Út a Semmi közepébe
„Nincs nekünk semmink.
Csak ez a Tisza-mente,
Menny és pokol közé préselt tájéka.
Ahol még éjjelente,
Béke van, szelíd szánalom.
Dúdoló: tente-tente.
Harmat ül a búzaszálakon.”
|
Ustorkai tanya |
Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor
döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki
jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés
ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás
hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától
jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.
- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a
többieket.
A Szövetség tagjainak, meg a
szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete
elé.
A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a
derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz
igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában.
Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a
rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp
oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket.
Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett
magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és
közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a
rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja
befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.
Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról
egyeztet.
- Sok eső esett. Muszáj lesz
kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem
járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell
jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk,
amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be
kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve,
kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség
helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó
mögött.
Rágyújtunk.
Míg kint várunk, egy bojtos sapkás, borostás illetőt próbálok
közlékenységre bírni, miért áldozza fel a szombatját, de finoman szólva sem az
a barátkozós fajta. A többiek is inkább a hátitáskák, tarisznyák tartalmát
rendezgetik. Jobbára otthonról hozott sonkák, oldalnyi szalonnák vannak bennük,
nejlonzacskóba csomagolt húsok. Valaki műanyag dobozt igazgat a fűzöld
zsákjában. Mint kiderül, a felesége minap sütött kalácsát viszi benne. A hosszú
hajú, sálas társánál másfél méteres söprűnyélszerű rúd fehérlik. Ezt meg minek
hozza? Sétabotnak túl hosszú – villan át rajtam -, de inkább lenyelem a
kérdést. Nyílik a boltajtó, Laci csontos alakja tűnik föl, két csomag
ásványvizet hoz. Int nekünk, segítsünk. Meglódul a társaság, s ki-ki
kenyerekkel, ötliteres ivóvizes palackokkal, száraztésztával, konzervekkel
megrakodva tér vissza a kasszától. A halomba pakolt holmit elosztjuk. Nekem
tizenkét liter víz, meg néhány vekni jut. Teli a vázas lengyel hátizsákom.
Cihelődünk, a főúton libasorban kifelé tartunk a faluból. Szó nem hangzik, csak
az aszfaltról visszaverődő csizmatalpak ütemes buffogása kísér bennünket.
Egy biciklis néni karikázik el mellettünk, nagyot köszönünk neki. Lassan
elmaradnak mögöttünk a falu utolsó házai. A vattaszerű ködben fölsejlik egy út
menti feszület, amihez érve rögtön megértem, mire szolgál a velünk hozott
embernyi rúd. Laci a gelebéből egy magyar zászlót vesz elő, amit óvatos kézzel
fölerősít. A pillanat ünnepi. A Szövetség régi szokása, tudom meg később.
Enélkül nem fognak semmihez. A zászló tiszteletet parancsol, nem lehet a
faluban handabandázni vele. De a megtartó ereje fontos. Ahogy távolodunk, a
pléh Krisztus tekintetét érzem a hátamon.
Már egy dűlőúton járunk. Tartjuk a tempót, az északnyugati irányt.
Csúszkálunk a sáros, föllazult talajon. Asztallap-szerű sík a bácskai táj, amin
olyan töményen ül a köd, mintha jótékony paplanként akarná betakarni a didergő
szántóföldeket. Fölöttünk varjak kárognak. A legelöl haladó Laci mellé
caplatok, zihálok kicsit, kezd melegem lenni.
Míg a pocsolyákat kerülgetjük, értesülök róla, hogy a Rákóczi Szövetség nem
először visz segélyt a tanyavilágban élő magányos, idős embereknek. A tavalyi
nagy havazásban, és idén januárban is segíteni mentek az önkénteseik. Ami
traktorral sem megközelíthető, oda gyalogszerrel viszik el az adományaikat.
Mivel a civil szervezet gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül működik, így a
tagság önerőből oldja meg, ha a segítségükre van szükség. Erre, pedig egyre
sűrűbben lenne igény. Sajnos, nem csak itt, az ustorkai tanyavilágban.
Már vagy egy órája megyünk, a lekvárszerű sártól ólomnehéz minden lépés. Az
elöl lévő zászló színei egyre élénkebbé válnak. Lassan felszakadozik a köd.
Csak egy bágyatag korong jelzi: előbújt a nap. Tőlünk jobbra és balra
búzaföldek tűnnek fel. Hókán zöld még a vetés. Odébb akácfaliget. Valaha tanya
lehetett. Se szeri, se száma az errefelé tönkrement szállásoknak, régi
gazdaságoknak. Mementóként elvadult surja, vagy néhány eget pamacsoló göcsörtös
fa marad utánuk: árnyékkergetőnek. A dűlőút kígyózva visz bennünket úticélunk
első megállójához. L. bácsi tanyája egy lapályosabb részt követően tárul elénk.
A látvány siralmas. Düledező vályogfalakon parányi ablakszemek hunyorognak, a
tető csáléra csapott süvegéből rozsdaette kályhacsövön füstcsík szivárog.
A társaságból valaki megjegyzi: jó jel a füst. Az öreg még él. Az állítást
igazolandó L. bácsi elő is bújik. Mezítlábasan, gumipapucsban fogad bennünket.
Sorra kezet ráz velünk, miközben borzalmas likacsos pulóvere majdnem előttünk
foszlik szét rajta. Kilenc napja élő embert nem látott, kesereg. Örül a
kenyérnek, a konzerveknek, de leginkább az ivóvíznek, mert a tetőről csorgó
vizet issza már egy ideje. A lelógó bádog csatorna alatt műanyaghordó. Félig
van. A viskónak átall szélütötten rogyadozik egy góré, mellette romhalmaz.
Valaha disznóól lehetett. Körös-körül szívbemarkoló a lepusztultság. Az öreg
kifaggatja a falubelieket a hírekről, de a diskurálásra nincs idő. Búcsúzúnk,
menni kell tovább. Amikor visszanézek, L. bácsi még moccanatlanul áll. Szája
mozog. Megszokhatta, hogy magába beszél.
Kissé nyugatnak kanyarodunk. A nap már följebb kódorgott az égen, tíz óra
múlt. Az az éles, kicsit sötétebb sáv a Ludasi tó nádasának szegélye. Ahogy az
idő, úgy a túra résztvevői is fölengednek. Halkan beszélgetünk, görnyedünk a
cókmók alatt. Ki-ki a saját szemszögéből kommentálja L. bácsi helyzetét. Egyben
viszont mindenkinek azonos a véleménye: senki nem kíván magának hasonló
öregkort. Végre valami mozgást látunk! Vagy féltucatnyi őz vág át a
szántásokon. Bóbita farkukat messziről billegtetik felénk.
Ráfordulunk a csantavéri útra, és egy olajfákkal szegélyezett viszonylag jó
karban lévő tanyának a bekötő dűlőjéről kisvártatva M. bácsinál találjuk
magunkat. Bibircsókos arca felderül, ahogy meglát bennünket, paroláz velünk.
Pár évtizeddel ezelőtt még módos gazdának számított. Nagy birtoka volt,
fiákerrel járta a vásárokat. A legjobb minőségű földeket művelte. Aztán az idő
megette a régi életet, s a balkörmű végzet, a vakszerencse M. bácsit is a
nyomorba lökte. Ám a ház, a tanya még így, kiüresedve is sejteti az egykori
tekintélyét. Csak a kivágott fák meredező csonkjai mutatják, hogy már itt is a
vég munkál, és a jövendő rostáján ez a tanya is ki fog hullani. M. bácsiból dől
a szó:
- A semmi közepén lakok. Két kilométerrel
tőlem van az első szomszéd. Orom, Nosza, meg Kispiac is egyforma messzire van.
Ha kergetnének, azt se tudnám, merre érdemesebb szaladni? De engem már nem
zavar semmi. Hamarosan lefordulok a Jóisten tenyeréről. – Elmosolyodik.
Fogatlan ínye piroslik, fejét rázza. Mutatóujját „hopp megvan!” – mozdulattal
homlokához emeli. Bedöcög a házba, és a hóna alá csapott demizsonnal tér
vissza. Ahogy lecuppan a parafa dugó, felhőként terül szét a körteillat. Pohár
nélkül nagyot kortyolunk belőle. M. bácsi magához inti a Lacit. Valamit
sustorognak, és az öreg bizalmas heherészéssel megint lekezel vele. Kiürítünk
egy-két zsákot, s egy sóhajnyi idő múltán már hurokszerűen kanyarodunk vissza a
falu felé, átvágva egy beszántatlan kukoricatarlón. Laci kampós orra alatt
mosolyogva sandít rám. Gondolom, látszik rajtam a kíváncsiság.
- Semmi különös. Üzletelni akart
velem az öreg. Hiába, hogy leromlott az állapota, az esze még a helyén van…
Délre fogyatkozik az idő, és a hátizsákok sem olyan duzzadtak már. Viszont
egyre lassúbbak a lépteink. Sűrűn szitkozódunk, gyakrabban állunk meg pihenni. Gondolkodás
nélkül elfogadom a reggel még ihatatlannak tűnő pálinkát. A látóhatáron néha
ölyvek suhannak, de a levetkőzött kora tavaszi táj valahogy mégsem tűnik
egyhangúnak. Megnyugtató a csönd. A levegőt harapni lehet, és istenemre mondom,
tényleg otthonosan érzem magamat. Mintha hazaérkeztem volna. Jól mondta M.
bácsi. A semmi ölén vagyunk.
Szó szerint. És ha belegondolok, hogy a múlt század elején itt még miféle
pezsgő élet zajlott, hány szálláson sütöttek ilyenkor böjti fonott kalácsot,
hány udvar volt tisztára seperve és számát sem tudták a hajdaniak a
lábasjószágnak – akkor most fájdalmasan üresnek, elhagyatottnak találom nem
csak ezt a vidéket, hanem úgy általában a mai kort, a ma emberét, aki már
könyvekből sem fog szert tenni arra a tudásra, ami még eleinknek tisztán,
közérthetően adott volt.
A Rózsafás út visz tova, mi meg szinte a gangjára esünk egy téglaoromzatú
kushadó tanyasi háznak. V. az agglegény lakja. Kis morzsoló a háza mellett,
jöttünkre egy pocok cikázik ki belőle, és tűnik el az udvaron kornyadozó övig
érő gazban. Kerék nélküli lovas kocsi a színben, a deszkázatát rég eltüzelték.
Csontvázként mered a fém alkatrésze. Jöttünkre méteres láncon vedlő bordájú
kutya kezd ugatni. Egy fémhordó a háza. V. nincs itthon. Aggodalmas kérdésemre,
hogy akkor miért nem zárja a ház ajtaját harsány nevetés a válasz. Ebbe a házba
esetleg csak bevinni lehet valamit, kivinni nem. A maradék adományokat
nejlonszatyrokba rakjuk, és az udvar sarkán álló vén eperfa ágára akasztgatjuk.
Egyik, a bátrabbak közül átköti a kutyát a fa alá: macska, vagy más féreg ne
kezdje ki a csomagokat, míg V. bácsi haza nem ér. Csak a jóég tudja, merre
mászkálhat?
Kifelé menet majdnem rálépek egy fületlen, mázas csuporra. Régi holmi, száz
esztendeje tán tejet savanyítottak benne. Fölveszem, tisztogatom, jó lesz
virágcserépnek.
Aztán hazafelé már keveset beszélünk. Nyakig sáros a társaság, el is
éheztünk. Hátamon a víz csorog, és őszintén megkönnyebbülök, amikor a falu
templomtornyát a horizont mögül előbújva végre meglátom. Három körül csoszogunk
be a helyi közösség épülete elé. Mint a vert sereg. A falu kocsmájából bömbölő
muzsika hallatszik, valakik pénzt tettek a zenegépbe. Gépkocsikaraván dudálva,
felszalagozva halad el Magyarkanizsa irányába. Vágyakozón nézünk utánuk. A
Szövetség emberei szétszélednek, mennek ebédelni, az otthoni dolgukat végezni.
Jobbára napszámból élnek, alkalmi munkájuk van, meg amit a falu nyújt: kis
föld, háztáji. Laci telefonálgat, valakivel tárgyal. Terepszínű zubbonyának
zsebéből noteszt vesz elő, jegyzetel. Belvíz ügyben hívják, az eldugult
csatornák miatt elöntés fenyeget néhány verett falú házat. Mivel Laci nem csak
a Szövetség egyik vezetője, hanem egyben Kispiac polgármestere, ezért most
intézkedik.
Laci egyébként munkanélküli. Nős, két nagyobbacska gyermeket nevel. Mifelénk
úgy mondják: két családja van. A másik a falu.
Pósa Károly