A FACEBOOK-SZIVATTYÚ

A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 

Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.

Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.

Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 

A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 

Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 

Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 

Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 

Eddig stimmel ez a vicces játék. 

Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 

Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 

Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 

Kishíján hanyatt estem! 

Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 

Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 

Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 

Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 

Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

Detonáció a lószarraktárban - VI. rész

A hülyeség kora

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Szophoklész: Antigoné

Egy közösségben sokféle ember él.

Vannak közöttünk sokoldalúak és egyszerűbbek, szorgalmasak, kedvesek vagy kedvetlenek, szeretetre méltóak ugyanúgy, mint mondjuk fokhagymaszószszerű különcök.

Mindazonáltal azt is ki kell mondanunk, hogy élnek velünk együtt hülyék is. Tételesen tudnám igazolni, hogy a magyarkanizsai hülyék száma az elmúlt évtizedekben nem csökkent: sőt meggyőződésem, hogy csak szaporodtak. 

Az sem szolgálhat mentségükre, ha a társadalmi bajok, a mostanság eluralkodó káros jelenségek hozadékának tekintjük őket.

A hülyeség pregnáns velejárója lett hétköznapjainknak.

Mindenütt találkozunk velük.

Ha szerencsénk van, idejében felismerszik hülyeségük. 

Ilyenkor az okosabbja kitér előlük, a bátrabbak, a reményt éltetők viszont megpróbálják jobb észre téríteni őket, ami persze ritkán sikerül, mert a hülyék egyik ismérve az, hogy görcsösen ragaszkodnak véleményükhöz, vélt-valós igazukhoz, azokhoz a szabályokhoz, amelyek között jól érzik magukat. És itt a kutya elásva. 

A hülye ember ugyanis nem ismer közösségi szabályokat csak egyénre szabottakat. A kényelmes testre méretezett előírásokat. A maga ura, önmaga korlátozottságának rabja. 

Hiába minden: ha egyszer rögeszmésen ragaszkodik hozzá, nincs az a józan ember, pszichiáter, orvos vagy jó szándékú embertárs, aki eltántoríthatná saját meggyőződésétől, hibás alapállásától.

A baj akkor és ott kezdődik, amikor a hülyeség már olyan méreteket ölt, hogy azok kezdik lovon érezni magukat, akiknek inkább kushadó kutya pózba merevülve kéne hallgatniuk a szelíd nagy többségre.

Ehelyett ma Magyarkanizsán, a hülyék kiröhöghetik a paragrafusokat, a tisztességet és az együttélés íratlan szabályait.

Amikor nekik már végképp nem ér a szép szó, ki kell mondani, hogy ennyi!

Hogy nincs tovább!

Hogy elfogyott a türelem!
Vége a kesztyűs kéz, meg a szép szó próbálkozásainak!

A minap tanúja voltam annak, amikor a közvállalat szakembere fölmérte a disznópiaci játszótér állapotát. Azé a játszótérét, amit nem a hülyéknek, hanem a kisgyerekeknek épült, a nem is oly távoli múltban.

A látvány siralmas.

Fölszaggatott mászókák lécei, letördelt fa alkatrészek, a játék tornyok teteje behorpasztva, szétverve. Látszik, hogy a hülyék itt jártak. Itt szorgoskodtak, mert a farost lemezek szöges felükkel a csúszda homokjába lettek odahelyezve, gondos, de aljas kezek által álcázva, hogy a napközben elsőként lecsúszó kisgyerek a rozsdás szögbe huppanjon. A korlátokként használt hajóköteleket bicskával nyiszálták le. A bolyhok még a helyszínen árválkodnak. A leszaggatott hinták szétszórva. A köteleik valahol udvarok mélyén, lopott holmiként eldugva. Szanaszét sörösüvegek.

Aki épített már valaha, aki legalább egy kutyaólat saját kezűleg összetákolt, annak sír a lelke a vandalizmust láttán. Mert a barbár rongálás nem kisgyerekek műve, hanem azoké a hülyéké, akik éjszakánként erejüket próbálgatják, torz világszemléletüket, beteg lelküket demonstrálják a gyerekeknek épített közterületen.

A mi felelősségünk, hogy a hülyéket végre észhez térítsük!

Kérjük, követeljük a rendőrségtől, hogy járőrözzön sűrűbben az említett helyszínen! Keressék meg, kutassák fel, nevezzük néven őket és büntessük meg a károkozókat!

Szülők, tanárok ne röstelljünk szólni azoknak, akik magatartásukkal áthágják a társadalmi normákat!

Bárhol: utcán, közterületen szóljunk rá arra, aki hülyeként viselkedik!

Az önkormányzat által foglalkoztatott mezőőrök járőrözés közben írják fel a jó erkölcsbe ütköző törvények áthágóit. Lett légyen szó padok karfáján ücsörgőkről, nyilvános szemetelőktől, utcán illetlenül viselkedőkről, handabandázókról, éjszakai ámokfutókról. Mindannyian tudjuk, miféle kóros kilengések zajlanak, leginkább a hét vége éjszakáiban. Ha egy közösség tűri és elnézi a hülyék által diktált elvtelenséget, akkor gyávaságból, léhaságból mi is asszisztálunk az agyalágyultak tevékenységéhez.

Nincs más megoldás: ha normális életet akarunk biztosítani magunknak és utódainknak, a közjó érdekében mindannyiunknak tennünk kell. Közös a felelősségünk.

És ha kell, vaskézzel, vasszigorral, de - teremtsünk rendet!

Ez az utolsó lehetőségünk!

Mert sem én - sem más normális kanizsai - nem akarunk egy hülyék által bitorolt világban élni.

Pósa Károly