VAKNAK LÁTÁSÁT, SÜKETNEK HALLÁSÁT

Rajzomon egy délvidéki haladó demokta,
az új szóhasználattal Magyar Mozgalmas  úgynevezett civil nyargal előre
a mézzel kicsöpögtetett úton.

Ugyan még csak február idusa van, de máris lobogó tavaszi indulatok dúlnak Szerbiában.*

Föléledtek a téli üzemmódból az eddig szépen leszedált közéleti megmondók.

Ebből is kitűnik, hamarosan választások elé néz az ország. Kampány van, pörgőbb ritmusba csapott a közbeszéd.

A hétvégét a tanyán töltöm. Hál’Istennek sem a hírek, sem a közösségi portálok ricsaja nem foglalkoztat majd. Kishomok alatt elég a szél zúgása. A világ nélkülem is forog tovább.

Nem mindenki gondolja ugyanezt.

Vannak, akik kozmikus dimenziójúnak ítélik önnön szerepüket, meg a közelgő politikai megmérettetést, mindezzel ijesztő aránytévesztésről, és hozzá nem értésről téve tanúbizonyságot. Nem vesézném ki, egyikük-másikuk mekkora forradalmi marhaságot állít néha. Zsigeri meggyőződésűekkel és/vagy futóbolondokkal amúgy sem érdemes vitázni. Egy régi mondás szerint “a száján bárki messzire elmehet”.

Az igazság kinyilatkoztatása helyett inkább csak helyzetjelentést készítettem. Gondolom, nem leszek egyedül a véleményemmel. A kényszeres internetezők, a facebookhoz hozzánőttek meg úgyis a saját szájuk íze szerint nyammognak majd rajta(m). (Ennyire futja nekik, szegényeknek.)

Ha jól értelmezem a folyamatokat, akkor ismét két politikai erőtér fog egymásnak feszülni.

Az egyik a jelenleg is szervezeti egységben politizáló, gyakorlatilag egyedülálló vajdasági magyar platform (VMSZ). A másikat már nem ilyen egyszerű definiálni, lévén abban a kompániában ott van az összes megcsukott szájú, de szalonnára áhítozó vajdasági magyar politikus-jelölt. Mivel gyakorlatilag mindet ismerni, nyilvánvaló, az altruizmus mint olyant egyiküket sem jellemzi. Ellenben nyomelemekben a hatalomvágy ott van bennük, ami a sértett egójukkal, bosszúszomjukkal ötvözve űzi-hajtja őket.

Tegyük kezünket a szívünkre: hát, nem valami ütős gárda ez a fölhozatal…

Az hogy a VMSZ-nek nincs normális kihívója, az nem a párt hibája, sőt, tulajdonképpen még hátrányos is a Pásztor vezette formációnak. Az egészséges versenyszellem jótékonyan hatna.

Mindenkinek, de leginkább a vajdasági magyar választói rétegnek lenne kívánatos. Nekünk. Mert megérdemelnénk a plurális demokráciából adódó szabad választás lehetőségét.

Amiért a VMSZ-szel szemben nincs komolyan vehető, valódi megoldásokkal előrukkoló politikai ellenfél, arról leginkább az ilyen-olyan mozgalmárok tehetnek, akik roppantul szeretnék, ha Orbán Viktor nagyot veszítene, vagy legalább a Pásztor Pista megbukna, de hát egyiket sincs mire vagy kire leváltani, tehát a demokrácia szabályai és a saját politikai érdekek okán valószínűleg maradnak is.

Ennek egyenes következménye lesz, hogy a délvidéki magyar éttermiségünk mintaalanyainak infantilis dackorszaka egy újabb fejezettel bővül majd. Amolyan szellemi hároméves gyerek színvonalon a megszokott módi szerint tovább játszák majd a sértődöttet. Toporzékolnak, mert nehezen viselik a vereséget. Óbégatnak egy sort. Ez a bevált pótcselekvés. Aztán minden alkalommal megállapítják, hogy mennyivel különbek ettől az általuk lesajnált vajdasági átlag polgártól.

Megírnak majd egy nem túl hosszú posztot, és tovább forralják az epéjüket, mert holnap is nap lesz, tenni kell a diktatúra ellen. Ami attól és azért diktatúra, mert az a sok bunkó nem rájuk, vagy az általuk favorizált siserehadra szavazott. Ha netán valahol győznének, ott diadalmaskodna a demokrácia. Egyedül az a bökkenő, hogy tagság, program, erkölcs, akarat, szervezet nélkül nincs győzelem. Kínos, de ahhoz, hogy egy közösség megszerveződjék, bizony nem kevés munka kell. Na, ettől rázza ki őket igazán a hideg, lévén pofázni szeretnek, dolgozni viszont nem. Az kevés, hogy tevőlegesen utálják a politikai ellenfelet és ha nincs érvük, akkor könyökből gyalázkodni kezdenek. Ordítják, hogy náci és már meg sem kell indokolniuk mi végre címkéznek. Mindemellett pontosan tudják mi kell a népnek: a minden koron jól bevált irigységre játszanak, mintha bizony a kisember, a széles értelemben vett délvidéki magyar nemzetrész pártján állnának. De hát nem ott állnak, hisz az elmúlt harminc év nemzetpolitikailag legsikeresebb, valódi eredményeket elérő kormányát, az Orbán Viktor vezette erőt is gyűlölik, tücsköt-bogarat összehordva olyanokkal sivalkodnak – például Gyurcsánnyal és a Momentumos bagázzsal egy követ fújva –, akiktől soha semmi jót nem kapott a délvidéki magyar közösség. Ehhez nem kell a politikát érteni: ez bizony a vajdasági magyarság körében elvitathatatlan tény. Elvégre a saját bőrünkön tapasztaltuk, mi fán terem az előző kurzusok viszonyulása a határon túli magyarokhoz. Akik a nyilvánvaló tények dacára mégis az ellenkezőjét vallják, tegyék: minden Orbánt támadó megnyilvánulásuk a VMSZ malmára hajtja a vizet, majd megköszönik nekik.

Szóval, nincs új a nap alatt. Az, hogy valaki kvázi „civil”, ráadásul „független” – már nem szopja be a társadalom. A napnál is világosabb, hogy a függetlenség díszlete mögül kilóg a lóláb.

Az meg kifejezetten szomorú, hogy a délvidéki magyarnak nevezett ellenzékiség most sem tud eredeti ötletekkel előrukkolni: kicsiben másolják az anyaországi oppozíció trükkjeit. Arra bazíroznak, hogy akinek a szemét szúrja a VMSZ (Fidesz) dominanciája, az a szavazatát dafke ellenkezésből leadja majd akár a lőtéri kutyára is, csak ne a legnagyobb formáció nyerjen (megint). Ehhez bármiféle eszköz bevethető: nácizás, rasszistázás szinte kötelező ujjgyakorlatként kipipálva. Utána meg a fasizálódás rémképeit kell sulykolni és vég nélkül nyomni, hogy rettenetes elnyomó rendszer van kiépülőben. (Mondják azok, akiknek az ideológiai elődjeik a XX. században a két legembertelenebb rendszer hangadói voltak. Balról a kommunisták (ma és nálunk a mi kutyánk kölyke jugoszlávok, akik beleborzadnak egy fölcsendülő magyar himnuszba is). Jobbról meg a napjainkban is habzó szájjal rácozó, karlendítéses, harciasan kopasz ifjak (akiknek többsége hiányos neveltetése okán öt méter szabályszerű díszlépést sem tudna kivágni, és tíz fekvőtámasztól fuldokolna). 

Ettől függetlenül időnként érdemes rájuk pislantani. Tanulni belőle, mit és hogyan nem kéne csinálni.

Mert megsúgom: nem vet túl jó fényt az említett aggodalmaskodó hölgyekre-urakra, ha lépte-nyomon irányt akarnak szabni. A többség tudniillik sosem szereti, ha agymosott birkaként minősítgetik. Értem én az elkeseredett indulatot, ami az ehhez hasonló veretes sértéseket szüli. De azt is megsúgom: ilyen hozzáállással bajos lesz szavazatokat maximalizálni.

Mindenesetre furcsa, fölfokozott, szélsőséges megnyilvánulásoktól sem mentes időszak elé nézünk. Urnazárásig késhegyre menő viták gerjednek majd, amik vasárnapról hétfőre tárgytalanná válnak. A szavazatok összeszámolása után pedig nagyjából tudható, mi következik.

Nyugodjunk meg: az is menten ki lesz számolva mennyien NEM szavaztak a Vajdasági Magyar Szövetség jelöltjeire. S mivel azt jóval kínosabb lenne beismerni, vajon ugyanabban a rendszerben, ugyanazon a választáson, ugyanazon a napon mégis hány IGEN voksot kaptak az ő kandidánsaik, így automatice azt fogják mondani, hogy a tartózkodó, otthon maradt szavazók sem a VMSZ-t támogatták. Hanem – micsoda pompás logika kell hozzá – őket… Így lesz a VMSZ borítékolható politikai többségéből már a választások másnapjára törpe kisebbség. A „megfélemlítettek”, a „félrevezetettek” tömege. Olyan silány „szavazógép”, ami egyébként – az ellenszelet fújó véleményvezérek szóhasználatában – pusztán „bégető birkanyáj” vagy szimplán a „hülyék gyülekezete”.

Az föl sem merül a túlsó politikai platform szürkeállományában, hogy aki egyáltalán nem szavazott, az rájuk sem szavazott, és kész.

És amúgy meg a délvidéki közélet csak miattuk tart itt, ahol ma. Ha nem ők lennének az alternatíva, a VMSZ kampánystábja igen nagy bajban lenne. Ezen nem akarnak elgondolkodni a kevésbé tisztelt politikai ellenfél Hölgyek és Urak?  (Nem. Nem akarnak rajta elgondolkodni. A könnyedebb ellenállást választják: a buzgalom a facebookon odaszúr – a tucatnyi kommentáló káder versengve hőbörög. A buzgalom egy-egy prominense észt oszt – mindenkinek: VMSZ-nek, vállalkozóknak, polgároknak és intézményeknek, aztán hüledezve megállapítják, hogy valamiért senki nem ugrik csicska módra a szavukra. Holott nekik azt is szabad, amit a többieknek nem: önkritika nélkül a másikat bírálgatni. Aztán csodálkoznak rajta, hogy őket nem szereti senki. Hogy a saját utcabelijeiktől sem kapnak bizalmat. Mert összeesküdött ellenük a világ. Természetesen ok nélkül.)

Abban akár egyet is érthetnék velük, a világ biztosan nem úgy fog haladni, hogy semmi nem változik. Azt viszont már erősen vitatnám, jó lenne-e, ha abba az irányba változna, amerre ők nagyon szeretnék.

                                    Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.02.14-én.

MAGYAR MEGOLDÁS

“Reszkess (...) a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.”

Umberto Eco: A rózsa neve (592. oldal)

Évtizedes távlatokból elnézegetve a délvidéki magyarság története tragédiák sorozatának tűnik.

Pokoli egy folyamat. Ha csak a ’48-as magyar szabadságharctól kiindulva vizsgálódok, már hetven évnek a tanulsága miatt is elkap a Poe-i borzongás. Égő katolikus és ortodox templomok; az alig csírázó városiasodás leállása; Szenttamás véres sáncai; a zentai koponya-piramis; betyárvilág és perzekutorok; a kiegyezést követő kolera- és pestisjárvány; aratósztrájkok; első világégés; erőszakos impériumváltás lakosságcserével… Hadd ne soroljam. Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy a visszacsinálhatatlan megpróbáltatásokból a jövőt illető konzekvenciáink szülessenek.
Ha viszont csak egy-két évet, pár hónapot, azaz a közelmúltat elemezem, a közéletünk inkább a bohózat minősítést érdemli.

Átértelmeződnek a tegnapok az egyre múló éveinkkel. A korosodásunk vámja lesz minden visszaeszmélés. Ez a silányított jelen már csak ilyen. A most regnáló hétköznapok világa annyira kusza, (fel)színes, atomjaira robbantott, ugyanakkor komplex, ellentmondásokba gabalyodó, hogy az idő tényező távolságtartása nélkül egyszerűen nem látható a lényeg. Aligha összegezhető megkérdőjelezhetetlen igazságként a ma és most története. Mégis akadnak szép számmal olyanok, akik szentül hiszik, birtokában vannak a mindent tudás és a mindent szintetizálás képességének. Mintha a mögöttes látás fölkentjei lennének. Kétségkívül bátor, magabízó karakterek ők.

Néha úgy elbámulok rajtuk. A jelenbe belenyúlásnak tekintik már azt is, ha kiposztolnak valamit a facebookra. Az eredetiség efféle netovábbjai (le)minősítenek, (le)fokoznak, utálkoznak vagy más esetben rajonganak valamiért. Attól függően ítélik meg a dolgokat, hogy az nekik hasznos, vagy nem. A vélemények szabadságáért küzdenek, mondják ugyanők. Ám mihelyt más véleményét is megismerik, menten a szívükhöz kapnak és kitör a hisztéria.

Aki mármost elolvas egyet-kettőt ezekből az eltökélten demokratikusnak föltüntetett bejegyzésekből, átvett híranyagokból, annak inkább előbb, mint utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyesmi posztot létrehozó semmi egyebet nem csinál csak propagandát gerjeszt terjeszt. Annyit traktálnak bennünket az ideológiai egytálételükkel, a napi szinten arcunkba tolt irományokkal, hogy megcsömörlünk tőle. A hívószavak ugyanazok. Néhány hónapja a vörös lámpa zöldre váltott. Lett klímavészhelyzet. (Imádják a népek. Ahogy a koalát menti egy melltartós hölgy a bozóttűzből. Meg ahogy sírnak a brazíliai őslakók. Igaz, a megható képsorok valamikor húsz éve készültek. Már akkor is – joggal – jajgattak a bennszülöttek a fakitermelés miatt. Ám azidőtájt valahogy pont le volt tojva az esőerdők pusztulása: két évtizede az olajár emelkedés volt a címlapos rettegés fokmérője, s a fákhoz láncolt ökoaktivisták csak akkor kerültek a hírekbe, amikor valamelyik favágó munkásnak leszakította a fejét a motorfűrész lánca, mert a zöld mozgalmárok titkon a kivágandó fák törzsébe fém kapcsokat vertek. A motorfűrészes melós meg már csak az asztrális térben elmélkedhetett az élet fura dolgairól, és a föltámadásig megjegyezte a szót: biodiverzáns.) 

Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy a környezetvédelem lesz a mindenhol hatalomért ácsingózó balosnak hazudott mainstream kommunikáció meghatározó retorikai eleme. 

Mindez dicséretes is lenne, amennyiben komolyan gondolnák.

De hát pont annyira környezetvédők a hajdani kommunisták és jelenkori utódaik, amennyire liberálisok, majd zöldek lettek. Semennyire. 

Ezeket nem köti semmiféle ideológia morális mezsgyéje. 

Ezek hatalomszerzési trükként manipulálnak áradással, bozóttűzzel, klímakatasztrófával. 

A cél szentesíti az eszközt alapon riogatnak, szédítik az embereket. Ma Ausztrália füstöl, holnap Szent Thunberg Gréta könnyei pörögnek, utána meg ami a csövön kifér. Közben, mint macska a piszkát takargatják, hogy a vágyott politikai hatalomért a sátán főhóhérával is összeszövetkeznének. Az ambíciójuk mindent fölülír. Fogalmakat, témákat gyártanak. 

Azt hirdetik, hogy most a bolygó megmentése a cél. Mondják azok, akik életükben nemhogy egy fát, de még hónapos retket se ültettek. Mégis agitálnak, holott élnek-halnak a kényelemért. 

Szívesen megnézném a leghangosabb klímavészhelyzet-szakértőt, amint villanyáram és folyóvíz, de főleg wifi nélküli tanyán, jószágok trágyáját villázva értekezik önnönmaga ökológiai lábnyomáról. Arra is kíváncsi lennék, hogy a mélyszegénység és a cigányság összefüggéseiben járatosok mit szólnának, ha vakációra odaköltöztetnék őket a Horgoshoz tartozó kisgyálai cigánytelep mellé. Ha az iskolai szegregáció ellen óbégatók kisgyerekeivel is bajszos fiatalemberek és szülni készülő fiatal nők ülnének egy padban. Épp miként a legvehemensebb migráns mentők, akik a billentyűzet előtt rém humanisták, empatikusok és harciasan kritikusok, de valamiért mégsem akaródzik befogadniuk a lakásukba egy-egy afgán, vagy nigériai főmérnököt. Helyette malaszttal hintett bírálatokat fogalmaznak meg, mert ebben igazán nagyok ők.

Ugyanakkor világválságot vizionáló apokaliptikus jóslataik zöme legalább annyira nevetséges, amennyire légbőlkapott. Segédtémákkal kísérik. Így horgad föl napról-napra a fasizmus Magyarországon, miközben a haláltáborokba induló marhavagonok kerekeit olajozza az Orbán-kormány. Már listázzák a másként gondolkodókat. (Úgy tűnik szegény Pressburger Csaba remek és egyedi szabadalmát lenyúlta nem csak a magyar kabinet, hanem a VMSZ vezette vajdasági önkény is.) A stadionokat sem hiába építik Budapesten: a derék Franco tábornok anno oda deportálta a kommunistákat, azaz a szellemi napfelkelte fényevőit. A Szeged-Szabadka villamosvonal vakvágány, ugye, és az Európa Kollégium maga a totális csőd. Ugyanígy a topolyai fociakadémia olyannyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy az ottani fiúk Belgrádba járnak öngólokat rúgni. Keddről-szerdára kipusztul a honi magyarság, költözik Csóka vagy Bajmok határába a szicíliai maffia, koldusoperett és korrupció tenyészik minden utcasarkon, a Prosperitati  meg arcátlanul eszközöket biztosít a merőben fölösleges fejlesztésekhez, ahelyett, hogy egyenest a szabad, demokratikus sajtóba talicskáznák a csilliónyi pénzt: a roppant ígéretesen teljesítő Családi Körbe, ahol matematikai pontossággal kiszámítható hogy a jövő héten ki kiről fog írni egy újabb, meleg hangú kritikát, nem beszélve a Szabad Magyar Szóról, ami napjainkra már nem pusztán azért frissül, hogy Purger Tibi bátyánk washingtoni hintaszékében elégedetten dőljön hátra, hanem az ellenzajkeltés fő dugattyújaként zakatol.

Ez a szűk nómenklatúra folyamatosan biztosítja a délvidéki magyar közösségnek a síri hangulatot. Jóformán névről felsorolhatók mindannyian. Momentán – szerintük – minden úgy rossz, ahogy van. Mindez akkortól lesz jobb, ha ők hatalomra kerülnek. De onnét aztán majd varázsütésre megváltozik a világ, és Kelebiától Versecig elönti a derű fénye Mordort.

Attól a pillanattól, mihelyt a velejéig demokratikus buzgalom ragadja magához a vajdasági magyarság irányítását menten szabaddá válik a sajtó, a legislegátláthatóbb intézményi rendszer szökken majd szárba, kifogástalanná válik a társadalmi párbeszéd, a villanydrótokon szabadelvű galambok fognak odaülni az anarchista verebek mellé, a kutyák ugatása mégis az égig fog hallatszani, és lakodalmas zenekar indul majd az Eurovízión. Minden elvándorló fiatalunk visszacuccol. A zsákfalvak megtalálják foltjaikat. Az illegális bevándorlók Afrikában, Ázsiában maradnak, mert doktor Zsoldos Feri kifelét parancsoló mutatóujját látva elmegy a kedvük a mászkálástól. Oda van ígérve az örökös szivárvány Bácska egére.

Lesz itt még tej, méz, madzag, Kánaán. 

Addig viszont nincs más hátra: fújni kell a szartrombitát. 

Elvégre ők lennének a kézenfekvő megoldás minden problémánkra. 

Az meg senkit ne zavarjon, hogy a megoldás tulajdonképpen rosszabb magától a bajtól is.*

                                        Pk  

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020. 01.18-án.

DONT KRÁJ FOR MÍ SZARDZSENTÍNI

Most, hogy a tárgyilagosságáról meg a függetlenségéről hírhedett egyetlen szubjektív délvidéki médiafoltunk – a magát szabadnak, magyarnak és szónak is nevező Mission Impossible – a lényét láttatva magyarul is leközölte Sargentini kisasszony veretes jelzőkkel tarkított jelentését Magyarországról, nagyon helyesen lerántva a leplet az országot kormányzó Fidesz-banda ténykedéséről, meg Orbán Viktor stadionjairól, Kövér László buzizásáról, fölróva Rogán Antal sikertelen helikopterbalesetét, továbbá Lázár Jancsi krimibe illő nőügyeit, szóval, most érkezett el annak a pillanata, hogy tenyeremet összeütve tapsikoljak.

Sosem hittem volna, hogy megérem ezt a szégyent. Mikor erdélyi barátaim Parázna Borókát, a kompániáját, meg a kolozsvári szalonnát emlegették, akkor láttam az arcukon ezt a kínos félmosolyt, a kelletlenséget, hogy az ilyenfélék is közöttük léteznek, nem csupán a prospektusokból ismert vadvirágos rét ám Erdély! Van benne csalán, kóró, gaz(ember) meg szar(ember) is.   

És most azzal szembesülök, hogy lám, nem kell Erdélyig menni, ha bele akarunk vörösödni honfitársaink gyalázatosságába.

Az összes megmaradt elismerésem a Szabad Magyar Szóé, nem jutnak majd vele messzire, de legalább egyszer az életben letették a garast oda, ahova. Eddig azt hittem, azért gründolták össze ezt a lapos weboldalt, hogy Purger Tibi Amerikából minden nap magával megelégedetten húzhassa le a retyót.

Hát nem. Emellett kiderült: küldetéstudatuk is lett.

Nem hinném, hogy akad magyar ember, aki a Sargentini jelentés közkinccsé tételéből, ebből a gesztusból ki ne tudná olvasni, miféle szellemi holdudvar elkötelezettjei az egyébként szabadosok.

Aki ismer, tudja, hogy ettől sokkal többet és bővebben is írhatnék róluk, de ehhez most nincs gyomrom.

Momentán én szégyellem magamat, hogy vajdasági magyar vagyok.

Ami pedig a zöldpárti képviselőnő dokumentumát illeti:

Jogász nem lévén – talán nem zavarja a képviselőnőt, hisz ő is csak amolyan fából vaskarika jogtudós – két dolgot tehetek hozzá a jelentéséhez. Dr. Nógrádi György precizitását ideidézve én is pontokba szedtem a mondandómat a Sargentini jelentésről. Remélem, eljut Brüsszelig, hisz Micron francia elnök saját szájából már nem egyszer elhangzott, hogy nekik számít az emberek véleménye. Az egyszerűké. Némi alappal hiszem – ilyetén az enyém is. A két észrevételem:

1. Az anyja.

2. Picsáját.

CALIGULA GÁRDÁJA

Napok óta vannak balhék minden irányba. Egyesek szűzlányként csodálkoznak azon, hogy Szerbiában a külvilág mérvadó tényezői szerint is demokratikus választás zajlott. Szemben az ő fejükkel, meg a párhuzamos univerzumukkal, ahol diktatúra tombol.

És mégis mozog a Freud...

Jut belőlük abba a kisvárosba is, ahol élek. Vezényszóra olykor itt is őgyelegnek pár tucatnyian. Noná: ma ők a demokrácia, a pluralizmus, meg a sajtószabadság védelmezői. Amit csinálnak, egészségügyi sétának, tüdőtágításnak nem rossz – hát egyelőre rájuk hagyják a dilit a népek.

Nem tudni miféle zugokból, vagy melyik kő alól másztak elő, ám láthatóak, és kéretlen zajkeltéssel ugyan, de hallhatóak is. Mondják azt, amit a szájukba kapnak. Tesznek egy laza kört a közponban, csöppet fesztiváloznak, majd szépen hazamennek, az esti sorozatfilmet le ne késsék. Kis város ez kérem, itt a forradalom fáklyája is takaréklángú, szerény mécseske. Gyenge a fénye. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak a koromja zavaró. Viszont az könnyen levakarható.

Mégis: kész szerencse, hogy van ez a belső piacunk kínálatából verbuválódott kompánia, hisz a Sas-kabaré szilveszteri adása sem szokott ilyen szánalmasan mókás lenni. Elnézegetve igazán jól lehet szórakozni rajtuk, merthogy a közösségi portálra újsütetű Che Guevarás revolúciós szokásként kiposztolják a saját dicsőségüknek vélt csoportképeket. Azokon aztán ámulhatunk.

Van annak pikantériája, amikor egy drogdíler viszi büszkén a MI DOLGOZUNK, TI LOPTOK táblát. (Megnézném, hány év is van a munkakönyvében.) Mindenesetre erősen áthallásos a lényegi dolog, nem mentes az allúzióktól.

A többi sem kismiska. Különösen a kommunizmust éltető újkori ivadékok a meghökkentőn viccesek. Ahogy „szelfiznek” a „szabadság” szobornál, amin – kínos logikai és morális öntökönrugásként – pont az eszmerendszerük áldozataink listája feketéllik. Némelyik kései tinédzser elvtárs olyan hithű, hogy a nagy Sztálin horkolását tette a mobilja csengőhangjává.

Buzgalmárok nyomulnak a magyarországi Jobbik párt szlogenjével? A rézangyalát! Ennyire „benáculni” tetszettek, vagy csak a megrendelő szponzor a közös? Amilyen a Mozgalom, olyan a tagság. Mint a görögdinnye. Kívül zöld, de belül vörös. Kis fekete föltrianonozott magokkal. Vagy ha éretlen a belbecs, akkor rózsaszínben virít a tagság.  

Szép, filozofikus perceket okoznak. Elvégre ritka, amikor egy rakáson a kicsiny „népünk lelkiismerete”, a „progresszió”, s mindkét kezünk ujjain studírozhatók azon jelöltek, akik a jövőnket majdan igazgató közéleti mártírok óhajtanak lenni. Együtt vannak, abban a hiszemben, hogy valami hasznosat művelnek. Egy rakáson, és tudható, a kora esti sötétben bármilyen rakás mintha mindig kicsit nagyobbnak látszana.

Vegyük sorjában őket. Elég hozzá a suta kezünk.

Ez egyszer már elment orvvadászni; ez a stüszi már sokszor meglőtte szarva közt a tőgyit; erről tudjuk, hogy amit ér azt mindig hazavitte, meg most is hazaviszi; ez főzi az egészet; a többi meg szépen megeszi. És itt van vége a történetnek, jóéjszakát gyerekek. Aki nem hiszi, utána sem kell járnia, mondom, kis város vagyunk, régtől világos minden.

Azért zavarba ejtő ám, némileg kicsit groteszk látni, ahogy a Magyar Gárda itteni rajongójától az édesanyja által kitartott életművészen keresztül a meggyőződéses titóistáig az összes meggymagvitéz kontraszelektív módon egy nyomtávon halad. De az aktuális hőzöngésük a vizuális tartalom humorán túl, sok egyéb említésre érdemes elemet sajnos még így sem tartalmaz. A minap egy általános iskolai osztály létszámát produkálták. (A hasra csapottan általuk bemondott létszám kábé annyira hiteles, mint a 98 centiméteres jereváni platina méterrúd…)

Ennyi forradalmárral nemhogy a Téli Palotát, de a Péró bácsi rozzant vályogviskóját sem tudnák elfoglalni. Még jó – mondta a Szemölcs sógor – hogy az Auróra cirkáló per pillanat nem ér rá, mert a tüntetők elszántabbja már a lövegtornyait fordította volna a reakciósan klerikális húsvéti kirakodóvásárunk kapitalista bódésora ellen…

Elnézve az ismerős, meg a túlnyomórészt ismeretlen arcokat – a vidékről, és Szabadkáról importált bozótharcosokat – ha kicsit drágább pénzérme lennék, nem érezném magam biztonságban közöttük. Furcsa, hogy egyiket sem kínozza az a kérdés: vajon mi értelme van a produkciójuknak?

Rájöttem: biztos ismerik a történelmet. Ugyanis egyszer Caligula római császár is háborúba küldte csapatait a tenger ellen. (Az említett potentát ugye nem a józan eszéről vált ismertté.) Mit ad isten, a hadjárat végén tengeri kagylókat hozatott velük vissza harci ereklyeként, ami – akkor, szerinte – a Neptunus isten ellen aratott győzelmét jelentette. Nagyjából ennyire komoly a Magyar Mozgalom, meg a leszerepelt szerb oppozíció mostani lázongása is. Akinek szeme van láthatja: már a többi helyi ellenzéki erő sem cseresznyézik velük egy tálból. Nem beszámítva az egy darab „függetlent”.

Nyilvánvaló, az UKROK-ban maradt annyi ízlés, ráció, hogy a vállalhatatlan, meddő zavarkeltés miatt nem hajlandó lejáratni magát. Mert ezeknek valós eredmény híján trófeaként manapság már nem kagylókra, hanem csak sípokra, meg üres dumára telik.

Devalválódik az egész balhé. Ahelyett, hogy értelmes emberként – vagy legalább politikusi, közéleti mivoltukban némi szakmaisággal fölvértezve – kezelnék a fennálló helyzetet, már megint nem az ország, hanem csak a saját problémájukat akarják kezelni. Nettó demagóg módon.

Túlkínálat van belőlük, meg a hisztijükből, meg tüntiből is. Budapesten, nálunk, meg Belgrádban is.

Az egészben az a biztató, és megnyugtató, hogy nálunk a városban nagy fölfordulást nem okoznak. Alkalomadtán fegyelmezetten, alakzatban haladnak.

Így, ebben a sorrendben majd tessenek szívesek sorszámot igényelni Ursula nővértől.

AMIT SZABAD MOHAMEDNEK, NEM KÉNE OROMHEGYESNEK

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 31-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Fotó: Domonkos Tibor

A nagyszerű tollú, sziporkázón szellemes Karinthy egyik legtöbbet idézett mondása: „Humorban nem ismerek tréfát.” Van ebben egy adagnyi önérzetesség, kétségtelenül. Ugyanakkor kitűnik belőle az a fajta csendes elfogódottsággal elegy alázat is, ami a kirívó szellemével, a zsenijével tisztában lévő igazi művészembert minden időben jellemezte. Az olyan meglehetős gyakorisággal humoristának titulált, ám világirodalmi igénnyel alkotót is, mint amilyen Karinthy Frigyes volt.

Hogy a humor gyilkos fegyver, az közhely. Az is egy triviális frázis, hogy a fegyver nem mindenki kezébe való, mert kétélű lehet, mert veszélyes: olykor visszafelé sül el, és pont a használóját találja telibe. Más esetben visszaível, s mint a bumerángnak szokása, a mívelőjét csapja kupán. Éppen emiatt nem ajánlott erőltetni a humort. Van, akinek jól áll, megy az ilyesmi – van, akinek meg nem. Balla Lajos - Laci – sajnos a taglalt eset mutatja majd – besorolt az utóbbiak közé.

Egyébként az oromhegyesi polgármester ezen megbocsátható hibáján túl nem nevezhető szimpla karakternek, pláne nem vádolható a szürke semmitmondás, a sótalanság vádjával, hisz elég színes személyiség ő ahhoz, hogy a kortársait, az ismerőseit időnként még most is lenyűgözze, vagy a pályája megírására vállalkozó gyanútlan életrajzírója majdan véresre karmolja magát miatta. (Tán nem származik baja belőle, ha pöttynyi elismeréssel szólok róla. Nem akarnék Piszkos Fred módjára úgy dicsérni, hogy közben retiráljon tőle a jelenlegi környezete.)   

Bő negyed százados ismeretségünk valahol az újvidéki Napló hetilap indulásakor kezdődött. 

Tudjátok gyerekek, az volt az az időszak, amikor a polgári engedetlenség, az ellenzékiség még tényleg életformának számított. Veszélyekkel járt: a diktatúrával szembehelyezkedők a nevüket vállalva, valós közösséget alkotva, sokszor a rendőri erőszakkal szemben, mintegy „élesben” tették a dolgukat, nem pedig – ahogy ma szokás – a közösségi oldalakon, virtuálisan hőbörögtek a legitim, demokratikus keretek között megválasztott hatalmi formációk ellen. 

Kicsit más dolog volt a milosevityi rendszerrel ujjat húzni, mint manapság pártpolitikai indíttatásból anyázni a másikat. Publikálgattunk vad dolgokat, szamizdatoztunk, szervezkedtünk, tüntettünk, Otporoztunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy fiatalok, idealisták, hányavetiek voltunk. Nem számított. Internet sem volt. Néha még áram se. Ofszet volt, meg kincset érő sziták. Kicsit keserű szívvel gondolok arra, hogy az akkori Naplóba írni-rajzolni egyféle rangot, de legfőként felelősséget, kurázsit jelentett. 

Nem ragoznám tovább. Ugyan minek? Hencegésnek tűnne. 

Viszont egy nagyon izgalmas kérdésként többször fölmerült bennem: azokban a bolond ’90-es években hol a nyavalyában volt a manapság demokráciát sirató középnemzedéki értelmiségünk java része? Az egyik kezemen megszámolhatom azokat az akkoriban vállaltan a háborús rezsimmel opponáló délvidéki magyar intellektuális elitünket képviselő közéleti személyeket, akik manapság a jugofil, szabadelvű peremektől a szélsőjobbig oly előszeretettel döngetik a vajdasági magyarság asztalát. Ha az a válasz, hogy rajtuk kívül a többiek kimaradtak a buliból, mert éppen családot alapítottak, mert munkába álltak, mert frissen diplomáztak, netán tanultak, akkor sincs magyarázat arra, hogyan sikerült a vészterhes időkben elaltatniuk a mára heggyé dagadt igazságérzetüket? Hol a fenében volt huszon éve a tenni akarásuk, és mitől táltosodtak meg az utóbbi egy-két esztendőben? Mondjuk 1994-ben, feleennyi szenvedéllyel, amivel most ócsárolják a rivális politikai közösséget, mindannyiunk tiszteletétől övezve mára igazi tekintélyekké magasztosulhattak volna. Valahogy mégsem vágytak ilyen babérokra. Kényelemből, óvatos számításból kivártak? Nagy a homály, sejteni lehet, tudni nem. Csak azt tudható, hogy Balla – dicséretére legyen mondva – ott volt a sűrűjében. Mi több: nagyon ott volt. Bírtuk egymást. Én fölnéztem rá, mert sütött róla – nem egy hétköznapi figura. Belevaló, közösségi ember mivoltához kétség sem férhetett. 

Azóta, ahogy az öreg indián mondaná: sok tél és sok nyár múlt el. Láttam, megtapasztaltam ezt-azt. A Balla Lacival meg úgy vagyok, mint a magyar-angol meccs 6:3-jával. Szép volt, dicsőséges idők voltak – de elmúltak. S bár lehet nosztalgiázni, annak ígyesen a mához vajmi kevés köze lenne. 

Akkor az volt. Most meg ez van.

Amióta piszkos körmű kezek klónozták egyetlen napilapunkat, s lett ez a szabadnak mondott internetes férc, időnként ráfutok egy-egy Balla Laci által írott szövegre. Mivel a honi aktuálpolitika zsizsegése nem hoz lázba, inkább csak átfutom a vonatkozó cikkeket. Ha a szerző és a cím ígéretes, eredetibb, akkor a közétett anyagot végig szoktam olvasni. Így abszolváltam az Amit szabad Mohamednek, szabad-e…? - írást, Balla jóvoltából. 

Leszögezném: az égvilágon semmi bajom vele, ha valaki az ellenérdekelt pártot bírálja, szidja, vagy szarkasztikus tartalmak révén apprehendálja. Szíve-lelke rajta, törvény- és Isten adta joga. Az sem érdekel, hogy a belgrádi kormány milyen propagandát folytat Koszovó ügyében. Ha már itt tartunk: nem hinném, hogy 2017-ben Szerbiában ez lenne a legégetőbb probléma, azt meg végképp, hogy egy vasúti szerelvényre ragasztott molinóval világpolitikai játszmát lehetne nyerni. 

A vonatos példánál maradva: a hagyománnyá vált Csíksomlyóra induló zarándokvonat lényegesen ízlésesebben, ugyanakkor egyértelmű, karakán képi üzenettel szokott Budapestről elindulni. Ez már döfi! Szavuk sem lehet a románoknak. Sosem hittem, hogy ha valaki Nagy-Magyarországos trikóban feszít, attól jobb lesz a székelyföldi magyar iskolarendszer. 

Az viszont mély meggyőződésem, hogy fölösleges, ízetlen tréfálkozással ártani lehet a jelenleg csaknem barátinak tudható magyar-szerb kapcsolatoknak. Mert a szóban forgó ügyetlen írás meglehet, fricskának szánta az örök ellenzéki Ballánk, és a szerb politika irányába célzott, ám hogy mégsem Belgrád érzi találva magát, hanem a délvidéki magyarság, meg velünk együtt az odaáti magyar kormány – nekem bizony elég visszatetsző. Már a megengedő jóindulatunk is kevés ennek a kimagyarázására. Balla a semmiből csinál valamit, ami megint csak nem lenne gond. Ha szórakoztatja… De a Balla-féle humor(talanság) sima provokáció, amiből sem neki, sem másnak haszna nincs. A cikk apropójaként szolgáló szupervonat illusztráció igénytelen photoshoppos kollázs mivoltára nem térnék ki. Esztétikai kérdés. Az ennyire pocsék vizuális megjelentés eleve minősíti a poén ötletgazdáját. Kár, hogy Balla Laci még tett rá egy lapáttal, és viccesnek szánt, amolyan hírcsárdás írást kanyarított hozzá. Muszáj ezt? Az olyan régi motorosok, mint a Balla, tudhatná, hol van egy társadalomnak az ingerküszöbe. Nem biztos, hogy ha izgágán olajat önt valaki a tűzre, a szeretet lángja fog föllobbanni. Sőt. Attól, hogy Mohamed megtehetett valamit – ami neki(k) balul sült el –, attól a hegy még marad a helyén. Lavinát pláne nem indít. 

Tudtommal felelős körökben, egyik magyar érdekképviselet részéről, semmilyen szinten nem téma a területi revízió kérdése. Hogy a fejekben igen? Az, más lapra tartozik. 

Akiében. 

Meglátnám, ha tenni kéne érte, ha tényleg adódna egyszer egy történelmi pillanat, hányan szökkennének az első szóra, hányan mernék a hangjukat hallatni? 

Költői a kérdés, fentebb már megadatott rá a válasz.     

Van amikor nincs de.

Pósa Károly