Sínbusz Magyarknizsánál - Domonkos Tibor fotója |
Mivel Kanizsára mostanában már
nem jár vonat, és a még meglévő sínek észak felé nyúló párhuzama is csak a
teljes kilátástalanságot, a hiábavalóságot láttatja, ezért aligha kell
bizonygatnom, mennyire szíven üt, valahányszor vonat közelében tudom magam,
vagy még inkább, ha utazhatok rajta.
A múltkor a Nyugati pályaudvaron
– amit nem a fekvése, hanem az azt építtető vasúttársaság neve miatt
körösztöltek nyugatinak – láttam egy nagyon régi, de működő gőzmozdonyt. A
néhai vasúttársaság nehézsúlyú bajnoka lehetett. Egy kormos, vas szörnyeteg. Sistergő
füstfelhőben állt. Kéményéből páragomollyal szúrós szagú füst tört fölfelé, és a
kőszén orrfacsaró odőrje szétterült a pályaudvar vonatfogadó csarnokának üveg
tetőszerkezete alatt. A letűnt korok technikai csodája körül filmet forgattak. A múlt század technikai diadalából, a bajnokból díszletet csináltak.
Ennek dacára azon a napon az a
vágányon veszteglő nyugdíjas masina kétségtelenül a fejpályaudvar sztárja volt.
Szenzációt keltett az indóház utasai között. A mai szemnek szokatlan látványt a
12-es számú peron végén emberek tucatjai fotózták telefonjaikkal. Egy
szemhunyásnyi epizódra mindannyian időutazónak képzelhették magukat.
A száztonnányi monstrum
szuszogva tűrte a bámészkodókat. Állt a szélső vágányon, mint egy helyére, a
jászol elé vezetett kivénhedt bika, sziszegett, fújtatott a maga módján. Tette
a dolgát. Csak a vezetői fülkéből kikönyöklő masiniszta volt tőle egykedvűbb,
aki tán még ásított is unalmában.
Megdobogtatott a nosztalgia. Belegondoltam.
Ábrándoztam egy sort. Aztán – hogy stílusos legyek: menetrendszerűen – átjárt a
„bezzeg lehetett volna” keserűsége.
Míg a nagytemetőn inneni
placcon, a régi Abbázia cukrászda leszögecselt rolójú, színehagyott bodegája dacol
az idővel, a hajdani peronok tövét fölveri a disznóparéj, az iszalag, s a
felesbe bepucolt vasútállomás felújított része is kezd belepusztulni a
nemtörődöm világba, addig máshol – ha nem is virágzik, de mindenesetre éldegél,
jobban mondva – működik a vasút. Nem is akárhogy. És most eltekintenék a
fővárosok forgalmas, nemzetközi járatokkal zsúfolt gyakorlatától. Ott mindez
természetes.
Bezzeg a kistelepülések!
A vicinálisok lenyűgöznek. A
falvakon átpöfögő szerelvény napi rutinnal jelzi az ottaniaknak, hogy egy
köldökzsinórral mégiscsak a nagyvilághoz tartoznak. A jobbára csak két-három
kocsiból álló járatokon lenni meg – számomra – igazi élmény. Fölkászálódni a
lépcsőn, helyet keresni, miközben a valahová elindulás kellemes izgalma
szorongatja a szívet: feledhetetlen. Persze, olyan ülőhelyet kell találni, ami
igényeinknek, pillanatnyi hangulatunknak megfelel. Régebben loholtam, hogy
mihamarabb vackolhassak, de nem vált be. Sok esetben bosszantó útitársakat
kaptam. Olyanok ültek mellém, akik szószátyárkodtak, indokolatlanul hangosak és
többnyire meglehetősen közönségesek voltak. A hasonló eseteket elkerülendő
mostanában az utolsók között szállok fel a vonatra. Végigvizslatom a fülkéket,
és csak a nekem tetsző emberek mellé telepedek le. Az utazó társadalom vegyes.
Egy vagyok közülük. Amikor a kupé ablakán kibámulok, nézem az elsuhanó
villanypóznákat, miközben ütemesen kattog alattam a mindenség, kiiktatódik a
múlt, a jövő. Olyankor egy megnevezhetetlen nyugalom jár át. A jelen kicsiny,
fülkébe csukott, lezártan is zakatolva száguldó világa.
Gondolom, azért van mindez,
mert a vasút – bármilyen nevetségesen hangozzék is – még mindig emberléptékű.
Hiába, hogy százhússzal megy. Már az is megfontolt, akkurátus sebességnek
tűnik, ami mellett még így is gondolatok ébrednek és érzelmek fakadnak. Groteszk.
Ugyanez egy virtuális kattintásos utazáson elképzelhetetlen. Az online
hisztéria korában, amikor mindenki a hamari kegyért rimánkodik. Ahol csak a
most és az azonnal számít. Ahol rejtelemmé iszonyul a jelenvalóság. A sokmillió
szereplős szomorújátéknak, amit életnek hívunk, a vonatozás még mindig egy
békével indíttatott, emberi kifejezésekkel teli szelete.
A májusi – végre valamelyest
átázott! – szántóföldeken, a lezúduló csöppek függönyében valahol most is halad
egy szerelvény. Lehet, csak döcög. Mindenesetre célja van, és utasokat visz,
akiknek szintén van céljuk.
Amikor a kupéablakon át studírozom a tovatűnő képeket, bizonyossá válik bennem, utazásunknak kerek egész
értelme van: alighanem beteljesülésért megyünk, jelentsen ez a szó akár a
leghétköznapibb dolgot is. Így lesznek a lehetséges élményeinkből egyszer talán
valóságosak.
Pk
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése