.
 Bevallom: a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Engemet, a vadidegent meginvitáltak a társaságukba, csak mert magányosnak ítéltek!? Azóta töprengek rajta, és belepirulok a fölismerés szégyenébe, hogy valószínűleg én még soha az életben nem gyakoroltam ekkora gesztust hóttismeretlen embertársam javára. Ami nekik volt fölfoghatatlan, az eleddig nekem nem számított. Ez a jótét, szívélyes, és nagyon emberi gondolkodásmód nagyon szíven ütött. Mái napig rágódok rajta. Aztán persze átültem hozzájuk. Hajnali kettőig beszélgettünk arról, hogy jegyben járnak, lesz esküvőjük. Elmesélték, miként képzelik el a közös életüket. Ezerféle módon tudtomra adták, hogy átutazó, magyar turista létemre is teljesen egyenrangú embertársuknak tekintenek. Őszinték és kedvesek voltak. Megindító élményként tekintek vissza a velük átdiskurált éjszakára.
Szerét sem tudom, hány hasonló alkalom adódott, amikor a bosnyákok között járva a jóságuk, az emberszeretetük megmutatkozott. Elsőre eltársalogtak velünk a pincérek, a benzinkutasok, a bennünket útba igazítókkal együtt viccelődtünk. És általában: soha nem botlottunk olyanba, aki emlékeztetett volna arra a nagyon ismerős, már-már megszokott, rideg elutasításra, ami a jóléti államok kimért embertípusainál tapasztalható.   
Az ottaniak meggyőztek arról, hogy Boszniába érdemes visszamenni. Még az ilyen szűk mellényű, lapos zsebű alakoknak is van ott keresni- és találni valójuk. Hisz a szerbiai árainkhoz viszonyítva is körülbelül 10-15 százalékkal, vagy akár egy harmadával is olcsóbbak a termékek. A KM, konvertibilis márka feleannyit ér, mint az euró. Átszámítva az árakat, szinte minden olcsóbban kapható.
Hisz az ottaniak szegények. Csak a szívük az, ami irigylésre méltóan gazdag.   

 Pk 

Nincsenek megjegyzések: