POFÁTLAN PRESSZIÓK

Ursula bemosakodik a III. világháborúhoz

Riport Adáról

Egy jó tollú magyarországi újságíró, Constantinovits Milan ellátogatott Tisza-menti Adára. Riportot írt a bácskai-bánáti magyarok mindennapjairól, nem is akármilyet. A szokásos, húsba vágó kérdéseket megfogalmazva a jó dolgokat sem restellte feljegyezni. Örülök a cikk pozitív hangvételének. Kicsit sok volt már a panasz, hisz az a sikk, ha folyton siránkozunk. Néha viszont a lekváros kenyérnek a megkent oldalát is érdemes észre venni. Tény: fogyatkozik a magyarság a Délvidéken. De hol nem? Még Magyarországon is, mi több, Európa összes jóléti államában egyfajta demográfia mínusz van az őslakosság, az adott területen élő őshonos népesség tekintetében. (Könnyű a svédeknél egy-két évtized alatt plusz 15-20 százalékos népességnövekedést produkálni. Majd kérdezzük meg őket ötven év múlva, feltéve, ha akad majd arrafelé szőke, kék szemű ember, aki hajlandó – vagy mer – svéd nyelven válaszolni.) Tehát fogyunk, Istenem, ez van. De! Voltunk mi már a déli végeken 150 évig kiirtva is, hogy tízezernyi magyar emberöltőkön át végig bujkálta a mocsarakban az életét: és mégis magyar lett az a föld, az a tájék, mihelyt esélyt kaptunk az újjáépítésre. Most is ez a helyzet. Aki akar, menjen: inkább legyen 100 oroszlán, mint tízezer nyúl – vagy miként is szól az egri Dobó kapitány találó mondása. A bácskai-bánáti magyart a termőföld szeretete tette azzá, ami. Arról az itteniek java nem fog lemondani. Rájuk kell és lehet építeni. És mivel nekünk, a Délvidéken magyarként már jó negyven éve nem szabadna léteznünk, mert mindenfajta módon irtottak bennünket: előbb Trianonnal, az elűzött értelmiségünkkel, aztán '44-ben negyvenezer apa-fiú likvidálásával, később a jugoszláv ideológiai agymosással, asszimilációval, most a szegénység miatti elvándorlás dilemmájával, mégis – kiböjtöljük ezeket a rémes, értelmetlen és embertelen időket is. Úgyhogy nyugalom. Még sokáig magyarul fognak imádkozni a déli végeken.

Pofátlan pressziók

A minap a magyar külügyminiszter rövid, erélyes nyilatkozatban helyre tette az Egyesült Államok Budapestre akkreditált nagykövetét, aki sokadszor is elkövette azt a politikailag vállalhatatlan hibát, hogy beleszólt a magyar kabinet munkájába, mi több, helytartóként viselkedve irányítani igyekezett a kormány álláspontját. David Pressman előszeretettel fogalmaz meg – stílszerűen – pressziókat. Aztán csodálkozik nagyon, amikor erre az adjon Istenre hasonló hangnemben a fogadj Isten megérkezik. Azt találta mondani ez az ide küldött karrier politikus, hogy (idézem) : „Minden tisztelettel, de Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa határait, nem tartjuk csupán magyarországi belpolitikai fejleménynek" – jelentette ki közösségi oldalán Pressmann. Nehéz erre kulturált módon reagálni, én meg sem kísérlem. Jó lenne szembesíteni az amerikai konzult azzal, hogy bezzeg Koszovónál, aminek létrejöttében vastagon benne volt a Clinton adminisztráció, nem volt ilyen finnyás egyetlen amerikai politikus sem! Pedig – figyelem, Pressman úr, ott a Balkánon – precedenst teremtett a bandájuk. És az oroszok jó tanulók. Megértették: erőszakkal, erővel, nagyhatalmi pozícióból megcsinálják, amit az ő érdekük kíván. Pont, miként a Pressman urat ide küldő Washington teszi, tette azt nem csak az elmúlt években, hanem az elmúlt évtizedekben. Egészen pontosan több mint száz éve szolgáltatják a jó (?) példát arra, miként kell és lehet az erősebb kutya jogán lerohanni, tönkre tenni, visszabombázni a középkorba, akit valamilyen légből kapott okok miatt kiszemeltek áldozatnak.

Vármegyék, ispánok

A horvátoknál rögtön a kilencvenes évektől vármegyék és ispánok vannak. Ott még az egyébként szélsőbalosnak számító, jugó-nosztalgiából tőkét kovácsoló politikai erők sem mertek nyikkanni ellene, szépen le is hurrogta volna őket a horvát társadalom többsége. Nekünk bezzeg a baloldalból is csak a legszarabb jutott. Ezek szaladoznak Brüsszelbe árulkodni, külföldről várják a segítséget, mert politikailag gyengék, tehetségtelenek és ötlettelenek, Orbánék megeszik őket reggelire, hosszú évek óta ezért megy náluk a picsogás. Akit zavarnak a huszárok, nemzeti jelképeink, a tradicionális magyar közigazgatási fogalmak, vagy éppen a himnuszunk, az kezeltesse magát, menjen pszichiáterhez. Vagy költözzön máshová.
Ahogy az Országház előtti tér restaurációját libsi nyérvogás és siralmak kísérték, akként megy most a fanyalgás és a kifogások keresése a vármegye megnevezés ellen. Hofi kezdte Antallék alatt, amikor a kacagányt a színpadi porba dobta: őrjöngő vastapsot kapott érte. Aztán szép sorban, nagyon gyorsan minden mucsai, "Horthy-fasiszta-nyilas-keretlegény" ideál lett, ami kicsit is a nemzeti hagyományokat helyezte előtérbe. Kezdve a napi tornaóráktól a kabinetülésre érkező miniszterelnök tiszteletére felálló minisztereken át a rádióban megkonduló, szívet melengető harangszóval együt. Most itt tartunk. Jajgathatnak. Hofi sincs, meg a lelkesedő internacionalisták java sincs már. Csak a kései utódaik fújolnak, a normalitás védelmére is anakronizmust sivalkodnak, mert még azt sem tudják megemészteni, hogy férfi és nő kapcsolata révén születhet gyermek, lehet család: a többi zsákutcás kísérlet csupán, pusztulásba vivő pillanatnyi divat, elmebeteg ideológia.

SZERECSENMOSDATÁS

Új kor hajnalán vagyunk – lelkendeznek egyesek. Kiposztolják örömüket, közvetlenül, úgyszólván áttétel nélkül azokat a vezérmondatokat harsogják, amikben hinni szeretnének.

Ezeken az önmegvalósítás netovábbjainak tekintett egyéneken mindig elcsodálkozok. Zavar és tanácstalanság fészkel belém. Nem tudom eldönteni, vajon tényleg ennyire elvakultak, vagy pusztán a kötelező kánon sorvezetője mentén mondják amit?

Az előbbi még tán megbocsátható lenne: a futóbolondokat igen sok kultúrában elnézően kezelik. Ám hajlok arra, hogy az említett urak és hölgyek nagyon is tudatosan a manipulált valóságot erőltetik, s ilyetén ebbéli tevékenységük nem csupán egyszeri árulás, hanem ehhez az áruláshoz fűződően aljas cselekedetek sorozata is.

Csak a minapi példát fölvetve: ami egy hete az Egyesült Államok városaiban zajlik* – az utcai harcok, a csőcselék tombolása, a politikai propaganda által vezényelt fékeveszett tömeghisztéria –, nagymértékben összefügg azzal a hosszú ideje tartó kurzussal, amely a közállapotok lezüllesztésén munkálkodik, és mint olyan – természetesen – egy szűk, belterjes kör érdekeit szolgálja.

Mindenütt jelen vannak.

Akinek még mára sem világos, mire megy ki a játék, annak ajánlom, hogy vessen egy pillantást a legelső útjába kerülő magyar könyvesbolt kirakatára: alaposan vegye szemügyre a kínálatot, és fejben fusson egy kört a szerzők szellemiségét fölidézve. Ha ennyi sem lenne elég, menjen be és kérjen egy Herczeg Ferenc kötetet, vagy netán Csurka István összegyűjtött műveit. Örülhet, ha finoman eltanácsolják, és nem röhögik szembe.

Miként a hal a fejétől bűzlik, a mindenség fő kérdései is nagyjából egy tőről fakadnak.

Csak a rombolás maradt. A tagadás az istenük.

Más följebbvalóban, a teremtő erő létezésében nem hisznek. Ebből következően minden egymásra rakott tégla, minden kerítés, mindenféle szabályrendszer, vagyis a rend iránti igény rögvest zavarni kezdi őket. Anarchiáért kiáltanak, ami a magam részéről elfogadható óhaj. Lenne. Ha a nevezett forradalmi lelkek valóban a társadalmi egyenlőtlenségek fölszámolásában lennének érdekeltek. Mert ebben az esetben csak hülye utópistákról, álmodozó széplelkekről beszélünk. Pár száz éve szövőszékeket vertek szét, most meg marihuánás szerkesztőségekben nyálazzák a klaviatúrát.

Szélsőbalos aktivista vagy?

Mutasd kiskomám a munkakönyvedet! Hány év van benne? Hogy egy se? Hát miféle proletár vagy te, mit értesz a hétköznapokhoz, a munkához mi közöd van? Negyven éves vagy, fölnőtt férfi, ilyenkor már a fiaddal kéne pecáznod a Buki hídnál, és a lányodat énekórára vinni. Ehelyett te még ma is péntektől péntekig méred az időt: buliról bulira szédelegsz, potya kis melók filléreiből nem halsz éhen, és nem röstelled, hogy időnként anyádtól kérsz cigipénzt, csak a faterod meg ne tudja. Így könnyű álom a revolúció. Ti is csak olyan virággyerekek vagytok, mint a Hair ominózus jelenetében Berger, aki ha megéhezett a fene nagy szabadság szivárványa alól hazakotródott a brooklyni szülői házba, némi zsebpénzt kunyerálni. Szóval, ideje lenne kicsit lejjebb venni a nagy arcból.

Merthogy ti megmutatjátok: Wir schaffen das!

Még Adolf sem mondott ilyeneket. Világforradalom! Egyenlőség, testvériség! Majd megizélitek azt a százezer éves evolúcióval spékelt társadalmi képződményt, ami az alant és fönt mellett a jobb meg a bal irányát is kijelölte, mert ti erre is képesek vagytok. Mondom ti, akik már a wifi kód nélkül is ledermedtek, jobb napjaitokon azt sem tudjátok melyik bolygón jártok, és az első puskadörrenéstől levizelnétek a bokátokat. Azt hiszitek, szerencsétlen csürhe, ha benyomtok pár kirakatot és fölgyújtotok pár kukát, attól majd jobbá lesz a világ?

Hát nem.

Ettől több kell, mert amit most művelnek az elvbarátaitok, abban nincs semmi arányérzék, értelem, racionalitás, józanság. Csak a primer, feldolgozatlan indulat azonnali levezetése. És most nem az utcákon, köztereken ordibálókra gondolok, hanem a tőlük is kártékonyabbakra: az íróasztaluknál ücsörgőkre. A kvázi értelmiségünkre. (Alighanem így tekintenek magukra.) Viselkedésükben, reakcióikban semmiben sem különbek, az első szemkontaktusra bőszülő, félreérthető szóra hangosan kurvaanyázó, késelő Deák téri gyilkosoktól. Csak az eszköz más. Írástudó sunyiéknál a propaganda, emitt meg a rozsdás bökő kés. De a meg nem fékezett, vissza nem fogott indulat, a rend iránti gyűlölet azonnali cselekvésbe fordulása pontosan ugyanaz mindkét csoportnál.

Ez a liberális riadólánc fújja megint a fostrombitát.

Már várom, hogy a Floydnak nevezett bűnöző aranykoporsója mögött föltűnjék Greta Thunberg visszaváltható gyászfátylas alakja. Fölkészül mögötte az összes civilnek hazudott jogvédő szervezet.

Gondolom, az a szerencsétlen állapotos nő, akinek a kipurcant haramia a hasához szorított pisztollyal rámolta ki a házát, nos, ő, valószínűleg nem vesz részt a gyászmenetben.

                      Pk

 * Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020. 06.16-án.

BALJÓS ÁRNYAK – Róma végnapjai

A kép illusztráció. (internet) Nem B. Krisztinát ábrázolja.

Ahogy indul az ősz, szeptember tájékán megszaporodnak az amerikás cikkek. A szerkesztők által megbízott kiscserkészeknek olyan sok újdonságot sem kell kitalálniuk. Panelekből összeállítanak egy pár flekkes eszmefuttatást, és a fejlécnél csak az aktuális dátumot cserélik frissebbre. Mandzsettából kirázva tudom idézni őket. 2016-ban ilyesmiken pörög az internet fura népe: “Tizenöt éve már, hogy megtörtént a terrortámadás, amely túlzás nélkül megváltoztatta az emberiség gondolkodását. Azóta tudjuk, hogy bárhol bármi megtörténhet, sehol nem vagyunk teljes biztonságban." Hab a tortán, hogy az idei évben választások is lesznek az USA-ban, tehát jó darabig akad majd muníció például a Bombera Krisztina-féléknek. (Az imént említett hölgyeménynél egyébként sosem tudom eldönteni, hamarjában mire asszociáljak ha a képernyőn meglátom: alighanem a tévéstúdió ügyeletes sminkesétől függ, hogy szopott gombóc-e az ábrázata, vagy inkább egy fáról leszedetlen, szikkadó aszalt szilva? De ha netán a fejét ki is lehetne cserélni, az irritálóan nyers, affektáló modora  alighanem akkor is megmaradna. Úgyhogy amint bejelentkezik, nálam tévé-rádió kikapcs!)
Tizenöt éve minden szeptemberben a New Yorkot ért merényleten rugózik a média. Elegem van abból, hogy szeptember 11-ét hosszú ideje mintegy szent támpontként illik emlegetni. Lehet, hogy az amerikaiak gondolkodását igen, de az enyémet nem változtatta meg. Szeptember 11. velem együtt minden délvidéki magyarnak inkább a zentai csata diadalmas évfordulója volt és marad, punk-tum. Egyetemes nemzetünk emlékezete szerint meg az 1741-es rendi országgyűlés, a nemesi felkelés időpontja, és ha szabad ennyire intimnek lennem: nekem külön piros betűs ünnep, mert a legidősebb lányom születésnapja. Azon kesereg a kiemelt szöveg írója, hogy szeptember 11-től gyakorlatilag falhoz vagyunk állítva. Csak jelezném – eddig is megtörténhetett bárhol, bármi. Legföljebb azok, akik most picsognak, nem ilyen hévvel szoktak megemlékezni Ruandáról, a szudáni keresztények sorsáról, és a mai napig beletörik a nyelvük abba a szóba, hogy Srebrenica. Mondjuk, ha már itt tartunk Kennedy elnököt se az influenza vitte el, ahogy az iraki tömegpusztító fegyvereket is jó ideje a cirmos cica bajsza mögött keresik, most lesz nekik jaj!...
És újfent választási év van náluk.
Megmondták már jó régen a bölcsek: minden népnek olyan a vezetője, olyan a politikai garnitúrája amilyet választ magának, vagyis amilyent megérdemel.
Ezzel gond egy szál se. Szidni lehet őket, elsősorban nekik, de nekem is, hiába tudom-tudjuk, hogy mindez pótcselekvés csupán, mégsincs más alternatíva.
Szóval, akárhogy kalapálom a billentyűzetet, irkálom a dühösködő véleményemet, minden erőfeszítés pusztába kiáltott szó marad, sokra vele nem megyek, nem megyünk.
Viszont az azért jelzésértékű, hogy két nagyon hülye közül köll most megválasztani egy háromszázmilliónál nagyobb népességet számláló ország vezetőjét, aki állítólag szuperhatalmat irányít majd, és ráadásul négy éven körösztül kénye-kedve szerint, a csuklójához bilincselt aktatáskában babrálhat az atomrakéták indítógombján.
A Főnéni egy személyiségzavaros, frusztrált mama, emez meg nettó elmebeteg, orvos, szakember sem kell hozzájuk, repülőről látszik hogy klinikai esetek, kéz a kézben zárt osztályra csukandók.
Mégis megy a cirkusz, választást játszanak. Valójában választási lehetőség nincs, egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz.
Akkor sem nyughat a bolhacirkuszt áhító tömegember. Tegnap megszólalt Robert De Niro, ez a kivénhedt ripacs, és útszéli stílusban üzengetett a republikánus ellenjelöltnek. Közismert dolog Hollywood kinek szokott szurkolni. Ismerős ez a hisztéria. Barack Obama megválasztásakor nyíltan miatta, mellette kampányoltak a fekete emberjogi szervezetek legismertebb arcai, csak azért, hogy végre színes bőrű elnöke lehessen Amerikának. Megszűntek erre a faji különbségek az USA-ban? Ugye, mintha még most sem lenne felhőtlen a fekete-fehér-drapp tömegek együttélése? Obama felkészültségével, az emberi, a vezetői kvalitásával a lőtéri kutya nem törődött, a lényeg a bőrének színe volt, a külcsín. Tudjuk, pont emiatt kapott Nobel-díjat is, amin – hetekig nevettünk rajta – még ő maga is értetlenkedett egy darabig. Most, a régi recept szerint Clintonné nőiségére apellálnak, merthogy kijár az afroamerikai úriember után egy asszonynak is a történelmi esély.
Csak nyilvánvaló tény, vagy legalábbis gyanítható: attól, hogy valaki szoknyát hord, guggolva pisil, időről-időre elájul, mert a szétcsúszott szervezetének sok a kampánysorozat, és nagymamának szólítja az unoka, még nem lesz egy csapásra kiválóság, politikai felelősségéhez felnövő, hiteles elnök. Sosem lesz ő a nép vezére, a De Gaulle-i, Reagani értelemben.
Ezért vicces, akárhányszor hallom a demokrácia szót a Nagy Vízen Túlról. Ennyi idő alatt, az Alapító Atyák korszakától a 2016-os Lapító Atyákig egy harmadik pártra se futotta az igyekezetükből? Lehet persze, igényük sincs rá, de akkor meg ha ekkora a nihil, a mások szemében miért szeretik annyi élvezettel meglátni és piszkálni a szálkákat? Kevésbé közismert, hogy a Római Birodalom létezésének végső szakaszában a cirkuszi játékokon már nem csak gladiátorok küzdelmét nézhette a publikum, hanem például azt amint emberek fajtalankodtak állatokkal, a leggusztustalanabb, látványos kivégzésekre,  hatalmas, nyilvános orgiákra fizetett be a lelátók népe. Tombolt a deviancia. Ma meg a tévé közvetít. Elnökválasztást, háborút, gazdasági krachot, szétzüllést, patakvért mindenfelé, és mi nézünk báva szemmel.
Egy nagyhatalom végnapjaihoz se kéne asszisztálni. Messzebbről, zsebre tett kézzel lenne jó figyelni, mi történik. Csak hát a történelem már egy párszor megtanított bennünket arra, hogy ha Rómát fölgyújtják, akkor Róma határában a putrik is égni fognak. Ez az ami nekünk kínos, ez ami aggályos, zavaró.
Tehát nem köll sürgetni a kollapszust, eljő az magától. Tartok tőle, sokan lesznek, akiket magával ránt a mélybe.

Pósa Károly

Voks 2016.

Hiszik - van választás, hogy kettőn áll a vásár.

De ha tudnák: az összes elektor sokkot kapna!

Szikkadt bukszát, meg a lógó zacskót is egy sáfár,

Évszázadok óta tartja görbedt markában fogva.

Egyre megy: kiskavics vagy bazalt szikla lesz majd.

Élő s holt a tengerben dettó mélybe vész.

Hálaadásra már liba sül, nem pulyka, nem siketfajd,

Míg az alapító atyák irományát eszi a penész.

A világi helyzet ezért nem rózsás, hanem durva.

Sarkallja bár őket a diadal, a hatalom, a vágy is hajszol.

Az orális iroda falára  karvalykörömmel lett fölírva:

“Hiába fekszel seggel a fal felé, ha nyitott szájjal alszol.”

Pk

NAPLÓ 32.

Van képe hozzá, szó se róla...

 ”A nap híre, hogy Paul David Hewson megszólalt. Bár ne tette volna! Az említett úriember ugyanis ezidáig jobbára színpadon, mikrofon mögött énekelt. Rocksztár a szentem. És most kicsit a politika farvizére tévedt. Pedig: suszter maradj a kaptafánál – tartja a mondás, amit nagyon úgy fest, hogy Paul David Hewson vagy nem ismer, vagy a habitusánál fogva, föltűnési viszketegsége folytán nem áll szándékában megfogadni, mert a mai szent napon kinyitotta a száját és jól odamondogatott a magyar demokráciának meg a lengyel népnek, amiért – szerinte – mindkét közép-európai nemzet berkeiben „hipernacionalizmus” tombol. Tette mindezt az amerikai Szenátus albizottsági meghallgatásán Washingtonban. Mivel ilyen illusztris helyen többnyire nem Korda Gyuri bácsinak, vagy egy seggét rázó X-faktoros niemandnak a véleményére kíváncsiak, a nyájas olvasó jó ha tudja: P. D. Hewson amikor éppen nem más nemzetekről pofázik, akkor a U2 együttes frontembere. Bono néven ismerik, akik szeretik a zenéjét.
Régen, a kezdetek kezdetén bizony én is közéjük tartoztam. De három évtized alatt a füstös ír pubokból, alulról kikapaszkodó, szakadt, kicsit punk-rockos, kicsit alternatív banda alaposan megváltozott. Más lett a melódia, a stílus áthangolódott, megtollasodtak a millió szám eladott lemezekből. Odalett a hőskorszak mítosza. Helyette világsztári allűrök, magánrepülőgép, gigantikus koncertek, a sóbiznisz talmi csillogása kíséri a banda működését. (Gumicsizmás változatban ugyanerre a sorsra jutott a Pataky Attila-féle EDDA Művek is. Meg még mennyien, hajjaj!)

Mivel az USA korifeusai egy – rövid füttyentésre rendelt – tanulmányban épp a minap közel félszáz oldalon szörnyülködhettek, huhoghattak a magyar demokrácia hiánya miatt, az eminens washingtoni hallgatóság fülének valószínűleg instrumentális kíséret nélkül is zene lehetett Bono dörgedelmes kritikája, jellegzetes énekhangja helyett snassz mezein, recitatíve előadva. Volt ott szó kérem szépen mindenről, amihez egy négyakkordos, tercelésben avatott dalnok módfelett érthet. Esőerdők védelme, globális gazdasági- és másmilyen kihívások, elszegényedés, kipusztuló állatfajok – meg sok egyéb lózung. Tán egy szépségkirálynő bemutatkozó programbeszéde sem ilyen sokrétű, nem ennyire merész ívű, nem ennyire okos. Ki nem maradhatott az Európát elözönlő migránsok kérdésköre. Sosem találnák ki milyen álláspontja volt a jó Bononak! Én bizony ide le nem írom. Akit érdekel, nézzen utána. (Dühöngtem rajta eleget. Dühöngjön már kicsit más is.)
Nekem egyébként azóta gyanús a fazon, amióta nagy ír mellénnyel, még dacosabb ír pofával, de azért mégiscsak angolul énekelte föl magát a bandájával az akkori TOP listákra.
Mostanára persze kicsit megszottyadt, kivénhedt.

Oszt már megteheti, jófejkedik, osztja az észt, mondja, amit a mainstream elvár tőle.
Meg olykor jótékonykodik, ami az ő vagyonához képest olyan, mint amikor én ekkor-akkor az utcasarkon egy három centis pálinkára valót nyomok a Göndör Kunyera markába. (Aki persze mindig kenyérre koldul. És olyankor mindketten jóízűen nevetünk.)

Bono és üzletfelei Dublin belvárosában a legdrágább, sokcsillagos luxus-szállodát működtetik. Magánvagyona alapján a nyugati félteke egyik legjobban fizetett zenésze. Nem is milliomos, hanem milliárdos. Vajon mekkora rálátása lehet az ilyennek, mondjuk az ukrajnai Dombasz térségben lövöldöző, ólomszagú valóságra? Dél-Afrikában ki merne-e menni egy esti sétára, testőrök hada nélkül? Tudja-e hol van Szlovénia? Netán összetéveszti Szlovákiával?

Bekaphatja Bono, a szintúgy elöregecskedő angol komédiasztárral, Huhg Granttal együtt, aki egy-két éve szintén elkezdett érteni a magyar demokrácia állásához.
Számomra fölfoghatatlan, miért nem lehet öregapám módjára tisztességgel megöregedni? Miért muszáj ezeknek sorra meghülyülniük, lerombolniuk a saját mítoszukat?  

Vagyis – dehogynem értem. Valakiknek kellenek az ilyen pojácák.
Önigazolás képen.

Mert míg Kelet-Közép Európa országai történelmi sorsuk alakulásakor mindig csak saját erejükre, a tehetségükre, a szorgalmukra támaszkodhattak, addig máshol nem ilyen szimpla volt a meggazdagodás mikéntje. Az okcidentális (nyugati) kultúrkör embere előbb a Mediterrán térségben izmosodhatott, városállamok, országok révén – mások rovására. Később ahogy a világhatalmi egyensúly nyugatabbra tolódott, az óceán partján világhódító birodalmak lakóiként fosztották ki a földgolyót. Évszázadokon át kalózkodtak, rabszolgákkal kereskedtek, fosztogatták a gyarmatokat.
Ebben a dicstelen korszakban lettek az angolok vezető világhatalmi tényezők, akik a koncon hol a franciákkal, hol a spanyolokkal, hol meg a hollandokkal kaptak hajba. Ám míg a britek a XX. században nagy nyögve-nyelve le tudtak mondani az általuk bitorolt területekről, az általuk évszázadokon keresztül marionettként rángatott népekről – addig a franciák tíz körömmel ragaszkodtak minden homokszemnyi sivatagi jussukhoz. Őket talán csak a belgák előzik meg aljasságban. Egy nép, ami csak papíron létezik, viszont a századelőn – az akkori Kongó vidékén – akkora népirtást vittek véghez, amekkorát a nácik – nemhogy kivitelezni – álmodni sem mertek soha. (Így, ilyen történelmi optikán át nézve olvasgassuk a mindig mosolygó, kis köpcös Poirot felügyelőről szóló történeteket!)
Mert, ugye mit látunk? Mit tapasztalunk?
Ott tartunk, hogy megint ők – az USA és a nyugati véleményvezérek – oskoláznának bennünket demokráciából, szolidaritásból. Pattogón leckéztetnek, magoltatnák velünk a szájuk íze szerint való történelmi emlékezetet. Még nekik áll följebb! Moralizálnak. Ők a tisztességesség fokmérői, a törvényesség urai, a tiszta lelkű jóakarók.
Nem kárhoztatok én egy nációt sem, csak előbb söpörjön ki-ki odahaza, és piszkálja ki a gerendát a szeméből.

A nagy felfedezések korában, meg utána, a szépen meghájasodó gyarmatbirodalmak mást se néztek soha, csak a saját (gazdasági) érdekeiket. Legyen szabad viszont fölhívnom a figyelmet arra, hogy a geopolitikai játszmáiknak fájdalmasan sok ízben Közép-Európa is tárgya volt. A már említett gyarmatbirodalmak buzgalma idáig is rendre kiterjedt. A török terjeszkedésétől a XX. századig úgy osztott-szorzott bennünket a becsületes, sokszor szövetséges Nyugat, ahogyan az neki a pillanatnyi kedve kiadta, vagy ahogy az akarata diktálta.
Elég csak a múlt századi párizsi "békeszerződésekre" vagy '56 ígéreteire gondolnunk.
Nekik szabad ujjal mutogatni, alacsonyabb rendűnek titulálni magyart, lengyelt, csehet, fitymálni a másikat, kényeskedni, kioktatni.

Majd ha Bono a saját lakosztályába befogad három tucat migránst, a luxushoteljét meg menekültszállásnak ajánlja: akkor ugathat.
Addig viszont – kuss.”

Pk

EGRI CSILLAGOK - SÁVOK...

„Ahogy ballagung a zutcán, aszondi a Katufrék sógor, de furtsa neve van ennek: Fólies Tzapritzes és ki van írva:
Mindön nap nagy előadás.
No, hálistennek, mondok, ez előadi a tsizmámat is, a kit elloptak.”

(Gárdonyi Géza: Göre Gábor – Na még öggyet…)

Utoljára akkor féltem ennyire, amikor a belgrádi kormány  bejelentette, hogy fölszámolják a szerbiai korrupciót. Meg is rezdült bennem a nyárfalevél rendesen. Mint most. Míg e sorokat írom, a félelem neszez az ablakom alatt.

Ugyanis kitudódott, hogy az amerikaiak tervbe vették: megfilmesítik az Egri csillagokat. Vagyis újraforgatják. Modernebb köntöst, jobban mondva kaftánt adnak a jó öreg magyar mozira. A legújabb vélekedés szerint elavult. A mondandója is csupa-csupa avítt dolog lehet; alig akad benne látványosság. Szigorúan korhatáros a vér, ami folyik és magyar küzd a törökkel, jóccakát! Ez így olyan snassz.  

Túl sok lehet benne a nemzeti érzület. Az a baj. A jól ismert bugris magyar pátosz. Ráadásul a Sinkovits se él már, meg ugye eltemették a Gobbi Hildát is.

Majd most meglátja, akinek szeme van. Ha a nyugati partról, a Los Angeles melletti lankákról kezdenek szakérteni. Történelmileg hitelesen, off korsz. Elvégre ki a rosseb az a Gárdonyi? Csak egy írogató fantaszta. Mit sem értett a történelemhez, annak amerikai olvasatához. Az ő idejében – úgy tudni – még verték a négereket, tömény rasszizmus dívott a Nagy Sós Vízen túl, csak éppen azoknak az indiánoknak a jajszava nem hallatszott el Európáig, akiket százezer szám gyilkoltak rakásra. Bölényestül. Azóta persze kiderült az igazság, hogy mégsem így történt. Az USA iskoláiban másképp tanulják a kisgyerekek. Nagyon helyes ez így. Éppen csak az őslakosok, meg a bölények hiányoznak a prériről. Semmi izgalom! Ott vannak helyettük a képregényhősök. Pókember, meg az amerikai egyesült übermensch Superman.

És hamarosan készül a középkori történelmi filmjük is. Igaz, hozott anyagból. De: magyar.

Elő is lesz adva, mint Göre Gábor bátyánk ellopott csizmája, nem kell aggódni. 

A pénz – hírlik – már megvan rá. Valakik előbb homlokot ráncoltak, fejben számoltak, aztán leverték a szivarhamut és összejött a summa.

Én meg rettegek attól, amit elébem akarnak vetíteni.

Nem lesz könnyű dolog ez az új adaptáció.

Már mindjárt a nyitó jelenettel  akad egy kis probléma. A kicsi Gergő és Vicuska fürdőznek az erdei patakban. Bár a társadalmi rangkülönbségek eltűnését szépen illusztrálhatja a szegény zsellérgyerek és a jómódú úri lányka közös piknikje, a pucér Vicuskáról készítendő képsorok kínos kérdéseket vetnének föl. Jó lesz ügyelni a legendás amerikai prüdériára. Aztán ott van ugye, Bálint pap. Bigott katolikusként fiatal fiúk nevelője. Ejnye-ejnye... Ez is áthallásos. Török Bálint gazduram sem politikailag korrekt figura. Igazi dúvadként szidja a muszlim vallású oszmánokat, kontyos pogánynak nevezi a Magyarországon akkor erős kisebbségben lévő szeldzsuk törököket. Nem beszélve Tulipánról, a kikeresztelkedett, hajdani török hadifogolyról, aki egyik epizódban – míg két pofára eszi a szalonnát, értik: a rákkeltő szalonnát, irgalmazzon neki az ég! –, nem átallja kijelenteni, hogy „mindenki bolond, aki nem magyar”. Ugye, ez így azért mégsem korrekt?

Ha hozzávesszük Dobó folyamatos magyarkodását, Mekcsey és a többiek nacionalizmusba hajló viselkedését, a nyers erőszakot – be kell látni, hogy az Egri csillagok fölött bizony elszállt az idő vasfoga… A szegény Hegedűs hadnagyot is rögvest kivégzik, amint áruláson kapják. Semmi méltányos elbánás, hivatkozás a nehéz körülményekre, a gyerekkori traumákra (iszákos apa, elvált szülők, szorongásos tinédzser-kor…). Itt nincs második esély. Kellő empátiával, árnyaltan kell ábrázolni az Újvilág népének ezt a barbár közép-európai vircsaftot.

Ráadásul sehol egy néger a történetben! Még mellékszereplő szintjén sem! Hacsak Sárközit, a cigányt sötétebbre nem suvikszolják. (Eddy Murphynek mezítlábasan jól állna a piros nadrág.) Ám egy azonos nevű francia ex-elnökre rossz fényt vetne a névazonosság: nehéz lenne megmagyarázni, hogy nem valamelyik fölmenője volt sátoros cigányként puskamíves és sintér. Apropó: sintér...
Nincs aranyos kiskutya, ami megmentené a valamelyik bástyán hadakozó népséget. Szintúgy hiányoznak a nagy nevettető jelenetek. A helyzetkomikum. A dramaturgok megoldják, tudom. Kicsit át kell ugyan írni hozzá a szövegkönyvet, de ha sikerül áthidalni a több évszázados időeltolódást, több poén lesz abban, mint a Die Hard összesben.

Egy még el sem készült alkotásról ettől többet írni nem illik. Úgyis az a vád fog érni, hogy egyike vagyok az örökös elégedetlenkedőknek. Ahelyett hogy örülnék, a fejet lehorgasztók élén kullogok, mint akinek semmi nem elég jó. A kákán csomót keresek, ha kell, ha nem. 

A magamfajta megkeseredett defetistával tudjuk mit szokás csinálni. Aztán oltott mésszel löttyintenek nyakon, és nézhetjük egymást Hegedűs hadnaggyal, az egri vár alagútrendszerében.

Míg Sylvester Stallone ki nem szabadít bennünket.

Pósa Károly

ETETÉS

A gonosz focidrukker jegyzete

-KÁRÖRÖM-

Idejekorán szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.

Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé. De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű dolog ez az egész. Kényszer, na.

Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa -, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen alázattal csöpögtetem a tudást…)

Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a focit.

Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot. Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük. Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes, érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az általuk képviselt nációkat megvetni.  Egyszerűen: ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül, cserejátékostul.

Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb. Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük – Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető játékszabályaik alapján.

Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi mehet vissza, ahonnét jött.

Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.

Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.

Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.

Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*

Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.

*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik

Pósa Károly