2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. május 25., szombat

Pósa Károly: HIDEG MÁJUS



Nyárfapihe akad meg
a szemhéjon.
A pillákhoz tapad
minden májusi hajnalon.
Harmattól félig
átázott velúr cipők az udvaron.
Lerágott csont.
Kutya hagyott, sutba dobott, 
száraz nád töredezik
a kanális parton.  
A várakozás ökölbe szorítja a
rozsdás szöget.
Lyukas kabátzseben átszúr, 
átdöfi a tenyeret.
A hímes szó is csak
foszlott takaró,
várni kell néha,
hogy a kapu kinyíljon,
s mikor föltárul
a murvával fölszórt utca,
megborzolja a tekintet
a sarkok kihunyó végét.
Sablonos minden kép.
Keményre fagyott,
tavaszi szabvány:
sápatag város széli látvány.

Odébb félkész épület
szöglete omlik frissen,
fölfele. Vértelen kézből
nem hullhat ki a hiány.
Csak elmenni, kitántorogni
egy kisebb meghalással
egyenértékű,
cirkuszi mutatvány.
Kialvatlanul.
Hívatlanul.
A pap a vörös templomban
reggeli miséz.
Pétert prédikál,
hogy mi történt régen.
A kora reggeli égen
csak a kézrebbenés,
egy örökkévaló idő röpülés.
Jön a keleti szél,
hogy beborítson.
Madárka száll.
Vetett tüske ágyon
volt csak, aki szorítson.
Isten-hozott. Isten hozzál.
Szerteszéjjel hó esik,
vigaszként:
májusi nyárfapihék.



2019. május 22., szerda

ÚJ IDŐK FOCIJA

Baloldali EP-kampány

  Gyuri bácsi szokásához híven kopogás nélkül nyitott ránk. Rókaképű, rideg tekintetű ember volt Gyuri bácsi. Sok fából faragták.
  Lódenkabátban úgy állt az alacsony szemöldökfájú ajtóban, mint egy bekeretezett árnykép. Végigmért bennünket. A moccanatlan csöndben mintha még keményebben kopogtak volna a szavai.
– Idefigyeljetek! Most jöttem a vasutas szakszervezettől. Itt hagyom ezt a táskát az öltözőasztalon. Mindenkinek van benne egy névre szóló boríték. A hivatalos prémium egy hónapra legföljebb 1600 forint. Ebben annak majdnem a négyszerese van. Hatezer forint. Fiúk! Egy bányász kéthavi keresetét kapjátok most mindannyian. Ennek fejében csak egy üzenetet kell meghallgatnotok. Azt üzenik a vasutas szakszervezetből az elvtársak, hogy „nem kell a pályán összetörnötök magatokat a Füvészkert ellen”. Ha szót fogadtok, a jövő héten érkezik az új, piros-zöld Adidas szerelésetek is. Bécsből.
  Hüledeztünk. Adidasban ezidáig csak a Fradi, az Újpest, meg a Honvéd játszott. A Vasas Pumában nyomult. Döbbenetünket kihasználva Gyuri bácsi kérlelhetetlen szigorún tovább recsegett:
– A Füvészkert tudja, hogy tuti a meccs. Ettől függetlenül tessék meghalni odakint! Nehogy itt nekem elköpjétek magatokat! – és mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordult, s csak a válla fölött szólt vissza: „oszt’ ami ezután jön még, azt bízzátok rám, azt is majd intézem!”
  Rákvörösen pislogtunk egymásra. Elsőként a mindig penge, pragmatikus Geréb nyúlt bele a táskába. Példáját látva előbb hümmögött kicsit, majd vállát vonogatva Csónakos is kivette a magáét. Utánuk szép sorban Barabás, Weisz, Leszik, a gigerli Csele. A többiekkel együtt jómagam is. Vastagon, puhán zizegtek benne a százasok. Utolsó előttinek Boka nyúlt a saját borítékjához, de olyan volt az ábrázata, mintha káposztagyaluval dolgoztak volna rajta az imént. A büdös, bőrszagú aktatáska utolsó levélborítékján Nemecsek neve feketéllett. Ernő cserejátékos volt. Szívköhögéses hangon, az öltöző homályos sarkából szólt, hogy neki nem kell a pénz.
  Doboznyi petárda nem szólt volna ekkorát a verítékszagú falak között.
  Támadt rögvest nagy ribillió.
Egyszerre kezdtük szidni vagy győzködni ezt a földbe termett tormagyökeret. Nemecsek kezdetben erősen vonakodott, végül nagy nehezen, Boka unszolására mégiscsak zsebre tette a borítékot. Utána úgy hanyatlott vissza a padra, mint az erőtlenül bukó alkonyati nap.
  Amikor ránk köszöntött a találkozó időpontja, némán ült a társaság a stoplik meg a kikészített mezek között. Ha a gyúrónk, a tót nem hozza magával Hektort, a kutyáját, nyikkanás se hallatszott volna. Így legalább Hektor vakkantása olykor-olykor megtörte a csöndöt. Megfeketedett lélekkel futottunk ki a füvészkerti pályára.  Bunda meccset játszani ótvar rossz dolog.
  Olyan ideges voltam, hogy nem tudtam a labdába rendesen belerúgni sem. Kimentem a baloldalra, a középpályást folyton elhagytam. Oda se figyeltem. A szemem sarkából láttam két fiatal nőt, akik vérpiros zászlócskákat ráztak, és veszettül sikoltozva szurkoltak a Füvészkertnek. Kifordultam, kiszóltam rájuk: „lányok, ha ilyen szívvel drukkoltok, biztos, hogy nyernek a vörösingesek!” Korábban mindig siker koronázta a kifelé küldött incselkedéseimet. Most? Egy percre abbahagyták, és méla undorral, nagyon megvetően végigmértek.
  Előbb egy szögletből kaptunk gólt. Tizenhat méterről fejelte be Pásztor II., a kisebbik. Őrjöngött a füvészkerti lelátó. Aztán Áts Feri kapott egy okos labdát, aminek mintha szeme lett volna, pont kiszúrta a bal fölső sarok, és a tehetetlenül vetődő Kolnay kesztyűs keze közötti hézagot. Kettő-nulla.
  A vörösingesek pökhendiek voltak. Megnőtt az arcuk. Odahaza napok óta vért zabáltathattak velük, a biztos két pontjuk tudatában. Mi meg úgy viselkedtünk, mintha kártyapakliba tévedt szentképek volnánk. Lángolt bennünk a szégyen, amin az sem segített, hogy a magát megtagadni nem tudó, rafkós Csónakos – belefeledkezvén a játékba –, lecsapta a rózsaszínűre hízott, mafla Wendauer lábáról a labdát, és a második félidő derekán szépített.
  A füvészkerti pálya órájának mutatója a nyolcvanhatodik percre pöccent, amikor Weiszet úgy felrúgta az idősebbik Pásztor, hogy le kellett cserélni. Ketten támogattuk le. Nemecsek jött a helyére, a jobbszélre. A hangosbeszélő bemondta ugyan Ernő nevét, de azt elnyomták a többezernyi torokból skandált győzelmi rigmusok. A vörösinges drukkerek már ünnepelték a meccset, ami agyhalál közeli iramba váltott. Passzolgattuk egymásnak a labdát, a lefújást várta mindkét csapat. Ők, hogy végre kitombolhassák a diadalukat. Mi meg hogy elkulloghassunk zuhanyozni.
  Utólag sokat tárgyaltuk, de még ma sem tudja senki, miként került a labda Nemecsek elé. Én már csak annyit láttam, hogy a túloldalon, az alapvonal mellett villámként indult meg a labda mögött. Előbb a szélsőjüket fektetette el, majd a béna vörösinges hátvédnek adott kötényt, s mire fölocsúdhattunk volna Nemecsek Ernő tanítani való módon, rüsztből, bevarrt egy bombát a füvészkerti kapu fölső léce alá. A drámai csöndben azt is hallani lehetett, ahogy a B szektorban valaki kiejtette kezéből a söröspoharat.
   Egy szemhunyásnyi időre kimerevített képpé állt össze a világmindenség. A gólt jelző sípszó után tértem észhez. Soha ilyen gólörömöt: körbevévén Nemecseket úgy ütögettük a göthös hátát, hogy a pörölycsapásainkba belerogyott. Parazsas szavakat kapott. Geréb még az anyját is emlegette. Ernő csak hallgatott. Aztán, mintha gond-zsákot vinne a hátán, visszament a kezdőkörhöz.
  A meccs lefújásakor Áts Feri megkövült arcába pillantottam.
  Átbizsergett rajtam egy érzés. A kegyelem érzése volt.
 Nemecseket még aznap kirúgták. A Pál utcai csapatot meg pár napra rá átszervezés ürügyén gyakorlatilag feloszlatták. Gyuri bácsit soha többé nem láttuk. A kalapos tót kutyástul elment egy telephelyre biztonsági őrnek. Azóta a fiúkról semmit nem hallottam. Egyedül Gerébről tudok. Szárnyal a karrierje. Megírta az újság, hogy szakszervezeti tanácstag lett belőle.

    Pk

2019. május 18., szombat

Pósa Károly: VÉGTELEN


 
Tanya
21 x 29 cm (kartonpapír, vegyes technika)

A ráfos szekéren kanna. Lötyög benne a Csodakút vize. Csonka kéz formájú fák szagos hajában fehér pihék. Mintha a Biblia adta volna: égből hulló manna. A kanális mézgával összekent
szeme tükre
mélyén

Tótágast templomtorony órája mutat tízet, a félméternyi kiöntésben. Idén tenger sok eső esett. Májusi, aranyat ér, parasztember tenyerében, a göbök közti csontlevesben úszik
egy rucapár,
szivárvány

Tolluk az eget karistolja. Alant ördögök jelentnek haptákban Tiszából kifogott görcsöket, és a napkárász úgy vergődik a téglagyár poros betonján, hogy a 
pikkelyei szétfeccsennek, 
ezüsttallérokként

Szétgurulnak. Vihar kél délkeletről. Hosszú még az út. Megvan kanyarkönyökök nélkül is két évtized, meg egy még meleg nyúlfekvés a búzatáblában, kegyelemkenyér béle, álomban fölsejlik az 
ötödik kerület, 
a lerakó,

A vasvillák körme befelé görbítve, bal kéz írja a törvényeket. Háborog a lelkiismeret. A lisztes-szikes földben fehér csontevő férgek. Fösvénység pazarlással. Integet Bácska. 
Sosem lesz vége
ennek.  


                                                                                                                   2019. május. 18.

2019. május 5., vasárnap

NAPLÓ - 88.

Sínbusz Magyarknizsánál - Domonkos Tibor fotója
A máig népszerű nótával ellentétben az én szülővárosomba egy ideje nem megy gőzös. Nem hogy gőzmozdony – a síneken immáron más egyéb sem jár. Néha eltolnak arrafelé egy-egy biciklit, aminek a rozsdás vázára nejlonmadzaggal kapa van rögzítve. De a talpfák között már csak a szügyig érő gaz terem. Némi kárpótlásul a néhai vasúti töltés kövecsein őzek bóklásznak, róka meg nádi pocok közlekedik a sinóbuszok vagy a tehervagonos szerelvények helyett.
Mivel Kanizsára mostanában már nem jár vonat, és a még meglévő sínek észak felé nyúló párhuzama is csak a teljes kilátástalanságot, a hiábavalóságot láttatja, ezért aligha kell bizonygatnom, mennyire szíven üt, valahányszor vonat közelében tudom magam, vagy még inkább, ha utazhatok rajta.
A múltkor a Nyugati pályaudvaron – amit nem a fekvése, hanem az azt építtető vasúttársaság neve miatt körösztöltek nyugatinak – láttam egy nagyon régi, de működő gőzmozdonyt. A néhai vasúttársaság nehézsúlyú bajnoka lehetett. Egy kormos, vas szörnyeteg. Sistergő füstfelhőben állt. Kéményéből páragomollyal szúrós szagú füst tört fölfelé, és a kőszén orrfacsaró odőrje szétterült a pályaudvar vonatfogadó csarnokának üveg tetőszerkezete alatt. A letűnt korok technikai csodája körül filmet forgattak. A múlt század technikai diadalából, a bajnokból díszletet csináltak.   
Ennek dacára azon a napon az a vágányon veszteglő nyugdíjas masina kétségtelenül a fejpályaudvar sztárja volt. Szenzációt keltett az indóház utasai között. A mai szemnek szokatlan látványt a 12-es számú peron végén emberek tucatjai fotózták telefonjaikkal. Egy szemhunyásnyi epizódra mindannyian időutazónak képzelhették magukat.  
A száztonnányi monstrum szuszogva tűrte a bámészkodókat. Állt a szélső vágányon, mint egy helyére, a jászol elé vezetett kivénhedt bika, sziszegett, fújtatott a maga módján. Tette a dolgát. Csak a vezetői fülkéből kikönyöklő masiniszta volt tőle egykedvűbb, aki tán még ásított is unalmában.
Megdobogtatott a nosztalgia. Belegondoltam. Ábrándoztam egy sort. Aztán – hogy stílusos legyek: menetrendszerűen – átjárt a „bezzeg lehetett volna” keserűsége.
Míg a nagytemetőn inneni placcon, a régi Abbázia cukrászda leszögecselt rolójú, színehagyott bodegája dacol az idővel, a hajdani peronok tövét fölveri a disznóparéj, az iszalag, s a felesbe bepucolt vasútállomás felújított része is kezd belepusztulni a nemtörődöm világba, addig máshol – ha nem is virágzik, de mindenesetre éldegél, jobban mondva – működik a vasút. Nem is akárhogy. És most eltekintenék a fővárosok forgalmas, nemzetközi járatokkal zsúfolt gyakorlatától. Ott mindez természetes.
Bezzeg a kistelepülések!
A vicinálisok lenyűgöznek. A falvakon átpöfögő szerelvény napi rutinnal jelzi az ottaniaknak, hogy egy köldökzsinórral mégiscsak a nagyvilághoz tartoznak. A jobbára csak két-három kocsiból álló járatokon lenni meg – számomra – igazi élmény. Fölkászálódni a lépcsőn, helyet keresni, miközben a valahová elindulás kellemes izgalma szorongatja a szívet: feledhetetlen. Persze, olyan ülőhelyet kell találni, ami igényeinknek, pillanatnyi hangulatunknak megfelel. Régebben loholtam, hogy mihamarabb vackolhassak, de nem vált be. Sok esetben bosszantó útitársakat kaptam. Olyanok ültek mellém, akik szószátyárkodtak, indokolatlanul hangosak és többnyire meglehetősen közönségesek voltak. A hasonló eseteket elkerülendő mostanában az utolsók között szállok fel a vonatra. Végigvizslatom a fülkéket, és csak a nekem tetsző emberek mellé telepedek le. Az utazó társadalom vegyes. Egy vagyok közülük. Amikor a kupé ablakán kibámulok, nézem az elsuhanó villanypóznákat, miközben ütemesen kattog alattam a mindenség, kiiktatódik a múlt, a jövő. Olyankor egy megnevezhetetlen nyugalom jár át. A jelen kicsiny, fülkébe csukott, lezártan is zakatolva száguldó világa.
Gondolom, azért van mindez, mert a vasút – bármilyen nevetségesen hangozzék is – még mindig emberléptékű. Hiába, hogy százhússzal megy. Már az is megfontolt, akkurátus sebességnek tűnik, ami mellett még így is gondolatok ébrednek és érzelmek fakadnak. Groteszk. Ugyanez egy virtuális kattintásos utazáson elképzelhetetlen. Az online hisztéria korában, amikor mindenki a hamari kegyért rimánkodik. Ahol csak a most és az azonnal számít. Ahol rejtelemmé iszonyul a jelenvalóság. A sokmillió szereplős szomorújátéknak, amit életnek hívunk, a vonatozás még mindig egy békével indíttatott, emberi kifejezésekkel teli szelete.
A májusi – végre valamelyest átázott! – szántóföldeken, a lezúduló csöppek függönyében valahol most is halad egy szerelvény. Lehet, csak döcög. Mindenesetre célja van, és utasokat visz, akiknek szintén van céljuk.
Amikor a kupéablakon át studírozom a tovatűnő képeket, bizonyossá válik bennem, utazásunknak kerek egész értelme van: alighanem beteljesülésért megyünk, jelentsen ez a szó akár a leghétköznapibb dolgot is. Így lesznek a lehetséges élményeinkből egyszer talán valóságosak.


Pk   

2019. május 1., szerda

A NAGY RABLÓ


"Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” 
(Mt 6:20–21)

Járás


Már minden csillag visszabújt a nagy, puha, kék paplanja alá. Hajnali szellő ingatta a bozótágakat. Apró fejű kis virágok hintáztak azokon. Egymás után ébredtek a fűzfákon a madarak, énekelték a saját maguk versét, és a tollas kis jószágok angyalmiséjének dala betöltötte a füves pusztaságot. Pőrére vetkőzött bugák között látszott az ég szelete. Odafönt csak egy ölyv szitált, kitárt szárnyakkal, akárha óvólag akarná átölelni a Járást.
Szép és jó idő készülődött, hisz a Tisza árterén sok volt a gyöngyvirág, és fölöttébvaló szél sem nyargalászott, csak valami langyos lég lengedezett, simogatta a fűszálakat.
Május volt. Orrnyitogatóan jó szagú tavasz.
A Kisbatyu tétlenül ült. Meztelen lába szára térdig a kanálisban, zsibbasztotta bütykét a víznek hűse. Pecabotja mellette hevert. Nem igazi bot volt, csak amolyan vadnádból készített alkalmatosság, aminek keskenyedő, csapott hegye a víztükriig konyult, mintha hal helyett hínárt akarna kifogni. Mondták pedig neki, hogy ilyen ócska szereléssel nem ejthet tenyeres kárásztól nagyobbat, összeroppanna a bot, elpattanna a zsineg már egy derekasabb cigánypontytól is, beszéltek hozzá szépen is, csúnyán is, nevették és gúnyolták, de a Kisbatyu sosem cserélte jobbra, alkalmasabbra a botját: nem adta ki a kezéből a régi, száraz nádból tákoltat. Nem akart másmilyent.
A Kisbatyu a nagy fogást várta.
Szentül hitte, hogy egyszer a göcsörtös holmijával, a görbített gombostű horgával és a borospalackból vett parafa úszóval lépre tudja majd csalni.
Magában csak „A Nagy Rablónak” hívta. Noha sosem hallott róla mástól, valahol a lelke mélyén, évekkel ezelőtt  azokban az időkben  amikor magára maradt , fogant meg benne a Nagy Rabló létének igaza. Olyan hosszú, óriási harcsának kellett annak lennie, aminőt még a környéken sem láttak. Képzeletében olajzöld-szürkés háta volt az óriásira nőtt öreg halnak, istrángnyi bajszokkal, miközben kifelé dülledő szeme kabátgombnyira duzzadt, ahogy áldozatait a sás homályából figyelte. Aztán támadott. Alkalomadtán rárontott az öles süllőkre, az óvatlanul úszkáló rucákat egyben nyelte el, de még a vízből inni szándékozó bárányokat is magával rántotta. A mélység uraként azt csinált, amit akart. A Kisbatyu nem haragudott rá, nem tekintette gyilkosnak. Tisztelte. Vágyott arra, hogy megsimíthassa a nyákos hátát, hogy láthassa azoknak a vérpiros, rőten lüktető kopoltyúknak a réseit. Erősen hitte, hogy majd valaha a horgára akad.
Egyszer egy számadó juhásznak, aki árendában legeltetett mellette a Kisbatyu mindezt elmondta. Utólag majdnem megbánta. A juhászember ugyanis először nagyot nézett, aztán hahotázni kezdett. A nyákos kanális vizére bökve röhögött, hogy abban kecskebékán kívül hitvány kárász, meg ebihal, ha terem, más aligha. Ott ugyan nincs semmi kiskomám, mondta, s köpött egy hegyeset a víz felé, megvetően. A számadó aztán az alvégi kocsmában elhíresztelte a Nagy Rablót, kibeszélte a Kisbatyut amint a kanális iszapszagú vizében keresi az élete fogását. Aznap este sokat vidult a söntés. Emlegették zárásig a bolondot a még bolondabb szándékával együtt.  
A Kisbatyu persze később megtudta.
Vállat vont. Tovább várt rá. Az övére. A Nagy Rablóra.  
Zöld, ombolyos volt a vízfölszín. Nem mutatott semmit magából, s noha a Kisbatyu pirkadat óta leste a kapást, a kacsatollal tűzött parafa dugó moccanatlan maradt, akármilyen metszőn nézte a partról. Azzal élünk, ami adatik, gondolta a Kisbatyu, s bár éhes kezdett lenni, még nem nyúlt az iszákja után. Várta, míg az éhsége harapósabbá nem válik. Ilyenkor a gondolatai is jobban serkedtek, mert neki egy ideje – van annak már két-három éve, amióta a nő elhagyta – rend szerint kibékíthetetlen ellentétű gondolatai támadtak, amiket aztán sok keserves nekifutamodás, kacskaringó után sikerült csak egymás mellé illesztenie. Sokszor azon kapta magát, úgy elmélyül, mintha nem is e világban lenne. Képzeletben el-elbocsátkozott a földtől, elméje fölgyúlt és ezen alkalmakkor úgy tetszett neki, hogy röpül, kicsit magasabban van a villanydrótoktól, lába súrolja a falombok selymét, lefele borított tenyerével illeti a levelek élét, borzolja a jegenyenyár tetején gömbölyödő fagyöngy bokrokat. Maga alá nézve, a tájat studírozva, hasmánt utazott. Hogy minek, miként is, maga sem tudta. De képes volt rá.
Időről-időre elrévedt. Nem tudta miért történik ez vele. Beletörődött. Kicsit röstellte, ugyanakkor érdeklődéssel vette. Azt sem bánta, ha emiatt más emberekkel való kapcsolata egyre lagymatagabbá válik, jóformán meg is szűnik. Nem érdekelte mások természete, a véleményük. Nem magára gondolt. Hanem a Nagy Rablóra.  
Kívülről a Kisbatyu annak látszott, ami. Kortalan parasztivadék: viseltes nadrágja világháborús katonai derékszíjjal volt átkötve. Régi ingjének fölső gombjai hiányoztak, és a nyakszirtjére tapadó piszkos barna haja a gallérja mögé tűrődött. Száját pengére szorította a zegzugos élet.      
Néha úgy viselkedett, mint egy állat. Okosan és kiszámíthatóan. Néha meg nagyon is emberi volt: éjjelente nyögött, látszott az arcán, ha megijed, máskor viszont az is föltűnt rajta, ha valamiért öröm járja át. Egyformán örült a verébcsiripölésnek, meg egy dévérkeszeg horogra kerülésének is. Az akkoriban megszokottal ellentétben nem fúvódott föl sem a világ, sem önmaga csodálásától. Ismeretei hézagosak voltak. Ezt belátta.
Mendegélt egymagában, résnyire nyitott szemmel szűrte a látottakat. Legyalogolt a járási kanálisra pecázni, s valahányszor hazafelé indult, sosem felejtett el hosszú árnyékára visszapillantani, amit ott hagyott a dűlőút kanyarjában. A Nagy Rabló is ott maradt. Majd holnap, gondolta ilyenkor.
Most is pecázott.
Körülötte a puszta.
Pár perc alatt átforrósodott a fűvel borított legelő, mert a látóhatáron ébredő napsugarak a vakszik fölött sárgára festették a levegőt, s erre az égi jelre, nótába fogott egy pacsirta, majd ezernyi tücsök kezdett zsizsegni.
A Kisbatyu feküdt a fűben. Pillája nehezült. Olyan szép volt az a tavasz. Meleget árasztott az anyaföld, mezei virágillattal kevert nedves, nehéz szagokat szuszogott a mindenség, és ettől még inkább elbódult. Szemhéja lezárult. Elhúzott szája sarkában félmosoly bujkált, és egy hajtincsével a szél kezdett incselkedni.
Hevert, leterített zakókabátján, mozdulatlanul, elnyúlva a füvön.
Egy nő lépett hozzá. A homlokából kisimította a piszkos barna fürtöt.
A kanális vize nagyot csobbant, fröccsent a hínáros víz szanaszét, de akkor ő már nem ott volt. Hasmánt lebegett a Járás, a csatorna vize fölött. Látta a Tisza vonalát, a templom bádog tornyát, látta a világot, az embereket. Látott szinte mindent. Látta magát is, zakóján elnyúlva a kanális partján. Elmenőben még azt is látta, amint a nő gyengéden visszaengedi a vízbe a Nagy Rablót.  


Járás - fotó: Bosznai István és Mónika
   

                                                                     Pk