Mr. és Mrs. Johns

"ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. 

Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; 

ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 

Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; 

ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek." 

(Préd. 3:2-8)

Csak a skótokat sajnálom kicsit. Ők is voksoltak már egyszer, nem is olyan régen, és azt elbukták a függetlenség-pártiak: a britekkel közös államban maradtak William Wallace leszármazottai. A változatlan állapotok mellett kampányoló erők hívei kiörülték magukat, a szuverenitást áhítók meg lenyelték a sokadik angol békát, és megnyugodtak. Úgy gondolhatták, legalább az Európai Unió, meg a hagyományosan pragmatikus London biztonsága szavatolt lesz. Most, hogy az elégedetlen vidéki, jobbára tősgyökeres angolok milliói akaratából Nagy Britannia faképnél hagyja Brüsszelt, az Európai Egyesült Álmoknak borítékolhatóan vége szakad. Az ébredés pedig hagymázasabbra nem is sikerülhetett volna: ma reggelre az Észak-Írek után a skót miniszterelnök-asszony is meglebbentette egy újabb népszavazás lehetőségét, ami a jelenleg létező Nagy Britanniára nézve nem éppen beláthatatlan, hanem nagyon is belátható következményekkel fog járni. Akkor fog a skót Felföld népe igazán nézni nagyot, ha se EU, se pedig Anglia nem fogja többé a kezüket. Ha beválik ez a ma még horrorszámba menő forgatókönyv, és a szigetország így vagy úgy, közjogi értelemben darabjaira szakadozik, olyan történelmi példát statuál, hogy ahhoz képest a hajdani Harmincéves Háborút laza vasárnapi pikniknek értékelik majd a jövő generációk. Ha lesznek.
Mert most már látszik: az EU koporsója megácsoltatott. Friss a fekete festés rajta, a gyalult deszkák, a forgácsok szaga még a levegőben, de már keveredik egy másik szaggal, ami az odakozmált tervek, a beégett brüsszeli diplomácia odőrje. Akármilyen hihetetlen, az EU koporsóját ugyanis nem a londoni Cityben, hanem a kontinens jelentősebb fővárosaiban tákolták össze. Párizs, Brüsszel, Bécs, Athén de szerény véleményem szerint főleg Berlin politikája az oka annak, hogy ide jutottunk. A bizalmatlanság magva mindig csírázott, akárki megmondhatta volna. Nem kellett hát olyan nagyon sok, csak az utóbbi egy-két év történései, s immáron jóvátehetetlenül szárba szökkenhetett az indulat: by-by Unió!
Nincs kétségem afelől, hogy a vidéki angol toronymagasan tesz arra mit akarnak az európai vezetők mondjuk egy Bukarestben megrendezett tanácskozáson. Az albioni kisvárosban élő Mr. és Mrs Johns a maguk rögvalóságát élik. Látják amit látnak. Érzik, amit a bőrükön tapasztalnak. Utálnak a nagyvárosokba menni, mert ott már nem a nagyapa fotóalbumából ismert és szeretett Anglia fogadja őket, hanem valami féle egzotikus náció-katyvasz. Pakisztáni a postás, indiai a boltos, arab a taxis, koszovói meg másmilyen albánok futtatnak mindenféle fajú és színű prostituáltakat, ugyanott heroin alkalmi áron vehető a nap bármely szakában, és ha nem lenne kiváló a cucc, a frekventáltabb utcasarkokon non-stop jelleggel bérelhetők orosz-ukrán vagy csecsen pénzbehajtók, akik hozott eszközökkel családirtást is vállalnak. Mindehhez fekete Afrika összes törzsének képviselői ott lambadáznak a köztereken, imbolygó fölsőtesttel, vakargatva mogyorónyi köldöküket, a hasukat, amit – a nagyvonalú angliai szociális rendszer révén – a Mr. és Mrs Johns által befizetett adókból tömhetnek degeszre, egy szalmaszál odébbtételének igénye nélkül.
Eközben London új polgármesterét, egy importált, más kultúrából, hitvilágból átigazolt idegen légióst (a különírás szándékos) csupa olyan (ál)problémák aggasztják, amikről Mr. és Mrs Johns nemhogy vitázni nem szeretnének, de hallani sem akartak soha. Például a melegek megszentelt házassága, a főváros közlekedési vállalatában dolgozók bőrszín szerinti pozitív diszkriminációja, meg még számos olyan dolog, amiről épeszű ember esetleg eltöpreng a budin, vagy a hálószobájában szokott elintézni, csakúgy, mint a hagyományos értékrendjükhöz ragaszkodó Mr. és Mrs Johns. Meg a kerti Anglia fölbosszantott többsége.
Őket nem a lózungok érdeklik. Csak azt vélelmezik, amit minden normálisan gondolkodó ember azonnal belátna: zsarolással egyetlen közösség sem tartható egyben. Megette a fene, ha egy házasságot, egy családot, egy csapatot alkotó embert – vagy mint ma még: egy európai, 27 államból álló szövetséget – jobb híján pénzügyi, gazdasági függőséggel, brókerekkel riogatva lehet csak így-úgy egyben marasztalni. Ezt szem előtt tartva vastagon benne van Washington keze abban, hogy az EU mára a tönk szélére jutott. Úgy gazdasági, katonaipolitikai, mint morális értelemben megbukott.
Az ne tévesszen meg senkit, hogy Barack Hussein maradásra szólította fel a briteket. Obama a XXI. század Piszkos Fredje. A jóakarata olyan kontra produktív, mint a regénybeli hírhedetten szutykos kapitányé. Az is addig szerette, dicsérte szegény Fülig Jimmyt, míg emiatt mindenki meg nem utálta…
Rossz hírem van. Tudott dolog, hogy minden társulás, lett légyen szó házasságról vagy államok közösségéről – érdekek mentén jön létre. Éppen ezért, ha valami valahol hasadni kényszerül, ha megromlik, ha szétszakad: az is csak a már adott érdekek mentén történhet. Tudjuk mi hozta létre az Európai Unió elődjét. A szén, az acél, a pénz. Vagyis egyszerűen: a pénz. Azóta ugyan sok víz folyt le a Szajnán, meg a Rajnán is. Ám amit nem a szellem ereje, a népek közös akarata, a valós egység áhítása, hanem egy szűk elit gazdasági érdekeit szolgáló szándék tákolt össze, s amit ráadásul mindenféle igazságosság, arányérzék, hosszú távú, a népek majdani sorsának alakulását mellőző, az ő akaratukat semmibe vevő elképzelések, bürokrata csűrcsavarok és végletekig pökhendi brüsszeli vezetők kiskirályok módjára ukázokkal igazgatnának – az nem életképes. Annak nem lehet történelmi a küldetése. Önmagát fogja fölszámolni.
Tovább ragozni nincs értelme. Már csak az a kérdés, ki lesz a következő?     

Pk

A gonosz focidrukker jegyzete

-KÁRÖRÖM-

Idejekorán szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.

Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé. De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű dolog ez az egész. Kényszer, na.

Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa -, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen alázattal csöpögtetem a tudást…)

Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a focit.

Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot. Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük. Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes, érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az általuk képviselt nációkat megvetni.  Egyszerűen: ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül, cserejátékostul.

Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb. Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük – Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető játékszabályaik alapján.

Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi mehet vissza, ahonnét jött.

Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.

Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.

Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.

Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*

Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.

*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik

Pósa Károly