2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hülye világ. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hülye világ. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 30., szerda

LINCSHANGULAT

Illusztrációm


Tudom, meghökkentő lesz, amit állítok, és pont én, a megrögzött antikommunista írom mindezt, de készséggel vállalom, hogy bizonyos szempontból Jugoszláviában a Titoi egypárti struktúrában, de még a magyarországi Kádári szocializmusban is kiterjedtebb alapokon nyugodott a szólásszabadság, mint ami a mostani, demokratikusnak mondott rendszerben, az úgynevezett szabad társadalomban megilleti az embereket. 
A hajdani kommunista narratívától eltérő politikai véleményeket nyilvánvalóan akkor sem lehetett hangoztatni, de legalább nem volt kötelező hülyének lenni. 
Már ez is valami.

Ugyanis ma, a nyugatos és európai társadalmakban sajnos nemhogy erősen ajánlott szemellenzősen idiótának lenni, mi több, egyenesen az a mérce, az az elvárás, ki mennyire tud belesimulni a mainstream ideológia langymelegébe. 
A siker fokmérője lett a megalkuvás.
Akinek szeme van, látja mi megy: a tisztességtelenség meg a kártékonyság tort ül a haladónak aposztrofált sajtóval, a vágyvezérelt politikummal, és az általuk kitartott közéleti megmondókkal karöltve. 
Mindeközben sehol sincs a józan mérlegelés, a belátás képessége. Épp így nem találni más, hasznos fogalmakat sem: nincs őszinte bocsánatkérés, így nincs se irgalom, se valódi vezeklés. Nincs igen vagy nem, csak maszatoló, egyrészt-másrészt zavarodott elmélkedés. 
Igen, ez zajlik ma Magyarországon, meg a közép-európai régió országaiban.
Ide jutottunk.

A magyar társadalom az idei év áprilisában megkapta, amit megérdemelt. 
A lumpenproli tömeg éljenzi a lincselést. 
Csaknem ott tartunk, hogy a tengernyi hazugsággal regnáló miniszterelnök az imperialista Moszkva legyőzése után már azt lesz kénytelen ígérni az ELTE karának, hogy a Lenin szobrot is visszaállítják a Dózsa György útra. A magyar posztkommunista elit nem bírta elviselni, hogy a Fidesz-kormányok alatt szuverenista, nemzeti irányítás mellett képtelenség az internacionalizmust megvalósítani, hogy Magyarországon nem lett újkommunizmus. Emiatt a durcás értelmiségiek elvonultak Berlinbe, a nyugati országokba, ahol mindez az elmebaj már meghonosodott.
Onnét visszapöntyögve kárhoztatták a mucsai észjárást, és ott tettek keresztbe a magyar érdekeknek, ahol csak tudtak. 
Ők most örülnek, de valahogy nem tapasztalom a fene nagy hazaköltözési hajlandóságukat, és ez megnyugtató, jó hír.
További jó hírem, hogy a homogenizált média viszonyok, a szégyenletes, de divattá vált opportunizmus, az alpáritól is méltatlanabb szintre süllyedt közbeszéd mellett van, és mindig meg is fog maradni egy erős, többmilliós bázis, amely sziklaszilárdan őrzi az értékrendjét.

Nem általánosítva, és nem szembe fordítva falun élőt és városlakót, diszkréten, erős általánosítással csak annyit jegyeznék meg, hogy bár minden réteg, életforma kitermeli magából az aljadékot, a mocskot, a semmirekellőt, de számarányosan a vidék kisebb településein mintha kevesebb lenne a destruktív szemléletű, mentálisan kismillió módon terhelt választópolgár. Hogy ennek mi az oka, az most egy messzire vezető okfejtést kívánna. Röviden, annyi: hála Istennek, a valósághoz ragaszkodó ítélő képesség sokkal nehezebben hagyja cserben a kisközösségekben élőket, mint a nagyobb, tömegesebb, arctalanabb létformákban fuldoklókat.
Viszont a mindent leuraló ideológiai, hatalmi gépezetnek a józan ésszel élő egyének még ebben a megfogyatkozott, kisebbségi formában is potenciális veszélyt jelentenek. Ahol lehet, gáncsolják is őket.
 
Az adott szabadelvű körökbe nem illőt, az egyéni nézeteket megvallót, az igazi autonóm gondolkodó embert pillanatok alatt kizárják a diskurzusból. 
Így váltak belterjessé a művészeti ágak, a társadalomtudományok, a ferde tanokat oktató egyetemi karok, az általuk utánpótlásként kiontott úgynevezett „értelmiség” ordító részével együtt. Az az igazán bizarr, hogy a rengeteg muciológus, büfé szakos, bukfencből diplomázott, vagy ripacsképzőn átesett fölösleges és ártalmas elem mellett a politikai aktivizmus vírusa megfertőzte az amúgy egzakt, száraz tényekkel operáló természettudományos világot is.
Így lett a kétszer kettőből mostanra időnként öt. Így szökkentek szárba a fizikai törvényszerűségre fittyet hányó elméletek. Így lett a biológiai két nemből, a férfiból és nőből kisezer aberrált változat.
 
A politikai korrektség agyréme, a vadliberális véleményterror, vagy tőlünk nyugatabbra az eltörléskultúra olyan és akkora nyomás alatt tartja a nyilvánosságot, hogy ott már rendszer szintű elfojtásról, nyíltan kimondva zsarnokságról beszélhetünk. Ez utóbbi istencsapást finomabb szóhasználattal „cancel culture-ként” emlegetik, és mivel az emberiség zöme önként, dalolva feladta korábbi, természetes, valóságos létét és helyette fölköltözött mindenféle virtuális platformokra, ezek a giga hálózati rendszerek tesznek is róla, hogy az általuk kedvelt szirénhangok bömböltetése mellett a nekik nem tetsző véleményeket elhallgattassák.
Nem fog sikerülni.
Nem hallgatunk és nem hódolunk be nekik. Egy fél országnyi magyar az eszénél maradt, tanult a múlt hibáiból. 
A másik fele eztán fog.

2026. szeptember 1., kedd

SORKATONASÁG – 5. rész



 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.
Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”


Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 
Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 
Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

2026. augusztus 17., hétfő

PATOLOGIKUS PAKSI HAPSI





Patologikus paksi hapsi

Tegnap, vasárnap volt néhány kevés érdeklődést kiváltó önkormányzati választás. Sajnos ezekből az alacsony részvételű helyi megmérettetésekből nem szűrhető le az igazság, a valós politikai állás. Szűkebb környezetben jobbára az ottani jelölt közismertsége, beágyazottsága számít, aligha a pártpreferencia dönt.
Egyelőre csak az látszik, lassan ébred ez az ország.
Pedig – hogy csak a múlt hét emlékezetesebb kártéteményeit idézzem – gajra vágták az építőipart, újévig jó pár nagy cég fog becsődölni emiatt.
A pedagógusokat alaposan átverték. Mondjuk, őket egyáltalán nem sajnálom.
Egy hosszabb kánikulát se tudtak kezelni, megy a parasztvakítás Pakson, de hogy ennek mi lesz az ára az őszön, vagy később pláne, azt még nem látjuk, ám ha zsebbe kell nyúlni az energiaárak miatt, azt a tiszás prolik is megérzik. Mindenesetre beszédes tény, mutatja a válságkezelés minőségét, de leginkább a regnáló kormányfő mentális állapotát, hogy bár napközben a Dunán sétálva filmeztette magát, homlokát ráncolva aggodalmaskodott és parancsokat osztogatva vezénylő tábornokot játszott a folyót rekesztő fenékküszöb munkálatainál, este már ugyanaz a „felelős” miniszterelnök egy badacsonyi vurstli gyerekkörhintáján csapatta hintalovon.
Ha patológiai szempontból ez az ember normális, úgy nincs más hátra, a saját ép eszünknél maradva ki kell vonulnunk ebből a virtuálisan szennyezett társadalomból. Az általa irányítottból mindenképp. És míg ez az elmebeteg Caligula körhintázik, Magyarország régen nem tapasztalt krízisek sorozatát szenvedi el.
Nő a munkanélküliség. Ez már nyílt titok, mondják a hivatalokban dolgozók, hogy naponta körzetenként immáron félszáznál több regisztrált is előfordul: korábban a töredéke, ha akadt.
Ugyanakkor nem állt meg, sőt fokozódott a fiatalok külföldi munkavállalása. Nesze neked Tisztelet és Szabadság Pártja, hogy pofáztak az elvándorlás miatt! Megszüntetik a kamatstopot, minden nagyberuházást leállítanak. És ez a pár kiragadott mondat csak kapásból, ami hétfő reggel eszembe jutott. Rombolnak, züllünk, hanyatlunk. Nincs itt "hazahozott" euró milliárd, lesz helyette kiparittyázott hazai vagyon.
Ezek rosszabbak, mint Gyurcsány. Remélem csúnyábban is fogják végezni.

Ancúg

Nyári hír. Lecserélik a magyar rendőrök uniformisait. Gondolom, akadt rá valami haveri cég, amelyik jutányosan felszámolt árakon új ancúgot ad a rendvédelmi szervek dolgozóinak.
Nálunk a seregben régen azt mondták, amelyik testület nincs megbecsülve, az jobbára öltözködik. Ezzel együtt szerintem a magyar rendőrök megérdemelnének egy normális egyenruhát. Ami jelenleg van, a nyolcvanas évek módijának leggusztustalanabb, trusznya változata. Se elegancia, se praktikum.
Nézem a negyven fokban, túrabakancsban, betűrt nadrágban ődöngő pesti járőrt: ettől még egy építkezésen dolgozó melós is jobb szabású munkaruhát visel. De nem kell pampognom: nézzen szét bárki a környező országokban! Na jó, Ausztriát hagyja ki, mert ott is ez a trottyos levélkézbesítő uniformis, meg a szedett-vedett, hagyománytalan ruhadarabok vannak a rendőrökre aggatva. De már egy horvát, egy szerb rendőr, vagy akár vámos is menten mást mutat, mint a harmonikázó gatyában izzadó magyar kollégáik. És akkor még a rendőrnőinkről nem is beszéltem...

Ákos mérges

Hadházy Ákos megint hallatott magáról. Ezúttal Peter Magyar miniszterelnök urunkat vette a szájára. Fáj neki a paksi hapsi helikopterezése.
Mielőtt egy kávét kérnénk, lássunk tisztán: a derék Ákos halálosan meg van sértődve, hogy nem kapott jól fizető és semmi felelősséggel sem járó állást a szekta kabinetjében. Azóta durcul a posztjaival. Erről van szó, nem másról. Az viszont elég tanulságos, nem kellettek évek, de még három hónap se ahhoz, hogy egyik-másik, korábban akkut csőlátásban szenvedő, Fidesz ellenes agitátor is belássa, a Poloskával és a bandájával ők is rá fognak pénzelni.
Jó reggelt Magyarország!
Hogy ez a kerge ficsúr épp menőzik a szikkadt ülepű csajainak, helikopterezik – ahogy mifelénk mondanák – az már nem b@szik egy öltést se, azaz nem számít, hisz éppen most készülnek dobra verni az energetikai piacunkat, beszántják az Orbán-kormány összes jóléti intézkedéseit, ránk szabadítják a nyugati bankárvilágot... Lesz itt olyan visszalépés, mintha megint a '90-es évek elején lennénk. Szóval, egyáltalán nem kedves, csöppet sem tisztelt tiszások, és a megmaradt normális honfitársaim! Készüljetek!
Átírják az abszolút filmszínház címét.
Vissza a jövőbe helyett Vissza a múltba!

 

2026. július 14., kedd

DÖGEVŐK IDEJE





Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 
A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 
A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 
A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 
Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!
És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.
Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 
Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 
Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.
De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.


2026. július 8., szerda

RÁDIÓSIRATÓ – A KOSSUTH ÉS ÉN

MP1B


Valami tíz éve egyáltalán nincs tévém. Nem hiányzik. Le is szoktam róla. Ellenben van egy több mint húszéves tranzisztorom. Tajvani jószág. A feliratai régen lekoptak, fogalmam sincs mi volt a márkája, ki gyártotta. Nem egyszer, sokszor kint felejtettem az istálló melletti ablakban. Egy ideig jól tűrte a tűző napot, a hátsó udvarban fölverődő port, a téli-nyári nagy hőingadozásokat, de aztán egy jócskán mínuszos januáron megadta magát: azon a 2007-es fagyos éjjelen az állomáskereső gomb csévélője végleg beragadt a Kossuth Rádió középhullámú frekvenciájánál.
Nem bántam meg.
Életem része lett a Kossuth. 
Idestova húsz éve mást se hallgatok. Ki sincs kapcsolva. Amikor megelégelem, csöndre vágyom, egyszerűen kihúzom a csatlakozóból. A készüléket én már nem bántom. Nem akarom piszkálni a nyűtt gombjait. Tisztelem a koráért, a nekem való szolgálatáért, a hűségéért, és a szerénységéért, hogy egy csöndös zugban meghúzódva is úgy tudott társam, nevelőm, egyetlen szórakoztató barátom lenni, hogy sosem kért érte viszonzásként egyebet, némi nedves kendős portörlésnél.  Ébredés után, mosakodáskor, még beragadt szemmel, vakon tapogatódzva a kábelját bedugom a konnektorba. Ez már rutin.  
Immáron évtizedek óta nekem nem a kelő nap sugara hozza el a pirkadatot, hanem a hajnali műsorsávot indító akkordok, ami után a Határok nélkül adásában a Kárpát-medence minden szögletéből ismerős magyar hangok köszöntik rám a virradatot, hogy következzék a Gazdaműsor, amely révén a gyümölcsfák ápolásától indulva a balatoni halászaton át a pusztaegresi parasztok ügyes-bajos gondjaiig értesülök az ország dolgosabbik, és hasznosabbik felének a mindennapjairól. 
És aztán fölbúg a Krónika szignója, kisvártatva a Sportreggelé, majd következik az én kedvencem – a Hajnali gondolatok. Utóbbi egy pár perces etűd csupán, ahol mindig egy ismert, vagy kevésbé ismert ember olvassa fel valamilyen aktuális téma köré szőtt véleményét. Ez mindig egy kitüntetett mozzanata volt a kezdődő napomnak. Iránymutatóként hallgattam, napi támaszomul szolgált, mert olyankor sok esetben ima helyett is tartást adó mondatok hangzottak el. Hétköznaptól vagy hétvégétől függően sorjázott a többi műsor, délelőtt kilenctől A hely, ami oda is elvitt, ahol még sosem jártam, és kétséges, eljutok-e valaha, de a riportok, bejátszások révén mégis egész része lehettem egy bolondos főző fesztiválnak valami Isten háta mögötti somogyi zsákfaluban, ahogy a tudósító tárlatvezetésével egy vízimalom belső szerkezetét ugyanúgy megismerhettem, mint a hortobágyi madárkórház áldozatos munkáját. 
Nehéz szavakba önteni, mi mindenre tanított meg a Kossuth Rádió. A Vasárnapi újság szinte kihagyhatatlan része volt az ebéd készítésnek, miként a Harangszónál is parancsolat szerűen megtorpantam egy-két percre. Ilyenkor csaknem vigyázzállásban hallgattam az aznapi harangok, a település és a templom történetét Bőzsöny Feri bácsi baritonján, s folyton azt lestem, mikor fogom viszont hallani a magyarkanizsai Nagytemplom harangszavát, de sosem teljesült be a várakozásom. Ennek dacára, ezért, vagy tán emiatt minden nap továbbra is úgy keltem, hogy itt Budapesten csak valami organikus zavarból kifolyólag vagyok, a lelkem szabálytalanul zavarodott meg, pedig amott vár rám a Járás peremén a gazos Sheriff tanya, és a mólókhoz csomózott tiszai ladikokat nyaló hullámok még a nevemet kotyogják, mert itt, ebben az autó hordák által széttülkölt, hibákkal és igénytelenséggel rútított nagyvárosban sem élni, sem meghalni nem lehet. Délutánonként az Oxigén környezetvédő műsora szólt, az Esti krónika után pedig fölsírtak a hegedűk a Népzene rovatban és inkább kézfájdulásig vertem a taktust az íróasztalnál ülve, csak el ne bőgjem magamat. Voltak szelíd esték, éjjelek, Rádiószínházzal, Hangoskönyvvel, meg nagyszerű beszélgetős félórák világhíres, nagy tudású emberekkel. 
Nemhogy a nevüket, a számukat sem tudom megmondani, hány rádiósnak vagyok hálás ezekért a gyönyörűséges időkért. Köszönet, Kossuth Rádió! Köszönöm!
Most egy napja elhallgatott a Kossuth.
A rosszakarat savanykás bosszúval megváltoztathatja a világot, de a világ már csak olyan, hogy a jóra fogékony.
Azoknak, akik némaságra kárhoztatták a Kossuth Rádiót nem fogok megbocsátani. 
A Kossuth Rádió ragyogó szellemisége még mindig velünk lesz, mikorra ezeknek a lélektelen, szutyok embereknek már az emléke is elenyészik majd a politika mocskos küblijében.   

2026. július 3., péntek

AZ 52. NAPON

Rajzom


Gyúpontok hava

Még a nyári szezon legelején tartunk, de már bedöglött a komplett Balaton körüli vasút. Az új közlekedési miniszter asszony, Vitézy Dávid a kezeit széttárja, inkább átöleli az Univerzumot, a Tejút kátyútalanítását is leígéri az ötágú csillagos égről, de per pillanat az állampolgárnak muszáj megbarátkoznia a pozitív gondolattal, hogy most nincs tél, nincs hófúvás, nem fagynak be a váltók, ellenben nyár van, és süt az a rohadt nap. Melegek a metrókocsik, a buszok dettó, mit kell ezen bubogni? Mindenütt meleg van. LMBTQ, LSD, IKEA, BMW, MZ/X. Örüljünk, ha csak fülledt légtérben utazunk, olykor ezek a járművek ki is szoktak gyulladni! Immáron nálunk Magyarországon szent demokrácia és még attól is nagyobb kékeres szabadság van, tehát bárki és bármi akkor gyulladhat, amikor akar. Nem fél a magyar, egészen az! Ha valaki azt képzeli, hogy ő fiókos szekrény, akkor húzza ki magát! Ha krumplileves, akkor meg legyen krumplileves, a kiskésit, elvtársak! Hát mi van itt júliusban, hazug trógerok?! A Nemzet Mártírja, szegény Krasznahorkai László író úr szomorú sóhajjal tudatja, nem fogadhatja el a Nemzet Művésze díjat, mert árkok vannak ebben a késekkel szabdalt kis hazában?! Az egyik oldalon Cserhalmi György színész úr, a másikon meg Rost Andrea operált művésznő, mondja a Nobel-díjas írófejedelem, és miközben számozott hajszálakkal domborodó fejét ingatja, mi csodálkozva nézünk, a két térfél között mi a különbség? Az egyik kicsit kommunista, a másik meg jobban kommunista? Vagy Krasznahorkai úgy értette, hogy Tyutyu régi kommunista, az „áraggyunk” primadonna meg újkommunista? Nincs válasz. Szegény Krasznahorkai! Ilyen menthetetlenül kellemetlen, keserű epéjű, elégedetlen és boldogtalan emberként miért nem cseréli le a nyomorult magyar állampolgárságát 32 ezüstre? 

Robinson 2.0

Féltucatnyi világmegváltó fiatal vonult a téren át. A rekkenő meleg dacára bőrkabátban, bakancsban csattogtak a flaszteron, nagyon úgy tűnt, épp készülnek összekötni a kellemetlent a haszontalannal, csupa tarkára festett hajú, feketére lakozott körmű, agyonszurkált koszlidérc, hirtelenjében meg nem mondtam volna, melyik a fiú, melyik a lány. A hátukon az anarchia közismert bekarikázott „A” betűje. Innét gyanítottam, ezek alighanem punkok. Amennyire tudom, az ő szabadelvű, minden mindenhogyan megengedett önmeghatározásuk, hogy ők a megtestesült és világra szült szabadságeszmények, szemben az emberi társadalom döntő többségével, akik selejtek, megvetendők, lenézendők, s mint olyan, felszámolható kategóriába esnek. Azaz esünk. Lenne egy használható javaslatom. Akiknek nem tetszik ez a mai rendszer, sérelmezik és fölrúgják a társadalmi együttélési normáit, azoknak elkülönítenék egy zárt területet, valami településektől távoli helyen, mondjuk a Hortobágy egyik néptelenebb fertályában, ahol aztán a „szabadság harcosai” kialakíthatnák a saját életük szabályrendszerét, ki-ki érdekérvényesítő képessége szerint, a saját erőforrásaik felhasználásával. Nem lenne KRESZ, btk, ptk, rendőrség, oktatás, egészségügy, infrastruktúra: semmi. Csak, amit maguknak létrehoznak. Fölépíthetnék a saját nekik tetsző világukat, ahol úgy viselkednének, ahogy akarnak. És ha akkor és ott az anarchiát ők demokráciának kezdenék nevezni, az se zavarna többé senkit. Sokáig őket se, éhen döglenének rakáson, vagy egymást irtanák ki. Zeneszóval, bulikázva, áradva, ahogy illik.

Az 52. napon

Több mint egy órája habzik ott kint, a kupola alatti pulpituson. Élvezi, hogy gyalázza az előző kenyéradóit, semmi több. Az Ópusztaszeren elstartoltatott, immáron 52 napos országlásáról alig esik szó, ellenben minősíthetetlen hangnemben pocskondiázza Orbánt, meg a volt fideszes barátait, a régi ismerőseit. Ez az alak nem normális. Remélem a 3000 Ft-os emelést hazavivő magyar pedagógusok, meg a 300 ezernyi hoppon maradt, iskolás gyerekeiket nevelő család után erre nagyon hamar a magyar társadalom java is ráébred. A Jóisten ne adja, hogy a most regnáló, impotens garnitúrának kelljen valaha egy vörösiszap méretű tragédiát kezelnie, vagy ami rosszabb, egy Magyarországot érintő fegyveres konfliktust megoldania! Ez a vircsaft sehol sincs Európában, ami itt folyik, szégyen! Albánia, Moldávia kormánya különb ezeketől. Alighanem igaza lesz Pokol Bélának: ennyi hazugsággal, ennyi dühvel, ennyi gyűlölettel – ebben a formában – nemhogy négy évig, egy esztendeig sem fogja büntetlenül megúszni ennek a szélhámosnak a kormánya.



2026. július 2., csütörtök

BEISMERŐ ÁLNOKSÁG

Az Ohridi-tó – Macedóniában


Forrófejűség

A forróság szedi az áldozatait. Tízpercenként mentőautó vijjog el odakint, a hőségben sokak szíve feladja. A minap szemtanúja voltam, ahogy colostokként csuklott össze egy táskás férfi a Keletinél, ásványvízzel locsolták, úgy kellett újraéleszteni. Hordágyra pakolták, vitték. Őt tán sikerült megmenteni. Viszont azt a három embert, akit ugyanazon a napon, de más-más helyszínen nyelt el a Duna – már sajnos nem. 
Folyó mellett nőttem föl. A Tiszában tanultam meg úszni. 7-8 évesen segédeszközök nélkül evickéltem a parttól nem messze, de már embert lepő, két-három méter mély vízben. Nem féltem, ám fölsős koromig nem merészkedtem a sodrásba, mert a Tisza minden évben legalább egy áldozatot szedett a szülővárosomból. Kegyetlen, ridegen intő példa volt. Édesapám mondogatta is mindig: csak a magukban bízó, úszni tudók szoktak belefulladni a vízbe. A bizonytalanabbja inkább megy medencébe, vagyis így lenne a normális. Sajnálom az áldozatokat. Értelmetlenül, fiatalon szakadt meg az életük. A nyári vízi tragédiák is olyanok, mint a vasúti sorompósok. A hatóságok hiába intik az állampolgárt, hiába látja mások balsorsát, ott fürdik, ahol nem szabadna, úgy fürdik – néha részegen, néha felhevült testtel, néha kevés úszó tudással – ahogy nem lehetne. Pont olyan felelőtlen, mint aki a tilos villogó dacára ráhajt a vasúti sínekre, ha rögtön már hallja a szerelvény robogását is, hazardírozik, hátha neki szerencséje lesz. Ugyanezek télen a jégen mászkálnak, vagy a volán mögött előzés közben szelfiznek.

Beismerő álnokság

„Úgy őszintén: ki az istent érdekel Zsolti bácsi személye? Engem biztosan nem. A lényeg megtörtént: Orbán és a Fidesz nagyot bukott. Orbán valószínűleg örökre eltűnt a politika színpadáról” – írja ez a Raskó György nevű uborkafára fölkapaszkodott senki, akivel régtől fogva a hajdani tisztességes MDF-s társai sem hajlandók kezet fogni. 
Raskó már az Antall-kormány államtitkáraként is maga volt a két lábon járó dögvész. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályának vezetőjeként az általa irányított rabló-privatizáció fő nyertesei közé tartozott, félmegyényi termőföldek kerültek a birtokába. Soha, senki se számoltatta el. Ráadásul a fő felelőse annak, hogy a feldolgozóipart elválasztották a magyar gazdáktól, így a hazai termelők kiszolgáltatottá váltak a külföldi tulajdonú gyáraknak és üzletláncoknak, miközben Raskó államtitkárként asszisztált a magyar élelmiszeripari feldolgozóüzemek – a cukorgyárak, a hús- és tejüzemek – külföldi kézre játszásához. Szóval, vastagon van a füle mögött, csöndben kéne lennie a gazembernek. Ehhez képest mára megvilágosodott, tiszás lett, és most szépen bevallja, hogy hazudtak reggel, délben meg este, csak hogy Orbán Viktor végre bukjon meg. Magyarán a Tisza Párt kampányában furkósbotként használt pedofil vád ordas kamu volt, amivel a választókat a Fidesz ellen lehetett uszítani. Immáron az sem számít, hogy a Fidesz MB II-es, kiebrudalt, bosszúálló és inkompetens cserepados állománya osztja az igét, a lényeg, hogy a Tisza "rencerváltott", O1G. Hogy az országgal mi lesz? Ja, hát az nem számít!

Jugoszláv foci

A bosnyákok és a horvátok is kijutottak az amerikai labdarúgó világbajnokságra. '93-ban, vagy '94-ben a Magyar Narancsban azt olvastam pedig egy jó tollú sportszakértőtől, hogy a néhai jugoszláv focinak befellegzett, csupa üresfejű, tehetségtelen, vagy kiöregedett sztár játszik a horvátoknál. Nagyon nehéz lesz nekik még Európa középmezőnyében is megmaradniuk, fuvolázta a szakértő újságíró úr, majd hosszasan elemezte, pikírt megjegyzésekkel illette a horvátokat (a cikkben főleg róluk volt szó). Azt fejtegette, hogy egy ilyen nyomorult, háború sújtotta közép-európai kis nemzetnek lehetetlen labdába rúgnia a nagyok között, mert lám, mi magyarok is miféle szégyennel elegy reménytelenséggel indulunk a meccsekre, nincs magyar foci, nem is lesz, mert nem lehet. És ezt így, bő egy-két oldalon, ha jól emlékszem, de nagyon megjegyeztem. Sajnos az illető sztárújságíró szakértő nevét nem, pedig a horvát focival szemben ő nagyon híres volt és maradt, biztosan. Így legyen mindig igaza a Magyar Narancsnak, meg az efféléknek.

2026. március 4., szerda

TRANSVAAL BÚRJAI - SORKATONASÁG – 4. rész

A tiszás Romulusz "berántaná" a magyar fiúkat. Zsírja már van hozzá. 

A kis-magyarországi nagy kampányban egy pöttyet háttérbe szorult a Tisza Párt hajmeresztő ötlete a kötelező sorkatonaság visszaállításáról.

Előbb a szekta szúnyogcsődöre gondoskodott róla, hogy a részletgazdagon intim kufircolós-drogos kilengései miatt legyen botrány, aztán meg a perzsák tolták túl a homoksiklót, és azóta a Közel-Keleten drónos eső hullik. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a legbeválalósabb kurvák is menekülnek Dubajból.

Mindazonáltal tartom magamat az ígéretemhez: a történelmi, hadtörténeti eszmefuttatásomnak a végére fogok járni. 
(A megelőző 1., 2., 3., részt a vonatkozó számra kattintva olvashatják.
Nem foglalkoztat, hogy valakik épp egy eljövendő világháborúnak csiholják a tüzet, mert ha a gyúanyagnak szánt planétánk majd berobban, aligha fog bárkit érdekelni, mit irkáltam.)     

Ott hagytam el, hogy mikor Zentánál a Tiszába fulladt török sereg utolsó pitykegombjára már méteres iszap ülepedett, és a derék J. S. Bach is végleg abbahagyta az orgonálást, vagyis a XVIII. század közepére az elsőként megépülő klasszicista paloták dór oszloprendjével együtt felsorakoztak a tömeghadseregek is. Attól az időszaktól datálva az újoncnak verbuvált tanyasi suttyó lábára bakancs, a kezébe puska, a fejére kalap, a hátára meg lőszeres táska került. Az egyenruhás parasztgyerekek százezrei onnét kezdve jobban féltek az őrmesterüktől, mint az ellenségtől. Verdiktre, birka módra ontották vérüket az éppen aktuális uralkodó dicsőségéért. 
Ezt a vágóhíd receptet láthattuk történelmi filmeken a hétéves háborútól kezdve Bonaparte Napóleon hódításain át jószerével Nagy-Britannia szudáni fegyveres expedíciójáig. Igen, ilyen értelmetlen húsdaráló volt a mi ’48-as forradalmunk csatamezőin, meg az Egyesült Államokban polgárháborújában is.

A XX. század elején a dél-afrikai búr háború előrevetített egy, a régi doktrínától némileg ember kímélőbb stratégiát, bár a britek által kiötlött innovációba, a Transvaal koncentrációs táboraiba zárt, és ott halálra éheztetett búr nők és gyerekek százezrei ezt másképp gondolhatták. 
Annyi tény, lokális fegyveres konfliktusokban történt valami ésszerű elmozdulás a harcoló állomány megóvására. Mégiscsak pénzbe került egy katona kiképzése. Akkoriban (az előbb említett aljas brit találmányt, a koncentrációs táborokat kivéve) a civil lakosságtól alig, vagy semennyi véráldozatot nem követelt egy-egy háború. Igyekszem a lényegre szorítkozni, ezért most csak általánosítok, és eltekintek a civileket ért minden korra jellemző atrocitásoktól, lett légyen szó erőszakos rekvirálásról, kényszermunkáról, vagy a civil nőket ért tömeges nemi erőszaktól. Utóbbiról az a tévképzet, hogy mindig a gonosz megszállók műve volt, de ez nem igaz. Sajnos amióta a világ világ, a támadó és védekező haderő férfi népsége egyaránt visszaél a hatalmával.

Visszakozok, ez a téma messzire sodorna. 

Ott hagytam el, hogy a kisebb, regionális csetepatékban már fölbukkantak a gerillaharc elemei, a katonák nem szoros alakzatban, glédában lépdelve, dominó módra dőltek hanyatt egy-egy kartácstűztől.
De a XX. század első évtizedében Európára rúgta az ajtót egy csenevész szerb diák, és a szarajevói merénylettel lángra lobbant az öreg kontinens. 
Az I. világháború hajnalán megint milliószám hajtották a géppuskafészkek tűzterébe, meg a harcigázok felhőjébe a lövészárkokból kiugrasztott fiatal férfiakat. Szegény melósokat, a bányák, kikötők proletárjait, meg a nincstelen parasztok ivadékait, akikre pótolható anyagként, járulékos veszteségként tekintett a fölsőbb vezetés. És ezek a névtelen milliók meghaltak egy-egy szögesdróttal fölparcellázott futballpályányi területért, vagy – mint a mi dédapáink – közös katonasírba kerültek valahol az Isonzó völgyében, mert egy gleccserek fölötti kietlen sziklacsúcs fontosabb volt tízezernyi magyar életnél.
Ember volt dögivel. Átütő erejű technika meg még nem.
Míg a katonatemetőkben a fejfák, a vezérkari tisztek mellkasán a kitüntetések sokasodtak. 

(Folytatása következik!)          

2026. február 25., szerda

A FACEBOOK-SZIVATTYÚ




A Facebook-szivattyú

Furcsa, fordított alapállású nyelv a magyar. 
Míg a németnek die Pumpe, az angolszásznak pump, a románoknak pompa, a délszlávoknak meg pumpa, tehát pumpál, nyom, tol valamilyen közeget, addig nálunk éppenséggel a szívó hatásáról kapta a nevét a szivattyú.
Kivétel a Facebook-szivattyú, ami – majd látni fogják – tol és szív is: egyszerre. Ezt az eszközt ne keressék a gépészeti szakirodalomban, én találtam ki. Nem véletlen – elnézést, itt egy erőltetett szóvicc következik – szívok miatta eleget.
Ha egyszer az utam végére érek és a Halottak Könyve 125. fejezete beteljesedik rajtam, azaz Maat tollával megmérik a szívemet, a sok tévedésem mellett akad majd néhány jó dolog is, amit mentségemül fölhozhatok. Bizonyára az első az lesz, hogy mögöttem maradt a három lányom. A többi érvemet sorrendbe tenni nem tudom, még nem is akarom, korainak tartom a számvetést, de az biztos, hogy a jó értelemben vett megátalkodottságom is egyfajta erényem. Ennek a konokságnak az eredménye a 17 éve írott-rajzolt blogom. Kevés egyemberes weboldalnak van ekkora múltja. Bevallom, eleinte viccnek szántam. Aztán komolyodni kezdett a dolog. Megértettem, milyen fontos, mennyi lehetőséget tartogat. Mára az életem részévé vált. 
A Bácskai diárium a privát irodalmi-képzőművészeti szatócsboltom. A karikatúra mellett grafika meg festmény szerepel benne, a naplószerű bejegyzéseket, a kritikákat, a publicisztikákat, az esszéket, a novellákat és a verseket pedig a közélettel foglalkozó írásaim tarkítják. 
Az utóbbi szösszenetek a politikai-ideológiai alapállásomat tükrözik: ez egy ideje az ellenoldali drukkerek szemét szúrja. Jelentettek, árulkodnak ellenem, és dacára, hogy soha egyetlen egy közösségi média alapelvet nem sértettem meg, menetrendszerűen rácsodálkozhattam a Facebooktól érkezett sorozatos figyelmeztetésekre. Tiltani még nem tiltottak le. De láss csodát: hónapok óta – novemberben észleltem először – jó, ha a korábbi megtekintéseimnek a töredékét dokumentálja a blog rendszere. Mintha elvágták volna a külvilágot tőlem! Ha feleannyi olvasóm, interakcióm lenne, föl se tűnik. De tizedére csökkent a látogatottságom! Véletlen? 
Emitt meg egy-egy poszt alatt annyi a lájk a Peter Magyar profilján, amennyit a Liverpool FC rajongótábora sem tud összehozni. Megint kérdem: véletlen lenne? 
Ugye-ugye... Aligha kétséges, a választásokban érdekeltek a luxemburgi központban úgy állítgatják, tekerik le vagy fel a bejegyzések láthatóságát, mint gőzgépkezelő a szelepeket. Aki nekik szimpatikus, arra rátolnak, ráerősítenek. Aki meg nem, kap egy virtuális vákuumot, a Facebook-szivattyú működése elvén. Oda tolnak, innét szívnak. 
Eddig stimmel ez a vicces játék. 
Aztán majd április 13-án kiderül, szavaztak-e a lájkok.

Emlék a 2022-es voksolásról

Az utca hangjáról, a hőbörgésről álljon itt a személyes tapasztalatom. 
Az országgyűlési választásokon 2022-ben Budapest helyett csak a tótkomlósi lakcímemen tudtam volna szavazni, ezért időben kértem, ne kelljen az ország túlsó végébe bumliznom, elvégre itt lakom, a fővárosban voksolhassak. Hetekkel korábban értesítést kaptam, kijelölték a szavazóhelyiséget. Velem együtt az összes Békés vármegyei lakcímmel rendelkezőt egy VII. kerületi iskolába irányítottak. 
Vasárnap délelőtt 10:00 körül értem az adott címre. 
Kishíján hanyatt estem! 
Messziről kitűnt, már akkora volt a sor, hogy a várakozók vége a szomszédos utcában a hűvös oldalon rostokolt. Tömött vonalban ácsorogtak a szavazni vágyók, a sokaság miatt posztos rendőr irányította (!) az útkereszteződés forgalmát. Emlékszem, verőfényes nap ígérkezett, volt nálam ásványvíz, olvasnivaló. Vállat vontam, ráérek, ma úgyis csak ez a dolgom. 
Aztán hamar elraktam a könyvet, mert bár mocorgott, haladt a sor, amíg az utcán álltam, mást se hallottam, hogy „na, estére bukik Orbán”, „mocskos Fidesz”, „most váltjuk a kormányt” ésatöbbi. Csak a szalonképes megnyilatkozásokat írtam ide, a többit a nyomdafestékkel együtt én se tűrném. A hangadók magabiztosságát, ezt a pökhendi, folytonos arroganciát látva jobbnak tűnt csöndben maradni, mert ha kiderül, mire voksolok, engem itt meglincselnek. A majdnem két órányi hangulatkeltésből kiesve, kora estig sápadtan hallgattam a híradásokat, mígnem este hét körül egy belsős ismerősöm sms-e megnyugtatott, jól állunk – ezt küldte. Ami utána történt, az meg már történelem. 
Megint kétharmad, Bálna, örömünnep hajnalig. 
Az esetből tanultam. Azóta így és ennyit hiszek az utcán handabandázó csőcseléknek. 
Ellenben hiszek a normalitásban és az igazságban, ami legvégül mindig győzedelmeskedik.

2026. február 5., csütörtök

BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész



Ahogy az aktuális uralkodó elitnek, a mindenkori hatalommal bíróknak sincs és nem is volt humorérzékük. A jelenlegi világrend fősodrának sincs. Ellenben világtörténelmi léptékkel mérve is példátlan a hatalomvágyuk. 
Itt van példának okáért ez a Mark Rutte nevű nem túl képzett hollandus, aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok-okozati összefüggések után manapság a NATO-főtitkári posztot tölti be. 

A minap kijelentette, az az álma, hogy már holnaptól európai zászlócskás katonák indulnak Ukrajnába, hogy az ukránokkal közösen döngöljék földbe Oroszországot. 

Régen, mikor még az emberek más emberekkel, és nem a náluk okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy túlságosan ne éljék bele magukat a saját nagyszerűségükbe. Volt kéznél a trón mellett egy eltévelyedés-mérőjük, aki szórakoztató módon közölte velük az igazságot, de nem kellett komolyan venni. Ha meg a bolond netán annyira bolond volt, hogy érdemeihez képest túltolta a műsort, már jött is a hóhér. Ebből a szemszögből nézve Rutte nem túl bölcs vágyálmain már röhögni sem lehet, és ha hóhért éppen nem is hívnék rá, egy pszichiátert meg egy markos ápolót azért kikérnék mellé. 

A sorkatonasággal foglalkozó írásom legelején, az első epizódban emlegettem a porosz Frigyest. Bölcs meglátását most ide citálom, okulásul mindazoknak, akik egyetértenek a féleszű Mark Rutteval.
"Az orosz katonát kétszer kell lelőni, utána leszúrni, majd meg kell lökni, hogy eldőljön. De ez nem jelenti azt, hogy nem fog felállni!"

Hogy még plasztikusabban érzékeltessem miféle különbség áll fenn egy zabpelyhen és szója láttén szocializálódott nyugat-európai Z-generációs fiatalember, és egy, az orosz hétköznapok rögvalóságában felnőtt szláv kortársa között, alábbiakban közzé teszem, hogyan zajlott le az a jelenet, mikor a történelem folyamán Oroszország legközelebb állt a megszégyenítő kapitulációhoz. 

Közvetlen azután, hogy a Grande Armée diadalmaskodott Borogyinónál, Napóleon a lova fejét Moszkva felé fordította. Be is vonult az oroszok fővárosába, ahol rögvest parancsba adta egyik tábornokának, kérdezze meg Kutuzovot, hajlandó-e tárgyalni a békekötés feltételeiről. 

A francia főtisztet beinvitálták az ellenség főhadiszállására. Úgy fogadta Kutuzov, hogy az asztalán a szétterített térképeken egy teli vodkásüveg volt, a térdig feltűrt lábát pedig forróvizes dézsában áztatta. Az orosz tábornok a megmaradt fél szemét egy pillanatra kinyitotta, ránézett a franciára és a tolmács felé fordulva válaszolt: 
- Béke? He? Há’ miféle békéről beszél?! Hiszen még nem is háborúztunk! Ezek eddig csak a bevezető csetepaték voltak! A tél meg még meg se érkezett!

A francia főtiszt átadta az orosz üzenetét Napóleonnak, aki akkor és ott, a Kreml legdrágább, aranytól csillogó tükörtermében értette meg, hogy Oroszországot egyszerűen nem tudja legyőzni.

2025. április 7., hétfő

BETEG VILÁG



A rajzom ezúttal nem illusztráció


Isten kegyelméből fordulatos és mozgalmas életem egyik újabb epizódjának ismérve lett, hogy mind sűrűbben járok színházba. Magamtól nem mentem volna: ezt belátom. Beismerem.
Mikor mehettem, jobbára akkor is kihagytam. Furcsán hangzik, egyik alkalmat se bánom.
Ha kérdezik miért, mindig el szoktam mondani, immáron ódzkodok a kortárs színházi produkcióktól.
Régtől rá kellett döbbenjek, nem nekem lettek kitalálva. Természetesen általánosítani nem akarnék, a távolabbi és a közeli múltban is akadt, láttam majdnem kifogástalan produkciókat, amik után elragadtatással tapsoltam. De ezek ritka gyöngyszemek voltak. Sajnos az esetek többségében kiábrándultan fixíroztam a legördülő függönyt.
A csalódás még hagyján! Volt, amikor háborogtam, volt, hogy dühös lettem, olykor fölidegesített a darab. Viszont a legsilányabbak után már csak az undor maradt: el is ment a kedvem a színházazástól.
Röviden összefoglalom.
Nem szeretem a didaktikus előadásokat.
Azt tartanám kívánatosnak, hogy elsősorban a néző egyéni szemszögéből adódó értelmezését hagyják szabadon. Utána következhet a darab szerzőjének, vagyis az előadásnak az üzenete, legvégül pedig a rendező mondandója.
De hát ma minden visszájára fordított. Miért lenne a színház kivétel?
Éppen emiatt a fonák módi úgy igazítja a dolgokat, hogy általában a darab rendezőjének a koncepciója a vezérsík. A rendező víziója a kinyilatkoztatás. Ezt megtoldva az előadásba visszamenőlegesen beleszuszakolnak egy csomó “korszerű” ideológiát, nem ritkán köznapi politikát, mindenféle propagandisztikus, szájba rágott gesztust, felvonásonként túladagolva ömlesztik a publikumra az “eszmét”. Így sikkad el a mű igazi szellemisége. A legrosszabbul jár a kiskorúsított közönség, aminek a torkán lenyomkodják a mirelit “igazságok” bonbonjait. Kinek hiányzik ez? Nekem nem, annyi szent. Mégis - ahogy kezdtem - mostanában ismét jegyet váltok egy-egy ígéretesebb produkcióra.
Nem válogatunk: a kísérleti kamaraszínpadoktól kezdve a táncszínházakon át a Nemzeti Színházig mindenütt áhítjuk a katarzist. Eltagadhatatlan, néha bekövetkezik. Néztünk már előadást, amit minden szempontból hibátlannak, szerethetőnek találtunk.
Gondolkodtam is rajta, egy-egy rövid kritikával megírhatnám a véleményemet.
Ha másra nem, magamnak, emlékeztetőként jó lenne, hogy a sűrű hétköznapok, a hónapok tovatűnő eseményeibe legalább jegyzet formában megmaradna mit láttunk, mit indított meg bennünk, miként sikerült az este? Aztán inkább letettem róla.
Példának okáért itt van a múlt csütörtöki színház.
Bizony, jobban jár mindenki, ha nem írom ide, melyik intézmény melyik színdarabjáról van szó: a békességet szeretem, utólag már fölösleges felkorbácsolni az indulatokat, megtette ezt a darab, mégpedig olyan vehemenciával, hogy negyven perc után felálltunk és kijöttünk az előadásról. Teszem hozzá, az első sorból távoztunk, kamaradarab lévén aligha sikerült feltűnés nélkül. Némi elégtétel, hogy a mellettünk ülő pár női tagja, egy idősebb hölgy rémült tekintetéből kiviláglott, itt és most szívesen utánunk indulna.
A katarzist emlegettem: művelődni, szórakozni, érzelmileg gazdagodni megyünk színházba. Elegem van a szennytengerből, a parttalan trágárkodásból, a blaszfémiából, a túltolt pornográfiából, a szerző-rendező öncélú, köldöknézegető bazsalygásából, az aberrált mondandóból, amit abszurd gyanánt jelenítenek meg a színpadon, de ami nem abszurd, hanem csak egy minden értékrend híján lévő beteg agy- és torzszülemény sötét végterméke, a pokol küblijének a legalja.
Szóval, mikor a szülni készülő apából a szakállas doktornő láncfűrésszel kezdte kiszedni a születendő gyermeket, akkor nem a köldökzsinór, hanem a cérna szakadt el nálunk.
Kívül tágasabb és jobb lett.
Egy budai kisvendéglő teraszán megtelepedtünk. Akusztikus duó játszott, a gitárakkordok elültek az esti, ondolált szellőben.
Nem igaz, hogy színház az egész világ. Van amikor kifejezetten kellemes, derűs a lelkünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan élhetetlen a mindenség, amikor eluralkodik rajtunk a szépség nyugalma.

2024. augusztus 19., hétfő

PROMÉTHEUSZ

 

Prométheusz
 30 x 40 cm, vegyes technika

Bódító szerek az agynak, szkennelt "hús" a hasnak, mesterséges káprázat a szemnek, síkosító és gumi kütyük az élvezeteknek, az állati ösztönök végett ott a gyilkolászós video-játék, női apa és férfi anyuka pótolja a családot.
Zene gyanánt elektromos zajkeltés.
Az Isten helyett köpedelem sztárokat szokás "imádni". Nincsenek egyedül, hisz már egy vegán menü, vagy egy nyakörves kedvenc is "imádni" való. Még jó ha az utóbbi nem "zabálni"...
A lelki dolgokra gyógyír a müllerpéterek szava a rikító magazinokban, a testi dolgok elegánsan, konditeremben letudhatók, közben ezer életerős magyar férfiból esetleg egy még tud rendesen kaszálni, ahogy ezer magyar nőből esetleg egy tud kenyeret sütni.
Retusált a címlapos primadonna, műizmot pakol magára a fiatalság: már a fiúknak is szemöldökcsipeszük van, nem svájci bicskájuk.
Manapság húsz könyvet elolvasva diplomát lehet szerezni. 
Szép új világ.

2022. június 23., csütörtök

IDEOLÓGIAI PRÉS ALATT

 

Rajzom Jókairól

Mikszáthot olvasom, harmadízben.*
Tavalyelőtt karácsonyra a teljes életművel leptem meg magamat. A glédába rakott könyvek közül találomra kivettem egyet, a 14. kötetet – azóta nem tudok betelni vele. Tárcák, karcolatok (1881-1908) a címe.
A könyv nyelvezete igazi csemege. Még magyarul van írva, ha értik mire gondolok. A gyönyörű szóképek, a nyelvi sziporkák mellett ámulatba ejtő az írások lényegi mondandójának az időtlensége is. A szövegek zöme a XIX. századi politikáról és művészetekről szól. Csupa feledett eseményről és mára még inkább elfelejtett emberekről mesél az író, ám valahogy azt érzem – csaknem másfélszáz esztendő, vagyis öt-hat emberöltő alatt mit sem változott a magyar közélet. Bár néha muszáj lexikonhoz nyúlnom, hogy tájékozódjak egy-egy hajdani potentát személyét, kilétét illetően, de ha elvonatkoztatok az enciklopédikus tudás igényétől, az akkori karakterek mai megfelelői mind-mind fölismerszenek a mostani, furcsa éveink közszereplőiben.
Mikszáth papírra vetett panoptikuma a XXI. században is örök: ott van a föltörekvő, ambiciózus pártaktivista, a levitézlett politikus, a másodvonalbeli, örökké sértett író-költő, az elmeháborodott és zseni keveréke, a helyezkedő karrierista, és a saját tragédiájába keseredett, jobb sorsra érdemes színészen át a huncut, de szeretni való gazemberig mindenki. Még a századvégi dolgok is a mai fonákságok korai megfelelői. Ha behunyom a szemem, és a régi neveket a maiakra cserélem, mi híján látnoknak kéne neveznem a jó Mikszáthot, aki persze nem volt az, „csak” egy író. Egy nagyon jó író.

Nincs mit csodálkozni, hogy az emberi természet alapos ismerőjeként nem pusztán a koráról adott alapos látleletet, hanem a mindenkori társadalom működéséről, tehát rólunk készített örök érvényű jellemzést. Elvégre mégiscsak Mikszáth Kálmánról van szó, a magyar prózaművészet egyik legnagyobb, legbölcsebb mesélőjéről. Úgy sikerült neki is irodalmat varázsolnia, mint szakma- és kortársainak: Reviczky Gyulának, Gozsdu Eleknek, Vas Gerebennek vagy Jókai Mórnak. Utóbbiról – csöppet sem véletlenül – napjainkban is sokat lehet hallani. A legolvasottabb magyar író személye és életműve ugyanis elkezdte csípni a szemét annak a kompániának, ami az új kurzus passzátszelét fújná. Nálunk egy érdemesült kritikusa szerint Jókait a tantervből ki kell „paterolni”. (Van azért ennek a szélsőbalos, intellektuális elitnek egy színvonala, kétségkívül nehéz ezzel versenyezni…)
Az ominózus ítész hosszú ideje – szerinte "diktatúrák" által – vagy féltucat pozíciójában engedi magát sanyargatni. Ilyetén, tekintettel állapotára, muszáj megengedő jóindulattal lennünk iránta. Még akkor is, ha mint a minap a függetlenség és az objektivitás netovábbjának tekintett szabadnak, magyarnak és szónak nevezett hírharsonában efféle vad vágyálmait öntötte vélemény formába: „Jókait épp úgy, mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai tantervekből.”
Ki-ki döntse el, megéri-e vitatkozni vele.
Mondanám, ha nem lennék úriember, hogy a tartalom és a forma összhangjának esete forog fenn, de hát nem mondom, mert úriembernek tartom magamat. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az illető asszonyság nagyon élvezi, amikor egy személyben lehet vádló, bíró és hóhér is. Pont, mint a nagy elődei. Ilyen világ köszöntött ránk. Nem múlik el hét, hogy ne akadna egy-egy félreismert zseni, aki saját szájíze szerint kigyomlálná a magyar irodalom virágoskertjével együtt a komplett magyar kultúrát is.
A minap egy bizonyos Tóth Krisztina – saját megfogalmazása szerint „neves költőnő” – volt olyan kedves, és Jókait vette szájára. Nem a bablevest, abból lett volna a kisebb szél. Hanem a nagy magyar íróba sikerült belerúgnia, amiből vihar kerekedett. Miután a harcias amazon a „múltat végképp eltörölni” refrént elcsipogta, a többség fölhördülésétől megsértődve menten áldozati pózba vágta magát. Így megy ez. Előbb beletörli a lábát egy ikonba. Aztán csodálkozik rajta, hogy miután öt perc hívnévért fölhergelte a közvéleményt, az istenáldotta nép nemzet nevű része Jókait és a magyar klasszikusokat védendően vissza mer szólni.
Mivel azt vélem, miként a magyarországi, úgy a hazai állapotokra is odapasszol, elmondanám: ott lepleződnek le a Tóth Krisztinák és elvtársaik, hogy az igazi írók, költők, akikről például fentebb értekeztem, legyenek bár saját korszakukban szélsőségesen progresszívek, újító szelleműek – mindig az elődökre építkeztek. A korábbi nagyokra hivatkoztak, azokat becsülték. Ha el is vetettek egyes régi szerzőket, és másokat emeltek magasba, az újakkal együtt a régi szerzők is szépen megfértek. Ma meg az a helyzet, hogy például Jókai magyar szövegeit olyanok akarják újraírni, akik tehetségüknél, képességüknél fogva anno az író táskáját sem vihették volna. Mégis erőlködnek, mert az „újbeszélés” bajnokai tudják: akié a nyelv, pontosabban akié a narratíva, azé a hatalom. Esetünkben tehát szó sincs irodalmi értékekről, netán esztétikai hitvallásról. A progresszió hívei vegytisztán ideológiai megfontolásból csonkolnák azt, ami magyar, vagy annak sikerült maradnia.

Magyarországon utoljára a kommunisták rontottak így neki az irodalomnak 1945 és 1956 között. Hasonlóan napjaink szabadelvű elitjéhez, a mostaniak szellemi elődei – Lukács György filozófus vezetésével – listákat állítottak össze az antiszemita és szovjetellenes szerzőkről. Nálunk ugyanezt a barbár munkát elvégezték a párt pribékjei.
Akkor jugoszlávnak vallotta magát az áruló vajdasági magyar elitünk: ma a nemzetek fölöttiség prókátorai, és ócsárolják a mucsai magyar kormányt, meg a még mucsaibb szerb kormányt, amely nem méltóztatik az ő füttyszavukra táncolni. Szellemi elődjeik pusztításának mértékéről csak becsléseink lehetnek. Törvénybe foglaltatták, hogy az indexre került magyar és nem magyar szerzőknek minden művét meg kell semmisíteni. Ezzel kezdetét vette a magyar történelem legnagyobb könyvpusztítása. Milliószám égtek el, vagy kerültek teherautó platóra a könyvek. Bezúzták valamennyit, és cinikus módon kommunista propagandát adtak ki az újrahasznosított papíron. Szabadkától Versecig, Újvidéktől Nagykikindáig komplett egyházi, köz-, és magánkönyvtárak estek a tisztogatások áldozatául.

És ami a legvisszataszítóbb, ami a legkárosabb: a könyvpusztító tettek máig hatást gyakorolnak. Sokan még ma is ezekre a listákra hivatkozva követelik egyes szerzők kitiltását a közoktatásból. (Nem kedvencem, de Wass Albert miatt is ájuldozni szoktak, akiknek zavart okoz az erőben Jókai munkássága. Miért is? Mert hősei még szeretik a hazájukat? Mert magyarokról ír? Mert a nőalakjai egytől-egyig nők, akik nőként és anyaként is tiszta szívvel szeretnek, a férfiak pedig olykor meghalnak a hazájukért? Vagy az is baj, hogy istenhívők? Netán nincs elég néger és homokos bennük? Nem tudható. Vagyis: dehogynem tudható mi a lényeg, dehogynem…)
Mindenesetre ezt szó nélkül hagynunk – vétek. Teljesen világos, hogy nem pusztán a politika által felfújt irodalmi/irodalompedagógiai viták zajlanak itt és most, hanem iszonyatos merénylet van folyamatban a magyar kultúra ellen, aminek megakadályozásáért minden jóérzésű embernek fel kell emelnie a szavát.
Hogy Jókaitól közelebb lépve is látszódjék, mire megy ki a játék.
Egyik kedves íróm, Bohumil Hrabal írt egy megrendítő erejű kisregényt. Túlságosan zajos magány – ez a címe. Ajánlom mindenkinek.

Egy szeméttelepi papírprést kezelő melósról szól, aki a kommunista diktatúra tonnaszámra bezúzásra ítélt könyvei közül titokban menti a cseh- és a világirodalom örök értékeit. A köteteket rendre elolvassa, s ennek hatására egy idő után sajátos filozófiát alakít ki magának. Elkezdi a világot is és önmagát is a legnagyobb bölcsek módjára szemlélni. A kisregény lényegében arról szól, hogy mivé változik a kultúra, a világ és az ember a kommunizmus ideológiájának prése alatt.
A vicc az, hogy ez nem vicc. Hrabal, aki jogász végzettségű volt, soha nem dolgozhatott szakmájában, mert ahogy végzett az egyetemen – jött a német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel. Így 1938-tól 1963-ig, mint vasúti segédtiszt, majd vasgyári, majd hulladékbegyűjtőként és mindenféle segédmunkásként dolgozott. A saját élményeire alapozva írta ezt a művét. Akkoriban a kommunisták akarták a múltat végképp eltörölni. Most az unokáik próbálják befejezni, ami a „nagy elődöknek” nem sikerült. Így kapjuk a nyakunkba azt az ideológiai agymosást, ami mára átírni igyekszik a józan ész összes szabályait. Szükségtelen sorolnom: már a csapból is a meghülyült világunk undorító propagandája folyik.

Lehet, de kötve hiszem, hogy a Tóth Krisztinák és a vele egy húron pendülők nincsenek tisztában azzal mihez is asszisztálnak. Szerintem tudják, mit csinálnak. Ha így van, ha úgy: nagyon silány a bizonyítvány mind írói, mind emberi minőségükre nézve.

                 Pk

*Ez az írás
a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021. március 27-én

2021. november 9., kedd

NAPLÓ - 145.



Épp kezdtem már örülni a zimankónak. Végre az eső is eleredt. Nagyon kellett a földekre, tapasztaltam, mikor lehajoltam és elmorzsoltam egy szikkadt göröngyöt: repedezett a Rét széle. Akkoriban a levegőben fönt vadlibák húztak. Lejjebb ökörnyál sodródott a száradó tányérricások között. Szomjasnak tűnt a határ.

Noha a városban, az itteniek nem szeretik, én kedvelem az őszi esőt. Van benne valami bohém, duhaj, rakoncátlan és mégis bájosan komoly szándék, ami tétova gondolatokra, elmélyülésre késztet.
Mondom, már titkon mosolyogtam befelé, végre búcsút vesz ez az olcsó kabaréba fúló jó idő, elpakol Afrikába, vagy akárhová, visszafújják a haragos szelek a sivatagok fölé a Pannon porral együtt a szürke homokot, nincs többé tikkasztó ájer, torokszárító délidő, a parvenünek vége, ahogy a kései legyekre való rácsodálkozásnak is, tessék: elhamarkodott volt a lelkesedésem. 
Mindössze kicsit hidegebb szellővé csöndösült a múlt héten már szépen beindulni látszó idő. Gyönge vigaszként a reggelek különös tónusban hidegek maradtak, hogy aztán napközben ismét eluralja a köztereket a szokatlanul meleg novemberünk. Késik, sokat csúszik az igazi ősz. Finoman csúfol bennünket. Nem dermeszt, inkább bágyaszt. Este leszáll ugyan egy kissé didergetőbb pára. Sötétedéskor jólesik a séta. A platánfák alatt arany szívvel dúdolt dalocskával játszanak a régmúlt képek, a színek, az örökségbe kapott éjszakai hangulatok. Olyankor a kolduscondra lélekre is királyi palástot terítenek a sétánysor sárgás fényű kandeláberei.

Nappal meg? Homlokegyenest egy másik évszakba csöppenünk. Márciusi virágok kelyhe nyílt még tegnapelőtt is. Konganak a kövér, szagos levegőben a télhez idomított, ide viszont nem illő karácsonyi gondolatok, egyszóval úgy nevetséges ez az idei zord időjárás, ahogy, hisz egy hete sincs, hogy könnyű kabátkában, nagy lyukakkal megkötött kardigánban jártuk a temetőt Mindenszentek tájékán, a friss virágok bódító szaga a tavaszt idézte, és az alkonyat után világító sok ezernyi gyertya gyermekujjnyi lángocskája mind a tiszta égre mutatott, egyenesen fölfelé, mert az őszi huzat sem tette tiszteletét a sírok között, nem lobogtatta meg a mécseseket, inkább a városon kívül maradt, dohogva, nagykabátja gallérjába húzva kékeres nyakát, és azóta is várja a lapályos, vizenyős ligetek mélyén, hogy eljöjjön végre az ő ideje, mikor fagyos kutyafalkáját végre-valahára rászabadíthatja a vidékre és kemény mínuszokkal megugathatják ezt a túl érzelmesre, túl illatosra és túl tavasziasra sikerült léha novembert. 
A tél hűse vár. Ráér.
Unottan gyújt csibukjára.

Emitt még fecsegő kedv járja. Eleven a világ képe, felcsillan még itt-ott a szüreti jókedv, aztán elhal.
Egy-egy pillanatra megállít bennünket a világjárvány jelensége, hemzsegnek a gyászjelentések a hirdetőtáblákon. Néztem nagyot, a kórházi pék előtti fa törzse ki sem látszott a sok fekete keretes fényképes hirdetéstől, amelyeken szomorú szöveggel búcsúztak az ellépdelő ismerősöktől a hátrahagyottak. Mindenkit meglatol a kór. Senki sem fog kimaradni, hangzik folyton a szakemberek komor jóslata a rádióból.
Hogy a testünket van-e okunk félteni, azt nem tudom. Kinek van, kinek már nincs. Azt hiszem, ez utóbbiak közé sorolok lassan én is. Azt viszont fájlalnám, ha az idegen szellemiség megenné a lelkeket is. Van ez a delejes, semmihez sem fogható érzés, amit a nyelvünk táplál és amiben kiteljesül mindaz, ami a kultúránk, ami magyar.

Mai hír: már a táncházmozgalmat is kikezdték az életidegen erők. Istenem, itt tartunk. Egyszerre lehet támadni mindkét értékrendszert, a nemzetit éppen úgy, ahogy a nemi önazonosságot. Fakóbb, savószínűbb a mai novemberi nap a többitől. Itt már a szavak is csak frázisok. Mert nem szavak kellenek ide, hanem hamarosan, minél előbb tettek. Hogy a vásári komédiás őszi napjainkkal együtt ez a gyilkos, dekadens eszmeiség is örökre eltakarodjék erről a környékről.

Pk






2021. július 22., csütörtök

Pósa Károly: UN MONDU BELLU

festményem


Mit mondjak? A Mágusok kora lejárt. Nincs immáron tüzes istencsoda. A szó egyre halványuló, semmitmondó. Toporzékol a világ: eddig égbe nyílt, most föld alá visz a hágcsó. A pohárnyi tejben alélt pincebogár kapál, kábult a szív, s a rőt tarlón mára szögesdrót törvény írja, hogy a nyakba harapni, véres flekket hagyni a verőérnél muszáj. Ott szívandó, ahol a bőr a legvékonyabb. Örüljön, örüljön Monsieur Drakula!

A kacagástól megőrült színház bérletes közönsége közben jegyet váltott. A társulat kimunkálatlan tökéllyel adja a hülyét, a dramaturgiai fordulatok kiszámíthatóak. Néhány bohóc keresi a helyét. S csak az, aki a messzi univerzum minden szögletét kikutatta, mondja halkan az aranyat vasnak. A szétfolyó mezőnek kátrány a szaga, a sziksós tengernek por tarajos a habja. Lássák mind, éjjeli álmukban, akiknek szemeik vagynak.

2021. június 2., szerda

KORUNK HŐSE(I)

 

rajzom - Hír TV, Troll,
2021.05.21.


Riport Brezsnyevvel:
– Leonyid Iljics! Van önnek valamiféle hobbija, gyűjtőszenvedélye?
– Nos, igen. Megmondom őszintén, legjobban a magamról szóló vicceket szeretem, azokat gyűjtöm.
– És mennyi van?
– Hat gulággal.

A demens, kommunista Brezsnyevvel indítva a szöveget egy másik, nagyságrendekkel különb orosszal folytatom. Tőle kölcsönöztem az írásom címét.

Szegény Mihail Jurjevics! Éppen 180 éve, 1840-ben adták ki azonos című regényét, és ekkor még álmában sem gondolhatta, hogy a 20. században, pláne a 21-ben már keresve sem lehet majd találni erőteljesebb párhuzamot a kor szabadelvű embere, és a 19. század lermontovi főhőse között! A könyv születésekor Pecsorinból csak egy volt. Mára? Az egész megkergült világban nyüzsögnek az önmaguknak ellentmondó figurák. Telis-tele vagyunk Pecsorinokkal, mindent tagadó, minden normalitást elvető, és mindentől megcsömörlött, csakis magukba szerelmes, kvázi hősökkel.

Korunk hőse, a negatív Pecsorin nem mesél viccet.

Ha lenne a múltból ittragadt, diktatórikus gulág, akkor sem kerülne oda. Van helyette másmilyen, a jelenünk kárhozatának a gulágja. Naponta szembesülni vele: demokratikusnak, szabadelvűnek hazudott gulág. És korunk hőse egy ideje már ott van. Oda zárta magát, vicc nélkül, önként – ha nem is dalolva – de szép csöndben meghunyászkodva, mert korunk hőse önmaga sem egyéb, csupán egy silány, halkan elrebegett, tétova vicc. Tartalmatlan, sületlen, poéntalan. A mostani Pecsorinok lénye pedig egy paródia. Torz tükörképei, ellenpontozásai ők mindannak, ami miatt megérné létezni.

Korunk hőse gyáva, és mindemellett óvatosan számító. Ő az örök helyezkedő.

Korunk hősének egyetlen vigasza, hogy nincs egymaga. Egy rakás hozzá hasonló, az olcsó viccek kategóriájába illő társa van. Ez egy Pecsorin-tenyészet, ha úgy tetszik. Valójában a jelen idők hérosza pont emiatt csinálja, amit, ahogy éppen emiatt szokott megnyilatkozni is. Általában nem hangosan, látványosan. Hanem csak úgy, szőrmentén. Közösségi oldalak virtuális lápvilágában biztonságos pofontávolságon túl, kommentekben, néha név nélkül.

Ahová a nevét is adja, az a petíció. Vonzódik a petícióhoz! Ez az ő műfaja! Hisz már félszáz aláírónál is elvegyül a személye. Valahová tartozni szeret. Ezért feszít köztük, mint döglégy a ganajos talicskán. Jó eséllyel a rosseb se studírozza majd végig, ki mindenki írt alá valamikor, valami homályos ügyért, valamilyen tiltakozást. De a tudat, kérem szépen, a tudat! – az önnönmagáról vélt pazar énképéhez korunk hősének a listákon való aligha számonkérhető, felelősségmentes szereplés úgy hiányzik, mint tanyáról a villany.

Itt van példának okáért a legutóbbi eset. Nem térnék ki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül kialakult ribillióra, mert teljesen fölösleges újból és újból a már leírt történésekről számot adni. Tudniillik a kezdetektől világos, a lőtéri kutyát sem érdeklik a tények. És ami a legszebb: a megindított, zajló átalakulásnak, és az erről szóló információk igazságtartalmának az egész magyarországi színházi szakmát illetően is aligha van félszáznál több avatottja. Olyanokról lenne szó, akik valóban tudják, értik, átlátják az okokat és okozatokat, mi folyik a SZFE berkeiben. A többiek? Lila dunsztjuk sincs az egészről. Csak a politikai motiváció itt – a bulika meg amott. Korosztálya válogatja. A most gerjesztett műbalhé szabadelvű olvasata annyi sebből vérzik, hogy már mentőautót is kár lenne hívni miatta.

Ha netán valakinek kétségei voltak az SZFE-vel kapcsolatban, a vonyításra dresszírozott politikai-közéleti sakálkórus megjelenése után lehet valami fogalma arról, mire megy ki a játék.  A hazai héroszainkon már meg sem kell lepődni. Az, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémia sebbel-lobbal riadóztatott hősei is odaálltak a brekegők közé, csak megint annak a bizonyítéka, hogy Vidnyánszky valamit nagyon jól csinál.

Itt érdemes kijelenteni: hatalmas tisztelet mindazoknak, akik a délvidéki (meg a magyarországi) művészvilághoz tartozóként, alkotóként, művészként nem írták alá a kvázi SZFE-t támogató mocskos politikai projektet.

Ehhez kell ma bátorság.
Ez a kurázsi, csöppet sem tisztelt Pecsorinok!
Miről regéltek ti? Független színház, ugye? Persze, persze. Nem is néztek bennünket hülyének. Á, dehogy.

Kétségkívül ti vagytok az egyik legemocionálisabb foglalkozás képviselői. Azzal sincs gond egy szál sem, ha politizáltok. Azzal már vitába szállnék, helyesen politizál-e a színházatok. Jó-e a nemzetnek, ha a nézőközönséget, a komplett társadalmat, az egész országot folyamatosan provokáljátok, ha nemzet- és életellenes dolgaitokkal nem hagyjátok békén az embereket. Ti odáig fejlesztettétek a társadalmi kritikát, hogy már a hullámvasúton fölfelé is sivalkodtok. Jogotok van hozzá. Mindössze azt nem veszitek észre – ti, korunk hősei –, hogy a nektek kedves, de rémületesre kaszabolt pofájú, kifordult belű, belterjességtől szagló világotokon kívül is van élet, vannak, akik sem az általatok képviselt beteg létszemléletből, sem a titeket naponta meg-megsarkantyúzó politikai elemek akaratából nem kérnek. Nem kérünk. Elege van immáron a nagy többségnek. Ilyetén: végsősoron belőletek sem kérünk. Sokan vagyunk így ezzel. Reménykeltő, hogy tőletek még mindig többen, noha az is biztos: tinektek egy ellenvélemény is túlontúl sok. Egyetlen másmilyen álláspont is zavarba ejt benneteket, mert Pecsorinként viselkedtek mindennel és mindenkivel szemben, ami nem ti vagytok.

Ezért van, hogy szünet nélkül, izzón hirdetitek a szátokba adott ideológiai maszlagot. A szabadelvűségetek pedig már régtől nem az, köszönőviszonyban sincs a liberális értékrend hajdani, egykoron tisztelet ébresztő szemléletével: ti, a kirekesztés bajnokai, a náci és/vagy kommunista technológiát alkalmazzátok. Évtizedek óta azt játsszátok, csakis ti, Pecsorinok és a hasonszőrűek lehettek a szabadság, a progresszió, a demokrácia meg egy csomó más pozitív tartalom letéteményesei. Aki ezt a rózsaszínű, hamis dogmátokat megkérdőjelezi, netán nem hajlandó idomulni a falkátok narratívájához, az menten istenkáromlónak minősítitek, mert hát ugye, ha Isten nincs, ti szívesen eljátsszátok az ő szerepét is.

S míg ebben a szerepben tetszelegtek, a művészetbe gyömöszölt politikátokkal hitbizományként trükközve, észre sem veszitek, hogy amit műveltek, az már se nem progresszió, se nem demokrácia, se nem a megélt emberi szabadság, hanem a lábszagú vakhit. A fanatizmus, a bigott liberalizmus elviselhetetlen kényszere.

Amit személy szerint nagyon is sajnálok, mert nemzeti liberális lévén én még szerettem volna kicsit egy emberi léptékű, emberhez méltó, valódi, értékelvű liberális demokráciában élni.
De ti, Pecsorinok – ezt is elkúrtátok.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2020.12.09-én.