HÍMNŐS INKVIZÍCIÓ

rajzom

Most nincs fájdalmasabb, de ugyanakkor sürgősebb dolgunk annál, hogy gyors számvetést készítve megértsük a velünk megtörténteket.

Április közepe óta eltelt két hónap.
Van immáron éppen elég tapasztalatunk ahhoz, hogy lássuk, a nyugati mainstream erők hathatós támogatásával, és a felhergelt, megvezetett milliónyi magyar szavazó jóvoltából dekorációként felállított – Esterházy után szabadon: csöppet sem kékeresen hetyke, inkább lankadt – új magyarországi kabinet mire képes. Nos, nem kell ide 100 nap türelmi idő, hisz annak kétharmada után is nyilvánvaló, hogy Peter Magyar kormánya a teátrális műveleti balhéin túl mást nem tud felmutatni.

Higgyük el, hogy érdemi munka folyik? Hogy lázasan keresik a megoldások kulcsait? Hogy az ezernyi ígéretük töredékét legalább őszig javaslatként az Országgyűlés elé terjesztik? Nos, nekem nehéz mindezt elhinnem, ha azt látom, hogy a piperkőc miniszterelnöknek továbbra is fontosabb a snájdig önképéről összecsirizelt egója, mint az ország sorsa.

Közben kigyulladt a Tisza háza, miután lassú lángokkal bár, de szépen rájuk ég az újabb kori demokratikus magyar közélet legnagyobb belpolitikai botránya.

A hónapokon át „Zsolti bácsizással” haknizó Peter Magyarról kiderült, hogy a politikai ellenoldallal szemben harsogott pedofil vádak egy megtervezett, aljas módon, tudatosan hazugságokra épített, uszító kampány volt, aminek gyúanyagát, a koholt vádakkal előálló fiatalembert több millió forinttal Peter Magyar öccse fizette le.

Értjük ugye?

Egy frissen megválasztott magyarországi miniszterelnök lelepleződött: a közvetlen környezetének kenőpénzével, megvesztegetéssel, hazug bel- és külföldi propagandával megtámogatva, az ország nagyobb felének ellenszenvét, indulatát felkorbácsolva sikerült úgy bemocskolnia a politikai riválisait, hogy a rágalmakkal és a megvezetett nép haragjával szemben az ellenoldalnak esélye sem volt az igazát, az ártatlanságát bebizonyítania. Van az a vád, aminél ha megszólalsz, ha hallgatsz, egyaránt vesztes maradsz. A védtelen legkisebbek molesztálása ilyen. A gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény még a legelvetemültebb bűnözők körében is taszító. Ezért a pedofíliát politikai bunkósbotként használó Peter Magyar emberi, erkölcsi, politikusi bűnéhez képest Gyurcsánynak az őszödi beszéde is csak fátyolos hangú, kenetteljes gyónás.

Ennek a példátlan disznóságnak, a Tisza hamis pedofil meséjének jobb helyen azonnal lennének politikai következményei. Egy ideálisnak mondott demokratikus jogállamban már tömegek csápolnának az utcákon, új parlamenti választásokat követelve, a vétkeseket pedig nyolcfős rendőri kompánia állítaná falhoz, tán még a gyerekeik PlayStation konzoljait is lefoglalnák, ahogy mostanában dívik... De mivel mi egy „következmények nélküli ország” vagyunk, ahol „ a rendszerváltozást is pofon nélkül” megúszták a főkolompos kommunisták, és mivel az átlagos Tisza szavazó még most is csupán egy O1G-től elalélő, Facebook-függő, Peter Magyar delejétől elkábított, gyűlölettől fölpüffedt májú kisember, ezért aligha bukik bele a Tisza Párt a tébolyult pedofil vádaskodás kamujába.
Egyelőre megeszik – mit megeszik, zabálják! – Peter Magyarnak és kompániájának minden sarát.

Most még mézesheteit éli a dilettantizmus az inkvizícióval.
A prolik legzajosabb elmebetegei, a mindenkit máglyára küldő Bernardo Gui kései leszármazottai Sulyok Tamáson, meg az Alkotmánybíróságon akarnak elégtételt venni. Ezeknek az öklüket rázóknak nincs pártállásuk. Szélsőjobb és szélsőbal söpredéke. Se fiúk, se lányok. Se feketék, se fehérek. Hímnős, identitászavaros, epét hányó banda. Ha engednék őket, legszívesebben az összes fideszest lámpavasra lógatnák. Ezt a csőcseléket szabadította ránk „szeretetország” címkével Peter Magyar felelőtlen politikája.

És amíg az újsütetű tiszás miniszterek keresgélik a parlamenti budi villanykapcsolóját, addig senki sem kérdi tőlük, hahó, hát mi van azzal a korábban megígért SZJA csökkentéssel? Van? (Nincs.) Hát a hazánknak kijáró, Brüsszel által einstandolt, úgynevezett EU-s pénzek Budapestre érkeztek-e? (Nem.) Zelenszkij meleg, baráti kézfogása és Ukrajna valagának a kinyalása után jottányit javult-e a kárpátaljai magyarság helyzete? (Nem.) A magyarországi magyaroknak van-e 480 forintos benzin? (Nincs.) Mi van azzal a sokat harsogott ÁFA-csökkentéssel? (Nincs.) És a családi pótlékot megemeltétek-e? (Nem.)

Teringettét! Pedig még nem is olyan régen azzal kampányoltatok, hogy amint hatalomhoz juttat benneteket az istenadta nép, ezek lesznek a legelső intézkedéseitek. Ehelyett mi van: dühtől remegő szájszéllel és nedves kézzel Facebook-posztokban suhintotok szerteszét.

A tiszás inkvizíció zajlik. Közben sunnyogva tovább tologatják, görgetik Budapest adótartozását, a Városligetben építés helyett ismét „méhlegelők” dzsumbujosodnak, kivezetik a védett üzemanyagárat, aláírták a migrációs paktumot, az Erzsébet-híd szivárványos zászlóerdőben, szeptemberre eltörlik a kamatstopot. És még mennyi meglepetés várható az őszön!

De három és félmilliónak ez a vécékefe fejű Bernardo Gui kellett.

Tessék.  

BEÜTVE ÉS KIÜTVE

 

A Bájnok...

Minap robbantotta a nyilvánosságot a hír, amit idáig csak sejteni lehetett: a legnagyobb ellenzéki párt berkeiben külföldi titkosszolgálatok ügynökei vannak “beütve”. A kémek szakzsargonában ezzel a kifejezéssel illetik a beépített ágentot.

Ha ez nem lenne elég, hogy a gyalázat még nagyobb legyen, a Tisza Párt felső vezetésének egyik-másik alanya, név szerint Orbán Anita különösen érintett a kipattant botrányban: a tenyészkanca vigyorú, külügyi babérokra pályázó hölgyemény cimborája oknyomozó újságíróként nyomult, mára viszont lelepleződött ügynök.

Most vegyünk egy nagy levegőt! 

Próbáljunk jóindulattal eltekinteni az összes többi disznóságtól, ami a vizes szekta messiásának vállalhatatlan személye kitermelt. Nehéz lesz, mert ahogy közeledik a voksolás dátuma, immáron napi rendszerességgel bukkannak föl szaftos balhék a párt háza tájékán, amelyek egy jobb világban egyenként is elégségesek lennének ahhoz, hogy a Tisza Párt nevű konglmerátum eltűnjön a politika küblijében.

Nem így a vizes szektánál, ahol a legelvetemültebb szimpatizánsaik tovább védik a védhetetlent, ezzel kimerítve a hazaárulás tényállását. Aki idegen érdekek szolgálatába szegődik, vagy idegen érdekeket szolgáló segítséget elfogad, az bizony alávaló hazaáruló.

Szégyen, hogy ehhez az aljas, minősíthetetlen cselekedethez több százezernyi magyarnak mondott honfitársunk lelkesen asszisztál.   

Orbán Viktor 40 éves politikai pályafutása alatt nem került ilyen botrány közelébe se! 

Peter Magyar és a kebelbarátai pedig mindössze  2 év közéleti szereplésük alatt eljutottak oda, hogy bedrogozva orgiáznak, kufircolnak egymással és mindenféle kétes nőszemélyekkel, miközben mindenki mindenkiről mindent felvesz, hanganyagokkal zsarolják egymást, majd mindezt megkoronázzák azzal, hogy kémeket alkalmaznak és összejátszanak idegen titkosszolgálatokkal!

Most komolyan, ezekre egy ország iránytását, egy nép jövőjét rábízni?!

Hisz önmagukra se tudnak vigyázni! 

Arra is képtelenek, hogy a legkisebb kísértésnek ellenálljanak! 

Az összes tiszás díszpinty közül a vezérürü, Peter Magyar közszereplése a legbizarrabb.

Részegen randalírozva a diszkós macák lába között csúszkál, a nyakánál fogva dobják utcára, erőszakoskodik, telefont rabol és hajít a Dunába, a tálcán lévő "porhoz hozzá se nyúlt", pedig mai hír, ők vitték be tálcán a drogot a kuplerájba, folyton váltott lotyókat kerget, a közvetlen munkatársnőjét zaklatja ha rájön a kangörcs, akár a pódiumon is, pláne a színfalak mögött, utálják és félik a kampánystábjában, megvetik és lenézik azok, akik szponzorálják, akik még egy darabig fizetik az ország elleni játszmáit.

Mi lenne, ha ez az alak hatalomhoz jutna? Már most istenkirályt játszik Peter Magyar, mert akadt egy réteg a lakosság körében, amelyik önsorsrontásában, oktondiságában, komplexusában, kicsinyességében és a miniszterelnök személye elleni tehetetlen gyűlöletében bármiben hajlandó hinni, bárkit hajlandó vezető poszton látni, akár az ország jövőjének az elveszejtése árán is. 

Már ha hagyjuk nekik. 

Nem fogjuk!

Kiütjük a beütött kompániát.  

A JÉGHEGY SZUTYKA

 

Ráfordultunk a célegyenesre. Már három hét sem kell, és Magyarország válaszút elé áll: folytassuk-e az építkezést, megmaradjon-e a családok biztonsága, legyen-e magyar jövőnk, vagy mindezt sutba dobva önként dugjuk a fejünket a hurokba, és megengedjük, hogy a globális nagytőke, az Egyesült Európai Államok szorgalmazói, és az akasztófánkat ácsoló ukrán hóhérok kirúgják alólunk a széket.

Sokat elmond a tét nagyságáról, hogy immáron kiderült, az ellenünk induló vizes szekta a nyílt külföldi támogatása mellett idegen titkosszolgálati segítséget is kap. És itt meg is állnék az írásban, mert innét kezdve nincs mit írnom. 

Egy normális országban ennél az orbitális botránynál el is dőlne a választások kérdése. A Tisza Párt a kémbotránnyal egy időben nyüszítve, sűrű bocsánatkérésekkel szűnne meg politikai tényezőnek lenni.

Ehelyett mi történt? 

Peter Magyar haja szála csak annyiban görbült, hogy egy kamu drogteszt erejéig átruccant Bécsbe.

 

Mindeközben napi szinten annyi disznóság halmozódik föl a Tisza Párt kampányában, hogy kevésbé rendhagyó időkben a Fidesznek korteskednie se kellene: elég ha rámutatna néha a vállalhatatlan ügyek egynémelyikére. 

Mert – akinek netán eddig nem derengett, már annak is napnál világosabb – a Tisza Párt egy tőről metszett, idegen befolyás alatt álló, nemzetbiztonságilag megengedhetetlen, rettenetesen romboló politikai erő. 

Ennek tudatában úgy vélem, most kell tovább ütni a vasat, még keményebben, hogy fájjon nekik! Hogy aki idáig vakon járt, az is belássa, a Fideszre húzza majd az X-et, mert ez a tiszás banda nem Parlamentbe jutást, hanem a börtönt érdemli.

A jéghegy csúcsa a Panyi Szabolcs féle lehallgatási ügy. Valójában Peter Magyar pártja, a pártvezetés alapos okkal nevezhető hazaárulónak. Nincs ezen mit szépíteni.

Erről szól a rajzom.

 

A jéghegy alatti rész lesz érdekes! És csak remélni tudjuk, hogy a lékből előkandikáló jéghegy szutyka nem fog következmények nélkül leolvadni az áprilisi tavaszunk után.

SZERB-MAGYAR CSILLAGÁLLÁS

Magyarkanizsa föntről - ifj.Apczi jenő drónfotója

Muciológus matematika

Egy nagyon híres magyarországi szociológus hölgy – hiába gondolkodom, a neve nem jut eszembe – aki ráadásul különösen hírhedt a pártok felett álló, makulátlan, objektív nézeteiről, egy szintén függetlennek kikiáltott pár tucat fős kompániával méréseket végeztek a március 15-ei Békemeneten és a tiszás meneten is. 

Nem fogják elhinni: a kutatásaik azt eredményezték, hogy a Hősök terén megtartott tiszás gyűlés mintegy háromszorosa volt (!) a fideszes rendezvénynek.

Igen. Jól olvasták. Háromszorosa. Nem a Kossuth tér (65 ezer négyzetméter) a Hősök tere (28 ezer négyzetméter) több mint kétszerese, mint egyébként köztudott, hanem az utóbbin résztvevők száma triplázta a Békemenet tömegét. 

Értjük: feleakkora téren háromszor annyian csápoltak a vizes szektások.  

Ez a nyilvánvalóan a teret ás dimenziót váltó fizikai bravúr úgy sikerült nekik, hogy az említett kéttucatnyi lelkes aktivista 3 méteres szelfibotokkal fotózgatta a felvonulókat. Aztán olyan nagyon sok minden nem kellett a tudományos módszer léghajlító végkövetkeztetéséhez: egy turistáknak szánt, gazdagon illusztrált Budapest-térkép, és némi fejben szorzás után ki is jött a briliáns, feddhetetlen eredmény. Tádámm! 

A jelenlévő telefoncella-információk, a belügyi szervek, a rendőrségi felmérések számai, a közterület befogadó képessége, vagy a négyzetméter per főre vonatkozó egzakt felmérések persze ezt a szociológusi matematikát tételesen cáfolják, de hát régóta tudjuk, hogy a tényekkel nem kell foglalkozni, a tények csak meg szokták zavarni az elvtársakat.     

Nem tudom, ki hogy van vele, nem megbántva ezt a rettenetesen okosnak tűnő, szociológus főnénit, elnézegetve a fotóját én teljesen megértem, hogy az egész élete akörül forog, hogy akár háromméteres szelfibotokkal a kevésből mindig többet, a kicsiből meg jóval nagyobbat szeretne látni...

EU-tanázia

Ezzel a mostani EU-val nekünk már csak bajunk lesz. A döglődő ló kapálózik, vigyázzunk, föl ne rúgjon bennünket, de most már kivárjuk, míg elernyed és vége. Eltarthat még ez a haláltusa legfeljebb tíz évig, de egy ezerszáz éves államnak bliktri egy évtized. Sajnos, nekünk embereknek nagyon is számít 10 év, mert mindenünk rámehet a megbomlott agyú Brüsszel, meg a nyugati mainstream ideológiai hókuszpókuszaira, ezért az egyetlen esélyünk, ha épeszű, biztos kezű vezető irányítja az országot. Orbán Viktor meg már bizonyította, az ellenfelei is kényszeredetten elismerik, nem könnyű préda, harcos alkat. Ezért szól rólunk április 12-e! Észnél kell lennünk.

Szerb-magyar csillagállás

Anélkül, hogy a ló túlsó oldalára esnénk, nem akarván agyondicsérni Belgrádot, mégis azt kell mondjam, amióta nemzeti kormány vezeti Magyarországot a délvidéki magyaroknak a szerbekkel való viszonya óriási mértékben javult. 

Javult, de nem tökéletes. 

Hozzáteszem: sosem lesz az, ne is ámítsuk magunkat. 

Mindig létezni fog szerb nemzeti érdek, és lesz magyar nemzeti érdek is: a kettőnek lehetnek, sőt vannak átfedései, de ugyanaz sosem lesz, ahogy két édestestvér sem ugyanazt gondolja mindig, nem ugyanarra vágyik, nem ugyanúgy viselkedik, akárhogy is szeretik egymást. Ha ezt tudomásul vesszük, belátják a szerbek is, úgy van és lesz közös jövő, ahol az adódó gondok ellenére baráti viszony marad a két nép, a két politika között. 

Nem volt mindig idilli a helyzet.

Jobb ez így. Most jó a szerb-magyar csillagok együttállása.

Én megértem a szerb aggodalmakat Koszovó kapcsán. Magyar vagyok, pontosan tudom milyen az, amikor történelmi igazságtalanság ér. 

Jónak tartom a különutas, "elnemkötelezett" szerb külpolitikát is: valami hasonlót művelünk mi, magyarok is. Egyenlő távolságra Moszkvától és Washingtontól, de mindenkivel beszélő viszonyban, tisztelettel, megbízható partnerként bánva a nagyhatalmakkal, meg a tőlük kisebb, a kezünket kereső népekkel is. 

Ha ettől Brüsszel agyérgörcsöt kap, azt se bánjuk. Egy könnycseppet se morzsolnék el, ha már holnap dögkútba kerülne az EU, így, ahogy van. Pár bekezdéssel följebb írtam, ezért a tehetségtelen, korrupt bandáért nem kár. 

Ami viszont a szerbeket illeti, mi legyünk jóban velük (is), ahogy eddig: a nyakamat teszem rá, hamarosan onnét fogjuk kiváltani a Barátság kőolajvezetéket, Szerbián keresztül jön majd az orosz energia.

200 SZAVAZAT!

 

rajzom

Tudják mennyi 200 szavazat?

Nem túl sok. Országos szinten elenyésző, százalékban sem mérhető.

100 házaspár egy vasárnapi napon elsétál az urnákhoz. Egy közepes nagyságú utca lakóinak azon része, amelyik felelős állampolgárként gondolkodik, veszi a fáradtságot és leadja a voksát. Bokortanyák népe bekocsikázik a közeli településre, és a szavazófülkékig meg sem állnak. Egy fontos fejlesztési kérdés vitája után a panel lakóközösségi gyűlésén a jelenlévő kétszáz érdekeltnek egyszerre lendül föl a keze. Négybusznyi ember.

Sorolhatnám hosszan a példákat, mennyire kevés az a 200 szavazat.

De most lássuk a másik végletet!

200 szavazat rettenetesen sok. Olyannyira sok, hogy sorsfordító is lehet!
Egy nép jövője állhat, vagy veszhet rajta!

Nem véletlen mondom ezt: volt idő, mikor nekünk, magyaroknak is mindössze 200 szavazaton függött a jövőnk.

2002 tavaszára emlékezzünk vissza!

A Fidesz győzelmét várta az egész világ, az ország lakossága, a politikai erők, a közvélemény kutatók, de még a mérvadó hazai és külföldi média szakemberei is. Úgy tűnt, a Fidesznek csak be kell húznia az X-et, sétagalopp, formalitás lesz az országgyűlési választás, hiszen a kormány sikereket ért el, népszerű volt, jól vezette az első Orbán-kabinet az országot.

Tudjuk mi lett a vége.

Még bennem él a döbbenet, mikor nyilvánvalóvá vált, a választási győzelem elúszott.

Azóta sok mindenre fény derült.

2002-ben országos szinten csak 2800 szavazaton (!) múlott a Fidesz újabb győzelme. Papíron ugyan 30 valahány ezer szavazat volt a különbség, de akadt 14 olyan billegő választókerület, ahol a balliberális oldal kevesebb, mint 200 szavazattal előzte meg a Fideszes jelöltet. Ha abban a 14 választókerületben, ahol mindössze 200 körüli különbség állt fenn, akkor és ott megfordítja a Fidesz az eredményt, úgy az addig kormányzó Orbán-kabinet 2002-ben megnyerte volna a választást.

Nincs Medgyessy, nincs a román nemzeti ünnepen pezsgőzés a Kempinsi Hotel dísztermében, nincs kormányzati mézesmadzagos ajánlgatás, nem kerül devizahiteles járom a lakosság nyakára, nincsenek cigánygyilkosságok, nem adják el a reptértől kezdve a feldolgozó iparon át a stratégiai energiaszektorral bezárólag az állami vagyont, nincs őszödi beszéd, se Gyurcsány, se az Astoriánál lovasroham, és nem folyik vér az ’56-os jubileumkor a pesti belváros utcáin, nem adósítják el Magyarországot, és nem lopják szét azt is, ami valamilyen furcsa véletlennek köszönhetően a rendszerváltozás rablóprivatizálásában még megmaradt.

8 elvesztegetett év a nemzetépítésből, két balliberális ciklus volt az ára annak a 14 választókerületben elmaradt 200 szavazatnak.

Amit akkor elszalasztott a magyar nép, a 8 évnyi ámokfutást a Fidesz 16 éve alatt sikerült helyrehozni. Nagy munka volt sínre visszatenni az országot, de meglett.

Most a tét sokkal nagyobb, mint volt 2002-ben.

Nincs hova visszakozni. Ha most is elhagyjuk magunkat és restek leszünk a saját jövőnkért tenni, végleg elveszítjük az esélyünket, és a mögöttünk lépdelőkre testáljuk a káoszt, a bizonytalanságot. Egy normális szülő sem akarhatja ezt a gyerekeinek.

El kell menni szavazni! Mindenkinek!

Sosem tudni, mikor kerülünk bele abba a mindent eldöntő 200-ba!  

A FACEBOOK-SZIVATTYÚ

A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 

Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.

Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.

Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 

A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 

Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 

Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 

Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 

Eddig stimmel ez a vicces játék. 

Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 

Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 

Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 

Kishíján hanyatt estem! 

Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 

Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 

Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 

Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 

Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

VÁLASZTÁSI és PÉNZÜGYI MATEK

2026. április 12.

Magyarországon olyan a választási rendszer, hogy egyrészt az egyéni mandátumok száma dönti el, hogy ki nyer, másrészt pedig az ország többi része, nem pedig a vízfejű főváros. A 106 egyéni mandátumból Budapestnek ugyanis 16 kiadó helye van. Marad tehát 90 az úgynevezett „vidéknek”. (Hej, de viszolygok ettől az ócska, belpesti gőggel, finnyásan emlegetett „vidéki” jelzőtől! Mintha bizony Soroksáron túl Mordor következne, Gödöllőnél meg már talicskán tolnák a wifit.)

 

Hetek, hónapok óta megy a zsonglőrködés, számolja boldog-boldogtalan, mi lesz a választások eredménye áprilisban. 

Pedig nem nehéz, ez tiszta matematika. 

Mivel köztudott a politikai elkötelezettségem, én a Fidesz-KDNP szövetség győzelmét látom. 

Egyszerűbb, ha a Fidesz szempontjából a legsötétebb verziót veszem:  

Budapesten mind a 16 mandátumot az ellenzék nyeri. (Ez persze sci-fi, hisz már ma is vannak meggyőző kormánypárti fölényt mutató pesti, budai körzetek! De mondtam, a legrosszabb forgatókönyvet taglalom.)

Marad ezen kívül még néhány nagyvárosi körzet, ahol esetleg labdába rúg a baloldal. Ilyen Szeged például, de a legoptimistább számítás szerint sem születik több, egy tucatnyi „vidéki” ellenzéki diadaltól. Tehát plusz 10-15 egyéni mandátum oda, amit az örök elégedetlenkedők, az Orbán-fóbiások összehoznak a sajátjaiknak. A többi bizony a Fideszé. Tehát ha az ellenzéki erők 30 mandátummal gyarapodnak is, a maradék bőségesen elég a kormánypártoknak. 60-70 egyéni körzettel már lehet egyedül kormányozni, 70-80 az újabb kétharmadot jelenti, de most ilyesmire nincs égető szüksége a Fidesznek, inkább csak érzelmi alapon lenne kívánatos. A listákat nem is említettem, pedig a közvéleménykutatók rendre azokat mérik, ám a listákat is az egyéni voksok dagasztják nagyobbra, tolják feljebb. Pár mandátumot tévedhetek, vállalom, de a végeredményen az nem fog változtatni. 

Sima Fidesz-KDNP győzelem lesz.

SORSTALANSÁG

Nem brit tudósok, hanem a pénz pszichológiájával foglalkozó szakemberek kiszámolták, hogy hosszú távon egy ember nem tud napi 12 ezer dollárnál többet értelmesen elkölteni. Ekkora összeg fölött megszűnik az egyén luxus-érzete, az a bizsergető tudat, hogy gazdag vagyok. A sokadik medencés villánál, vagy a helikopteres jachtnál már épp mindegy, mit aprítunk a tejbe, hisz napi másfél kiló homárnál, kilónyi kaviárnál és négy liter pezsgőnél többet senki se bír bezabálni, bevedelni. Napi 12 ezer dollár egy évre majdnem 4 és fél millió dollárt jelent, ami első látásra ugyan soknak tűnik, pedig a világon többmilliónyian vannak, akik ennyit, vagy többet keresnek évente. Egy arab sejknek például ez az összeg csak madárszar a piramis csúcsán. Havi leosztásban 365 ezer dollár az 120 millió forint: egy közepes budai lakás ára. Ha valakinek havonta ettől több pénz adatik, valószínűleg már nem lesz boldogabb. Persze, maradhat még benne ambíció, gürizhet, hogy a vagyona gyarapodjék, de már a koporsójába sem pénzkötegekkel fogják kipeckelni a fejét, egy fillért se raknak a zsebébe, és a civakodó örökösei váltásban járnak majd lehugyozni a sírját. Ezért inkább az dívik, hogy akinek ennyi pénze van, az ügyetlenül elszórja, vagy a korán bekövetkező haláláig eldrogozza. Ha szorult bele emberség, jótékony célra ajánlja fel, erre is akad példa, ahogy arra is, hogy a beteg lelkületét kivetítve mindenféle tőzsdei machinációkba kezd, elhiteti magáról, hogy filantróp, miközben sorstalan Györgyként országokat és nemzedékeket tesz tönkre. 

 

FIDESZESNEK LENNI

Az ötven év felettiekhez tartozom, tehát öreg vagyok, és iskolázatlan. Ráadásul nem valamelyik belpesti kerülteben, vagy a Rózsadombon születtem, hanem vidéken. 

Sőt: a Délvidéken!

Nincs semmi rálátásom a magyar társadalom folyamataira, hiszen évtizedek óta csak a Kossuth Rádió propagandáját hallgatom. Megtetézve: csakis középhullámon, mert a tranzisztorom keresője oda ragadt be, már nem emlékszem 2003, vagy 2002 fagyos szilveszterén. 

(Éjszakára kint felejtettem a hátsó udvarban, mert az istálló mellett, a kocsiszín gerendájára akasztott nyulakat nyúztam. Párszor akartam állomást váltani, de a hangszóróból csak hörgés, sípolás hallatszott, így föladtam. Maradt a Kossuth, középhullámon. 540 Khz, ha valaki nem tudná. Azóta négykor a Himnusszal indul a nap, és este tízkor elalszik az adás, velem együtt.) 

Mikor még volt esélyem vinni valamire, tehát életem hasznosabbik felében azért láttam televíziót, néztem is a földi adókat. Szerettem a hírműsorokat, így talán már érthető, a félretájékozottságom nem újkeletű. Amióta nincs tévém, a helyzetem csak romlott. Trágyával etetett gombaként a digitális világ információ bőségében analóg módon vegetálok, kár lenne tagadnom. 

Ahol a tanyám van, még wifi sincs. A mobil térerőt valószínűleg zavarják a diófáim, ezért nem nagyon nézegetem a telefonomat, mikor a Haciendán molyolok, pedig a méhek döngicsélése, a határban fölbukkanó őzek és az erdőmben daloló százféle madár unalma helyett rám férne egy kis internetes böngészés, miheztartás végett. Ha egy operatőrrel érkező független-objektív riporter kérdezné, mi a helyzet a román földön, Nagyváradnál hogy árad a Tisza, legalább makogjak valami válaszfélét. Szerencsére Kishomok határában nem sűrűn mászkálnak balliberális stábok, és az is megnyugtató, hogy sem a kopogtatócédulát gyűjtő agitátotok, sem a közvéleménykutatók nem találják a térképen a Fehér-dűlőt. 

Röstellem bevallani, de a hozzám hasonszőrűeket érő vádak mind nagyon igazak: bár a többiek nevében nem beszélhetek, az kétségtelen tény, Kishomokon se orvosi rendelő, se bolt nincs. Ha mindenki visszaér a földekről, az esti népszámláláskor százan lakják a falut, ahol más nem lévén, a tejátvevő állomás előtt zajlik a napi társadalmi diskurzus. Az se a differenciált adórendszerről, hanem többnyire az üszőborjak áráról, az őszi árpa hozamáról, meg a bulvárról szól, ki kivel. Ilyenek ezek a "marhatermelők"...

Nálunk, vidéken szórólapozás sincs. 

A postás csak úgy, biciklin ülve, a bőrtáskájából méri szét az sms-eket. Teljesen fölösleges az is: ha valamelyikünk netán tud olvasni, vagy törött a szemüvegünk, vagy olyan ostobák vagyunk, hogy a tőmondatokat se értjük meg mindig. Ezért nem fogjuk föl, mikor öles betűvel írja a Telex meg a Heti Válasz, hogy diktatúrában élünk, ahol az ellenzéki sajtót ellehetetlenítik a nyomtatott megyei lapok, a magyar kormány pedig minden második oxigént ellop a levegőből. 

Ha viszont nem a Járáspusztán haszontalankodok, akkor a Kotori-öbölben vagyok, ahová meg aztán végképp nem ér el a Heti Hetes, a Magyar Hang igazsága, és a menekülő Asszad gépe sem Podgoricában szokott landolni. További ismertetőm, hogy nem járok fogorvoshoz, de csak azért, mert nincs rossz fogam, soha nem is volt. Viszont az igaz rám is, időnként kifejezetten szeretek kocsmába menni, ahol a hozzám hasonlóan szerény képességű, de többnyire rossz fogsorú barátaimmal a tőlünk nagyságrendekkel okosabb és elhivatottabb magyar ellenzéki politikusok javaslatait próbáljuk értelmezni. Sajnos, kevés sikerrel. 

Muszáj hát tovább erőlködnünk, így bármennyire megterhelő, az utóbbi hónapok kampánylázában mind sűrűbben ül össze a törzsasztalunk, hogy megvitathassuk mit csinálunk rosszul, amiért ránk még egyetlen apácaliliomos néni sem íratott budai villát, családapaként nem csúszkálunk tinilányok bugyija alatt a diszkóban, és nem gerjedünk rá minden pártaktivista nőcskére, nem cserélgetjük félévente, ugyanaz a párunk, és az összes gyerekünk szóba áll velünk. Továbbá vigyázunk a telefonunkra, a másét nem orozzuk el, pláne nem dobjuk a Dunába. 

Néha azért bennünk is fölmerül, elmagyarázhatná a Szeretetország első embere, mi miért nem tőzsdézhetünk belterjesen és bennünket miért nem óvnak külföldi mentelmi joggal? Másnak, neki ez megadatik, nekünk nem. Hiába, Fideszesek vagyunk.

A NAGY EURÓPAI ELSZABÁS

Öt pont

Nem törődve a magyar, a szlovák és a cseh ellenkezéssel, a brüsszeli észlények egy évtizedre magukra vállalnák Ukrajna finanszírozását. Ahogy a vicc poénja szól: nesze sánta, itt egy púp! 

Tegyék csak. Mi meg elénekeljük a Nélküledet, miközben a sánta Brüsszel bele fog rokkanni a rápúpozott Ukrajnába. 

Ezzel az erővel Közép-Afrikát is csatolni lehetne az Unióhoz. A friss fekete emberanyagnak legalább Macron örülne, a szikkadt Ursula von der Leyen sem ellenzi, rosszabb politikus, mint Angela Merkel volt. Ráadásul bizonyítottan korrupt is.

Igaza van Orbán Viktornak: nem kell ide HUXIT, fölösleges. 

Hamarosan az EU saját magát fogja föloszlatni. Egyelőre még akadnak, akik nyögve-nyelve tolják a ganajos szekeret, de már igavonó nincs, a németek berosáltak, a franciák, mediterrán népek mindig lógósok voltak, a skandinávoknak csak a szájuk nagy, de kevesen vannak és otthon is akad annyi idegenek generálta problémájuk, hogy még egy koloncot már nem bírnának el. Akadnak lengyelek, akiknek zöme utálja az ukránokat és 70%-uk már hallani se akar semmiféle csatlakozást, legszívesebben szétmérnék Ukrajnát az oroszokkal megegyezve. Ki marad? A baltiak, akik összesen sincsenek annyian, mint Budapest az agglomerációval. Na, nekik is úgy kell Ukrajna, mint szar a zsebbe.

Mára kristálytiszta: az EU – ahova Magyarország hajdan belépett – mivel képtelen volt a való életre megdöglött, kimúlt. Gyakorlati szétbomlása, mint egy lótetemnél, csak idő kérdése. Nekünk a néhai Európai Unióval kapcsolatban a már megkezdett, különutas politikát kell tovább folytatnunk. Semmi új, közös dologba nem szabad és nem is kell belemenjünk. 

1. Meg kell tartani a nemzeti valutát, a forintot! Ez az egyik legfontosabb! 

2. Még véletlen sem szabad engedni az EU ügyészségének, nem társulunk, nem igazodunk hozzájuk! 

3. Budapest szuverén külpolitikát folytat, Moszkvával, Washingtonnal, Pekinggel is tartja a partneri viszonyt, bárki bármit ugat erről. 

4. Magyarország tárgyalásokat kezd Ausztriával, Szlovéniával, Horvátországgal, Szerbiával, a V4-ek bővítéséről. 

5. A Fidesz áprilisi győzelme után jogászok csoportja újraértelmezi a hazaárulás fogalmát: büntethetővé teszik az online verbális erőszakot, a szóbeli és fizikai agresszió összes formáját visszanyesi, minden hazaellenes megnyilvánulást – itthon, vagy Brüsszelben – retorziók fognak követni. 

Lenne még ötletem, de majd szép sorban. 

Avatar

Berobbant a mozikba az új, „régen várt” Avatar film. 

Isten látja hófehér lelkemet, nekem már az első rész is csak kínnal-keservvel nézhető kategória volt. Nem tudom, ki hogy van vele, rettenetesen zavar a digitális CG világ. Az Avatar vetítésén úgy éreztem magam, mintha egy gyerekeknek szánt matiné előadásán ülnék, és egy kicsit költségesebb animációs filmet látok. Ezek a túltolt látvány elemek nekem inkább nevetségesek, bosszantóan öncélúak. A Csillagok háborúja első két-három részét is egyre fogyó lelkesedéssel néztem, pedig azokban még bőven volt valóságos élet, valóságos szereplőkkel, élő helyszínnel, valósághű makettekkel, nem csupán egy méregzöld stúdióban kipontozott harisnya ruhában vonaglottak a színészek. (A többi részt csak fél szemmel, undorral néztem. A filmes gödör alja a robotos harc volt, amikor sokszorosított számítógépes játékra züllesztették a mondandót.) 

Megleszek az Avatar nélkül is. Ha rajzfilmet akarok nézni, előbb veszem elő a Dr. Bubó, vagy a Gusztáv akármelyik epizódját.

 

SHAKESPEARE 2.0

Rajzom

T-vízió

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy immáron nyolc éve nincs tévém. Nem is lesz, soha többet. Előtte se sokat néztem, pont a kereskedelmi adókban futtatott jelleg meg érdem nélküli, uborkafára fölkapaszkodott "sztárok" miatt. Ezzel együtt a reklámokkal és beszélgetős műsorokkal agyonzsúfolt – kereskedelminek nevezett – kufár rádiókat se szenvedhetem. Ha taxiban ülök, megkérem a sofőrt, inkább haladjunk csöndben. Mindig zavart az értelmetlen locsogás, amikor bulvár, érdektelen témákat minden felkészültség nélküli, felszínes tudású pojácák egymás között heherészve taglalnak: miért kéne ezt hallgatnom? 

Nem hiányzik a televízió. Néha – amikor olyan helyen vagyok, ahol bekapcsolva megy az adás – odapillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetemet. Ennyi épp elég, hogy megállapítsam, a televíziós csatornák pont azok, ami a nevük: csatornák, kanálisok telis-tele szennyel. Normális ember meg ilyesmire nem kíváncsi. Abszurd, hogy akár fél órát is áldozzak egy villogó dobozt bámulva az egész napos teendőimből. Hogy – megint visszautaljak a névre – egy tele vízióval, tehát manipulált látvánnyal telis-tele lévő kivetítő képernyőt nézzek, arra nekem már se türelmem, se kedvem, se időm nincs. 

K. Mityu

„Új életed kezdd azzal, hogy megfogadod: mostantól a szíved mélyéből élsz.”

Ezt írja Korniss Mihály egyik kötetében. Az egyik epizód címe ragadott meg: „Tanulj a lovadtól tartást”. 

Péntek estefelé a könyvszekéren akadt meg rajta a szemem. Lapozgattam, beleolvastam. Ilyen elgondolkodtató, elmés bejegyzésektől hemzsegett a kiadvány. Nem kell hozzá különösebb olvasottság: szerkezetében és jellegénél fogva is Márai Sándor Füveskönyvének bölcsességeit akarja utánozni Korniss. Már majdnem meggyőzött, amikor bevillant, ugyanő mostanában miket irkál a hazai komprádor-politika szélhámosáról. A hozsannázó szöveget betűhíven ide másolom. 

„Naponta beszél, meg tudja szólÍtani az országot. Jól beszél. Emberi módon, nagyon tehetségesen, nyelvében ihletett a Magyar Péter. Jobb, mint Kossuth és nem számít, hogy ez nem tetszik mindenkinek, ő naponta beszél az országhoz, az ő országához, mint a fiunk, de erős, és elhatározta magát. Folyamatosan leszögezi a nyilvánvaló dolgokat., bennünket képvisel, mindannyiunkat, magyarokat. Ébresztő! -t mond naponta az új parlamentben, a közösségi médiában. Elképesztő retorikai képességgel bír, és a fejemet teszem rá, hogy tiszta szívvel benne van abban, amit mond. Hazája népének óhajt beszélni. Tud. És bírja erővel.”

A könyvet szépen visszaraktam a többi közé. Utána a serház vécéjében szappannal kezet mostam, és valamiért rögtön megnyugodtam. Ha kérhetnék valamit: csak így, csak így ne öregedjek meg!

Kémia?

Ez a Tisza Párt nevű laborkörülmények között kikevert experimentum először nagyot villant, kétségtelen. Szép reményeket fűztek hozzá, de mivel a toxikus, azaz erősen mérgező hatása a kezdetektől nyilvánvaló volt, hisz a lényegét ez a romboló, savas hatás megmutatta, az értelmesebbek már vigyázva, kellő bizalmatlansággal kezelték. Napjainkban erősen párolog, szennyez, és egyre elviselhetetlenebb a szaga. Sok a salakterméke a tiszás kotyvaléknak. Zsákutcás kísérlet, olyan kudarc, ami áprilisban bizonyítást is nyer majd.

Vendetta

Elindult a roncsderbi. A kamu párt kamu jelöltjei kamu szavazáson az áhított képviselői pozíciókért hadakoznak. 

Ahogy már megszoktuk, a Tisza Párt házi bajnokságát pont olyan trehány módon intézték, mint a 200 ezer szimpatizánsuk intim adatait. Lett is sértődés rögvest. A csalódott, esélyhez sem juttatott, megbántott, kiszuperált jelöltek sorban nyilatkoznak a sajtónak, kiteregetik a párt szennyesét.

Ezek belülről fogják fölfalni egymást! Pattogatott kukorica és kóla mellett naponta nézzük majd a shakespeare-i drámákat. 

Sosem szabad viszont elfelejteni, hogy Magyar Péter az árulása szemétdombján kaparta össze a szekta híveit, és aki áruló, hátba döfte az övéit, jó eséllyel ugyanez a sors vár rá is. Nem hülyeség, tapasztalat, hogy a karma bizony dolgozik. Ki-ki érdeme szerint előbb-utóbb visszakapja a vétkét, kamatostól. És akkor majd nem a bukás fog fájni, hanem a fölismerés, hogy ezt megérdemelten kapta. Magyar Péter, ez a politikai komprádor a borítékolhatóan bekövetkező kudarca után pária lesz a társadalomban, de talán még a családjában is. Nem lennék most a három fia helyében, szegény kölykök. Az lenne a normális, hogy a gyermek büszke az apjára. De kire vagy mire nézzenek fel? A szélhámos apjuk ugyanazt műveli, amit a szégyenletes diszkós esten: csak most nem fiatal nők lába közt csúszkál a padlón, hanem Manfred Weberék mossák föl a nyelvével a néppárti klotyót, miközben hazudik, a csillagos eget is letagadja az égről. Már azzal fenyegetőzik, hogy áprilisban mindenkit lecsukat. Érti ezt az alakot valaki? Mindenkit! Téged, engem, aki mást merünk mondani! Mindenkit. 

Az oroszokkal meg majd utána személyesen számol le.

És végül maradnak az UFO-k.

EGY KÜBLI FRISS LEVEGŐ

Egy kübli friss levegő

A múlt vasárnap „Levegőt! – Kiállás a szabad közterekért és a tisztább közbeszédért” elnevezéssel megtartottak egy rendezvényt. A nem túl tömegesen lezajló tüntetést elvileg a gyűlölködés ellen hirdették meg. Elvileg. Valójában pont azok szervezték, akik a magyar közélet leghangosabb hergelői. 

Mivel a Hősök terétől egy iramodásnyira lakom, láttam az előkészületeket. Hangosítás, színpad, reflektorok tömkelege volt fölhalmozva. Nem két fillér lehetett a rendezvény lebonyolítása. Úgy tűnik, van az a pénz, amit némely szponzor szívesen kifizet, ha egy civil demonstrációnak álcázott kormánybuktató puccskísérletre kell adakozni.
A lángolónak ígért, de csak szerényen elfüstölgő esemény önmagában nem ér meg annyit, hogy ennél többet írjak róla. Legyen elég, hogy a pulpituson szónoklók épp a fő gyűlöletkeltők voltak, a személyük, az eddigi megnyilvánulásaik eleve hiteltelenítették a rendezvény célját.
Mégis, a Noár nevű csepűrágóból lett influenszer - a szokott veretes tahóságán túl - mit tud felmutatni a szeretet és az elfogadás jegyében? Hogy szakmányban gyalázza a kormányoldal női politikusait?
A mikrofont ragadó színész kollégáinak szereplését kihagyom. Őket minősíti, hogy az ismertségükkel, a tehetségükkel egyenes arányban súlytalan maradt a mondandójuk is. Ellenben Pottyondy Edina hozta a szokott formáját. Idegmérgezés, Fideszezés, Orbán hippi Hitler: hogy csak a finomabb metaforáit idézzem. Dőlt a szájából a mocskolódás. Nagy tapsot aratott, a szeretet meg az elfogadás jegyében, nyilván. A múltkor is megvillantotta a finomra hangolt női lelkének legsötétebb bugyrát, amikor a világszerte közkedvelt, végtagok nélkül született amerikai motivációs szakembert a „Fidesz manóemberének” titulálta. 

Nick Vujicicot sosem láttam élőben, de nagyon tisztelem. Egyik Magyarországon készült ikonikus fotója az íróasztalom mögötti falon van. Nem tudom eldönteni, Pottyondy gyalázatos minősítésére mi a helyes reakció. Először fölháborodtam rajta, ökölbe szorult a kezem. Ha abban a pillanatban mellettem állt volna Pottyondy, menten belerúgok, hogy megemlegeti. Rá egy percre már szégyelltem, hogy elöntött az indulat. Kicsivel később, higgadtabban pedig már szánalommá szelídülten gondoltam azokra a magyarul beszélő emberekre, akik a mai napig hiteles véleményvezérként elfogadják a Pottyondy Edinák, meg a hasonszőrűek meglátásait.
Meglehet, Nick Vujicic teste egy torzó. De akkor a Pottyondy-kompánia szíve-esze-lelke, na, az vajon milyen groteszk, szörnyű lehet???
Ezek ugyanazok: gátlás nélkül vezényelnének sortüzet mindenki másra, aki nem az ő elveik szerint értelmezi a világot, és van mersze mást is mondani, mint amit a szabadelvű ideológia megkövetel. Hóhér ez mind, az elődjeik is azok voltak. Csakhogy ezek még azokhoz képest is csak gyáva, jellemtelen gazemberek maradtak.

Csipet-csapat

A Tisza Párt megint kitolta a belső jelöltállítás időpontját. Régebben szeptemberre ígérték a 106 nevet tartalmazó listájukat, közben rázták az öklüket. Emlékezzünk csak, tavasszal már előrehozott választásokról delirált Magyar Péter, holott sem akkor, meg úgy tűnik most sincs elegendő képviselő-jelöltje. Azaz, szerintem jelölt még csak-csak akadna. Régi tapasztalatom szerint bizonyos szerényebb képességű emberek gyakran azt hiszik magukról, hogy nagyobb ügyekre vannak predesztinálva, különbek az átlagtól. Ezek a magabízó karakterek rend szerint legföljebb félműveltek, viszont közös bennük, hogy előszeretettel könyökölnek, nyomulnak, helyezkednek, miközben hangosabbak mindenkitől. Hogy csak egy példával illusztráljam: a lelki torzulás nélküli képzőművészek zöme a letámasztott festményét a fal felé fordítja. Óvja, védi a munkáját. A lánglelkű műkedvelők szokása, hogy még a padlón tárolva is önmagukat reklámozzák. Magam is amatőr képzőművész lévén nem akarnám megszólni a többieket, de nem árt észben tartani, hogy a valódi profi jó eséllyel akkor is meg tudja csinálni, amit kell, ha nincs hozzá kedve. Az amatőr viszont akkor sem biztos, ha kedve van hozzá. Nem lehet véletlen, hogy a Tisza Párt botcsinálta, reménybeli politikusainak titkolják a névsorát. A kegyetlen valóság az, hogy az idő nem a Poloskának dolgozik. De a legjobban saját maga miatt tart ott, ahol, napról-napra veszíti hitelét. Már nem pusztán csak politikai hibákat vét, a bomlott, erkölcstelen személyisége lepleződik le. Emberileg kukázza ki magát. Épeszű az ilyesféléktől biciklit se vesz, nemhogy rászavazzon. És ha ez nem elég, a szektájában nevesítettek is egytől-egyig lombrosoi figurák, vállalhatatlanok, meg alkalmatlanok: nagyjából mindenre.

MAGYAR DILEMMA

Dilemma

Eleinte hüledeztem rajta, hogy lehet egy ilyen jellemtelen, nyilvánvalóan pszichopata fazonnak ekkora népszerűsége? 

Aztán, mint jelenséget kezdtem vizsgálni ezt a Poloskás elmebajt. Ha elvonatkoztatok a szektavezér szemmel látható emberi gyengeségeitől, ha pusztán a tömegpszichózis okait nézem, máris világos, mitől ájul el a magyar választópolgárok bizonyos hányada.

 

1. Ezekből a Fidesz ellen pattogó prolikból mindig volt egy méretéhez képest hangos, hőbörgő réteg. 

2. Bő másfél évtizede, nagyjából Gyurcsány zsákutcás visszatérési kísérletei óta az Orbán-fóbia akut idegi becsípődés egy minden vágyát vesztett, csalódott népségben, akik képtelenek feldolgozni a ciklikusan bekövetkező kudarcaikat. 

3. Az egyéni sikertelenség legkézenfekvőbb gőzeresztő szelepe, a hibáink másra hárítása, vagyis az aktív ellenzéki hangoskodás: mindenszarizmus, sosejó, O1G, bezzegromáinia stb. 

Nos, EZEKNEK valóban egy fröccsöntött messiás kell. Az sem gond, ha részeges, vagy összemindenezve az ülepe. Nagy baj ez az országra nézve? Aligha.

Szerencsére a normális többség is el szokott menni szavazni. 

Ha jól számolom, az országgyűlési választásokon negyedszer verte agyon a Fidesz az ellene újrázó, amőba módra folyton átalakuló, a lényegét véve viszont változatlan összetételű kompániát. Rendre azt látni: az urnák előtt ciklikusan csődöt mond a magyar ellenzék tudománya. Mi ennek az oka? Egyszerű: ilyen, ennyire impotens egy banda. Csak a hangerő, csak a sivalkodás, az megy, azt szépen tudják. Pártot építeni, talpalni, szervezni, napi szinten egyeztetni, tagságot verbuválni, alapszervezeteket hozni létre a semmiből viszont büdös nekik. Poloskának egy sufniba van regisztrálva a Tiszás székhelye. Tisztességes ember egy ilyen trehány cég kilincsét se fogja meg. 

Ennek dacára zakatol a hergelés, a káoszba taszítás, az agresszió fokozása. Ez járja a Fröccsöntött Messiás összetarhált zászlaja alatt. Érdemi munkát, normális párbeszédet, valamire való épeszű javaslatot, konstruktivitást ne is várjunk tőlük. Piramisjáték szerű politikai megbízatás az egész Tiszás jelenség, külföldről finanszírozott alakokkal. 

Teljesen mindegy, hogy az első emberük fekvőtámaszt csinál a színpadon, vagy diszkós nagylányok öle alatt csúszik-mászik révülten. 

Mi a vádja, mi a hívó szó? A kormány ragaszkodik a hatalomhoz. A kiskésit! 

Nézzük a dolgok lapját-fonákját, akkor ki ragaszkodik a stallumhoz? Az, aki irányít egy országot, jövőképpel, hosszútávú tervekkel, vagy az, aki csak sodródik, és a biztos veresége tudatában pusztán arra ügyel, ki ne bukjék a parlamenti patkóból, megmaradjon a mentelmi joga, esetleg "a világ legnagyobb kamu állásában" tömhesse a zsebeit? 

Nem áltatom magamat, Szerbiában is hasonló a helyzet. Kérdezik a tüntetőt, Vucsity helyett mégis kire bízná az országot? Mindegy, csak ne ő, ez volt a válasz. Pont mint Budapesten: O1G és annyi. Se jövőkép, se elképzelés, csak a nyers indulatok. Az újvidéki tragédia már régen csak ürügy. 

Ugyanaz, mint George Floydnál, a BLM. Az összes eszement ideológia képviselőjének kellett egy gyúanyag, amire lobbantani lehetett a folyton elégedetlenkedőket: magyar földön Tiszás csőcseléknek hívják a mindenszaristákat, Szerbiában meg a szélsőliberális mainstream szeretne a hatalomhoz jutni, de nem ám választásokon (mert azt rendre elbukják, és el is fogják bukni), hanem "utcai revolúcióval", mert a demokrácia, a többségi népakarat ennek a rétegnek sosem jelentett semmit. Nekik addig van csak demokrácia, kánaán, amíg ők diktálnak hatalmi pozícióból. 

Ezért látni, hogy tizenéves, anarchista ifjak kólót járnak a júgónosztalgiás tanáraikkal, egy rakat kommunista meg punk együtt gajdolják harmonikaszóra a Bella ciao mozgalmi nótát. Úgy próbálják beállítani, hogy ez az új Otpor. Csakhogy az eredetileg Milosevity tényleg diktatorikus rezsimje ellen harcolt. A mai vágyvezérelt örökösök meg egy demokratikusan megválasztott kormányt akarnak külföldi pénzekből, külföldi parancsra megbuktatni.

Tót DAC

A hétvégén a dunaszerdahelyi csapat Pozsonyban rúgta a bőrt. Kettő-kettes döntetlennel végződött a derbi. A fővárosiak az utolsó percekben egyenlítettek, pedig - a magyar kisebbség csapatának mondott - sárga-kékek végig két góllal uralták az egész pályát. Tehát izgalmas meccs lehetett. 

Mégsem a játék miatt emlegetik a találkozót. 

A mérkőzés kezdetén ugyanis a Slovan szurkolói a magyarságot gyalázó hatalmas molinót feszítettek ki. Volt azon minden, ami egy összedrótozott fejben elfér: Magyarország mint Mongólia, az ellencsapat mongol játékosai között valami furcsa logikával két Fradi focista is helyet kapott az iskolapadban, a táblánál pedig egy Slovan mezbe és kék símaszkba (!) bújt önérzetes tót drukker pálcával, vagy inkább bottal szemérmes inkognitóban magyarázta a "mongol" nebulóknak, mi fán terem Szlovákia. 

Hogy még egyértelműbb legyen az üzenet, betűkkel is megtoldották a molinót. 

Az öles szöveg, amolyan "tudjuk, ki az úr a boltban" stílusban hirdeti a kortárs szlovák írásbeliség ötlettelenségét. 

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy foci szakértő, de azt látom, hogy a bunkóság nem ritka kísérője a mérkőzéseknek. Hogy némi önkritikát gyakoroljak, tapasztaltunk már magyar bajnokin is tahó megnyilvánulásokat. Istenem, ilyen a sport, a szurkoló szurkolni megy, nem bölcsész továbbképző teadélutánon elmélkedik, hanem kiadja magából a gőzt. 

Hogy a tót szomszédok mit eresztenek ki, más kérdés: elég beszédes, hogy egy vendég csapat 11-ének és a maroknyi ellendrukkernek kell bizonygatniuk, mennyire otthon érzik magukat a saját bőrükben. A sötétedéskor erdőben hagyott kisfiú is betojva fütyül leghangosabban. Viszont az efféle kiskamaszos tót emberkesésre a legjobb válasz, ez a nemes méltósággal megfogalmazott reagálás. Át kell nézni fölöttük, így helyes. Ez idegesíti őket legjobban. Világ életükben nagyobbnak akartak látszani attól, amik, csak hát valahogy sosem sikerült nekik. Mindent lenyúltak: országot, hagyományt, címert, történelmet... 

Ennek kapcsán egy vallomással tartozom. Nagyon röstellem, de valahányszor fölcsendül a tót himnusz, sosem állom meg nevetés nélkül. Nem tehetek róla, régi kedves emlék. Magyar nótaként a Dénes bácsi minden este elmuzsikálta a Piroska vendéglőben.

Tót atyafiak

LE KÉNE SZÁLLNI ARRÓL A MAGAS LÓRÓL

Egyik ismerősöm minapi levelében aggodalmának adott hangot: mi lesz, ha jövőre a Fidesz veszít, kérdezte. (Mintha bizony nekem azt pontosan tudnom kéne.) Nem tagadom, kicsit fölbosszantott. Felemás érzést keltett bennem a hozzáállása. Mindig elítéltem a defetizmust. Nem tekintem kiforrott karakternek, aki eleve föltartott kézzel, nyavalyogva indul a megmérettetésbe. Nem a bizonytalanságot kárhoztatom. Az emberi, az érthető. Az óriások lába is meg-meg szokott remegni. Viszont az idült kishitűséget elítélem. A legnagyobb bajok okozója. Nem elég, hogy visszahúz, ráadásul még ragadós is.

Csak egy történelmi igazolás, mennyit számít a rendíthetetlen eszménykép: a római légiók rendszerének megreformálója, az I. században élt Caius Julius azért volt a leáldozó ókor legelismertebb hadvezére, majd Caesar néven császár, mert közte és a katonái között a föltétlen bizalmat kiemelten fontosnak tartotta. Szakított azzal a gyakorlattal, hogy lóhátról, főtisztjei és testőrei gyűrűjében, távolból vezényli a csatát. Olyannyira bízott önmagában, a serege erejében, hogy ütközet előtt lováról leszállva a csatasor legelejére állt – mindig gyalogosan vezette harcosait. Ha nyeregben maradt volna, a vesztésre álló küzdelem végén egyszerűen elhagyja a csatateret, elmenekül, sorsára hagyva a légiót, ahogy az adott korban szokás volt. Ezt gyakran megtették a hadvezérek. Sok egyéb mellett emiatt is nagy volt a respektje. Caesarért szíves örömest meghaltak, imádták az emberei. Még annak dacára is, hogy a légiósoknak törvényileg kötelezően kijáró napi ötórányi (!) alvás helyett Caesar pusztán négyórányi pihenést engedélyezett a katonáinak. Megmagyarázhatatlan? Nem. Egyszerűen – mint ma – attól működött a dolog, a siker kulcsa az volt, hogy Caesar bár biztosan számolt „B” és „C” tervvel, előtte azért az „A” terv megvalósulásáért képes volt az övéivel együtt a tűzbe menni. Persze, ezt az elvhűséget ma már kevesen értik. Nehéz fölfognia az új, hópihe nemzedéknek, a megannyi X, Y meg Z generációsnak, hogy miként a távoli múltban voltak, úgy a XXI. században is akadnak még erények. Létezik morális tartás, nem szűnt meg teljesen a tiszta, vállalható szellemiség iránti elkötelezettség. És a hazaszeretet, a bátorság, a hűség, meg egy csomó ósdinak számító fogalom manapság is akkora erőt és értéket hordoz, ami még ebben a széthulló világban is képes rendet teremteni. Például az udvariasság is egy olyan dolog, ami hasznos reakció a szétfeslő emberi kapcsolatok közepette. Pont emiatt illet válaszolnom. 
Egy kormányváltás 2022-ben? Ahogy neki, úgy most itt is megpróbálom összegezni az ezzel kapcsolatos kósza gondolataimat.

Nagy a hangzavar a magyar belpolitikában. Szépen összefújta a szél a szemetet. Ahogy az lenni szokott, zsák a foltját megtalálta. Így került egy gyékényre a Duna-parti cipőkbe köpködő szélsőjobbos szimpatizáns az Amur-menti partizánként harcias Gyurcsányista prolival, meg a saját nemi szerepébe belezavarodott belvárosi „antifasiszta” éttermiségivel. Ez az úgynevezett ellenzéki összefogás. Már be is jelentkeztek egy új rendszerváltás víziójával. A baráti sajtóban hangosak, magabiztosan nyilatkoznak, ami a csövön kifér, megpróbálják tematizálni a közvéleményt. Kívülállónak úgy tűnhet, a Fidesz hallgat, az oppozíció pedig egyre harsányabb. Indokolt ez a hivalkodó zajkeltés? Aligha.

Bő három évvel ezelőtt is pont ilyen hangok hallatszottak.
Emlékszem 2018 tavaszán sorban álltam a kijelölt voksoló kerületi hivatalnál, két órától többet vártam, mire az utcai járdákon hosszan húzódó emberláncból, több száz szavazó közül bejuthattam. Közben, míg ott ácsorogtam folyamatosan azt hallottam mindenhonnét, hogy na, végre, most jól megverjük a Fideszt, buknak, el lesznek zavarva, irgumburgum. Mukkanni sem volt kedvem, olyan parázs volt a közhangulat. Aztán este a Duna-parti Bálnához csak elmentem. A nagy nevek, a politikusok már rég elvonultak belülre bulizni, de én akkor is örültem. Vettem egy üveg bort, ott helyben, aranyáron, nem számított a pénz, és kicsit boldognak éreztem magamat, pedig abban az időben árvább voltam a lehulló falevélnél is.

Az, hogy most hangos az ellenzék: ez is egy stratégia. Ahogy minden erre adott válasz mikéntje is már a kampány része. Ezzel együtt az bizonyos, hogy sokkal nehezebb lesz jövőre nyerni, mint a múltkor. Az is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, bár erre én kicsi esélyt, nagyjából 20%-ot adok. Mindazonáltal a bukás lehetősége fönnáll, kétségtelen. Semmi sem tart örökké. Négyévente új garnitúra érkezhet. Nem mindegy viszont, hogy a hatalomra kerülők pusztán ilyen négyéves ciklusokban gondolkodnak, vagy egy ország, egy nemzet, egy közösség irányítását hosszú távon is képesek megtervezni, majd megvalósítani.
Évek óta itt dolgozom Budapesten, de szerintem, ha még egyszer ide születnék, akkor sem érteném meg ennek a városnak, a népének a gondolkodását.
Egy éve Budapest lakossága a legtöbb helyen ellenzéki vezetőségeket szavazott be a kerültek zömébe. Nagy ünnep volt, a demokrácia diadala. A kóbor kutyák is tejcsokoládét okádtak.
Mi lett utána?
Csupán hónapok kellettek, és immáron tele szájjal szidja mindenki a kerületek új, moslékos vezetéseit, mert iszonyat dolgokat művelnek, lopnak gátlástalanul és kártékonyságban verhetetlenek. A hülye is látja, hogy Karácsony Gergely egy balfácán, ő a teljes inkompetencia, a két lábon járó szerencsétlenség. Mégis, komoly tételben merek fogadni, lesz még belőle miniszterelnök-jelölt is. Elképesztő, hogy ezzel a pipogyaságával együtt is eladható politikai termékként tekintenek rá. Azt kell konstatálnom: jó okkal. Az előbb említett pesti nagyérdemű ugyanis zokszó nélkül rá fog szavazni. Ezek ilyenek. Érthetetlen, és mégis ezzel, pontosabban ezekkel kell számolnunk. Mert a vajdasági magyar éttermiségi rettegőkkel szemben a valóság mégiscsak az, hogy a szavazófülkében, a függöny mögött mindenki úgy ikszel, ahogy akar. Sem Orbán, sem Pásztor nem áll a voksoló mögé ellenőrizni.
(Csak azok sivalkodják, hogy a VMSZ megerőszakolja az emberek akaratát, akik képtelenek belátni, beismerni impotenciájukat, a politikai ambícióik totális csődjét. Kényelmesebb azt mondani, hogy megfélemlített, megtévesztett a bácskai, bánáti magyar szavazó. Meg persze hülye. Mert a felsőbbrendűség finom gőgje a kiváltságosainké. De hát Mucsán keserű igazán a széplelkek kenyere. Biztos nem kíváncsiak a tanácsomra, de ha méltóztatnának leszállni a magas lóról, talán elfogadhatóbbak lennének a vajdasági választók előtt. Vagy ha elfogadhatóbbak nem is, de hitelesebbnek mindenképpen.)
Lesz, ahogy lesz. Korántsincs lefutva a meccs 2022-őt illetően, sem a Fidesz, sem az ellenzék szempontjából. Még eztán jön a java. És ha a járványnak valahogy vége lesz, mert egyszer vége kell, hogy legyen, akkor a Fidesz lépni fog. Én így látom. A túloldalról a kormánypárt mellé aligha lehet jelentős tömeget átcsábítani, a „moslék” szavazóiból átállítani nem lehet. Olyan fokú a gyűlöletük, hogy ez tartja őket egyben. (Más lapra tartozik, hogy ez egy ország majdani irányításához éppenséggel semmit nem ér.) A Fidesz bázis is hosszú ideje stagnál. Mi marad? A bizonytalanokat kell megnyerni. Kétség sem fér hozzá, a már eddig is példátlan családi, vállalkozói meg egyéb kedvezmények egész sora vár majd bevezetésre. (Bár, nekem már azt is nehezemre esik megértenem, hogy lehet egyáltalán valaki bizonytalan szavazó?!)
Meglátjuk.
Nem élem bele magamat. Inkább a saját dolgaimmal vacakolok. Ráérek majd azon a tavaszi napon is szurkolni, este kb. 10 óráig. Utána meg a helyzet alakítja majd a magyarságéval együtt a saját sorsomat is. És ezt elfogadom, mert mást úgysem tehetek.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.02.07-én.