HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

POFÁTLAN PRESSZIÓK

Ursula bemosakodik a III. világháborúhoz

Riport Adáról

Egy jó tollú magyarországi újságíró, Constantinovits Milan ellátogatott Tisza-menti Adára. Riportot írt a bácskai-bánáti magyarok mindennapjairól, nem is akármilyet. A szokásos, húsba vágó kérdéseket megfogalmazva a jó dolgokat sem restellte feljegyezni. Örülök a cikk pozitív hangvételének. Kicsit sok volt már a panasz, hisz az a sikk, ha folyton siránkozunk. Néha viszont a lekváros kenyérnek a megkent oldalát is érdemes észre venni. Tény: fogyatkozik a magyarság a Délvidéken. De hol nem? Még Magyarországon is, mi több, Európa összes jóléti államában egyfajta demográfia mínusz van az őslakosság, az adott területen élő őshonos népesség tekintetében. (Könnyű a svédeknél egy-két évtized alatt plusz 15-20 százalékos népességnövekedést produkálni. Majd kérdezzük meg őket ötven év múlva, feltéve, ha akad majd arrafelé szőke, kék szemű ember, aki hajlandó – vagy mer – svéd nyelven válaszolni.) Tehát fogyunk, Istenem, ez van. De! Voltunk mi már a déli végeken 150 évig kiirtva is, hogy tízezernyi magyar emberöltőkön át végig bujkálta a mocsarakban az életét: és mégis magyar lett az a föld, az a tájék, mihelyt esélyt kaptunk az újjáépítésre. Most is ez a helyzet. Aki akar, menjen: inkább legyen 100 oroszlán, mint tízezer nyúl – vagy miként is szól az egri Dobó kapitány találó mondása. A bácskai-bánáti magyart a termőföld szeretete tette azzá, ami. Arról az itteniek java nem fog lemondani. Rájuk kell és lehet építeni. És mivel nekünk, a Délvidéken magyarként már jó negyven éve nem szabadna léteznünk, mert mindenfajta módon irtottak bennünket: előbb Trianonnal, az elűzött értelmiségünkkel, aztán '44-ben negyvenezer apa-fiú likvidálásával, később a jugoszláv ideológiai agymosással, asszimilációval, most a szegénység miatti elvándorlás dilemmájával, mégis – kiböjtöljük ezeket a rémes, értelmetlen és embertelen időket is. Úgyhogy nyugalom. Még sokáig magyarul fognak imádkozni a déli végeken.

Pofátlan pressziók

A minap a magyar külügyminiszter rövid, erélyes nyilatkozatban helyre tette az Egyesült Államok Budapestre akkreditált nagykövetét, aki sokadszor is elkövette azt a politikailag vállalhatatlan hibát, hogy beleszólt a magyar kabinet munkájába, mi több, helytartóként viselkedve irányítani igyekezett a kormány álláspontját. David Pressman előszeretettel fogalmaz meg – stílszerűen – pressziókat. Aztán csodálkozik nagyon, amikor erre az adjon Istenre hasonló hangnemben a fogadj Isten megérkezik. Azt találta mondani ez az ide küldött karrier politikus, hogy (idézem) : „Minden tisztelettel, de Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa határait, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek" – jelentette ki közösségi oldalán Pressmann. Nehéz erre kulturált módon reagálni, én meg sem kísérlem. Jó lenne szembesíteni az amerikai konzult azzal, hogy bezzeg Koszovónál, aminek létrejöttében vastagon benne volt a Clinton adminisztráció, nem volt ilyen finnyás egyetlen amerikai politikus sem! Pedig – figyelem, Pressman úr, ott a Balkánon – precedenst teremtett a bandájuk. És az oroszok jó tanulók. Megértették: erőszakkal, erővel, nagyhatalmi pozícióból megcsinálják, amit az ő érdekük kíván. Pont, miként a Pressman urat ide küldő Washington teszi, tette azt nem csak az elmúlt években, hanem az elmúlt évtizedekben. Egészen pontosan több mint száz éve szolgáltatják a jó (?) példát arra, miként kell és lehet az erősebb kutya jogán lerohanni, tönkre tenni, visszabombázni a középkorba, akit valamilyen légből kapott okok miatt kiszemeltek áldozatnak.

Vármegyék, ispánok

A horvátoknál rögtön a kilencvenes évektől vármegyék és ispánok vannak. Ott még az egyébként szélsőbalosnak számító, jugó-nosztalgiából tőkét kovácsoló politikai erők sem mertek nyikkanni ellene, szépen le is hurrogta volna őket a horvát társadalom többsége. Nekünk bezzeg a baloldalból is csak a legszarabb jutott. Ezek szaladoznak Brüsszelbe árulkodni, külföldről várják a segítséget, mert politikailag gyengék, tehetségtelenek és ötlettelenek, Orbánék megeszik őket reggelire, hosszú évek óta ezért megy náluk a picsogás. Akit zavarnak a huszárok, nemzeti jelképeink, a tradicionális magyar közigazgatási fogalmak, vagy éppen a himnuszunk, az kezeltesse magát, menjen pszichiáterhez. Vagy költözzön máshová.
Ahogy az Országház előtti tér restaurációját libsi nyérvogás és siralmak kísérték, akként megy most a fanyalgás és a kifogások keresése a vármegye megnevezés ellen. Hofi kezdte Antallék alatt, amikor a kacagányt a színpadi porba dobta: őrjöngő vastapsot kapott érte. Aztán szép sorban, nagyon gyorsan minden mucsai, "Horthy-fasiszta-nyilas-keretlegény" ideál lett, ami kicsit is a nemzeti hagyományokat helyezte előtérbe. Kezdve a napi tornaóráktól a kabinetülésre érkező miniszterelnök tiszteletére felálló minisztereken át a rádióban megkonduló, szívet melengető harangszóval együt. Most itt tartunk. Jajgathatnak. Hofi sincs, meg a lelkesedő internacionalisták java sincs már. Csak a kései utódaik fújolnak, a normalitás védelmére is anakronizmust sivalkodnak, mert még azt sem tudják megemészteni, hogy férfi és nő kapcsolata révén születhet gyermek, lehet család: a többi zsákutcás kísérlet csupán, pusztulásba vivő pillanatnyi divat, elmebeteg ideológia.

ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS - 1. rész

Illusztrációm

Olvasom egy hazai újságban, hogy Kelet-Európát a kiürülés réme fenyegeti. Egy ideje vészharangot kongatnak a demográfusok. Aktuális problémáról van szó, noha az utóbbi évek elvándorlási kedvének most szárnyát szegték a szigorított határzárak. A járvány átírta a mehetnék szabályait. Ám illúziók nélkül pontosan látni: amint javulni fog a helyzet – mert egyszer mégiscsak meglesz az ellenanyag, a vakcina, vagy más csodaszer –, a gazdaságilag fejletlenebb régiókból ismét megindulnak majd az emberek a remélt jólét irányába. 

Furcsa dolgokat produkál az élet. A nagyvilágban éppen úgy, mint a legintimebb közegemben. Ahogy centrifugálissá válnak a dolgok és befelé gyűrűzik az igény az újra, ahogy a megmásuló kötelezettségek mentén elsorvadnak a régmúltból öröklött kapcsolatrendszerek, úgy változik velem a világ. Nem lázadok ellene. Elfogadom és alkalmazkodok.

Új emberek állnak mellém.

Korábban soha nem látottakból lesznek kedves ismerősök. Ebbe az is belefér, hogy jó ideje az egyik legjobb barátom egy félig ukrán, félig moldvai vállalkozó. Nem tud magyarul, vagyis csak pár szót ért. Odesszai. Valentin a neve. Egy másik cimborámmal hármasban nyelvi közösséget (is) alkotunk. Gyula Moszkvában végzett közgazdász, Valentin meg a szovjet haditengerészetnél szolgált. Kiválóan beszélik az orosz nyelvet. Én szerbül, és most már ekkor-akkor oroszul szólok bele a napi diskurzusainkba. Mi vagyunk a „szláv trió”. Valentintól tudom – kiterjedt rokonsága él Erdélyben –, hogy akadnak román falvak, ahol papíron hatszázan élnek, valójában viszont már csak öten-hatan lakják, a legvénebbek maradtak otthon. A többiek mind elvándoroltak nyugatra. Mondta is nekem a fejét ingatva: „Én már nem érem meg, de ha ezt így folytatjuk, alighanem Erdély megint a tiétek lesz egyszer.”
A nyelvem hegyén volt, hogy válaszolok neki. De aztán visszakoztam, nem illett volna, hisz mégiscsak a barátom. Ezért csak magamban gondoltam: angyal szóljon a szádból pajtás!

