A FACEBOOK-SZIVATTYÚ

A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 

Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.

Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.

Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 

A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 

Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 

Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 

Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 

Eddig stimmel ez a vicces játék. 

Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 

Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 

Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 

Kishíján hanyatt estem! 

Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 

Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 

Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 

Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 

Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

SAVAZÁSRA JOGOSULTAN

A szokott júniusi zöldár. Dagad a folyó szintje. Most virágzott, régen láttunk ekkora rajzást. Örültem. Sok a víz a Tiszában. Folyik lefelé jó bőven a nagy szőke áradatunk, miként hömpölyögnek a szavak, a közbeszéd hullámzása közepette dagályos körmondatok születnek, a poétikus fecsegő felszín alatt kavarognak a gondolatok. Ezzel az is együtt jár, hogy időről időre a fenékiszapból előkotort vélemények buborékjai rossz szagún pukkannak el a folyóvíz tükrén. Vajmi keveset zavarnak. Legföljebb a békalencse tutaja billen meg tőlük. Az is csak egy szemhunyásnyira, majd a sodrásban csurog tovább a torkolat irányát tartva. A két part nincs is olyan messze egymástól.

Távolról nézve idilli a Tisza képe. Közelebbről viszont olykor mégiscsak megcsap bennünket a bomlásos lepedék szaga. Mert akadnak, akik orral túrják a folyófenék üledékét. Tán keresnek valamit odalent, a sötét homályban. Tán csak bújnának, minél mélyebbre. Jó ott nekik, úgy látszik, és ha már egyszer ott vannak, kavarják a meder valagának a hordalékát.Ugyan kit érdekel a vízmély nyákos lucskából fölposzogó orrfacsaró bűz? Ugyan kit hoz lázba, ha nagy néha egy-egy publicistának mondott hiszterizált figura világgá kürtöli dühödt kétségbeesését, bánatát, a beteges lelkének nyavalyáit, a hazátlanságát, az Orbán-fóbiáját, a magyar focisikerek miatti elkámpicsorodottságát, vagy szimplán csak a félelmét, hogy megint látni valami féle közösséget, hogy a nemzeti összetartozás érzését egyre többen fölvállalják, és ezt egyre gyakrabban és egyre hangosabban meri mondani a magyar nemzet nevű eleddig jobbára csöndös lakosság ? 

A fenéklakók álláspontjának buborékja rendre semmivé pukkan: a büdösét hamar elviszi a szél, s csak a sérült szellemiségű alja lény hiszi azt, hogy rondulmánya nagyot szólt, hogy a hegyek verték vissza beszélyének ekhóját. Kár erőlködni! A buborék rosszindulatú pukija csak halk pukkanat. Nem szokás belesüketülni. Annyira zavarkeltő, mint egy társaságban eleresztett alattomos,  zajtalan szellentés. Egy darabig érződik, kicsit forgolódunk tőle, ám – mert jól neveltek vagyunk – illedelmesen kivárjuk míg seperc után eloszlik. Emiatt még soha nem ért véget egy születésnapi buli sem, nem vészfékezett a villamos, és tudtommal ilyen esetben a sörözőben sem szokás zárórát hirdetni.  

Így, közéleti púzásként  tessenek kezelni – műfajilag a cikktől-esszétől, a publicisztikán körösztül a kommentárokat, a posztokként mostanában megjelenő zakkant írásig – mindent, ami a magyarországi, meg elvétve az itthoni sajtóban, de főleg a világhálón destruktivitásáról elhíresült.

Mást böngészve ugyan, de valahogy nekem is sikerült belelépnem beleszagolnom egy régi Népszavás irományba. 

A minapi jeremiádák mellé szépen beilleszkedik, máig aktuális a vállalhatatlan tartalma. 

Odőrje a többi, serblibe való fölött lebeg immáron két éve... Valami Sütő Imre a gazdája.  S mivel "határon túli" vagyok, meg a könyökömön jönnek ki az elvbarátai, megcselekedem most az egyszer, nem a kedvükre, hanem a vadul bántott lelkiismeretem végett, hogy reagálok rá.

Tudniillik itt élek Szerbia északi csücskében. Nem messze a magyar határtól, de mégis csak ideát, tíz-húsz kilométerre Szegedtől lejjebb. Sütőt eddig egyet ismertem, az írót, pontosabban az életművét. Köszönöm, hogy elolvashattam az Anyám könnyű álmot ígért, és láthattam színházban az Egy lócsiszár virágvasárnapját, és az Advent a Hargitánt. Hamarjában ez jutott eszembe, amikor rá gondoltam.
Köszönöm hát a néhai Sütő Andrásnak, a nagyszerű embernek, az írónak, a magyarnak, hogy volt és alkotott.
Bármennyire visszatetsző, de köszönöm Sütő Imrének is, hogy megírta, amit- és ahogyan gondolja. Kicsit pirulva írom le a teljes nevét, mert egy lapon kell emlegetnem a nagyszerű "határon túli", amúgy Kossuth-díjas íróéval.
Mindazonáltal emez az irdancs Imre fontos dologról írt, és a véleménye sem pusztán az övé, hanem azé a kortüneté, jelenségé, ami elvezetett odáig, hogy Magyarországon őt, és a hasonszőrűeket nekünk – határon túl élő magyaroknak – immáron komolyan sem kell vennünk. Nem illik, mi több undorító döglött lóba ellenfélbe rugdosni. Nem mi akartunk velük konfrontálódni – teszem hozzá az igazságosság kedvéért – hiszen még most, ma is tisztán látszik, hogy ők azok, akiknek szálka vagyunk a szemükben. Lelkük – ha van (ez vicc volt...) – rajta.
Imre: békélj meg a gondolattal, hogy az elutasításod sosem fog szeretetet szülni. Maximum közönyt, félrenézést minden átkozódó óbégatásotoknál, mert kicsit kínos hallgatnunk a lamentálásotokat, mert azon a nyelven szólsz-szóltok, amin az anyáink altattak bennünket. Értjük hát, és mégsem. Ezt a modortalan kicsinyességet, sértő hozzáállást még magyarul sem vagyunk hajlandóak.
Ha valaki, hát mi tudjuk, hogy a sasok körül is mindig ott repkedtek a döglegyek.
Hát elfordítjuk inkább a fejünket.
Mert tőletek mi itt, szerteszét a Kárpát-medencében, meg hál'Istennek Magyarországon jóval többek vagyunk. És egy ideje jóval többen is. Nem csak az általatok annyit fájlalt kétharmaddal. A ti szemszögetekből sokkal félelmetesebb a tömegünk. És a rossz hírem nektek, hogy napról-napra még többen lesznek, leszünk akiknek többé nem mérgezhetitek az életüket.  
Mivel egyike lennék azoknak, akiktől kvázi bocsánatot kért az elveit feladó – pontos terminus technicus híján – baloldal(?) kompánia, így jó szívvel tudom mondani, hogy mifelénk valóban nincs már nyerni valójuk. Ha rajtam-rajtunk – határon túliaknak mondottakon – múlik, bizony még nagyon sokáig nem is lesz. A nép emlékezete ugyanúgy nem véges, mint a türelme. Megbocsátani is csak annak lehet, aki őszintén vezekel miatta, és ugyanilyen őszintén kéri azt.
De ez a levitézlett galeri az első adandó alkalommal már megint "románozik", ami nekem ugyanúgy fáj, mintha engem és családomat “lerácozna”, esetleg lebozgorozna  egy pesti ficsúr. Pláne, hogy volt rá példa: a hivatásos magyar politikum egyik hangadója is könnyen elkövethetett ilyesmit. Ma is megteheti. Egyelőre – büntetlenül. Láttuk: buzizni és hazudni is szabad 2016 Magyarországán. Hamarosan jogerős lesz az ítélet. Mégis.

Az ellenszellentgetők érvrendszere – hogy miért nem járna nekem magyarországi szavazati jog – harmatgyenge. Rajtam kérnék számon a járulékok befizetését, amikor a jelenlegi magyar állam lakosságának mintegy tizede nemhogy a törvénybe foglalt közteherviselést nem vállalja, hanem inkább élősködik a szociális rendszerben, és a saját portáján sem hajlandó összeszedni a szemetét, netán megkapálni a kertjét?! Ugyanott, ugyanakkor szép számmal lelhetők olyanok, akik bár megtehetnék, inkább elcsalják az adójukat, és ügyvédi papírokkal kiügyeskedik a könnyebbik végletet.

Bizony furcsállom, hogy valaki a nemzeti hovatartozást, az egyetemes magyarság politikai véleménynyilvánításának alkotmányban szavatolt szabadságát az anyagi hozzájárulások mércéjével tudja csak értelmezni. Mintha csak a guruló adóforintok jelentenék a tisztes magyarságot, a jogokkal járó kötelezettséget. A nemzet iránti hűséget. Ilyetén az identitás fokmérője a pénz?

Ha így lenne, igen sok tisztességtelen ember élne körülöttem. De hát nincs így.
A tisztesség az egy, és nem pénzfüggő. Akkor sem, ha egy ideje a vagyon mértéke szabja meg az ember érdemeit.

A szegénység nem azonos a nyomorral. Mi, mostanában megtanultuk a leckét. 

Lehet méltósággal is viselni a nincstelenséget.

A lelki nyomort viszont nem. Még Magyarországon sem. Sajnálom.

Pk