 |
| Tom Waits |
„A diárium minden csinnadratta
híján behúzta a százötvenezredik strigulát. Köszönöm azoknak, akiket illet! Kicsit
későbbre vártam a jubilárisnak tekinthető látogatószámot, de úgy látszik –
dacára a komótos tempónak – néha sikerül átlépni önmagunk árnyékán. Még ha a
150000. kattintás eredmény is, valamiért bornírt közönnyel fogadtam. Régebben,
emlékszem, hogy örültem a tízezredik vendégnek, annak, amikor meglett a
tucatnyi állandó olvasóm, meg azért, ha páran tetszésüket, ellenszenvüket
fejezték ki a közösségi oldalakon. Ha akadt, aki dicsért, vagy akivel
vitatkozni lehetett. Visszaigazolás volt. Mindig további munkára sarkallt. Ám
amilyen gyarló az ember, egy idő után már nem elégszik meg a kis dolgokkal.
Egyre többet, és még többet akarnánk. Ráadásul egyre könnyedebben, olcsóbban,
mind kevesebb ráfordítással lopni a siker ízét. Ismerek néhány olyan
szerencsést, akiknek ez összejön. Nem kell hozzá túl nagy mázli. Csak a
megfelelő helyen a mindig megfelelőt mondani. Hogy a rendszer részesévé váljék
az illető. Utána már elég, ha leír egy-egy mondatot. Prófécia lesz belőle. Egymás
sarkára hágva hozsannázzák majd, elalélnak tőle az akol meleg belletristák, s
készítenek belőle-róla bő lére eresztett tanulmányokat. Mit érzett, amikor
leírta? Mi járt a fejében? Nekem ez és ez jut róla az eszembe, ó, jaj, istenem,
vajon a mester is ugyanezt gondolta? „Gondolta
a fene” – mondta egyszer a csöndös béketűréséről közismert Arany János,
amikor valamelyik széplélek szételemezte az egyik költeményét. Viszont ma
nincsenek zseniként is szerényre hangolt Arany Jánosaink, sem ízig-vérig
következetes Márai Sándoraink, csak kopott ipari-iparkodó gyémántok vannak,
talmi csillogással, egy marék giliszta gerincességével. Nem tudhatom, hogy
sokkal korábbi érákban is hasonló módon csalárd volt-e a művészet, azaz
hazudoztak-e róla ennyit valaha, mint mostanában. Az viszont biztosan állítom:
amióta az eszemet tudom, a teremtő, igazi művészet nyomokban, ha lelhető.
Helyette dívik a szemfényvesztés, az öncélúság, a forma- és tartalomnélküliség.
Mert az én – én – én, csakis az én szemléletébe valahogy nem illeszthető a
mindenen fölülemelkedő, komoly alkotás (jó értelemben vett) mágiája.
Nagyon csikó korunkban, amint kiismertük a kortárs művészet huncut
természetét, hamar viccet faragtunk belőle. Pimaszok voltunk, persze, de
kristálytisztán láttuk miként zajlik a vircsaft. Összenéztünk: ennyi az egész?
Hát ettől nagyobb szélhámosságot is csináltunk már alapon, elkezdtünk
alternatív színházzal foglalkozni. Egy ízben, az ad hoc összegründolt
előadásnak már csak a címe hiányzott. Ám egy istennek nem jutott eszünkbe
semmi. Végül jött a mentő ötlet. Fölütöttünk találomra egy művészettörténet
könyvet és csukott szemmel rábökdöstünk két-három szóra. Percek alatt meglett
az áhított cím, amitől frappánsabbat kívánni sem lehetett volna: A kereszténység magától kancsók. És hogy
milyen, és mekkora csalásra, hazudozásra járatott a művészet, az bizonyította
legjobban, hogy a bemutatott produkciónknak a legtöbb babért – kétségkívül a
címe aratta le. A színházi zsűri zajos értékeléssel magasztalt bennünket, neves
szakemberek ott előttünk összevitáztak a művünk és a cím között átsejlő
mögöttes mondanivalón. Végül a sok esztéta, kritikus, rendező-színész arra a
következtetésre jutott, hogy a „kan csók” Júdás csókja, és mitőlünk, azaz
magától kereszténység a kereszténység, tudniillik bennünk él tovább Júdás
árulása Jézussal szemben. Egymáson pipiskedve ezt mind belemondták,
belemagyarázták az arcunkba. Ma sem értem, hogy bírtuk ki röhögés nélkül.
Szerét sem tudom, hány ízben láttam már festményt, ami absztraktként lett
ugyan meghatározva, és mégis: avatatlan szemlélő is rögtön kilátta belőle a
hamisságot, a csalást. A hókuszpókuszt. A színek egymásra vakolt semmijét.
Sokan azt vélelmezik, elég összevillázni szavakat, máris kész egy modern
vers. Pocsék irodalmi művek születnek, miközben jajgat az elefántcsont-torony
klérusa, hogy nem olvasnak az emberek. Pedig az emberek igenis olvasnak.
Meglehet, nem annyit és úgy, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt, de vannak még
elég sokan, akik hisznek a leírt szó tisztességében. Már ha egyáltalán ama
bizonyos szöveg valóban tisztességgel leírt. Ha ember, jellem, világlátás,
markáns vélemény, egyenes gondolatiság, tűpontos igazság, meg még kismillió
egyéb érték párosul hozzá. Akkor megveszi a közönség és elolvassa a könyvet.
Keresni fogják a könyvtárakban, és a kötet megéri majd a sokadik kiadást. Ehhez
azonban több alázattal, több odafigyeléssel és tiszta lélekkel kéne alkotni.
Írni, festeni, szobrászkodni, zenélni vagy táncolni. Hisz mára már egy kályha
begyújtása is nagy művészet tud lenni. Nem mindegy tehát, milyen lánggal
lobogunk. Tom Waits meg is énekelte.”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése