Pósa Károly: ÉVSZAKOK, BŰNÖK

Egyedül menni,

zord, szűk estében.

Megüzenni

tölgybe írni a rovást,

szánkra véve,

a sokszor megbánt,

aztán titkon meggyónt

vad káromolást.

Nádas tövén lefeküdni,

csóvát dobni a kunyhókra,

selyemszoknyát fogni,

részegen hemperegni a hóba.
Egyedül menni,

a fehér estében:
Olyan bűn, mint

tolvajnak lenni,

egy üres

sekrestyében.

Leszegényedni.

Gazdag emberként
esni, kelni,

dűlők kanyarján, púpján,

viseltté vált,

néha elfeslett

cipősarok-létünk

száz körösztútján.

Vetetlen ágyban álmodni.

Öltözni vörösbe, zöldbe.

Baldachin ravatalon,

tavaszon temetni magunk a földbe.

Gazdag emberként,

fogni madarat:
olyan bűn, mint

papírra vetni,

minden rossz,

vonalamat.

Láncot viselni.

S még a tiszta ingből

is kikelni.
Ülni száraz prés mellett:

augusztus végére

úgysem kell ékezet.

Rút évet siratsz...

Meztelent. Vétkeset.

Vén pásztor gamós botján

a kétely adóssága -

elhintett keserűség:

szűk a Teremtő jósága.

Láncot viselni,

talmi, aranyat,

olyan bűn, mint

megélni,
a hajdan volt
szőke nyarakat.

Mert jó, ha tudod:

se őszöd nincs már,

se teled immár –

se tavasz.

 

Foto: Katia Berestova