Mint a repedések a jégen, olyan a zenéje. Szügyre nyomott állal fújja. Magányosan áll. Szájában foga közé szorított szíve billentyűje rezonál, szél veri fagypikkelyes dallamát, s míg a szeme foszforeszkál, a rozzant házfalnak dőlve már nem hátrál, nem hátrálhat többet. Körme megnőtt. Göcsörtös az ökle. Levegőt markolna, ha bírna. De két keze összefogva, ujjai gabalyodva a lyukakon. Mellette plakátok henger oszlopa strázsál, gyűl a villanydróton sok fekete-szürke madár, tolluk borzolja a karistoló melódia, s a péntek, e dorbézoló részeg: belezsibbad a pillanatba. Nyúlik a tetők árnyéka. Egyet kondul a közeli templom harangja.
Így tárogatja. Lázrózsa homloka mögött azok a gondolatok, amiket a Teremtő is félbehagyott. Sála színe és a kabátja, a fakulása – egy. Tutul a sípba szűk hazát, festett világot, kiömlő történelmi meg személyes salakot. Glédában fekszik a sok hősi halott – jutott belőlük télire, őszre és nyárra –, a garázda múlt kohója bánja, mi minden a vigaszunk lehetett volna mára. Csukott a zenész pillája. Görnyed a város szélfútta kapujában. Ujjbegye kéken tapad a hangszerre, szorítón. Lucskolnak a föllegek. A gyertyaláng-sárga avar mindent elborító, rőt bokrok zörögnek. Emberek jönnek szembe, a zenész kalapjába pénzt vetnek. A misének vége.
 |
| Utcai muzsika - festményem vászon 40 x 27 cm (olaj, akril) |
Így tárogatja. Lázrózsa homloka mögött azok a gondolatok, amiket a Teremtő is félbehagyott. Sála színe és a kabátja, a fakulása – egy. Tutul a sípba szűk hazát, festett világot, kiömlő történelmi meg személyes salakot. Glédában fekszik a sok hősi halott – jutott belőlük télire, őszre és nyárra –, a garázda múlt kohója bánja, mi minden a vigaszunk lehetett volna mára. Csukott a zenész pillája. Görnyed a város szélfútta kapujában. Ujjbegye kéken tapad a hangszerre, szorítón. Lucskolnak a föllegek. A gyertyaláng-sárga avar mindent elborító, rőt bokrok zörögnek. Emberek jönnek szembe, a zenész kalapjába pénzt vetnek. A misének vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése