2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. május 5., vasárnap

NAPLÓ - 88.

Sínbusz Magyarknizsánál - Domonkos Tibor fotója
A máig népszerű nótával ellentétben az én szülővárosomba egy ideje nem megy gőzös. Nem hogy gőzmozdony – a síneken immáron más egyéb sem jár. Néha eltolnak arrafelé egy-egy biciklit, aminek a rozsdás vázára nejlonmadzaggal kapa van rögzítve. De a talpfák között már csak a szügyig érő gaz terem. Némi kárpótlásul a néhai vasúti töltés kövecsein őzek bóklásznak, róka meg nádi pocok közlekedik a sinóbuszok vagy a tehervagonos szerelvények helyett.
Mivel Kanizsára mostanában már nem jár vonat, és a még meglévő sínek észak felé nyúló párhuzama is csak a teljes kilátástalanságot, a hiábavalóságot láttatja, ezért aligha kell bizonygatnom, mennyire szíven üt, valahányszor vonat közelében tudom magam, vagy még inkább, ha utazhatok rajta.
A múltkor a Nyugati pályaudvaron – amit nem a fekvése, hanem az azt építtető vasúttársaság neve miatt körösztöltek nyugatinak – láttam egy nagyon régi, de működő gőzmozdonyt. A néhai vasúttársaság nehézsúlyú bajnoka lehetett. Egy kormos, vas szörnyeteg. Sistergő füstfelhőben állt. Kéményéből páragomollyal szúrós szagú füst tört fölfelé, és a kőszén orrfacsaró odőrje szétterült a pályaudvar vonatfogadó csarnokának üveg tetőszerkezete alatt. A letűnt korok technikai csodája körül filmet forgattak. A múlt század technikai diadalából, a bajnokból díszletet csináltak.   
Ennek dacára azon a napon az a vágányon veszteglő nyugdíjas masina kétségtelenül a fejpályaudvar sztárja volt. Szenzációt keltett az indóház utasai között. A mai szemnek szokatlan látványt a 12-es számú peron végén emberek tucatjai fotózták telefonjaikkal. Egy szemhunyásnyi epizódra mindannyian időutazónak képzelhették magukat.  
A száztonnányi monstrum szuszogva tűrte a bámészkodókat. Állt a szélső vágányon, mint egy helyére, a jászol elé vezetett kivénhedt bika, sziszegett, fújtatott a maga módján. Tette a dolgát. Csak a vezetői fülkéből kikönyöklő masiniszta volt tőle egykedvűbb, aki tán még ásított is unalmában.
Megdobogtatott a nosztalgia. Belegondoltam. Ábrándoztam egy sort. Aztán – hogy stílusos legyek: menetrendszerűen – átjárt a „bezzeg lehetett volna” keserűsége.
Míg a nagytemetőn inneni placcon, a régi Abbázia cukrászda leszögecselt rolójú, színehagyott bodegája dacol az idővel, a hajdani peronok tövét fölveri a disznóparéj, az iszalag, s a felesbe bepucolt vasútállomás felújított része is kezd belepusztulni a nemtörődöm világba, addig máshol – ha nem is virágzik, de mindenesetre éldegél, jobban mondva – működik a vasút. Nem is akárhogy. És most eltekintenék a fővárosok forgalmas, nemzetközi járatokkal zsúfolt gyakorlatától. Ott mindez természetes.
Bezzeg a kistelepülések!
A vicinálisok lenyűgöznek. A falvakon átpöfögő szerelvény napi rutinnal jelzi az ottaniaknak, hogy egy köldökzsinórral mégiscsak a nagyvilághoz tartoznak. A jobbára csak két-három kocsiból álló járatokon lenni meg – számomra – igazi élmény. Fölkászálódni a lépcsőn, helyet keresni, miközben a valahová elindulás kellemes izgalma szorongatja a szívet: feledhetetlen. Persze, olyan ülőhelyet kell találni, ami igényeinknek, pillanatnyi hangulatunknak megfelel. Régebben loholtam, hogy mihamarabb vackolhassak, de nem vált be. Sok esetben bosszantó útitársakat kaptam. Olyanok ültek mellém, akik szószátyárkodtak, indokolatlanul hangosak és többnyire meglehetősen közönségesek voltak. A hasonló eseteket elkerülendő mostanában az utolsók között szállok fel a vonatra. Végigvizslatom a fülkéket, és csak a nekem tetsző emberek mellé telepedek le. Az utazó társadalom vegyes. Egy vagyok közülük. Amikor a kupé ablakán kibámulok, nézem az elsuhanó villanypóznákat, miközben ütemesen kattog alattam a mindenség, kiiktatódik a múlt, a jövő. Olyankor egy megnevezhetetlen nyugalom jár át. A jelen kicsiny, fülkébe csukott, lezártan is zakatolva száguldó világa.
Gondolom, azért van mindez, mert a vasút – bármilyen nevetségesen hangozzék is – még mindig emberléptékű. Hiába, hogy százhússzal megy. Már az is megfontolt, akkurátus sebességnek tűnik, ami mellett még így is gondolatok ébrednek és érzelmek fakadnak. Groteszk. Ugyanez egy virtuális kattintásos utazáson elképzelhetetlen. Az online hisztéria korában, amikor mindenki a hamari kegyért rimánkodik. Ahol csak a most és az azonnal számít. Ahol rejtelemmé iszonyul a jelenvalóság. A sokmillió szereplős szomorújátéknak, amit életnek hívunk, a vonatozás még mindig egy békével indíttatott, emberi kifejezésekkel teli szelete.
A májusi – végre valamelyest átázott! – szántóföldeken, a lezúduló csöppek függönyében valahol most is halad egy szerelvény. Lehet, csak döcög. Mindenesetre célja van, és utasokat visz, akiknek szintén van céljuk.
Amikor a kupéablakon át studírozom a tovatűnő képeket, bizonyossá válik bennem, utazásunknak kerek egész értelme van: alighanem beteljesülésért megyünk, jelentsen ez a szó akár a leghétköznapibb dolgot is. Így lesznek a lehetséges élményeinkből egyszer talán valóságosak.


Pk   

Nincsenek megjegyzések: