NAPLÓ - 81.

Illusztrációm

„A ravasz, izgató, színes fantáziájú, szenvedélytől mégis mentes október világos, okos, majdhogynem bölcs homlokával megérintette a cikornyás nagykapu vasalt pántját. A rácsozat fekete festése vízpárától fénylett. Higgadtan leselejtezte a képet.

A Nagytemplom előtt állt. Tudta, hogy álmodik.

Az álom pántlikája cérnafonalakkal volt ráfűzve a zakója belső zsebére, a szíve fölött fityegő fekete pótgombra, s most ott csalinkázott a város fölött, amelyben a fákat a nevükön ismerte, mert látta mindet fölnőni, a tetők törésének ívét csukott szemmel is megrajzolta, ösztönébe ragadtak a Budzsák kis kanyarai közé ékelődött szagok, és a kocsmák elé letámasztott viharvert biciklikről megmondta, kik ülnek épp a pultnál, vagy ki van bent a kisboltban.

Azt is tudta, mit szokás beszélni, és azt is, hogy a párhuzamos gondolati síkok mikor gabalyodnak össze. Nehezebb, szebb feladata nem is lehetett volna annál, mintsem, hogy végigtekintsen az őszi városon. A vízbe lógó iszapos kérgű tiszai fűzfagyökereken, a hinták vas láncain, meg a Postakert sövényein, amik alatt zsírtól fénylő burekpapír kukucskált szemérmesen, és halványrózsa pír világított egy iskolába bandukoló kislány fáradt arcán.

Bűntelen, minden szenzáció nélküli utak aszfaltja fölött suhant. Az emlékezetére hagyatkozott. Látta magát visszatükröződni a félig lehúzott rolók alatti ablaküvegekben. Az arcmása rávetült a kézzel horgolt függönyök mintáira, a drapp színű stilizált virágszirmokra, a tulipán motívumokra, s ahogy ezeket a szöszölt csomókat illette az álla, a nyaka: egy futó pillanatra mintha tényleg érezni vélte volna a bolyhok puhán meleg simogatását, amit csak asszonykéz tud pótolni.

Amikor az Alvég felé sodortatta magát egy falevéllel, az október gyötrelmesen, kissé ijedten tapasztalta, hogy fátyolos emlékei megelevenednek. Hirtelen benne volt minden moccanatában a beton járdára koppanó vadgesztenyék szilaj akarata. Rándult a bal keze egyszer, majd még egyszer. A gerincén hűvös borzongást érzett. Kétségbeesett kutyák iszkoltak a túloldalon.

Ékes csudálkozást látott a nagy szárazkapu bejárat fölött könyöklő kőangyalka-páros szemében. A tekintetük találkozott. A levertebb arcú mintha biccentett volna: október megilletődve viszonozta. Az alkony harangszótól festett levegője ült rá a bádog csatornaereszek alatti világra, amitől a távolban egy barna ember szorosabbra húzta össze magán a kabátját. Régi autó fékezett a volt mozi sarkán, és a vadszőlővel telefuttatott téglakerítésről leperdült egy nagy, tenyérnyi, összefonnyadt levél.  

Részleteiben megfestett, mégis bágyatag volt a látvány.

Kifelé úszott a levegőben, nem túl magasan, épp hogy ne akaszthassa meg egyik jegenye se a lelógó zöld sálját, amit úgy húzott maga után uszályként, mint mikor templomi beavatására igyekszik a koldusok királya, ahol almásláda a trón, foszlott képregény a szentkönyv, és énekkórus helyett a szél huhog bele a huzatos kéménykürtőkbe, amihez a kócolt bodzabokrok zörgetik ágaikkal a száraz ritmust.

A végtelenség kinyílt. Ment arra, amerre a Járás hívta. Álmodott. Már nem számított, mit tesz, mit gondol, mit mond, vagy mit hallgat el. Csak a csönd számított. Az volt az övé.”