NAPLÓ - 81.

Illusztrációm

„A ravasz, izgató, színes fantáziájú, szenvedélytől mégis mentes október világos, okos, majdhogynem bölcs homlokával megérintette a cikornyás nagykapu vasalt pántját. A rácsozat fekete festése vízpárától fénylett. Higgadtan leselejtezte a képet.

A Nagytemplom előtt állt. Tudta, hogy álmodik.

Az álom pántlikája cérnafonalakkal volt ráfűzve a zakója belső zsebére, a szíve fölött fityegő fekete pótgombra, s most ott csalinkázott a város fölött, amelyben a fákat a nevükön ismerte, mert látta mindet fölnőni, a tetők törésének ívét csukott szemmel is megrajzolta, ösztönébe ragadtak a Budzsák kis kanyarai közé ékelődött szagok, és a kocsmák elé letámasztott viharvert biciklikről megmondta, kik ülnek épp a pultnál, vagy ki van bent a kisboltban.

Azt is tudta, mit szokás beszélni, és azt is, hogy a párhuzamos gondolati síkok mikor gabalyodnak össze. Nehezebb, szebb feladata nem is lehetett volna annál, mintsem, hogy végigtekintsen az őszi városon. A vízbe lógó iszapos kérgű tiszai fűzfagyökereken, a hinták vas láncain, meg a Postakert sövényein, amik alatt zsírtól fénylő burekpapír kukucskált szemérmesen, és halványrózsa pír világított egy iskolába bandukoló kislány fáradt arcán.

Bűntelen, minden szenzáció nélküli utak aszfaltja fölött suhant. Az emlékezetére hagyatkozott. Látta magát visszatükröződni a félig lehúzott rolók alatti ablaküvegekben. Az arcmása rávetült a kézzel horgolt függönyök mintáira, a drapp színű stilizált virágszirmokra, a tulipán motívumokra, s ahogy ezeket a szöszölt csomókat illette az álla, a nyaka: egy futó pillanatra mintha tényleg érezni vélte volna a bolyhok puhán meleg simogatását, amit csak asszonykéz tud pótolni.

Amikor az Alvég felé sodortatta magát egy falevéllel, az október gyötrelmesen, kissé ijedten tapasztalta, hogy fátyolos emlékei megelevenednek. Hirtelen benne volt minden moccanatában a beton járdára koppanó vadgesztenyék szilaj akarata. Rándult a bal keze egyszer, majd még egyszer. A gerincén hűvös borzongást érzett. Kétségbeesett kutyák iszkoltak a túloldalon.

Ékes csudálkozást látott a nagy szárazkapu bejárat fölött könyöklő kőangyalka-páros szemében. A tekintetük találkozott. A levertebb arcú mintha biccentett volna: október megilletődve viszonozta. Az alkony harangszótól festett levegője ült rá a bádog csatornaereszek alatti világra, amitől a távolban egy barna ember szorosabbra húzta össze magán a kabátját. Régi autó fékezett a volt mozi sarkán, és a vadszőlővel telefuttatott téglakerítésről leperdült egy nagy, tenyérnyi, összefonnyadt levél.  

Részleteiben megfestett, mégis bágyatag volt a látvány.

Kifelé úszott a levegőben, nem túl magasan, épp hogy ne akaszthassa meg egyik jegenye se a lelógó zöld sálját, amit úgy húzott maga után uszályként, mint mikor templomi beavatására igyekszik a koldusok királya, ahol almásláda a trón, foszlott képregény a szentkönyv, és énekkórus helyett a szél huhog bele a huzatos kéménykürtőkbe, amihez a kócolt bodzabokrok zörgetik ágaikkal a száraz ritmust.

A végtelenség kinyílt. Ment arra, amerre a Járás hívta. Álmodott. Már nem számított, mit tesz, mit gondol, mit mond, vagy mit hallgat el. Csak a csönd számított. Az volt az övé.”

Utcai muzsika - egy kép és verse

Mint a repedések a jégen, olyan a zenéje. Szügyre nyomott állal fújja. Magányosan áll. Szájában foga közé szorított szíve billentyűje rezonál, szél veri fagypikkelyes dallamát, s míg a szeme foszforeszkál, a rozzant házfalnak dőlve már nem hátrál, nem hátrálhat többet. Körme megnőtt. Göcsörtös az ökle. Levegőt markolna, ha bírna. De két keze összefogva, ujjai gabalyodva a lyukakon. Mellette plakátok henger oszlopa strázsál, gyűl a villanydróton sok fekete-szürke madár, tolluk borzolja a karistoló melódia, s a péntek, e dorbézoló részeg: belezsibbad a pillanatba. Nyúlik a tetők árnyéka. Egyet kondul a közeli templom harangja.  

Utcai muzsika - festményem  
vászon 40 x 27 cm (olaj, akril) 

Így tárogatja. Lázrózsa homloka mögött azok a gondolatok, amiket a Teremtő is félbehagyott. Sála színe és a kabátja, a fakulása – egy. Tutul a sípba szűk hazát, festett világot, kiömlő történelmi meg személyes salakot. Glédában fekszik a sok hősi halott – jutott belőlük télire, őszre és nyárra –, a garázda múlt kohója bánja, mi minden a vigaszunk lehetett volna mára. Csukott a zenész pillája. Görnyed a város szélfútta kapujában. Ujjbegye kéken tapad a hangszerre, szorítón. Lucskolnak a föllegek. A gyertyaláng-sárga avar mindent elborító, rőt bokrok zörögnek. Emberek jönnek szembe, a zenész kalapjába pénzt vetnek. A misének vége.

ÁTJÁRÓ AZ ÓVÁROSBA

60 x 60 cm, vászon, vegyes technika

Októberi zuhanás

Ősz az árokparton - illusztrációm

Lezuhant közénk az október.

Észrevehetően, ósdi menetrend szerint.
Érett must rőt-rozsda vére fröccsen, szanaszéjjel. Barna kabátja bánja. Nadrágja zsebében két marokkal mért tavalyi gesztenyegolyó a Kisparkból. Cinóber párja, tulipiros szirmokat kavar porként a szél, a kabátja szárnyait uszályként emelgeti, sarkon elillanón. Senki se bánja, mert senkinek nincs már kára. Vezekel a szél. Csöndesen, szemlesütve a háttérből int: alászolgálja. Az ősz szőlőnyi opálos szeme a járdát nézi. Tort ülnek a csillagok. Lámpa kora esti fénye sárgán világít. Október szomorú arcát megfesti a kékes nedves pára. Vezeti barátját, akár a gyermekét. Szél úrfi nyújtja kezét. Valahol kutya vakog, s a hold megfestett képe csorog a házak falára. 

Ősz lett, egészen, a házerdőben.
A betonfenyőkön, kis sarkos tornyok szúrnak esőfelhőt a tobozos tetőkön.
Eredendően vakolt, mára korom füstköpött kémények, alantról fölfelé nézve úgy tűnnek, mint zömök, piszkos ruhás, föllegtámasztó szögletes-kalapos őrök, a falevél téglák között: mind-mind fekete arcú, kemény mellkasú, égetett csontú kis kunbaba, ég felé állított mezei ember, kiszárad lombok akkordján szálló nehézkes teremtmények, szurkot köhögő, kupola alá dermedt égi lények. Ők látták, ahogy elgurulnak a szeptemberi keddek, a szerdák, akár az alma. Azt is látták, azt is látták, ami immár nem lesz soha.

Csöpp ül a réz kilincsen.
Most, hogy az ősznek semmije sincsen, az aszfaltról összesöpört levelekben is ott a matematikai őrület rendszertelensége, miként az éji baglyok puhán gonoszul tovaszállnak, tejszínű ködbe mártogatott kenyérbele holdsugárban, szárnyaik szétcsapott, táguló pupillájuk ragyog. Árokparton behártyásodó pocsolyák, korai fagyok. Pókháló gondolán úsznak tegnapok, megáll bennük, glédába vigyáz száraz kóró, nádbuga, masnira kötött jeges furulya szava, tárogató, részeg hejehuja, amire akkor borul fakó, bordó szemfedő, ha majd jő, elér a városerdő mélyére október, és senki nem zavarja el. Szél úrfi viszi tovább, mit a felejtés leple sem takarhat el.

Lezuhant közénk az október.    

AKT '18/7.

2018.10.01.

Erdogan - rajzom

Forrás: hirado.hu