A NAGY RABLÓ

"Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” 

(Mt 6:20–21)

Járás

Már minden csillag visszabújt a nagy, puha, kék paplanja alá. Hajnali szellő ingatta a bozótágakat. Apró fejű kis virágok hintáztak azokon. Egymás után ébredtek a fűzfákon a madarak, énekelték a saját maguk versét, és a tollas kis jószágok angyalmiséjének dala betöltötte a füves pusztaságot. Pőrére vetkőzött bugák között látszott az ég szelete. Odafönt csak egy ölyv szitált, kitárt szárnyakkal, akárha óvólag akarná átölelni a Járást.

Szép és jó idő készülődött, hisz a Tisza árterén sok volt a gyöngyvirág, és fölöttébvaló szél sem nyargalászott, csak valami langyos lég lengedezett, simogatta a fűszálakat.

Május volt. Orrnyitogatóan jó szagú tavasz.

A Kisbatyu tétlenül ült. Meztelen lába szára térdig a kanálisban, zsibbasztotta bütykét a víznek hűse. Pecabotja mellette hevert. Nem igazi bot volt, csak amolyan vadnádból készített alkalmatosság, aminek keskenyedő, csapott hegye a víztükriig konyult, mintha hal helyett hínárt akarna kifogni. Mondták pedig neki, hogy ilyen ócska szereléssel nem ejthet tenyeres kárásztól nagyobbat, összeroppanna a bot, elpattanna a zsineg már egy derekasabb cigánypontytól is, beszéltek hozzá szépen is, csúnyán is, nevették és gúnyolták, de a Kisbatyu sosem cserélte jobbra, alkalmasabbra a botját: nem adta ki a kezéből a régi, száraz nádból tákoltat. Nem akart másmilyent.

A Kisbatyu a nagy fogást várta.

Szentül hitte, hogy egyszer a göcsörtös holmijával, a görbített gombostű horgával és a borospalackból vett parafa úszóval lépre tudja majd csalni.

Magában csak „A Nagy Rablónak” hívta. Noha sosem hallott róla mástól, valahol a lelke mélyén, évekkel ezelőtt  azokban az időkben – amikor magára maradt –, fogant meg benne a Nagy Rabló létének igaza. Olyan hosszú, óriási harcsának kellett annak lennie, aminőt még a környéken sem láttak. Képzeletében olajzöld-szürkés háta volt az óriásira nőtt öreg halnak, istrángnyi bajszokkal, miközben kifelé dülledő szeme kabátgombnyira duzzadt, ahogy áldozatait a sás homályából figyelte. Aztán támadott. Alkalomadtán rárontott az öles süllőkre, az óvatlanul úszkáló rucákat egyben nyelte el, de még a vízből inni szándékozó bárányokat is magával rántotta. A mélység uraként azt csinált, amit akart. A Kisbatyu nem haragudott rá, nem tekintette gyilkosnak. Tisztelte. Vágyott arra, hogy megsimíthassa a nyákos hátát, hogy láthassa azoknak a vérpiros, rőten lüktető kopoltyúknak a réseit. Erősen hitte, hogy majd valaha a horgára akad.

Egyszer egy számadó juhásznak, aki árendában legeltetett mellette a Kisbatyu mindezt elmondta. Utólag majdnem megbánta. A juhászember ugyanis először nagyot nézett, aztán hahotázni kezdett. A nyákos kanális vizére bökve röhögött, hogy abban kecskebékán kívül hitvány kárász, meg ebihal, ha terem, más aligha. Ott ugyan nincs semmi kiskomám, mondta, s köpött egy hegyeset a víz felé, megvetően. A számadó aztán az alvégi kocsmában elhíresztelte a Nagy Rablót, kibeszélte a Kisbatyut amint a kanális iszapszagú vizében keresi az élete fogását. Aznap este sokat vidult a söntés. Emlegették zárásig a bolondot a még bolondabb szándékával együtt.  

A Kisbatyu persze később megtudta.

Vállat vont. Tovább várt rá. Az övére. A Nagy Rablóra.  

Zöld, ombolyos volt a vízfölszín. Nem mutatott semmit magából, s noha a Kisbatyu pirkadat óta leste a kapást, a kacsatollal tűzött parafa dugó moccanatlan maradt, akármilyen metszőn nézte a partról. Azzal élünk, ami adatik, gondolta a Kisbatyu, s bár éhes kezdett lenni, még nem nyúlt az iszákja után. Várta, míg az éhsége harapósabbá nem válik. Ilyenkor a gondolatai is jobban serkedtek, mert neki egy ideje – van annak már két-három éve, amióta a nő elhagyta – rend szerint kibékíthetetlen ellentétű gondolatai támadtak, amiket aztán sok keserves nekifutamodás, kacskaringó után sikerült csak egymás mellé illesztenie. Sokszor azon kapta magát, úgy elmélyül, mintha nem is e világban lenne. Képzeletben el-elbocsátkozott a földtől, elméje fölgyúlt és ezen alkalmakkor úgy tetszett neki, hogy röpül, kicsit magasabban van a villanydrótoktól, lába súrolja a falombok selymét, lefele borított tenyerével illeti a levelek élét, borzolja a jegenyenyár tetején gömbölyödő fagyöngy bokrokat. Maga alá nézve, a tájat studírozva, hasmánt utazott. Hogy minek, miként is, maga sem tudta. De képes volt rá.

Időről-időre elrévedt. Nem tudta miért történik ez vele. Beletörődött. Kicsit röstellte, ugyanakkor érdeklődéssel vette. Azt sem bánta, ha emiatt más emberekkel való kapcsolata egyre lagymatagabbá válik, jóformán meg is szűnik. Nem érdekelte mások természete, a véleményük. Nem magára gondolt. Hanem a Nagy Rablóra.  

Kívülről a Kisbatyu annak látszott, ami. Kortalan parasztivadék: viseltes nadrágja világháborús katonai derékszíjjal volt átkötve. Régi ingjének fölső gombjai hiányoztak, és a nyakszirtjére tapadó piszkos barna haja a gallérja mögé tűrődött. Száját pengére szorította a zegzugos élet.      

Néha úgy viselkedett, mint egy állat. Okosan és kiszámíthatóan. Néha meg nagyon is emberi volt: éjjelente nyögött, látszott az arcán, ha megijed, máskor viszont az is föltűnt rajta, ha valamiért öröm járja át. Egyformán örült a verébcsiripölésnek, meg egy dévérkeszeg horogra kerülésének is. Az akkoriban megszokottal ellentétben nem fúvódott föl sem a világ, sem önmaga csodálásától. Ismeretei hézagosak voltak. Ezt belátta.

Mendegélt egymagában, résnyire nyitott szemmel szűrte a látottakat. Legyalogolt a járási kanálisra pecázni, s valahányszor hazafelé indult, sosem felejtett el hosszú árnyékára visszapillantani, amit ott hagyott a dűlőút kanyarjában. A Nagy Rabló is ott maradt. Majd holnap, gondolta ilyenkor.

Most is pecázott.

Körülötte a puszta.

Pár perc alatt átforrósodott a fűvel borított legelő, mert a látóhatáron ébredő napsugarak a vakszik fölött sárgára festették a levegőt, s erre az égi jelre, nótába fogott egy pacsirta, majd ezernyi tücsök kezdett zsizsegni.

A Kisbatyu feküdt a fűben. Pillája nehezült. Olyan szép volt az a tavasz. Meleget árasztott az anyaföld, mezei virágillattal kevert nedves, nehéz szagokat szuszogott a mindenség, és ettől még inkább elbódult. Szemhéja lezárult. Elhúzott szája sarkában félmosoly bujkált, és egy hajtincsével a szél kezdett incselkedni.

Hevert, leterített zakókabátján, mozdulatlanul, elnyúlva a füvön.

Egy nő lépett hozzá. A homlokából kisimította a piszkos barna fürtöt.

A kanális vize nagyot csobbant, fröccsent a hínáros víz szanaszét, de akkor ő már nem ott volt. Hasmánt lebegett a Járás, a csatorna vize fölött. Látta a Tisza vonalát, a templom bádog tornyát, látta a világot, az embereket. Látott szinte mindent. Látta magát is, zakóján elnyúlva a kanális partján. Elmenőben még azt is látta, amint a nő gyengéden visszaengedi a vízbe a Nagy Rablót.  

Járás - fotó: Bosznai István és Mónika

   

                                                                     Pk