Őszi penészes szerbsaláta*

Mi a szerbsaláta? A szerbsaláta (srpska salata) egy friss, ropogós balkáni zöldséges egyveleg, többfajta uborkával, mindenféle hagymával és paprikával, paradicsommal, derekas fűszerezéssel. Nagyon hasonlít a közkedvelt sopszka salátához, de eredetileg nem tesznek rá sajtot.

Vasárnap, október 25-én este viszont erre a szerbsalátára jó sok sajtot raktak, a legpenészesebb, a legehetetlenebb, a legbüdösebb fajtából. Most ehhez kérik a szerb nép jó étvágyát. Tegnap választottak Szerbiában, az eredmény ismert. A több cikluson át kormányzó Szerb Haladó Párttal szemben egy olyan politikai csoportosulás győzött, amelynek nemhogy miniszterelnök-jelöltje, vezető arca sincs, de még az élvonalában lévőket is csak az tudja beazonosítani, aki legalább húsz éve követi a szerb belpolitikát, és fölismeri a hajdani pártformációkból ide-oda átugráló, folyton megújulást, demokráciát ígérgető és rendre kudarcot valló, gyanús hátterű, önjelölt prófétákat. Aztán van közöttük egy karámnyi civilnek álcázott, régtől külföldről finanszírozott ilyen-olyan aktivista. Egy a közös bennük: három ujjukat az égre bökve szerbek, viszont utána minden egyéb tekintetében homlokegyenest más eszmerendszereket képviselnek.

Egy részük Putyin arannyal rámázott képét csókolgatja, a másik felük térdre borulva nyalja az Európai Unió kilincsét, amott zöld-rózsaszín tüskefrizurás szüfrazsettek szivárványoznak, a nagyvárosi éjszakák bódult „művész” pillangói fejtik ki világmegváltó terveiket, míg a woke éttermiségiek mellett halálfejes kucsmában a hajdani csetnikvezér rajongói ordítanak. Ez az igazi szerbsaláta, a politikailag sokismeretlenes egyenlet. Mondom, cifra ez a győztes kompánia. A szerb társadalom szinte minden rétege felkéredzkedett az Egyetemisták Listájára, ahol egyedül csak egyetemistát nem lehet találni.

Nem kell hozzá különösebb tájékozottság, a vak is látja, hogy az Egyetemisták Listájának képviselői pont annyira egyetemisták, mint amennyire a francia nagyvárosok utcáit szétverő egyetemisták azok. Magyar szemmel megbízni bennük egyelőre ostobaság lenne. Sokszor kijelentettem már, hogy bár nekem Alekszandar Vucsics nem a szívem csücske, de egy megalkuvás nélküli szerb nacionalistával mindig jobban kijöttem, mint egy bújtatott szerb nacionalistával, aki megalkuvásból világpolgárnak, liberálisnak hazudja magát. Mindazonáltal aki követte a szerbiai közéletet, annak volt sejtése arról, mi következik hamarosan. Nem hetek, hónapok, hanem évek óta látszik, mekkora erők mozdultak meg, hogy meghekkeljék, befolyásolják úgy a magyar, mint a szerb választásokat.

A sorba tartozik a román, a lengyel minta is, és ne legyenek illúzióink, a csehek sem ússzák meg.

Este láttam Vucsics arcán, ahogy Orbánén is áprilisban: tudják ezt és átérzik a felelősségüket, higgadtak maradtak a vert helyzetben, pedig nyilvánvaló, hogy nem ők vesztettek, hanem bizonyos erők egyszerűen nem engedték őket nyerni. Mindenhová oroszellenes kormányt akarnak, ami a háború folytatását jelenti. Kinek az érdeke mindez? Költői kérdés.

Ami a belgrádi „őszi tavaszt”, a győzteseket illeti, erős kétségeim vannak. Szerintem még abban sem tudnak majd megegyezni, melyik ajtón menjenek be közösen a kormányalakítás tárgyalásaira. Ezt tapasztaljuk Magyarországon is. A belgrádi sem lesz különb annál a korlátolt értelmű társaságtól, amit a tiszai szél összefújt. Egyik is, másik is egy „kőprofi” csapat. Az ultrasoviniszta csetniktől a Titót máig éljenezve koszorúzó jugofilen át a faölelgető liberális éttermiségig minden van ebben a katyvaszban. Így a jövő Magyarországon meg Szerbiában is eleve idegborzoló, bizonytalansággal terhelt időket sejtet.

Rossz hír továbbá, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) eddigi hatfős parlamenti csapata megfeleződött: a belgrádi szkupstinában immáron csak három VMSZ-es politikus próbálja majd a délvidéki magyarság érdekeit képviselni. Ráadásul hamarosan újabb erőpróba vár Pásztor Bálintékra: a délvidéki magyar autonómia képviseleti szervébe is képviselőket választanak. A jelek szerint a Magyar Nemzeti Tanácsot is célba vették a VMSZ-ellenes helyi magyar formációk, akiket a bácskai-bánáti köznyelv csak az „itteni tiszásoknak” nevez. Szerencsére nem örvendenek nagy népszerűségnek. A délvidéki magyarság józanon mérlegeli a jövőjét, mifelénk egyenesen szégyen, megvetés és röhej tárgya, aki megvallja a Tisza Párt iránti szimpátiáját. Jó eséllyel tehát a VMSZ ismét többséget szerez a vajdasági magyarság parlamentjében, de úgy fest, a korábbi abszolút sikerét nem tudja megismételni. A szerbsaláta viszont a Duna–Száva torkolatánál tálalva.

Hogy a jelenleg diadalmaskodó, mindenhonnét hatalomra segített kompániából miként lesz Belgrádban egyszerre európai, egyszerre Amerika- és oroszbarát, egyszerre konzervatív és közben szabadelvű-liberális, egyszerre ortodox keresztény hitvalló és ugyanakkor ateista szerb kormány? Ezt még a Balkán Nostradamus-ángyikája, Baba Vanga jósnő sem tudná kiolvasni az odaégetett csevapcsicsás táljából. Ha netán mégis lenne megfejtés, arra kérném, küldjék el Budapestre, Magyar Péter miniszterelnöknek címezve, az Ötkert nevű bulibárba…

*Az eredeti írás a Szamizdat nevű weboldalon jelent meg, 2026. október 26-án. 

A FACEBOOK-SZIVATTYÚ

A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 

Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.

Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.

Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 

A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 

Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 

Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 

Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 

Eddig stimmel ez a vicces játék. 

Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 

Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 

Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 

Kishíján hanyatt estem! 

Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 

Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 

Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 

Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 

Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

VÁLASZTÁSI és PÉNZÜGYI MATEK

2026. április 12.

Magyarországon olyan a választási rendszer, hogy egyrészt az egyéni mandátumok száma dönti el, hogy ki nyer, másrészt pedig az ország többi része, nem pedig a vízfejű főváros. A 106 egyéni mandátumból Budapestnek ugyanis 16 kiadó helye van. Marad tehát 90 az úgynevezett „vidéknek”. (Hej, de viszolygok ettől az ócska, belpesti gőggel, finnyásan emlegetett „vidéki” jelzőtől! Mintha bizony Soroksáron túl Mordor következne, Gödöllőnél meg már talicskán tolnák a wifit.)

 

Hetek, hónapok óta megy a zsonglőrködés, számolja boldog-boldogtalan, mi lesz a választások eredménye áprilisban. 

Pedig nem nehéz, ez tiszta matematika. 

Mivel köztudott a politikai elkötelezettségem, én a Fidesz-KDNP szövetség győzelmét látom. 

Egyszerűbb, ha a Fidesz szempontjából a legsötétebb verziót veszem:  

Budapesten mind a 16 mandátumot az ellenzék nyeri. (Ez persze sci-fi, hisz már ma is vannak meggyőző kormánypárti fölényt mutató pesti, budai körzetek! De mondtam, a legrosszabb forgatókönyvet taglalom.)

Marad ezen kívül még néhány nagyvárosi körzet, ahol esetleg labdába rúg a baloldal. Ilyen Szeged például, de a legoptimistább számítás szerint sem születik több, egy tucatnyi „vidéki” ellenzéki diadaltól. Tehát plusz 10-15 egyéni mandátum oda, amit az örök elégedetlenkedők, az Orbán-fóbiások összehoznak a sajátjaiknak. A többi bizony a Fideszé. Tehát ha az ellenzéki erők 30 mandátummal gyarapodnak is, a maradék bőségesen elég a kormánypártoknak. 60-70 egyéni körzettel már lehet egyedül kormányozni, 70-80 az újabb kétharmadot jelenti, de most ilyesmire nincs égető szüksége a Fidesznek, inkább csak érzelmi alapon lenne kívánatos. A listákat nem is említettem, pedig a közvéleménykutatók rendre azokat mérik, ám a listákat is az egyéni voksok dagasztják nagyobbra, tolják feljebb. Pár mandátumot tévedhetek, vállalom, de a végeredményen az nem fog változtatni. 

Sima Fidesz-KDNP győzelem lesz.

SORSTALANSÁG

Nem brit tudósok, hanem a pénz pszichológiájával foglalkozó szakemberek kiszámolták, hogy hosszú távon egy ember nem tud napi 12 ezer dollárnál többet értelmesen elkölteni. Ekkora összeg fölött megszűnik az egyén luxus-érzete, az a bizsergető tudat, hogy gazdag vagyok. A sokadik medencés villánál, vagy a helikopteres jachtnál már épp mindegy, mit aprítunk a tejbe, hisz napi másfél kiló homárnál, kilónyi kaviárnál és négy liter pezsgőnél többet senki se bír bezabálni, bevedelni. Napi 12 ezer dollár egy évre majdnem 4 és fél millió dollárt jelent, ami első látásra ugyan soknak tűnik, pedig a világon többmilliónyian vannak, akik ennyit, vagy többet keresnek évente. Egy arab sejknek például ez az összeg csak madárszar a piramis csúcsán. Havi leosztásban 365 ezer dollár az 120 millió forint: egy közepes budai lakás ára. Ha valakinek havonta ettől több pénz adatik, valószínűleg már nem lesz boldogabb. Persze, maradhat még benne ambíció, gürizhet, hogy a vagyona gyarapodjék, de már a koporsójába sem pénzkötegekkel fogják kipeckelni a fejét, egy fillért se raknak a zsebébe, és a civakodó örökösei váltásban járnak majd lehugyozni a sírját. Ezért inkább az dívik, hogy akinek ennyi pénze van, az ügyetlenül elszórja, vagy a korán bekövetkező haláláig eldrogozza. Ha szorult bele emberség, jótékony célra ajánlja fel, erre is akad példa, ahogy arra is, hogy a beteg lelkületét kivetítve mindenféle tőzsdei machinációkba kezd, elhiteti magáról, hogy filantróp, miközben sorstalan Györgyként országokat és nemzedékeket tesz tönkre. 

 

AZ IGAZSÁG BÁJNOKAI

 

Ugyan én nem tudom ki milyen szellemi szerepet óhajt betölteni jelen való közéletünk űrtartalmában, ebben a szerbiai száraz huzattól sújtott mindennapjainkban, de sejtéseim azért akadnak. 

Vannak ugye ezek a megint arcoskodó, újból fölmagzó kommunistáink. 

A magabiztos nyomorultak. Mintha nem lett volna belőlük éppen elegünk az elmúlt fél évszázadban. Aztán vannak szép számban a szélről politizálók, a fal mellett lapító bátrak. A közösségi háló labdaszedői. 

Őket erősítik a neofita „civilek”, a sokadszorra nyikorduló szélkakasok, meg azok az újrahasznosított magyarok, akikre ha első álmukból ocsúdva rákérdeznék az eszmei halmazállapotukra, csak pislognának bután, mint a kiszántott vakond. Hamarjában azt sem tudnák pontosan definiálni, konzervatívok-e, kékek-e, zöldek-e avagy kritikai attitűdű progresszívok? Ha értenék egyáltalán, mire is vagyok kíváncsi. Tartok tőle: nem értenék. Noha a közvélekedésük olyan egyszerű, mint a faék, mindig elbámulok rajtuk. Megejtő a naivitásuk.

Olyanok ők, mint a kereskedelmi tévék délelőtti adásidejét kitöltő termékbemutató reklámok. Mint a sokadik hasznosnak hazudott (egyébként teljesen fölösleges) ketyere, amit porcelán mosolyú nők, és színes nyakkendős vigécek rá akarnak sózni a kedves nézőre. „Telefonáljon most, és a fantasztikus, illatos orrpiszkáló készülék mellé ajándékként kap egy zenélő ágytálat, amiben ébresztőóra is foszforeszkál!” „Rendelje meg most ezt a nagyon praktikus és tetszetős fölhúzható hóemberszobrot! Imádni fogja! Kilencféle dallamot tud, és a répája sötétben villog!”

Valamelyik hasonszőrű adásban a múltkor láttam egy masinát. Első ránézésre szobamérlegnek néztem. Egy bikinis modell rálépett, nyomott rajta egy gombot, és abban a minutumban a hölgy párnái vitustáncba kezdtek. Rezgett a teste, mint a kocsonya. Bájosan mosolygott hozzá. Állítólag napi tíz perc zutyulás úgy megtornáztatja az izmokat (meg a hájat), mintha kilométereket futott volna. Állt a nő, rezgett alul-fölül a tömött húsa, a zsírja vibrált, rengett mindene szegénykémnek, és az adás elhitette a sok balga nézővel, hogy kényelemben, semmi munka nélkül is visszanyerhető a fiatalság. Hogy egy-két fertályórányi zötykölődéssel leadható a jóléttel jelentkező hájréteg. Ettől már csak az a nagyobb dőreség, ha fogyasztó tablettákra bízza valaki a testtömegének csökkentését. 

Mégis, ki hiszi el, hogy egy babszemnyi, kémcsőben összetudálékoskodott méregpirulától semmivé foszlik tíz vagy húsz kilogramm fölösleges testsúly? 

Mégis: ki hiszi el, hogy ebben az országban elég egy embernek távoznia a hatalomból és menten helyrebillen a demokrácia, megszűnik a korrupció, és keddről szerdára virradóan már be is köszönt a régen áhított jólét? Valószínűleg ugyanazok vélekednek így, akik a gyanús eredetű tabletták csodatévő ereje, meg a sokadik „imádni való” tornagépezet szintjén reagálják le a valóságot. És most jelezném: ez már csak egy apró lépés a Harry Potter-féle varázspálcába vetett bizalomtól… 

Amióta megejtették a választásokat – kinek tetsző, kinek nem tetsző eredménnyel – földelés nélküli elemek cirkuszolnak szerte a városban. Hirdetik a faék egyszerű igazságukat. Kéretlenül is meg akarják váltani a világot. Szólnék: szemmel láthatóan ez így, ebben a formában nem fog menni. Ahhoz, hogy felelős döntést csikarjon ki valaki, ahhoz, hogy eredményeket mutassanak fel, bizony többre lenne szükség az utcai handabandázásnál. Ahhoz tengernyi munka, szorgalom – és igen! – illő alázat igényeltetik a hőzöngők részéről. Minden más csak pótcselekvés. Teszem hozzá: hallatlanul káros, ugyanakkor, ezzel együtt meddő pótcselekvés.

Mivelhogy Szerbiában – dacára a jól beazonosítható, vesztes alkupozícióban lévő erők jajgatásának – bizony európai mércével is megugrott voksolás zajlott. S bár meglehet, történtek malőrök, a választások jogszerűségét – kivéve a leszerepelt szerbiai ellenzéket – idáig semelyik befolyásos nemzetközi erő, hatalom, vezetés nem kérdőjelezte meg. Minthogy tudjuk, kik és miért szoktak kiabálni.

Ezt csinálták már az amerikai elnökválasztás után is. Ezt akarták a Brexit pofonját követően is.
Újra voksolni, majd megint újra, egészen addig, amíg az urnazáráskor nem az őnekik tetsző eredmény születik. Így könnyű demokráciát játszani.

Sértődötten ordítozni, huhogni, mert az istenadta nép nem őket hozza győztes helyzetbe.

És nagyon megkérném, hogy ne jöjjön nekem most senki a szólás szent szabadságára hivatkozva. 

Az addig szent és addig szabad, amíg egy valós diktatúra ellen használják. Addig számít bátor tettnek a nyílt színi politizálás, vagy akár az utcai demonstráció. Plurális alapú demokráciákban viszont a közterületen lázongani, a fennálló, többségi akaraton nyugvó törvényes rend alapjait aláásva törvénytelenségre buzdítani, már nem ilyen dicséretes, és pláne nem akkora fegyvertény. 

Tudom miről beszélek, hisz az átkosban se nem egyszer, se nem kétszer tömegbe verődve magam is tüntettem. Veterán békétlennek számítottam úgy idehaza, mint odaát, Magyarországon. Mondjuk, akkortájt nagyítóval kereshettem volna közöttünk a jelen idők síppal-dobbal nádi hegedülő „forradalmának” vezéralakjait.  Kantáros kisgyerekek, kislányok (sem) voltak még. Aztán tizenöt éves fruskaként, első Otporos trikójukat megszerezvén valahogy menten rájuk tört a küldetéstudat. Most ők, ez a diktatórikus buliról lemaradt kompánia hirdeti, hogy jobban tudják. 

Hát persze! 

Mark Twain is írt egyik szatírájában egy „távolba látó” emberről. A főúri kastélyban egy zseniális jós – noná, nem ingyen! – mindig megmondta abban a pillanatban éppen mit csinál a frankok királya, egy neves hölgy éppen mit művel és kivel, vagy a török császár éppen mivel foglalatoskodik. Ájuldoztak a látnok tehetségén. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen a szélhámosra: vajon a tőle három lépésnyire lévő úriember, ugyan hányat mutat a háta mögött az ujjával? Ahogy a megszégyenült, még hangos szerbiai oppozíciótól sem kérdi senki: ugyan, ők mégis hogy képzelik a holnapot?   

Voks 2016.

Hiszik - van választás, hogy kettőn áll a vásár.

De ha tudnák: az összes elektor sokkot kapna!

Szikkadt bukszát, meg a lógó zacskót is egy sáfár,

Évszázadok óta tartja görbedt markában fogva.

Egyre megy: kiskavics vagy bazalt szikla lesz majd.

Élő s holt a tengerben dettó mélybe vész.

Hálaadásra már liba sül, nem pulyka, nem siketfajd,

Míg az alapító atyák irományát eszi a penész.

A világi helyzet ezért nem rózsás, hanem durva.

Sarkallja bár őket a diadal, a hatalom, a vágy is hajszol.

Az orális iroda falára  karvalykörömmel lett fölírva:

“Hiába fekszel seggel a fal felé, ha nyitott szájjal alszol.”

Pk