A GONOSZ FOCIDRUKKER JEGYZETE - 3.

A teuton varázs?

Löw mester Thor kalapácsával

Ha majd egyszer valamelyik - a németeket istenítő fociszurkolónak – fölteszik a kérdést, mit szeretne jobban: egy olyan satuba dugják a hüvelykujját, aminek egy pszichopata szadista kezeli a fogantyúját, vagy inkább újranézi az Algéria-Németország VB meccset - minden bizonnyal az első megoldás mellett fog dönteni, mert az mégiscsak kevesebb kínnal járna...
A minap nem volt jó annak, akinek a szíve régtől fogva a germán labdarúgás felé húz. Infarktus, agyérgörcs tüneteivel, tömény szentségelés mellett bámulhatta a képernyőt, miközben azon zakatolt az agya, hogy legalább egy darab kicsit híresebb algériai fociklub nevét fölidézze. Hasztalan.
Tevék, sivatag, Rejtő Jenő légiós történeteiből tél-túl ismerősnek tűnő oázisnevek, no meg Karthágó romjai (Hoppá, a mindenségit – hisz az Tunézia...). Szóval: se kép, se hang. Az ész mégis megáll, ahogy bénáznak velük wunderschönék. Ezek akarnak világbajnokságot nyerni?
Így?

Hát hol van az a nagyon helyre mondás, miszerint „a foci az a sport, amikor huszonkét játékos kerget egy labdát a pályán, és a végén mindig a németek győznek”. A régi kedves bölcsességet egy kissé mintha meghaladta volna az idő. Biztos magamra haragítom többtucatnyi földimet, mert mifelénk – Magyarkanizsán – jobbára a legendás fehér-fekete dresszben játszó válogatottat szokás buzdítani, de ha az igazság fájdalmas is (mert szóljak igazat - betörik a fejemet...), muszáj kimondani: nagy csalódás a németek játéka.
Nem tagadhatom, az is bosszant persze, hogy a franciák továbbjutottak. De lesz ennek böjtje majd akkor, ha a sok langaléta fekete nigériai passzussal fog bekéredzkedni Marseille, Lyon vagy Párizs klubcsapataiba, és jön majd velük kecskéstől, gyapjas birkanyájastól a szavannai rokonság, sógorok, komák, jóbarátok.
Ám a germán mítosz nekem akkor is szertefoszlani látszik.
Vagy csak a labdarúgás vált ilyen lehetetlenné?
Gondolom, nem egymagam néztem úgy a meccset, hogy a vége felé már megenyhülten, kedélyesen vihorászva inkább kívántam az Észak-afrikaiak sikerét! Gondoljunk bele: egy történelmi focidiadal esetenként komplett országoknak, népeknek, kis nemzeteknek képes visszaadni hosszú időre az önbecsülésüket. Nem véletlen, hogy mi – magyarok – még a mai napig az Aranycsapat egyre halványabban pislogó örökmécsesénél melengetjük a lelkünket, és komor sóhajjal ellegyintjük napjaink NB1-es meccseit. Emitt, Afrikában meg, ahol a tuareg törzsek néhány pálmafaligetért, kisebb bugyogó forrásért ontanak vért egymás között, olyan jól jönne a nemzeti megbékélést hozó közös fociünnep, mint egy falat kövön sütött piláf, mint a legszebb tevekancával töltött éjszaka öröme...
Még jó, hogy az algériai csapat is mocskosul gyengén játszott. Legalább erős alappal vélhettük úgy, hogy a gót banda is ugyanattól a brazíl neppertől vette a hasist. Az arabok szépen szekundáltak Güntherék tesze-tosza játékához, így a két fél - meghazudtolva a geometriai törvényeket – a taglalt esetben, egyáltalán nem jelentett egy egészet. Érzett ebből valamit a fiatalkorú Winnetou-ra kísértetiesen emlékeztető német szövetségi kapitány is, mert a gesztikulációját leolvasva egy szégyenlősebb siketnéma jeltolmács belepirult volna.
Mivel bejegyzéseim kezdeténél már jeleztem, hogy nem vagyok igazi labdarúgás-szakértő, így aztán csak halvány segédfingnyi ötletem van, hogyan kéne fölrázni a schwarzgelb brigádot.
Löw mesternek üzenem: Az öltözőben, tessen szíves lenni hivatkozni a hagyományos német-francia barátságra. Emlegesse kicsit Elzász-Lotaringiát, Drezda újjáépítését, az első meg a második világháborús német kártérítést, a pofátlan párizsi sarcot, és a német dédöreganyjukra rászabadított szenegáli, marokkói, és egyéb színes francia gyarmati katonák huncutságait. Esetleg tegye hozzá, hogy a meccs eredményét ugyanabban a vasúti kocsiban jegyzik majd, ahol már kétszer alá tetszettek írni a feltétel nélküli fegyverletételt.
Vagy egyszerűen mondja meg a fiainak:
 - Mein Herren! Ein unnütz Leben ist ein früher Tod. (Uraim! Meddő élet – korai halál.)
Nagy tételben fogadok rá, hogy a franciáknál meg a bajszos kis piktor szónoklataira melegítenek.
Mivel egyiknek sem szurkolok, ezt a tét nélküli meccset kávé mellett, olykor föl-fölpillantva, Danielle Steel kötetét lapozgatva fogom megnézni.
Hajrá egyik se!

Pósa Károly

A gonosz focidrukker jegyzete

-KÁRÖRÖM-

Idejekorán szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.

Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé. De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű dolog ez az egész. Kényszer, na.

Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa -, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen alázattal csöpögtetem a tudást…)

Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a focit.

Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot. Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük. Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes, érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az általuk képviselt nációkat megvetni.  Egyszerűen: ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül, cserejátékostul.

Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb. Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük – Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető játékszabályaik alapján.

Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi mehet vissza, ahonnét jött.

Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.

Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.

Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.

Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*

Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.

*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik

Pósa Károly