A Kárpát-medencétől keletre kezdődően igen sok helyen, az előbb emlegetett Romániában, de Bulgáriában, vagy a Balkánon is a munkaképes emberek jelentős hányada pakolássza a bőröndjét. Kelet-Szerbiában például komplett régiók néptelenednek el. De hogy ne mások háza táján söprögessek: mi sem dőlhetünk hátra, nem szisszenthetünk egy sört a fotelban. Azt hittük eddig, hogy a délvidéki magyar közösségünknek az asszimiláció lesz a sírba eresztő kötele. Valójában napjainkban már az elvándorlás a fő problémánk, amit csak lassan, komoly erőbevetéssel, a realitásokra alapozott hosszútávú tervekkel, és hatalmas változások árán lehet megfékezni. (Hogy pontosan mire gondolok, azt a következő részben fejteném ki, mert hosszabb lélegzetű, a jelen írás kereteit szétfeszítené.)
Ugyanakkor még az élhető(bb) délvidéki életkörülmények megteremtése sem lesz garancia a fogyásunk megállítására. Senkinek sem lehet pisztolycsövet tartani a homlokához, hogy maradjon. Aki akar – menni fog. Így vagy úgy, megtalálja a módját és elmegy.
Minden embert szabad akaratúnak kell tekintenünk: arra születettnek, hogy felelős legyen önmagáért, menni akar-e, vagy vállalja a szülőföldön való boldogulás föltételeit. Tegyük hozzá: az is egyéntől függ, emberként vagy emberhez méltatlan módon viselkedik-e? Bárhol a világban a rend tisztességét be tudja-e tartani? Mindenki maga dönt. Nem döntenek helyette. (Más kérdés, hogy épeszű országokban van az a pont, ahol a normalitást semmibe vevő elemeket, a szabadságukat rosszul értelmezőket, a kártevőket szépen kivégzik.)

Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy a szülőföldjükhöz ragaszkodókat itthon tartsuk, a távolba szakadtakat pedig hazavárjuk. Írtam egyszer, megismétlem: mély meggyőződéssel vallom, hogy a délvidéki magyar jelenlét sosem fog megszűnni. Átalakulni átalakulhat, más minőséget és mennyiséget kaphat ugyan, de a régió arculatának, szellemiségének, karakterének szerves részeként meg fog maradni a magyar értékrend – ebben biztos vagyok. Akárhányan leszünk, akárhogyan alakul is az ország jövője.

Vissza a jelenbe: közben – a tavalyi évi statisztikák szerint – itt a szomszédunkban Ausztria lakossága 8,8 milliónyira szaporodott, ami az évi majdnem fél százalékos (0,43%) növekedéssel számolva elképesztő. Nem önmagában a számadat a megdöbbentő. Hanem attól tartok, hogy a növekedés ütemének következményein lesz mit álmélkodni. Mert mint a magyar mondja: hátra van még a feketeleves. Nem csak Ausztriában.
A kontinens nyugatos felének az összes országában hamarosan be fog következni egy változás, ami ki fog hatni az adott ország gazdasági-szellemi-erkölcsi rendszerére. A lakosság „elszíneződésével”, a fajilag, nyelvileg és vallásilag elkülönülő tömegek egyre meghatározóbb tényezői lesznek az adott társadalmaknak. Ma is látható folyamatoknak vagyunk a tanúi: az idegen elemek a már amúgy is deklasszált Nyugat-Európát fokozatosan térdre fogják kényszeríteni.

Miheztartás végett egy pár adat, mire számíthat a saját anyagi jólététől meghülyült Európa a közeljövőben.

Kongó 81 milliós, évente 1,7 millió fővel növekszik a lakossága. Kenya népessége 50 év alatt 6 millió főről 44 millióra emelkedett: manapság évente 1 millióval növekszik. Tanzánia lakossága a hetvenes évektől számolva 7 millióról 44 millióra emelkedett, a lakosság 1,2 millió fővel dagad évente. Szintén öt évtized alatt sikerült ezt összehozniuk.
Etiópia már most 86 milliós ország: a lakossága évente majdnem 2 millió fővel gyarapodik, miként a 20 milliós Kamerun is, ahol esztendőről esztendőre félmillió fővel lesznek többen. Szudán 35 milliós, mondanom sem kell: cirka 1 millióval gyarapodik évente. Egyiptom 83 milliós, és évente úgy nő 2,1 millió fővel a lakossága, hogy az egész országnak csak a 4%-a lakható!
Aztán itt van Nigéria, potom 174 milliós ország. Többen laknak ott, mint Oroszországban: a népessége évről évre 4 millió fővel gyarapodik! Vagyis egy horvátországnyi újszülöttel sokasodnak.
Demográfusok szerint, ha ez a tendencia így folytatódik, a század végére Nigéria lakossága el fogja érni az 1 milliárdot. Lehet spekulálni, ez az irdatlan embertömeg az első adandó alkalommal merre fogja venni az irányt, hogy megkapja, amit akar…
Úgy tűnik, nagyon is él a BLM. Azaz, a fekete életek valahol tényleg számítanak. Kérdés, mire?
Mert az ő számításaikból nekünk is földereng, mi majd mire számíthatunk...

 (folytatása következik)

Ez az írás a Jó Reggalt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2020.07.31-én.

VÉGEL, A HAMIS PRÓFÉTA

(Magyar Nemzet, 2021.03.29.)

Ez az írás – bár elsőre úgy tűnik – korántsem az irodalomról szól, hanem a politikáról. Jobban szeretném, ha a délvidéki irodalmunk lenne a témája, de nem lehet az, és nem miattam.

Két Kossuth-díjasunk van. Írók. Majdnem egyívásúak, nyolcvanévesek. Tolnai Ottót személyesen ismerem, földim. Régen láttam, visszavonultan él. Tolnai Ottó erkölcsi érzéke nekem példás. Már nincs köze sem a magasan szárnyaló ideálokhoz, sem a pocsolyák felszínét súroló hétköznapi ostobaságokhoz. Nyugalmat akar. Érezni szeretne, és talán megérteni valamit abból, amit eddig még nem sikerült megértenie. Néha Palicson, néha a tanyáján időz. Ha csendesen ücsörög is az íróasztalánál, aligha a jelenre, inkább a múltra fókuszál.

Volt persze idő, mikor a jelen kérdései foglalkoztatták. Most a múltból merít. Rendjén van ez így. Életművének kertje termőre fordult, a gondolatai kerek ligetében nincsenek irtványok. Nem tanít, nem oktat ki senkit. Helyette mesél, mert az öregek szeretnek mesélni. Mindvégig a művészetből merítkezik – úgy vélem, ez lehet a célja –, mert akiknek hajlamuk van a nagy és örök pillanatok megragadására, azok szemében alkotóként lenni mindhalálig: igazi kegyelem. Abban az izgalmas folyamatban megmaradni, amiben az emberi teremtő szellem kiteljesedhet – eltagadhatatlanul a legnagyobb megnyugvás és kielégülés.

A másik érdemesültet csak közvetve ismerem. A kilencvenes évek elején a tartalékos katonai frontszolgálat, vagyis Vukovár meg Szentlászló pokla elől sokadmagammal Magyarországra szöktem. Hontalanként portrékat rajzoltam aluljárókban, később pedig a református egyház kiadójánál raktári segédmunkásként dolgoztam. A havonta kipostázott kiadványok, új kötetek közé az újvidéki író csomagjába rendszeresen belecsempésztem valami apróságot: kézműves könyvjelzőt, naptárkát, zsoltáros zsebkönyvet, amelyekhez egyházi képeslapot írtam: Végel Lászlónak tisztelettel, egy délvidéki olvasója. Akkoriban ugyanis majdhogynem felnéztem Végelre.

A húszas éveim elején zavaros volt fejem a túl messzire mutató eszméktől. Nyugpontot nem találtam: a sokaságban egy voltam a lázadásra szakosodott, a világot megváltani készülő, szépreményű, ám valójában önmagukkal is hadilábon álló ifjak között. Hittem a szabadelvűségben. A kiteljesedés iránti vágyamtól csak az antikommunizmusom volt markánsabb. Poétikusan éretlen korban mi másra vágyik az ember, mint hinni, feltétel nélkül? (Idekívánkozik, hogy aki olykor nem szégyelli ifjúkori énjének vadhajtásait, annak vagy nem sikerült felnőnie, vagy hülye.)

A kiábrándulásom gyors volt. Amikor sokadjára szembesültem vele, hogy a liberális demokrácia szószólói valójában rendre a régi nómenklatúra köpönyeget váltott kegyeltjei, elkezdtem visszakozni. Egy darabig eltartott, míg az akaratbénaságot leküzdve más irányba léptem. Jól tettem. Megleltem helyemet, ahol nemcsak az igazságom zsinórmércéjét kaptam meg, hanem az értékrendemmel együtt az identitásom is rögzült egy életre. Minderre rásegítettek a Végel-félék, az a szellemi elitnek tekintett vajdasági/magyarországi kompánia, amelyik erkölcsi ítészként évtizedek óta láthatatlan rabláncon tartaná, legszívesebben karámba zárná a magyar kultúrát. Ebbe az akolba jóformán minden érvényesülni vágyó alkotónak muszáj volt, és ma is muszáj bekéredzkednie.

Nemhogy elvárják, meg is követelik, hogy hűségesküt tegyen nekik mindenki, aki kicsit is fogékony a művészetre. Ha valaki erre nem hajlandó – vagy mert előbbre tartja az egyén valós szabadságát, vagy mert politikailag nem tud azonosulni a liberális internacionalista nézeteikkel –, menten kegyvesztetté válik. Vagyis az ő narratívájuk szerint tehetségtelenné. Éppen emiatt a délvidéki kulturális diskurzusban ma is nemkívánatosnak, disszonánsnak, sőt szentségtörőnek nyilvánított minden ellenvélemény. Ez is az lesz, tudom. Nem baj.

Oda jutottunk, hogy ma a vajdasági magyar közéletben a nemzeti oldal iránti vállalt elkötelezettség egyúttal a kirekesztettség vállalása is.

Ott tartunk, hogy a normalitás erényeit az abnormalitás iparkodik felülbírálni. Legyen szó a nemek közötti evidenciákról, az illegális bevándorlás aggasztó jelenségéről, vagy a hagyományok abszolút értelemben vett tiszteletéről – a szabad gondolkodás, a szabad véleménynyilvánítás vezérszónokainál senki nem szeretné jobban kontrollálni a szabadságot és a külön utas véleményeket. Ez a hipokrita sunyiság az igazán vérlázító. A tolerancia púdere mögé bújva csöppet sem elegánsan kizárnak mindent, ami az ízlésüknek nem megfelelő. És ez már régen nem esztétikai problémákat felvető kérdés. Ez már csak a politikáról szól.

Miként Budapesten anno Konrád György, úgy az újvidéki Végel László is folyton kivetkőzik a méltán kívánatos írói semlegességből, és a fősodrú politikacsináló szerepkörében akar tetszelegni. Érdemeit, képességeit messze meghaladó módon prófétál. Visszatetsző, amit művel. Végel a minap egy szerb lapnak nyilatkozott, s hogy mekkora szereptévesztésben szenved, arra a délvidéki magyar olvasóközönség hangos nemtetszése megfelelő választ adott. „A szerb ellenzéknek figyelemmel kell kísérnie mindazt, amit a magyarországi ellenzék tesz, amely három katasztrofális vereséget követően is képes volt talpra állni és egyesülni” – nyilatkozta Végel László író a Tačno.net hírportálnak, majd a jeles férfiú abbéli meglátásának adott hangot, miszerint „Orbán Viktor aranykora a végéhez közeledik”. Merthogy a nacionalizmusoknak befellegzett, a vezető réteg „félelemben él”. Bájos, ugye?

Roppant cinikus, egyben röhejes, hogy azok rezsimeznek meg diktatúráznak teli szájjal, akik a titói jugoszláv korszakban a kommunista párt erőszakkal megszerzett hegemóniáját védték foggal-körömmel, tollal, tintával, de leginkább a folyamatosan leírt hazugságokkal. Hol mint Végel és társai, pártbizottsági ülésekre kipirultan igyekezvén, hol unalmas szerkesztőségi gyűléseken, de mindig simulva annak a langyos tenyérnek a vonalához, amelyből a sarzsit kapták. Az önigazgatású szocializmus krémje mára így válhatott az általuk kívánatosnak tartott demokrácia harcias szószólójává. Értsd: addig és attól van demokrácia, ameddig a nekik kedves erők vannak hatalmon.

Ha netán nem a szájuk íze szerinti eredményt hozza a népakarat, mint Magyarországon vagy éppen Szerbiában, ahol szintén erős felhatalmazást nyert az ottani kormány, menten diktatúráról kezd delirálni a „szellemi elit”. És ilyenkor a szavazó többség politikai akarata sem számít, lenézően, gőggel beszélnek a választókról. Sosem fogom megérteni, hogy egy a valóságtól elrugaszkodott, mindenféle gyakorlati érzék nélküli alkotó ember miként veszi magának a bátorságot, hogy a napi politika világának rideg realitásait mellőzve profetikus kinyilatkoztatásokra ragadtassa magát? Lehet a közéletet bírálni, sőt kötelesség is, az igazmondással együtt. Ám van az a szint, amely után a politika mint szakma már kineveti a szélről bekiabálót, és igaza van.

Persze, érteni véljük, mi is Végelnek meg az övéinek a szándéka. A maguknak kedves rendszerben részt vevők az évek hosszú során át szépen körbe-körbe simogatják egymást. Így terem meleg hangú ajánlás, pozitív kritika, az összefonódó kapcsolatokon át számos hazai és külföldi megjelenítő felület mellett elismerés. Vállveregetés, kis díj, nagy díj, még nagyobb díj. Életmű kipipálva. Hisz a kellően tehetséges, az illő oldalon kellően harcos és kellően szabadelvű alkotó, kellő mértékben képviselte a kánon érdekeit, a nemzetekfelettiség, a kvázi tolerancia meg egy csomó rózsaszínű dolog hithű harcosa volt. A régi kommunisták ma is ugyanazok, még annak árán is, hogy a délvidéki magyar társadalom már több ízben, világosan kimutatta, semmi kedve a liberális kurzus támogatásához. Gyurcsánynak és a magyar ellenzéknek nevezett galerinek csupán azok szurkolnak, akik mint régen, ma is profitálni akarnának az akol melegéből. Akárhogy erőlködnek, hívó szavukra a magyarság Szabadkától Versecig enyhe undort leszámítva meg se rezzen.

Röszkétől délre pontosan tudja a bácskai-bánáti nemzetrész, ki az, akinek sokat köszönhet, és ki az, akinek soha nem szavazna bizalmat. A többiek meg? Csak hadd duzzadjon a fősodrú eszmétől az életművük vitorlája! A hajóik orra keletről most a fényességes nyugatra mutat, rakterükben a haladónak mondott, demokratikus poggyászukkal. Épp csak a délvidéki magyarság iránti felelősség hiányzik abból.

                      Pk

Az eredeti írást itt olvashatja.

NAPLÓ - 107.

Róla szólok. A faluról.
Az én kis falum egyetlen utcájának a legelején feszület áll. 

Százegypár ember – ha – lakja. Mindenki mindenkit ismer. Még kóbor eb sincs arrafelé. A szabadon bóklászó kutyáknak is van gazdájuk, ahogy a gazdáknak van családjuk, házuk, kertjük, otthonuk.

A kis települést csak a nagyobb fölbontású, részletesebb térképek jegyzik.

Alig szerepel a híradásokban. Ritkán emlegetik a község határain kívül. Ha mégis: az odavalók szorgalmát dicsérik, vagy a falu körül található régészeti leletek kapcsán kerül szóba.
Igazából senki sem tudja, mekkora múlt van oda elhantolva.

Mindenesetre az biztos, egy középkori templom, meg egy szintén abból az érából származó temető maradványai rejlenek ott az anyaföldben. A falu déli peremét a Kispiacra kanyargó bekötőút súrolja. Keletről egy falatnyi Járás fércelődik össze vele, amit a zubogó vizű Slajc, a Tisza ártéri erdőjének méregzöld pántlikája varr el, párás, folyami szagokba burkolódzón. Délről egy jó vágtányira már Kanizsa háztetői látszanak. Mint vöröslő fűrészfogak harapnak bele az égboltba. Közülük is kitűnik a Kistemplom ezüst mutatóujja, meg a Nagytemplom bordó bádog tornyának keskeny tűje. Lóháton, toronyiránt megjárva, vagy húsz perc után, a Texas vendéglő sarkánál toppan először aszfalton a pata. Közel a város, mondom. Nincs semmi olyasmi, ami messze esne. Mitől is kéne messze lennie? Hisz a mindenség egésze mutatja magát azon a tájékon.

A világ legszebb helye az nekem. Nem véletlen – oda költözöm. Nem pont a faluba. Inkább mellé. Tanyára. Vadakác őrzi a falakat, a cserepek fölé diófa lombja borul, ölig érő fű veri föl az udvart. Nemsokára egy rókaverem lesz a szomszédom. Vadnyulakkal és őzekkel fogok komálni. Madarakat köszöntök majd a levegőben. De így van ez rendjén. Így, velük fog kerek lenni ez a történet. A házé is. Az enyém is.

Mikor mondom, hová pakolok, még most is azt hiszik viccelek. Pedig nem. Eszemben sincs. Nem kell ahhoz telitalálatos lottószelvény, hogy két hold földdel, pagonnyal, egy kicsiny, fehérre meszelt tanyácskát vegyen magának az ember Észak-Bácskában. Ha a házikó tetejébe mászok, körbe tekintek: itt ugyanaz és mégis más az élet. Hallatszik a szívhang, és a március elejei nedves föld feketén süpped be a látóhatár csíkja mögé, mintha a Zenta alá bukó napkorong akarna betakaródzni a zsendülő vetéssel, a dűlőutak mintázta rónasággal.

Gondom nem sok lesz. Majd írok, olvasok. Rajzolok, festek. Lesz egy otthoni, meg egy ünneplő kalapom. Az otthoniban mandulafákat fogok ültetni és letéglázom az istálló elejét. Vasárnaponként meg az ünneplőt teszem a fejemre, és ha fölnyergeltem elmegyek aznap világgá: ki a barátomhoz a kispiaci temetőbe. Aztán meg el Martonosra, disznótorost kóstolni. Estszállatkor ki fogok ülni a tetőre, a kékfestős nyugágyba. Onnét studírozom majd az égalját, a vándorló felhőcsíkokat, amik hol narancsvörösen izzanak, hol pedig könnyektől terhesen szomorkodnak. A napszakok minden pillanata egy-egy tanulság lesz ezután, amik – titokban ezt remélem – nem a tudat, hanem inkább az ösztön szintjén fognak értelmet nyerni. Ragyogás vesz majd körül. Eszmélés és felejtés.

A házikó sarkába seprőt teszek, kis lapáttal. Reggelente a köves teraszt nedves ronggyal fölmosom, meg a kutyaszőröket is muszáj lesz összetakarítani. Hatkor már kávéillat lengi be a nappalit, a szúnyoghálós ablakok ki lesznek tárva, szellőzésképpen: a legelőről begomolygó kamilla- és szénaszag tölti majd be a könyvespolcok rejtett zugait.  

Óriási festett, rajzolt képek néznek majd szerte a falakról arra, aki betér. Kék-fekete-fehér takarókon és ugyanilyen párnacihákon fog lobogni a kelő nap sugara. A kutyának csontot vetek, aztán kaszálok, ahol tegnap abbahagytam, és a harmatos fű egy darabig megőrzi majd a lábam nyomát.      

                          Pk

NÉPFOGYATKOZÁS*

Most, hogy a délvidéki magyarságnak az általunk lakott területek elnéptelenedése, az elvándorlás vált az egyik legfájóbb létkérdésévé, furcsa lenne bármiféle optimista hozzáállással előrukkolnom.

Mégis azt teszem.

Mindazonáltal szólok: okoskodni nem akarnék. Se fölhatalmazásom, se kedvem hozzá. (A világítótornyok bölcsessége csak maradjon meg az újvidéki, szabadkai éttermiségnek. Elvégre azért képzelik magukat egy-egy világítótoronynak, mert az olyan egyedi valami. Jó nagy, és messzire látszik a fénycsóvája. Csakhogy közelről nézve az efféle impozáns építmények oldalába a kutyák szoktak odahugyozni, messziről meg minden épeszű hajós ember igyekszik elkerülni az összes világítótornyot.)

Ódzkodok tehát attól, hogy bárki helyett igaz utat mutassak, vagy varázspálcás probléma megoldó legyek.

Nem vagyok. Senki sem az. (Kivéve a már említett phároszainkat, akik facebookról be-bekurjantják a tutit a vajdasági magyaroknak. Elég hozzá ügybuzgón a Mérce.hu-t, a 168 órát, az Alfahírt vagy a Népszava veretes cikkeit posztolgatni. Páros napokon a szerb elnököt, páratlanon Orbánt fikázni. Azt hiszik, attól mindannyiunknak jobb lesz, pedig nem. Tulajdonképpen ez nem érdekli őket. Mi sem. Az efféléknek önmagukon kívül az égadta világon más nem érdekes. Csak azokra a furcsa, suttogó hangokra a fejükben, arra összpontosítanak. Meg pusztán a beteg lelkük a fontos nekik. Annak békéje végett nap mint nap virtuálisan sercenteniük kell egyet. Kipipálva az aznapi világmegváltó sápítozás. Aztán indulhatnak zabálni valahová.)

Szerintem azért ettől mintha bonyolultabb lenne a világunk.

Hogy a külföldre mehetnék érzése kire, mikor, és miért jön rá: embere válogatja.

Ebből képletet gyártani legalább akkora hülyeség, mint egy politikai formációt kizárólagos bűnbakká tenni olyan valamiért – az elvándorlásért –, amire sehol a világon, de legalábbis a térség államaiban országos szinten sem sikerült még adekvát választ adni. Tudom, nem mentség, hogy „fogyik a szerb, meg fogyik a román is”.

„Fogyik” biz’ itt mindenki. Másokon idegeskedni dőreség.

Amikor minden kötél szakadna, érdemes arra gondolnunk: volt már ettől rosszabb is. Túléltük? Igen. Meggyőződéssel vallom, hogy soha nem fog magyar nélkül maradni sem Bácska, sem Bánát. Szerémség legyen a példa: tőlünk jóval lehetetlenebb körülmények között is írmagja maradt a népnek. Mi több: manapság mintha megint szárba szökkenne az ottaniak öntudata. Gyönge eredmény, fanyalognak a már emlegetett némelyek. Az. Kicsi. De mégiscsak siker.

A folyamatos lamentálás helyett inkább az efféle kis lépések sikerén kellene dolgozni. Amazónia őserdője égni fog jövőre is. Valószínűleg nélkülünk, méghozzá úgy, hogy rohadtul nincs és nem is lesz rá befolyásunk. Ríni ríhatunk miatta. De könnyekkel még nem oltottak el egy kéménytüzet sem, nemhogy százezer hektár lángoló dzsungelt.

A világmegváltás a legkönnyebb! A jó messzi, elvont dolgokon kedvére filozofálhat bárki.

Nem egy átvirrasztott éjszaka, kocsmai balhé igazolja: a politikát szakérteni igazából mindenki tudja. A sokadik feles után összeszámolni is nehéz a nemzet hirtelen kigyúló vezénylő csillagait. Ám mikor cselekvésre kerülne a sor, amikor tényleg oda kéne állni a gátra, akkor híre-hamva sincs a véleménylegényeknek. Nem is a tökéletes, hithű állampolgári magatartás miatt reklamálok, hanem a minimális szándékot hiányolom a tisztességre, az ország, a nemzet sorsával való törődésre. Mert az uszításon és a hőzöngésen kívül mással is kéne foglalkozni. Biztos csak ízlés dolga, ki mit tart politizálásnak. Szerintem, ami nem smafu, hogy át tud-e valaki lendülni a köldöknézésen, le tud-e tenni valamit a közösség asztalára, vagy pusztán szavak szintjén játssza a forradalmárt és valójában az első puskadörrenésnél összerosálja magát. Dobó is azt vallotta, inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl.

Itt van például Hemingway. A balos-szabadelvű „elit” olyan büszke rá. Azt már nem szokták emlegetni, hogy a mojitó koktélok istenkirálya is gyorsan retirált Kubából, amikor Castro terepzöldben begurult Havannába. Pedig a puding próbája az evés lenne. Miként a Nobel-díjas író, úgy a mai szabadelvű vitézek is csak elméletben, mások rovására tudnak komcsik és/vagy liberálisok lenni: nem kíván törlendő. (A mieink is egyből kapitalistává váltak, ahogy egy mód lett rá.)

Hogy kérhetnénk rajtuk számon az elveket, az állhatatosságot, ha egyszerűen hitük nincs, a meggyőződésük meg csupán annyiban összegezhető, hogy borzasztóan fájlalják, amiért nem ők vannak hatalmon.

Nem tudhatom mi lesz velünk tíz-húsz-harminc év, vagy akár fél évszázad múlva. Ám egy valamiben kőkeményen hiszek: nem a közösség számbeli sokasága, hanem sokkal inkább a megmaradottak emberi minősége fogja meghatározni a délvidéki magyarság jövőjét.

Népfogyatkozás tanúi vagyunk? Annak biza. Ám miként a napfogyatkozáskor újból győz a fény, úgy nekünk sem kell a teljes sötétségtől tartanunk.

Bárhogyan is szeretnék az ellenérdekeltek: nem leszünk Alkonyzóna.

                                                                      Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság honlapon jelent meg, 2019.09.19-én.

NAPLÓ - 97.

Úgy tekints az emberekre, 

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Apai ágon az összes ősöm tanyáról származik. Völgyes környékiek. Arrafelé a faluban még ma is rólunk van elnevezve egy komplett utcasor. Az elődök mind-mind az oromparti földeken éltek. Hol közelebb, hol távolabb egymástól. Volt, akinek félnapi járóföldre esett a legközelebbi rokon Pósa. De a többség egy-két dűlőútra, iramodásnyira lakott a másiktól. Egy rakáson voltak mindahányan. Aztán a fiatalok a világháború után, a konszolidálódó években szétrajzottak. Leginkább Zentára, Kanizsára.

Anyám révén is tanyasiak a felmenők. Olyannyira, hogy anyai nagyapám még a hírhedt kanizsai Sheriff-tanya utolsó sintérje volt. Csak a hatvanas évek derekán költöztek be a Budzsákba. Az már a nagybetűs Városnak számított. Mire megszülettem, előtte öt-hat évvel áram és vezetékes víz is lett a Kistemető melletti házukban. Aztán annyira vitték, hogy öreganyám olaszországi csempészútjaiból, a "sverc" pénzből ők vették meg a környék legelső televízióját. A szomszédok hozták a karosszékeket, hokedliket, a gyerekek meg – ha egyáltalán odafértek – sámlikon kuporogva bámulták a képernyőt. Nekem a legelső filmes élményem a "Hosszú forró nyár" című amerikai sorozat volt. Nem nagyon rémlik a történet, de a fiatal Paul Newman arca máig előttem van. Örökre Ben Quick maradt nekem. Valamelyik trieszti portyája után a mama egy fehér trikóval lepett meg, amire Ben Quick portréja volt nyomtatva. Evégett az óvodai hierarchiában nagyot ugrott az ázsióm.  

Öregapám sosem vetkezte le a tanyasi énjét. Lovakat és mindenféle jószágokat tartott. Szódáskocsival, két hidegvérű lóval járta a kanizsai utcákat, én a balján ültem a bakon, és nyomtam a dudát mellette. A duda óbégató, tompa szavára kapuk nyíltak, emberek, asszonyok jöttek elő. Ötven paráért meg egy dinárért telire cseréltük az üres szódásüvegeiket. Régen volt.

Mégis.

Amióta az eszemet tudom tanyára vágyom. Oka kell, hogy legyen ennek az erős késztetésnek.
Hiszek a predesztinációban. Talán eleve így volt elrendelve. Minderre csak rásegít(h)ettek a természetes hajlamaim, a velem született gondolkodásmódom, az öröklött ösztöneim, a jellemem, az eddigi életutam.

Talán a károkat okozó világ miatt szilárdult meg bennem az elhatározás.

Az is meglehet, túl sok volt már körülöttem az idegen elem. A csalás. A hazugság. Én meg olyan vagyok, hogy szeretem kimondani, amit gondolok. „Amit ki lehet mondani, azt ki lehet mondani pontosan” – Wittgensteiné a gondolat. Az olvasatomban mindez azt jelenti, ahogy az igazságot ki kell mondani, úgy a vágyakat is meg kell fogalmazni, be kell teljesíteni. Kerül, amibe kerül alapon. Már Márai is megírta, azt kéne jól pofán verni, aki kitalálta a mondást: szólj igazat és beverik a fejed. Az író fején találta a szöget. Igaza volt. (Ebben is.) 

Mélyen hiszem, hogy oda törekszem, ahova mennem kell. Nem tudnám elszámlálni, hány nappalt és éjjelt töltöttem el a gondolattal: egyszer lesz tanyám. Hatalmas véső volt lelkemben az akarat. És ez a megsarkantyúzott parancs mostanára deres hajamra való dologra sikeredett. De sikerült. Beteljesedett.

Pedig volt idő, mikor szétnéztem, és dermedt kedéllyel, megszakadt türelemmel azt sem tudtam hol vagyok. A múltban is érteni véltem azokat, akik menekülnek a forgatagtól. Mára már megértem őket.

Értem a városból elvágyódókat. A legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában látják a várost, akik ott élnek. Hisz egy metropolisz egészen más a képeslapokon, mint napközben. Menekülőre fogják  tehát onnét az emberek. Kifelé. Minél kijjebb. 

Ez is kevés. Nem elég az agglomerációba kiköltözni, és ott egy kis kertes házikóban nyugtot lelni. Nem elég hetente gyöpöt nyírni, tujafát locsolni, póráz nélkül kutyát sétáltatni.

Ettől több kell. 

A magyar  – üssönek agyon – a tanyasi életmód által tudja csak teljes mértékben leküzdeni azt az egzisztenciális létbizonytalanságot, ami a mai kor emberét egyébként fölemészti. A tanya – vagy ha megengedőbb vagyok: a falu – életritmusa még őrzi a múltban gyökerező értékek mentén azt a léptéket, az idő múlásának azon mérhető, átélhető és szerethető aspektusait, amiket a kor nyomorgó, támasztalan városi létformája már régen fölszámolt. Noha kisközösség kovácsolása szempontjából a falusi megmaradás is magyaros ízt hordoz, nap mint nap új tápot ad a szívnek, az igazi mérce mégiscsak a tanya marad, mert valahol legbelül föltámasztja bennünk az archaikus magyar korból ránk testált szilaj életformát. Hisz a tanyák, szállások népe máig nagyállattartó, földművelő-gazdálkodó, jobbára önellátó rendszerben él. Biotermesztés? Mangalica? Kacaghatnékom van, ámbár a gondolattól is keveredni kezd az epém. Egy virtigli tanyasi ember menten kirántaná a gyékényt az összes kalóriahajhász, szipem-szopom kufár alól.

Ráadásul a tanya a divatos közhelyként előforduló individuumot is átfogalmazza. Jó értelemben. A magára hagyatottság edzi igazán az egyént. Csak a csöndben támadhat szárnya az ember dalának (v.ö. akaratának, és az ebből születő kvalitásának). Csak a mindennapi küzdelem aszalhatja szikárrá a jellemet.  

Az én tanyaelméletemnek, és a megvalósítandó tervemnek, a megépülő tanyámnak három pillére van. Legyen szelleme. Legyen természetes. És legyen emberi. 

Másra igényem nincs. Ez a hármas elrendeződés kielégíti a szabadságvágyamat.

                                                           Pk

A GRAVITÁCIÓ PIROS-BARNA GOMBJA*

Partizánok valahol Boszniában, a Sutjeskai csata környékén, 1943 májusában

Nem mostanában történt. Vagy harmincöt éve. A Tisza martonosi-kanizsai szakaszán, a folyó közepén lévő Majom-szigeten táboroztunk, amit a múlt század kezdetén, a régi, feledett nevén Rubin-szigetnek,vagy később Maj’jön-szigetnek emlegettek. Esténként szalonnát sütöttünk, kenyeret pirítottunk és beszélgettünk a tábortűz mellett. Attilát szerettem hallgatni, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Bámultam az enciklopédikus tájékozottságát. A türelmét meg a halk szavát. Miközben a parazsat piszkálta, mesélt a történelem dolgairól, amiket azokban az években – általános iskolásként – sosem hallhattam volna. Nem kis mértékben neki köszönhetem a múlt iránti érdeklődésemet. Meg később egy-két lelkiismeretes történelem tanárnak, olyan pedagógusoknak, akik a tudásukat kiválóan testálták ránk, örökre belénk plántálva a história iránti rajongást. (Innét is tisztelettel üdvözlöm Basa György Tanár Urat, akinek azóta is hálás vagyok.)

Attilától hallottam először az Őszirózsás forradalomról is. Pontosabban annak igazi arcáról. Már ha arcnak lehet nevezni egy démoni ideológia pofáját. Ugyanígy tőle értesültem 1944 bácskai őszének, és 1956 másik, akkoriban nem hivatalos olvasatáról. Meg még kismillió másról. Mindazon dolgokról, amelyekhez hozzáolvasva, tanulva, fölnőtté érve, kikristályosodott bennem egy világkép. Nem volt tökéletes. Sokat csiszoltak rajta az évek. De az alap megmaradt.

A lényege: soha, semmilyen szélsőséges eszmerendszerrel nem azonosultam. Erre a maradék kis időre meg már végképp nem fogok.

Megvetem a nemzetiszocializmust. A mai karlendítéses epigonjait. Az operett nácikat. Pedig mostanában egy förtelmes metamorfózison ámuldozhatok: a délvidéki mozgalmárok által támogatott magyar ellenzéki csöppség és Jobbik szimbiózisának bimbóját látom fakadni. Ezen a frigyen a hét elején már a Zsidó  Világtanács elnöke is kiakadt, noha ő korábban nagy barátja volt a budapesti oppozíciónak. Ronald S. Lauder úr kifejezte megdöbbenését. Én az elnök úr helyében nem csodálkoznék. Összenő, ami összetartozik, mondta a derék Bismarck. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.

Az ellenzék logikája pofonegyszerű: amiként Heller Ágnes, Magyar György Ügyvéd Úr, meg a jó Karácsony Gergő megmagyarázták: Momentum momentán van jó náci, meg rossz náci. Ugyanezzel a támadhatatlan érvvel van jó zsidó, és rossz zsidó is. Toroczkai Laci, a Betyársereg most éppen rossz nácik. A szkinhed Schneider Tomi – alias Roy – meg azonmód jó náci, akivel a Jobbik párt révén egy gyékényen lehet hazát árulni. A magyar ellenzékünk bájos állásfoglalása szerint mára Soros György nem egy tőzsdecápa, hanem filantróp guru, a megtestesült önzetlenség.Ő a jó zsidó. Hétfőtől datálva viszont Ronald S. Lauder elnök úr a rossz zsidó. 

Irgumburgum. Minden világos, akár a Nap.

És ezek akarnak valaha majd egy országot irányítani. Jövőképet adni.

Azon a tiszai szigeten eltöltött időszak óta, ahogy a szélsőjobbot, úgy a kommunizmust, vagyis annak embertelen kísérletét, a szocializmust, és az azt mentegetőket is megvetem. 

Ki nem állom a Titót magasztalókat, a jugoszlávság nosztalgiázóit. Pláne ha délvidéki magyarok a balgák. Nemzetben gondolkodni képtelenek. Fasisztázni, személyeskedni bezzeg tudnak. Többnyire álnéven, közösségi portálokon mímelik a hadak istenét, amikor épp nem drogdílerkednek, netán a sitten ülnek. Vagy amikor épp nem turmixgépet bütykölnek. A másik fajta meg szép hosszú, kolumnás cikkeket posztolgat a semmiről. Minap összefutottam az egyikkel. Úgy tett, mintha nem venne észre. Hirtelen irányt váltva el akart sietni, mint akinek épp akkor jutott eszébe halaszthatatlan dolga, ám zavarában szegény nekikoppant egy útjelző táblának. A sajnálat elnyomta a kitörni készülő nevetésemet. Emezt évek óta hívom egy nyilvános fórumra, beszélgessünk közönség előtt. Folyton talál kifogásokat, miért nem ér rá, pedig stúdióban gesztikulálva szívesen szakért. Egyik értelmesebbel már odáig vittem, hogy a vonatkozó írásaimat publikálás előtt elpostázom neki, legyen ideje fölkészülni, ellenvéleményezni. Emitt napi szinten hurkás amazon dörgedelmesen kinyilatkoztat: mindenki tapló, csak ő a helikopter. Azt hiszi szegény, tizenkét dühös némbertől menten szerteugrik a politikai paletta másik fele. Jelzem: nem. Nem fog. Ahhoz nem elég posztolgatni. Ahhoz ki kell hívni odakint Orbánt, idehaza meg Pásztort. A Duna vagy a Tisza jegére. Ott aztán meg kell mérkőzni velük. Ehhez erő kell. De az nem gond, addigra velük lesz az Erő, mert a rózsaszín vízióik szerint akkorra majd valami univerzumi csoda folytán megszűnik a gravitáció, és huss, elszáll a Viktor meg a Pista is.

Ez a plánum. Szép kilátások. Hajrá. Pompás ez a következetesség az illúzióik kapcsán.

Micsoda szerencse, hogy ők aztán sosem váltogatják az értékeiket, a szövetségeseiket, úgy mint más az alsógatyáját szokta. Nem olyan fából faragott a gárda: ha szaros, hát szaros az a gatya. Legfeljebb varratnak rá egy másik pártlogót, kitűzőt.

Nehéz eldűlőzni rajtuk. Sok türelmet, megértést, olykor emberi szánalmat igényel, ezért olyan nagyon behatóan mostanában már nem foglalkozom velük, pedig nem ártana. Régebben tömérdek vidám percet okoztak. Kár, hogy már akkor sem volt a gyalázkodástól elvonatkoztatva semmilyen önálló ötletük.

Tényleg ránk férne egy épeszű ellenfél, akit tisztelni és becsülni lehet. Akivel méltó lenne küzdeni úgy a tettek, mint a szavak szintjén. De ez nem adatik meg egykönnyen, míg Budapesten büdös bogárként padlón fetrengenek, elvtelen, hajmeresztő alkukat kötnek, nálunk meg csak sodródnak, nyilatkozat nyilatkozatot követ, érdemi cselekvés hiányában tátognak, hátha bejön a gravitációs trükk és egyedül maradnak a porondon, ahol most bohóckodnak.

Szenvedjenek tovább, provokáljanak alpári módon. Csússzanak, másszanak, essenek hasra. Nevettessenek. Ennyit tudnak. Aztán menjenek. Gyér taps. Függöny le.  

Pk

(forrás: joreggeltvajdasag.com, 2019.02.16.)

      

DONT KRÁJ FOR MÍ SZARDZSENTÍNI

Most, hogy a tárgyilagosságáról meg a függetlenségéről hírhedett egyetlen szubjektív délvidéki médiafoltunk – a magát szabadnak, magyarnak és szónak is nevező Mission Impossible – a lényét láttatva magyarul is leközölte Sargentini kisasszony veretes jelzőkkel tarkított jelentését Magyarországról, nagyon helyesen lerántva a leplet az országot kormányzó Fidesz-banda ténykedéséről, meg Orbán Viktor stadionjairól, Kövér László buzizásáról, fölróva Rogán Antal sikertelen helikopterbalesetét, továbbá Lázár Jancsi krimibe illő nőügyeit, szóval, most érkezett el annak a pillanata, hogy tenyeremet összeütve tapsikoljak.

Sosem hittem volna, hogy megérem ezt a szégyent. Mikor erdélyi barátaim Parázna Borókát, a kompániáját, meg a kolozsvári szalonnát emlegették, akkor láttam az arcukon ezt a kínos félmosolyt, a kelletlenséget, hogy az ilyenfélék is közöttük léteznek, nem csupán a prospektusokból ismert vadvirágos rét ám Erdély! Van benne csalán, kóró, gaz(ember) meg szar(ember) is.   

És most azzal szembesülök, hogy lám, nem kell Erdélyig menni, ha bele akarunk vörösödni honfitársaink gyalázatosságába.

Az összes megmaradt elismerésem a Szabad Magyar Szóé, nem jutnak majd vele messzire, de legalább egyszer az életben letették a garast oda, ahova. Eddig azt hittem, azért gründolták össze ezt a lapos weboldalt, hogy Purger Tibi Amerikából minden nap magával megelégedetten húzhassa le a retyót.

Hát nem. Emellett kiderült: küldetéstudatuk is lett.

Nem hinném, hogy akad magyar ember, aki a Sargentini jelentés közkinccsé tételéből, ebből a gesztusból ki ne tudná olvasni, miféle szellemi holdudvar elkötelezettjei az egyébként szabadosok.

Aki ismer, tudja, hogy ettől sokkal többet és bővebben is írhatnék róluk, de ehhez most nincs gyomrom.

Momentán én szégyellem magamat, hogy vajdasági magyar vagyok.

Ami pedig a zöldpárti képviselőnő dokumentumát illeti:

Jogász nem lévén – talán nem zavarja a képviselőnőt, hisz ő is csak amolyan fából vaskarika jogtudós – két dolgot tehetek hozzá a jelentéséhez. Dr. Nógrádi György precizitását ideidézve én is pontokba szedtem a mondandómat a Sargentini jelentésről. Remélem, eljut Brüsszelig, hisz Micron francia elnök saját szájából már nem egyszer elhangzott, hogy nekik számít az emberek véleménye. Az egyszerűké. Némi alappal hiszem – ilyetén az enyém is. A két észrevételem:

1. Az anyja.

2. Picsáját.

KIS MAGYAR BUZGALMI ANZIX - 1. rész

avagy: Mindennapi gyönyörünket add meg nekünk ma

A kanizsai Piéta. (Fotó: Puskás Károly)

Palics. 2018. január 25-e. Jól jegyezzük meg ezt a dátumot!

Nekem beleégett a retinámba a kép, most is beleborzongok: egy kupacon volt a majdnem komplett magyar ellenzék, itt, a lesajnált, megtagadott déli végeken. Vagyis ha azt vesszük, hogy bőven nyolcvanon túl van immár az áprilisban megmérettetésre váró bejegyzett pártok száma, akkor mégsem. Mindegy. A Pöcök Taliga barátom szerint „ha egyet láttá’, mindet láttad faszikám”.

Tehát mondjuk úgy, hogy a java azért itt volt. Arcostul. Képviseltetve. A nagy csapat.

A Magyar Buzgalom prominens haladárai a még haladárabb budapesti pink-proletárokkal. Ráerősítettek erre az amúgy is szopóálarcos gruppenre a széljobbról partiba dobott Jobbikkal, amiről az überelhetetlen demokrata Magyar György ügyvéd úr is azt nyalatkozta épp tegnap, hogy „mindegy, hogy kicsit náci vagy nagyon náci, a Jobbikkal a hatalom megszerzése érdekében együtt kell működni”. Igen kérem. Még azt is hozzátette ez a drága ember: „a Fidesz–KDNP legyőzése érdekében minden elvet és ideológiát háttérbe kell szorítani.”

Amikor elhangzottak az ominózus mondatok, én éppen körözöttet készítettem. Olyannyira lenyűgözött a szemidegzsába-rángásos, s emiatt sűrűn tikkolgató sztárügyvéd okfejtése, hogy a hírek múltával, amikor már a Duna vízállása szólt a rádióból, nekem még feszt tovább járt a kezem, noha rég péppé habartam már a körözöttet, ám megrendülten továbbra is Magyar prókátor uram kőszáli sasokat megszégyenítő, nyílegyenes jellemén ámuldoztam.

Aztán vállat vontam. Tudni való, ismét beigazolódott, hogy a pesti flaszterértelmiségi, álcivil és hótt’demokrata oppozíciónál nem a Vorbán szultán és Ali Baba a probléma.

Hanem a mocskos kettős mércéjük. Meg az ebből fakadó liberrált lelkületük. 

Ebből a karavánnyi maradékországi resztliből kapott a jobb sorsra érdemes délvidéki közélet egy pár órás remek mókát.

Rójuk föl a mestergerendára szép szálkás betűvel, segítsünk neki a kerekasztal lovagok névsorával, legyünk szolidárisak az önkéntes dokumentálgatásba azóta vélhetően beleroggyant derék Pressburger Csabánkkal.

Dream Team by M&M. This is the beginning of a beautiful friendship. (Hiába: az akasztott embert még az ág is húzza.)

Szabó Vilmos (MSZP), Staudt Gábor (Jobbik), Ikotity István (LMP), Szent-Iványi István (Liberálisok), Szigetvári Viktor (Együtt). Hogy nem zokogok a gyönyörtől, azért megint Gyurcsány a hibás. A DK ezúttal kimaradt a buliból. Teringettét. Lik maradt a családi fotón. De a látvány így sem volt hétköznapi.

Ha a szűz fűzfapoéta akarna kibukni belőlem, a nagyszerű Pilinszkyt költögetném át kancsalabbra:

Csak azt feledném, azt a csapatot, kit

hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva Röszkén visszanéztek,

s hogy végre biztos rejteket találtak:

övék lehet a zsákmány egészen!

Akármi lesz is, nem nyomulnak odább.

Vagy a jó Adyt:

Palicsra minap beszökött az össz.

Szent Mihály útján suhantak esztelen,

Nyakig a kulába, halk lombik alatt

S találkoztak Buzgalmakkal hasztalan.

Ha meg odahagyva a parlagi poézist, a filozófia éteri szféráiba emelkedek, akkor menten a Szemölcs Sógort muszáj citálnom: „Az a helyzet kiskomám, hogy a szemetet bárhová pakójja az embör, az szemét marad. Pláne, hogy a szemét oda-vissza pakó’gatásáva’ rengő időt meg energéját el lehet b..ni.”

Hulladékgazdálkodási alapelv, bólogatnak most a mezgaz-szakos olvasók. Az.

Forrás: Jó Reggelt Vajdaság

(folyt.köv.)

Itt olvashatja a 2. részt!
Itt pedig a 3. részt!

EGY DÉLVIDÉKI KUNTA KINTE AJÁNLATA

Foto:internet

Noha apámat nem Omoronak, anyámat meg nem Bintának hívják; és nem a Gambia folyónál, hanem a Tisza mellett láttam meg a napvilágot, ráadásul Dzsuffure falu helyett is európaibb hangzású a szülővárosom – lévén nem a mandinka törzs, hanem a magyar nemzet tagjának vélem magamat – mégis, bizonyos értelemben bennszülöttként tartanak nyilván.

Kunta Kinte vagyok. Üveggyöngyökkel megvett őslakos.

Amolyan 1920 után ittfelejtett, kínos, muszájból kipipált leltári elem. Majdnem fölösleges kellékként létezem. Így tekint rám, a sorsomra legnagyobb hatást gyakorló többség.

Régtől hallhatóak olyan vélemények, hogy a szülőhazám egyébként is gyarmati sorba leminősített régiónak számít. A Száva dunai torkolatából nézve ugyanúgy kiszipolyozandó, időről időre módszeresen lerabolható az északi tartomány, miként az ős pioníroknak is csak zsákmányterületet jelentett minden új négyzetmérföldnyi indián szülőföld, ahol kilövési engedély nélkül irthatták az összes bölény. Vagy, ahogy Radnóti pilótájának is pusztán térkép volt e táj.

A gyarmattartó uralomtól mindig a bennszülöttek fáznak a legjobban. Folyton az ő jussuk a bot vastagabb, boldogtalanabbik vége. A mi kolonizációs, kudarcos kísérletünk – gyatra teszteredményekkel – idestova egy évszázada tart. Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken és délen is. Két-három év, és bekövetkezik a jubileum.

Ha mázlink lesz, nem erőltetnek bennünket, hogy megünnepeltessék velünk a vesztünket. Ha viszont mégiscsak: kénytelenek leszünk kínunkban néhány törzsi táncunkat eljárni. Piros csizmásan, föltrianonozva, hejehujázva.

Úgyis sírva vigad a magyar.

Mivel addig még van némi idő, és a szülőföldem jövőjét a szívemen viselem, itt és most előrukkolnék egy ötletemmel. Merthogy én még mindig szeretem és féltem ezt a tájegységet, ezt a vidéket, az őseim örökségéből származó környezetemet.

Az én Pannon hazám sajnos napról-napra szegényedik. Fogyóban az ereje, a becsült jellege, minden értéke, ami miatt hajdanában annyi tisztelettel tekintett rá a világ. 

Lenne tehát egy szerény ajánlatom. Hogy érthetőbb legyen, Ádámtól indítva magyarázom.

Régen nagy divat volt a gyarmattartás. Akinek ereje, kedve és gusztusa volt hozzá, óriási birtokokat, komplett országokat, népeket szerzett magának. Szőröstül, meg sárga, barna, vörös, drapp és fekete bőröstül bekebeleztek minden fajt, minden civilizációt, amire szemet vetettek. Szigetek ezreit, néha kontinensnyi területeket bitoroltak évszázadokig olyan, mindvégig faltól-falig demokratikus, ápolt körmű, nyugati hatalmak, amiket az őáltaluk egykoron denaturált, most éppen hozzájuk bedörömbölő és odacuccoló bennszülöttek utódai fognak lehúzni a történelem küblijén.

Ez a dicstelen vég – a statisztikai hibahatáron belül maradva nagy biztonsággal megjósolható – alig néhány évtized múlva kisebb-nagyobb dáridóval be is fog következni.

Részemről a liberális demokrácia intézményrendszerét, meg az egész bagázst még így is igen nagy tisztesség éri a pusztulása után. Körülbelül annyira sajnálom majd őket, mint a kötelező olvasmányban a Dunából kifogott Krisztyán Tódort, az Aranyember helyett...

A jelen korunkban viszont már nem illik a gyarmati uralmat emlegetni.

Pedig a rendszer tovább él, csak másmilyen formában.

Változnak a technikák. Ó, a világ fejlődik! Nincs már tűhegyes vasszűz szarkofág: helyette toleráns váltóáramot vezetnek a delikvens ivarszerveibe. Nincs birodalmi helytartó, mert átnevezték IMF tanácsadónak. Nincs már alkirály, gauleiter, nem kell a pálmafás kormányzó palotákból kisistent játszani, amikor elég egy műholdas telefonkapcsolás, és a „független” államok komplett kabinetjei vágják magukat haptákba, egy-egy baráti jó tanácsként sugallt demokratikus ajánlásra.

Ilyen, hüp-hüp, barbatrükk, mindvégig politikailag korrekt módszerekkel aztán vígan gyeplőszáron tartható a legmakrancosabb államocskák vezetése is. Ma mindent a gazdaság, a kereskedelem ural. Minek az avítt, XIX. és XX. századi praktika, mikor egy-egy nagyvállalat, ipari konzorcium 2017-ben is ugyanolyan totalitárius rendszerként működik, mint a hajdani korbácsos kolonializmus?

Struktúrájában, világfölfogásában és – noná! – a céljaiban egy cégbirodalom mit sem különbözik a legrosszabb emlékű gyarmattartó hatalmaktól. Felülről irányított, hierarchikusan szabályozott, ráadásul minden kontroll nélkül jól elvannak a nagynevű érdekeltségek, lévén a gigantikus konszerneknek a legtöbbje a külvilág számára átláthatatlan fölépítményként szuperál. Államok az államban. Bizonyos szintig nyilvános a ténykedésük. Bizonyos szint fölött viszont már nem.

Elszámoltathatatlanok.

Mindemellett ezer szállal kötődnek a politikához. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a létező politikai kreációk mindegyike ilyen-olyan gazdasági erőterek szüleménye. Ezeket az ipari-kereskedelmi-gazdasági gólemeket csak a saját profitjuk, a piaci részesedésük érdekli. Csöndben jegyezném meg, hogy ahol, és akinél ekkora hatalom koncentrálódik, ott bizony fennáll annak az esélye, hogy ott és annak előbb-utóbb torzulni fog a lelkülete, a személyisége.

Ezeket a nagyvállalatokat régtől fogva ez a kórossá deformálódott mentális állapotuk akadályozza meg abban, hogy tisztességesek legyenek. Jó. Persze, nem is nagyon áhítják ők a tisztességet. Parancsuralom van. A gigantikus konszernek alapfilozófiája elnyomó. A kizsákmányoló, modern rabszolgatartó elvek alapján aligha törődnek ők a morális kérdésekkel. Link duma a demokrácia. Emberi jogok? Szabadság? Fütyülnek rá.

Mivel ilyetén a gyarmattartás átlakkozott formában ugyan, de a mai napig működik, talán nem lesz akkora hökkenet, ha azt mondom: hagyjuk magunkat gyarmatosítani!

Én, Kunta Kinte azt kívánom – tessenek szívesek minket egy nyélbe ütött egyezség után gyarmatként kezelni!

Azt ajánlom, mintegy fél évszázadra adjuk oda magunkat egy jó erős hatalomnak!

Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy legjobban akkor járnánk, ha valamelyik német óriáscégre bíznánk rá Vajdaságot. Irányítsanak ők. Ötven évig lízingeljék tőlünk Bánátot, Bácskát, Szerémséget. Szervezzék meg a káposztafejű németek az életet, a munkát! Aztán osszák-szorozzák a hasznot! Legyünk a bizniszük!

Működtessék Vajdaságot!

Bízzuk rá Herr Güntherre meg az Audira a Tisza-mentét!

Majd a köztudott sváb pedantéria gatyába rázná a mezőgazdaságunkat. Lenne itt egykettőre ipari föllendülés. Aki él és mozog, a germán munkatempót ismerve mindenki be lenne fogva. Alighanem az alapjövedelmek is megugranának. Megeshet, európaibb bérezés is járna. Hisz alig várja a sok vajdasági bennszülött, hogy ezer euró per koponya havi javadalmazásért ő lehessen a kizsákmányolt, de betömött szájú, egyáltalán nem éhes proletár. Az ezer euró felére ugyan éppen a minap tettek ígéretet Belgrádból, ám az ígéretekkel teli az összes padlás. Az ígéret az csak ígéret. Nem piacképes. Már nincs rá vevő.

Akinek nem tetszik az ötletem, tapogassa végig a zsebét. Morzsolgassa az üveggyöngyeit. Tátsa ki a száját, hátha bele fog repülni az a megígért sült galamb. A magam részéről inkább remélném a majdani rabszolgaságot. Elkélne egy jó kis leigázás.

                                                                    Pk   

   

A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk