 |
| Ősz az árokparton - illusztrációm |
Lezuhant közénk az október.
Észrevehetően, ósdi menetrend szerint.
Érett must rőt-rozsda vére fröccsen, szanaszéjjel. Barna kabátja bánja. Nadrágja zsebében két marokkal mért tavalyi gesztenyegolyó a Kisparkból. Cinóber párja, tulipiros szirmokat kavar porként a szél, a kabátja szárnyait uszályként emelgeti, sarkon elillanón. Senki se bánja, mert senkinek nincs már kára. Vezekel a szél. Csöndesen, szemlesütve a háttérből int: alászolgálja. Az ősz szőlőnyi opálos szeme a járdát nézi. Tort ülnek a csillagok. Lámpa kora esti fénye sárgán világít. Október szomorú arcát megfesti a kékes nedves pára. Vezeti barátját, akár a gyermekét. Szél úrfi nyújtja kezét. Valahol kutya vakog, s a hold megfestett képe csorog a házak falára.
Érett must rőt-rozsda vére fröccsen, szanaszéjjel. Barna kabátja bánja. Nadrágja zsebében két marokkal mért tavalyi gesztenyegolyó a Kisparkból. Cinóber párja, tulipiros szirmokat kavar porként a szél, a kabátja szárnyait uszályként emelgeti, sarkon elillanón. Senki se bánja, mert senkinek nincs már kára. Vezekel a szél. Csöndesen, szemlesütve a háttérből int: alászolgálja. Az ősz szőlőnyi opálos szeme a járdát nézi. Tort ülnek a csillagok. Lámpa kora esti fénye sárgán világít. Október szomorú arcát megfesti a kékes nedves pára. Vezeti barátját, akár a gyermekét. Szél úrfi nyújtja kezét. Valahol kutya vakog, s a hold megfestett képe csorog a házak falára.
Ősz lett, egészen, a házerdőben.
A betonfenyőkön, kis sarkos tornyok szúrnak esőfelhőt a tobozos tetőkön.
Eredendően vakolt, mára korom füstköpött kémények, alantról fölfelé nézve úgy tűnnek, mint zömök, piszkos ruhás, föllegtámasztó szögletes-kalapos őrök, a falevél téglák között: mind-mind fekete arcú, kemény mellkasú, égetett csontú kis kunbaba, ég felé állított mezei ember, kiszárad lombok akkordján szálló nehézkes teremtmények, szurkot köhögő, kupola alá dermedt égi lények. Ők látták, ahogy elgurulnak a szeptemberi keddek, a szerdák, akár az alma. Azt is látták, azt is látták, ami immár nem lesz soha.
A betonfenyőkön, kis sarkos tornyok szúrnak esőfelhőt a tobozos tetőkön.
Eredendően vakolt, mára korom füstköpött kémények, alantról fölfelé nézve úgy tűnnek, mint zömök, piszkos ruhás, föllegtámasztó szögletes-kalapos őrök, a falevél téglák között: mind-mind fekete arcú, kemény mellkasú, égetett csontú kis kunbaba, ég felé állított mezei ember, kiszárad lombok akkordján szálló nehézkes teremtmények, szurkot köhögő, kupola alá dermedt égi lények. Ők látták, ahogy elgurulnak a szeptemberi keddek, a szerdák, akár az alma. Azt is látták, azt is látták, ami immár nem lesz soha.
Csöpp ül a réz kilincsen.
Most, hogy az ősznek semmije sincsen, az aszfaltról összesöpört levelekben is ott a matematikai őrület rendszertelensége, miként az éji baglyok puhán gonoszul tovaszállnak, tejszínű ködbe mártogatott kenyérbele holdsugárban, szárnyaik szétcsapott, táguló pupillájuk ragyog. Árokparton behártyásodó pocsolyák, korai fagyok. Pókháló gondolán úsznak tegnapok, megáll bennük, glédába vigyáz száraz kóró, nádbuga, masnira kötött jeges furulya szava, tárogató, részeg hejehuja, amire akkor borul fakó, bordó szemfedő, ha majd jő, elér a városerdő mélyére október, és senki nem zavarja el. Szél úrfi viszi tovább, mit a felejtés leple sem takarhat el.
Most, hogy az ősznek semmije sincsen, az aszfaltról összesöpört levelekben is ott a matematikai őrület rendszertelensége, miként az éji baglyok puhán gonoszul tovaszállnak, tejszínű ködbe mártogatott kenyérbele holdsugárban, szárnyaik szétcsapott, táguló pupillájuk ragyog. Árokparton behártyásodó pocsolyák, korai fagyok. Pókháló gondolán úsznak tegnapok, megáll bennük, glédába vigyáz száraz kóró, nádbuga, masnira kötött jeges furulya szava, tárogató, részeg hejehuja, amire akkor borul fakó, bordó szemfedő, ha majd jő, elér a városerdő mélyére október, és senki nem zavarja el. Szél úrfi viszi tovább, mit a felejtés leple sem takarhat el.
Lezuhant közénk az október.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése