MENNYBŐL AZ AGGYAL

 

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, december 16-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Most lenne ideje a szárnyalásnak, a meghittségnek, a szép szavaknak. Ehelyett látjuk, mi van.

Van persze szárnyalás, de egy kis ékezetfölösleggel. Megy a haragszomrád a horvátokkal, mert kekeckednek Brüsszelben a szerbekkel.  Ha még ez sem elégséges casus belli, akkor viszont egy szállítmánynyi tejcsokoládé miatt is diplomáciai jegyzékváltás történik Belgrád meg Zágráb között. Kész szerencse, örüljünk, ha télvíz idején nem kezdik ágyúzni egymást. Akadnának hasonló történelmi előzmények: ópium-háború, tearakományok miatti felkelés, joghurt-forradalom… Csokis harc?
Megfilmesítésre érdemes.

Ugyan ki lenne karácsonytájt ádázabb, hadra foghatóbb ellenség egy régi, bizalmatlan szomszédnál?

Vajon ki?

Hát a saját fajtánk. 

Megjegyzésre érdemes.

Mivel ez az ország amúgy is gödör alján van, advent idején már nem akarnék mélyebbre ásni. Mindehhez Vučić-ozni, Fidesz-bérencezni, VMSZ pocskondiázást hallgatni, leszólni a másikat, és mindenkire lőni, aki nem a mi szánk íze szerint korrupt politikailag.  Megteszik helyettem azok a vajdmagyar serénykedők, akik nemhogy Szerbiáról, de Magyarországról is év végi világvégi látomásokat képesek vizionálni.

Egyik fontos akciójuk épp a minap zajlott. Gyűjtést indítottak Aleppóért, a „nem Orbáni magyarok”… Felőlem akár Isauráért is. Rejtő óta úgyis tudott, hogy az ilyenek Gustav Bahrért mindig jobban aggódtak, mint az ismerős, de éhenkórász lépcsőházi zongorahangolóért. Lefogadom, hogy a nématérképen órákig matatnának, míg hellyel-közzel pontosítják Aleppót. Majd akkor szóljanak, ha a bánáti szórványért, vagy az oromparti tanyákon élőkért is szorul beléjük ennyi empátia. Igaz, térkép nélkül azokon a dűlőutakon is a biztos éhhalál várna rájuk. Szóval, amíg lyukas a térerő, meg nincs wifi a tanyavilágunkban, addig coki neked, vajdasági magyarság. Röpdösött keveset egynéhány széplélek, mennyből az aggyal. Ötleteltek egyet, ami ha ötlet lett volna, jó lenne. De hát nem az. Klasszikusokat csak pontosan alapon egy másik mennyből agyalót is megér ideidézni.

 „Nem hülyék a menekültek se, nem véletlenül nem akarnak Magyarországon maradni, hát látják ők is, hogy egy összerohadó trágyadombbá kezd válni, pont olyan hellyé, ahonnan ők is elmenekültek. Csak idő kérdése.”

Ó, ha rózsabimbó lehetnél! Mintha valami párhuzamos univerzumban a FIDESZ lenne szopóágon, és nem az ellenzéke! Ó, ha lenne elég macskagyökér-tea a világon!
Annak idegnyugtató hatása régtől igazolt. Bár nem hinném, hogy a citált alanyokhoz hasonlókon, a kollapszust jósoló lelkeken akárhány dózis segítene.

Ha 2016-ban Magyarország valakinek „összerohadó trágyadomb” benyomását kelti, akkor az illető csak egy-egy pillanatnyira rögzülhet a valósághoz. Mint mikor a strucc följön levegőt venni. Tudjuk, az ilyenfajta embernek nincs fokozása. Bináris. Számára nem létezik az esetleg fogalma. Vagy az, vagy nem az. Tovább nem lát. Politikailag vak, mondhatni alultáplált. Mindez a közelmúltban milyen szépen megmutatkozott az alkotmánybírák jelölésénél! Értelmes párbeszéd helyett inkább beálltak a pofonba. Ha valakinek ez hiányzik… Pedig majdnem biztos, hogy nem mazochizmusról van szó. Ez mindössze az ellenérdekeltek hőzöngése. Ők a kelleténél kicsit aktívabb, a demokrácia-féltő kollekcsönből szalajtott embertársaink.

Ám az idézett utolsó mondattal maradéktalanul egyetértek. Csak idő kérdése, mikor döbben rá valaki arra, hogy mindaz, amiben kanala volt, amit eddig összehordott, nemhogy tűnő epizóddá foszlik, hanem feledhető és az évek múlásával kínossá váló malőrként fogja kísérteni. Rossz nap fog virradni, amikor majd a sok holdkóros mimózának föl kell ébrednie. Addig viszont még egy jó darabig itt, Vajdaságban kénytelenek pászítgatni megfelelő rámát a nagy képükhöz. És odafentről, a mennyei szférákból osztani az agyat.  

Az ilyen édesdeden agyonműveltekről, a „nem Orbáni magyarokról” eszembe jutott egy régi vadkeleti tanmese.

„Réges-régen, egy távoli galaxisban egy saolin főpap ellen merényletet terveztek. A legendásan bátor öreg mestert a templom egyik félreeső termében támadták meg. Egyszerre vagy harminc csuklyás, állig fölfegyverzett bérgyilkos rontott rá. A főpap amint meglátta őket, iszonyatos haragra gerjedt. Összevonta a szemöldökét és halálos átkot szórt az ellenségeire, majd tenyerével az asztalra csapott, s a nehéz tölgyfa lapok ettől csaknem kettéhasadtak. Süvítettek feléje a dobócsillagok, az éles pengék, a tűhegyes dárdák, de az öreg főpap hősiesen mind elől sikeresen megmenekült, egyetlen karcolás nélkül kivédekezte a támadóit, mert amint rárohantak volna, halált megvető bátorsággal a terem túlsó végében beugrott egy titkos csapóajtón, és eltűnt a gyilkosok szeme elől.”

Ha valaki netán nem értené a finom áthallást e kis történet és a monomániás vajdasági magyar „elitünk” között, úgy ne izgassa magát. Jómagam sem értek mindent, mindenkit. De már ott tartok, hogy egyeseket nincs is miért. Kár a fáradtságért.

Attól azért még a beiktatására váró amerikai elnökhöz hasonlóan meghitt – nem ünnepeket, hanem immáron – karácsonyt kívánhatok.