2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
2026. szeptember 30., szerda
LINCSHANGULAT
2026. szeptember 1., kedd
SORKATONASÁG – 5. rész
Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
1. – 2. – 3. – 4.
A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.
Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk.
Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne?
Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit.
Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét.
Ezeket besorozni?
Minek?
A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.
(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”
Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is.
Sorkatonaság?
Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával.
Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is?
Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.
Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.
2026. augusztus 17., hétfő
PATOLOGIKUS PAKSI HAPSI
Vissza a jövőbe helyett Vissza a múltba!
2026. július 14., kedd
DÖGEVŐK IDEJE
2026. július 8., szerda
RÁDIÓSIRATÓ – A KOSSUTH ÉS ÉN
![]() |
| MP1B |
2026. július 3., péntek
AZ 52. NAPON
![]() |
| Rajzom |
2026. július 2., csütörtök
BEISMERŐ ÁLNOKSÁG
![]() |
| Az Ohridi-tó – Macedóniában |
2026. március 4., szerda
TRANSVAAL BÚRJAI - SORKATONASÁG – 4. rész
![]() |
| A tiszás Romulusz "berántaná" a magyar fiúkat. Zsírja már van hozzá. |
A kis-magyarországi nagy kampányban egy pöttyet háttérbe szorult a Tisza Párt hajmeresztő ötlete a kötelező sorkatonaság visszaállításáról.
Előbb a szekta szúnyogcsődöre gondoskodott róla, hogy a részletgazdagon intim kufircolós-drogos kilengései miatt legyen botrány, aztán meg a perzsák tolták túl a homoksiklót, és azóta a Közel-Keleten drónos eső hullik. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a legbeválalósabb kurvák is menekülnek Dubajból.
2026. február 25., szerda
A FACEBOOK-SZIVATTYÚ
A Facebook-szivattyú
2026. február 5., csütörtök
BOROGYINÓ 2.0 - SORKATONASÁG - 3. rész
2025. április 7., hétfő
BETEG VILÁG
![]() |
| A rajzom ezúttal nem illusztráció |
2024. augusztus 19., hétfő
PROMÉTHEUSZ
![]() |
| Prométheusz 30 x 40 cm, vegyes technika |
Az Isten helyett köpedelem sztárokat szokás "imádni". Nincsenek egyedül, hisz már egy vegán menü, vagy egy nyakörves kedvenc is "imádni" való. Még jó ha az utóbbi nem "zabálni"...
2022. június 23., csütörtök
IDEOLÓGIAI PRÉS ALATT
![]() |
| Rajzom Jókairól |
Mikszáthot olvasom, harmadízben.*
Tavalyelőtt
karácsonyra a teljes életművel leptem meg magamat. A glédába
rakott könyvek közül találomra kivettem egyet, a 14. kötetet –
azóta nem tudok betelni vele. Tárcák, karcolatok (1881-1908) a
címe.
A könyv nyelvezete
igazi csemege. Még magyarul van írva, ha értik mire gondolok. A
gyönyörű szóképek, a nyelvi sziporkák mellett ámulatba ejtő
az írások lényegi mondandójának az időtlensége is. A szövegek
zöme a XIX. századi politikáról és művészetekről szól. Csupa
feledett eseményről és mára még inkább elfelejtett emberekről
mesél az író, ám valahogy azt érzem – csaknem másfélszáz
esztendő, vagyis öt-hat emberöltő alatt mit sem változott a
magyar közélet. Bár néha muszáj lexikonhoz nyúlnom, hogy
tájékozódjak egy-egy hajdani potentát személyét, kilétét
illetően, de ha elvonatkoztatok az enciklopédikus tudás igényétől,
az akkori karakterek mai megfelelői mind-mind fölismerszenek a
mostani, furcsa éveink közszereplőiben.
Mikszáth papírra
vetett panoptikuma a XXI. században is örök: ott van a föltörekvő,
ambiciózus pártaktivista, a levitézlett politikus, a
másodvonalbeli, örökké sértett író-költő, az elmeháborodott
és zseni keveréke, a helyezkedő karrierista, és a saját
tragédiájába keseredett, jobb sorsra érdemes színészen át a
huncut, de szeretni való gazemberig mindenki. Még a századvégi
dolgok is a mai fonákságok korai megfelelői. Ha behunyom a szemem,
és a régi neveket a maiakra cserélem, mi híján látnoknak kéne
neveznem a jó Mikszáthot, aki persze nem volt az, „csak” egy
író. Egy nagyon jó író.
Nincs mit
csodálkozni, hogy az emberi természet alapos ismerőjeként nem
pusztán a koráról adott alapos látleletet, hanem a mindenkori
társadalom működéséről, tehát rólunk készített örök
érvényű jellemzést. Elvégre mégiscsak Mikszáth Kálmánról
van szó, a magyar prózaművészet egyik legnagyobb, legbölcsebb
mesélőjéről. Úgy sikerült neki is irodalmat varázsolnia, mint
szakma- és kortársainak: Reviczky Gyulának, Gozsdu Eleknek, Vas
Gerebennek vagy Jókai Mórnak. Utóbbiról – csöppet sem
véletlenül – napjainkban is sokat lehet hallani. A legolvasottabb
magyar író személye és életműve ugyanis elkezdte csípni a
szemét annak a kompániának, ami az új kurzus passzátszelét
fújná. Nálunk egy érdemesült kritikusa szerint Jókait a
tantervből ki kell „paterolni”. (Van azért ennek a szélsőbalos,
intellektuális elitnek egy színvonala, kétségkívül nehéz ezzel
versenyezni…)
Az ominózus ítész
hosszú ideje – szerinte "diktatúrák" által – vagy féltucat pozíciójában
engedi magát sanyargatni. Ilyetén, tekintettel állapotára, muszáj
megengedő jóindulattal lennünk iránta. Még akkor is, ha mint a
minap a függetlenség és az objektivitás netovábbjának tekintett
szabadnak, magyarnak és szónak nevezett hírharsonában efféle vad
vágyálmait öntötte vélemény formába: „Jókait épp úgy,
mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót
és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni
hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai
tantervekből.”
Ki-ki döntse el,
megéri-e vitatkozni vele.
Mondanám, ha nem
lennék úriember, hogy a tartalom és a forma összhangjának esete
forog fenn, de hát nem mondom, mert úriembernek tartom magamat.
Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az illető asszonyság nagyon
élvezi, amikor egy személyben lehet vádló, bíró és hóhér is.
Pont, mint a nagy elődei. Ilyen világ köszöntött ránk. Nem
múlik el hét, hogy ne akadna egy-egy félreismert zseni, aki saját
szájíze szerint kigyomlálná a magyar irodalom virágoskertjével
együtt a komplett magyar kultúrát is.
A minap egy bizonyos
Tóth Krisztina – saját megfogalmazása szerint „neves költőnő”
– volt olyan kedves, és Jókait vette szájára. Nem a bablevest,
abból lett volna a kisebb szél. Hanem a nagy magyar íróba
sikerült belerúgnia, amiből vihar kerekedett. Miután a harcias
amazon a „múltat végképp eltörölni” refrént elcsipogta, a
többség fölhördülésétől megsértődve menten áldozati pózba
vágta magát. Így megy ez. Előbb beletörli a lábát egy ikonba.
Aztán csodálkozik rajta, hogy miután öt perc hívnévért
fölhergelte a közvéleményt, az istenáldotta nép nemzet nevű
része Jókait és a magyar klasszikusokat védendően vissza mer
szólni.
Mivel azt vélem,
miként a magyarországi, úgy a hazai állapotokra is odapasszol,
elmondanám: ott lepleződnek le a Tóth Krisztinák és elvtársaik,
hogy az igazi írók, költők, akikről például fentebb
értekeztem, legyenek bár saját korszakukban szélsőségesen
progresszívek, újító szelleműek – mindig az elődökre
építkeztek. A korábbi nagyokra hivatkoztak, azokat becsülték. Ha
el is vetettek egyes régi szerzőket, és másokat emeltek magasba,
az újakkal együtt a régi szerzők is szépen megfértek. Ma meg az
a helyzet, hogy például Jókai magyar szövegeit olyanok akarják
újraírni, akik tehetségüknél, képességüknél fogva anno az
író táskáját sem vihették volna. Mégis erőlködnek, mert az
„újbeszélés” bajnokai tudják: akié a nyelv, pontosabban akié
a narratíva, azé a hatalom. Esetünkben tehát szó sincs irodalmi
értékekről, netán esztétikai hitvallásról. A progresszió
hívei vegytisztán ideológiai megfontolásból csonkolnák azt, ami
magyar, vagy annak sikerült maradnia.
Magyarországon
utoljára a kommunisták rontottak így neki az irodalomnak 1945 és
1956 között. Hasonlóan napjaink szabadelvű elitjéhez, a
mostaniak szellemi elődei – Lukács György filozófus vezetésével
– listákat állítottak össze az antiszemita és szovjetellenes
szerzőkről. Nálunk ugyanezt a barbár munkát elvégezték a párt
pribékjei.
Akkor jugoszlávnak
vallotta magát az áruló vajdasági magyar elitünk: ma a nemzetek
fölöttiség prókátorai, és ócsárolják a mucsai magyar
kormányt, meg a még mucsaibb szerb kormányt, amely nem méltóztatik
az ő füttyszavukra táncolni. Szellemi elődjeik pusztításának
mértékéről csak becsléseink lehetnek. Törvénybe foglaltatták,
hogy az indexre került magyar és nem magyar szerzőknek minden
művét meg kell semmisíteni. Ezzel kezdetét vette a magyar
történelem legnagyobb könyvpusztítása. Milliószám égtek el,
vagy kerültek teherautó platóra a könyvek. Bezúzták
valamennyit, és cinikus módon kommunista propagandát adtak ki az
újrahasznosított papíron. Szabadkától Versecig, Újvidéktől
Nagykikindáig komplett egyházi, köz-, és magánkönyvtárak estek
a tisztogatások áldozatául.
És ami a
legvisszataszítóbb, ami a legkárosabb: a könyvpusztító tettek
máig hatást gyakorolnak. Sokan még ma is ezekre a listákra
hivatkozva követelik egyes szerzők kitiltását a közoktatásból.
(Nem kedvencem, de Wass Albert miatt is ájuldozni szoktak, akiknek
zavart okoz az erőben Jókai munkássága. Miért is? Mert hősei
még szeretik a hazájukat? Mert magyarokról ír? Mert a nőalakjai
egytől-egyig nők, akik nőként és anyaként is tiszta szívvel
szeretnek, a férfiak pedig olykor meghalnak a hazájukért? Vagy az
is baj, hogy istenhívők? Netán nincs elég néger és homokos
bennük? Nem tudható. Vagyis: dehogynem tudható mi a lényeg,
dehogynem…)
Mindenesetre ezt szó
nélkül hagynunk – vétek. Teljesen világos, hogy nem pusztán a
politika által felfújt irodalmi/irodalompedagógiai viták zajlanak
itt és most, hanem iszonyatos merénylet van folyamatban a magyar
kultúra ellen, aminek megakadályozásáért minden jóérzésű
embernek fel kell emelnie a szavát.
Hogy Jókaitól
közelebb lépve is látszódjék, mire megy ki a játék.
Egyik kedves íróm,
Bohumil Hrabal írt egy megrendítő erejű kisregényt. Túlságosan
zajos magány – ez a címe. Ajánlom mindenkinek.
Egy szeméttelepi
papírprést kezelő melósról szól, aki a kommunista diktatúra
tonnaszámra bezúzásra ítélt könyvei közül titokban menti a
cseh- és a világirodalom örök értékeit. A köteteket rendre
elolvassa, s ennek hatására egy idő után sajátos filozófiát
alakít ki magának. Elkezdi a világot is és önmagát is a
legnagyobb bölcsek módjára szemlélni. A kisregény lényegében
arról szól, hogy mivé változik a kultúra, a világ és az ember
a kommunizmus ideológiájának prése alatt.
A vicc az, hogy ez
nem vicc. Hrabal, aki jogász végzettségű volt, soha nem
dolgozhatott szakmájában, mert ahogy végzett az egyetemen – jött
a német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel. Így
1938-tól 1963-ig, mint vasúti segédtiszt, majd vasgyári, majd hulladékbegyűjtőként és mindenféle segédmunkásként dolgozott. A saját
élményeire alapozva írta ezt a művét. Akkoriban a kommunisták
akarták a múltat végképp eltörölni. Most az unokáik próbálják
befejezni, ami a „nagy elődöknek” nem sikerült. Így kapjuk a
nyakunkba azt az ideológiai agymosást, ami mára átírni igyekszik
a józan ész összes szabályait. Szükségtelen sorolnom: már a
csapból is a meghülyült világunk undorító propagandája folyik.
Lehet, de kötve
hiszem, hogy a Tóth Krisztinák és a vele egy húron pendülők
nincsenek tisztában azzal mihez is asszisztálnak. Szerintem tudják,
mit csinálnak. Ha így van, ha úgy: nagyon silány a bizonyítvány
mind írói, mind emberi minőségükre nézve.
Pk
*Ez az írás
a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021. március 27-én
2021. november 9., kedd
NAPLÓ - 145.
Épp
kezdtem már örülni a zimankónak. Végre az eső is eleredt.
Nagyon kellett a földekre, tapasztaltam, mikor lehajoltam
és elmorzsoltam egy szikkadt göröngyöt:
repedezett a Rét széle. Akkoriban a levegőben fönt vadlibák
húztak. Lejjebb ökörnyál sodródott a száradó tányérricások között. Szomjasnak tűnt a határ.
Noha
a városban, az itteniek nem szeretik, én kedvelem az őszi esőt.
Van benne valami bohém, duhaj, rakoncátlan és mégis bájosan
komoly szándék, ami tétova gondolatokra, elmélyülésre késztet.
Mondom, már titkon mosolyogtam befelé, végre búcsút vesz ez
az olcsó kabaréba fúló jó idő, elpakol Afrikába, vagy
akárhová, visszafújják a haragos szelek a sivatagok fölé a
Pannon porral együtt a szürke homokot, nincs többé
tikkasztó ájer, torokszárító délidő, a parvenünek
vége, ahogy a kései legyekre való rácsodálkozásnak is, tessék: elhamarkodott volt a
lelkesedésem.
Mindössze kicsit hidegebb szellővé csöndösült
a múlt héten már szépen beindulni látszó idő. Gyönge
vigaszként a reggelek különös tónusban hidegek
maradtak, hogy aztán napközben ismét eluralja
a köztereket a szokatlanul meleg novemberünk. Késik, sokat
csúszik az igazi ősz. Finoman csúfol
bennünket. Nem dermeszt, inkább bágyaszt. Este leszáll ugyan
egy kissé didergetőbb pára. Sötétedéskor jólesik a
séta. A platánfák alatt arany szívvel dúdolt
dalocskával játszanak a régmúlt képek, a színek, az
örökségbe kapott éjszakai hangulatok. Olyankor a
kolduscondra lélekre is királyi palástot terítenek a
sétánysor sárgás fényű kandeláberei.
Nappal meg? Homlokegyenest egy másik évszakba csöppenünk. Márciusi
virágok kelyhe nyílt még tegnapelőtt is. Konganak
a kövér, szagos levegőben a télhez idomított, ide
viszont nem
illő karácsonyi gondolatok, egyszóval úgy nevetséges ez az
idei zord időjárás, ahogy, hisz egy hete sincs,
hogy könnyű kabátkában, nagy lyukakkal megkötött
kardigánban jártuk a temetőt Mindenszentek tájékán, a
friss virágok bódító szaga a tavaszt idézte, és az
alkonyat után világító sok ezernyi
gyertya gyermekujjnyi lángocskája mind a tiszta égre
mutatott, egyenesen fölfelé, mert az őszi huzat sem
tette tiszteletét a sírok között, nem lobogtatta
meg a mécseseket, inkább a városon kívül maradt, dohogva,
nagykabátja gallérjába húzva kékeres nyakát, és azóta
is várja a lapályos, vizenyős ligetek mélyén, hogy eljöjjön
végre az ő
ideje, mikor fagyos kutyafalkáját végre-valahára rászabadíthatja
a vidékre és kemény mínuszokkal megugathatják ezt
a túl érzelmesre, túl illatosra és túl tavasziasra
sikerült léha novembert.
A tél hűse vár. Ráér.
Unottan gyújt csibukjára.
Emitt még fecsegő kedv járja.
Eleven a világ képe, felcsillan még itt-ott a szüreti jókedv,
aztán elhal.
Egy-egy pillanatra megállít bennünket a világjárvány
jelensége, hemzsegnek a gyászjelentések a hirdetőtáblákon.
Néztem nagyot, a kórházi pék előtti fa törzse ki sem látszott
a sok fekete keretes fényképes hirdetéstől, amelyeken szomorú
szöveggel búcsúztak az ellépdelő ismerősöktől a hátrahagyottak. Mindenkit meglatol a kór. Senki sem fog kimaradni,
hangzik folyton a szakemberek komor jóslata a rádióból.
Hogy a
testünket van-e okunk félteni, azt nem tudom. Kinek van, kinek már
nincs. Azt hiszem, ez utóbbiak közé sorolok lassan én is. Azt
viszont fájlalnám, ha az idegen szellemiség megenné a lelkeket
is. Van ez a delejes, semmihez sem fogható érzés, amit a nyelvünk
táplál és amiben kiteljesül mindaz, ami a kultúránk, ami
magyar.
Mai hír: már a táncházmozgalmat is kikezdték az
életidegen erők. Istenem, itt tartunk. Egyszerre lehet támadni
mindkét értékrendszert, a nemzetit éppen úgy, ahogy a nemi
önazonosságot. Fakóbb, savószínűbb a mai novemberi nap a
többitől. Itt már a szavak is csak frázisok. Mert nem szavak
kellenek ide, hanem hamarosan, minél előbb tettek. Hogy a vásári
komédiás őszi napjainkkal együtt ez a gyilkos, dekadens eszmeiség is örökre eltakarodjék erről a környékről.
Pk
2021. július 22., csütörtök
Pósa Károly: UN MONDU BELLU
![]() |
| festményem |
Mit
mondjak? A Mágusok kora lejárt. Nincs immáron tüzes istencsoda. A szó egyre
halványuló, semmitmondó. Toporzékol a világ: eddig égbe nyílt, most föld alá
visz a hágcsó. A pohárnyi tejben alélt pincebogár kapál, kábult a szív, s a rőt tarlón mára szögesdrót törvény írja, hogy a nyakba
harapni, véres flekket hagyni a verőérnél muszáj. Ott
szívandó, ahol a bőr a legvékonyabb.
Örüljön, örüljön Monsieur Drakula!
A kacagástól megőrült színház bérletes közönsége közben jegyet váltott. A társulat kimunkálatlan tökéllyel adja a hülyét, a dramaturgiai fordulatok kiszámíthatóak. Néhány bohóc keresi a helyét. S csak az, aki a messzi univerzum minden szögletét kikutatta, mondja halkan az aranyat vasnak. A szétfolyó mezőnek kátrány a szaga, a sziksós tengernek por tarajos a habja. Lássák mind, éjjeli álmukban, akiknek szemeik vagynak.
2021. június 2., szerda
KORUNK HŐSE(I)
![]() |
| rajzom - Hír TV, Troll, 2021.05.21. |
– Leonyid Iljics! Van önnek valamiféle hobbija, gyűjtőszenvedélye?
– Nos, igen. Megmondom őszintén, legjobban a magamról szóló vicceket szeretem, azokat gyűjtöm.
– És mennyi van?
– Hat gulággal.
A demens, kommunista Brezsnyevvel indítva a szöveget egy másik, nagyságrendekkel különb orosszal folytatom. Tőle kölcsönöztem az írásom címét.
Szegény Mihail Jurjevics! Éppen 180 éve,
1840-ben adták ki azonos című regényét, és ekkor még álmában sem gondolhatta,
hogy a 20. században, pláne a 21-ben már keresve sem lehet majd találni
erőteljesebb párhuzamot a kor szabadelvű embere, és a 19. század lermontovi
főhőse között! A könyv születésekor Pecsorinból csak egy volt. Mára? Az egész
megkergült világban nyüzsögnek az önmaguknak ellentmondó figurák. Telis-tele
vagyunk Pecsorinokkal, mindent tagadó, minden normalitást elvető, és mindentől
megcsömörlött, csakis magukba szerelmes, kvázi hősökkel.
Korunk hőse, a negatív Pecsorin nem mesél
viccet.
Ha lenne a múltból ittragadt, diktatórikus
gulág, akkor sem kerülne oda. Van helyette másmilyen, a jelenünk kárhozatának a
gulágja. Naponta szembesülni vele: demokratikusnak, szabadelvűnek hazudott
gulág. És korunk hőse egy ideje már ott van. Oda zárta magát, vicc nélkül,
önként – ha nem is dalolva – de szép csöndben meghunyászkodva, mert korunk hőse
önmaga sem egyéb, csupán egy silány, halkan elrebegett, tétova vicc.
Tartalmatlan, sületlen, poéntalan. A mostani Pecsorinok lénye pedig egy
paródia. Torz tükörképei, ellenpontozásai ők mindannak, ami miatt megérné
létezni.
Korunk hőse gyáva, és mindemellett
óvatosan számító. Ő az örök helyezkedő.
Korunk hősének egyetlen vigasza, hogy
nincs egymaga. Egy rakás hozzá hasonló, az olcsó viccek kategóriájába illő
társa van. Ez egy Pecsorin-tenyészet, ha úgy tetszik. Valójában a jelen idők
hérosza pont emiatt csinálja, amit, ahogy éppen emiatt szokott megnyilatkozni
is. Általában nem hangosan, látványosan. Hanem csak úgy, szőrmentén. Közösségi
oldalak virtuális lápvilágában biztonságos pofontávolságon túl, kommentekben,
néha név nélkül.
Ahová a nevét is adja, az a petíció.
Vonzódik a petícióhoz! Ez az ő műfaja! Hisz már félszáz aláírónál is elvegyül a
személye. Valahová tartozni szeret. Ezért feszít köztük, mint döglégy a ganajos
talicskán. Jó eséllyel a rosseb se studírozza majd végig, ki mindenki írt alá
valamikor, valami homályos ügyért, valamilyen tiltakozást. De a tudat, kérem
szépen, a tudat! – az önnönmagáról vélt pazar énképéhez korunk hősének a
listákon való aligha számonkérhető, felelősségmentes szereplés úgy hiányzik,
mint tanyáról a villany.
Itt van példának okáért a legutóbbi
eset. Nem térnék ki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE)
körül kialakult ribillióra, mert teljesen fölösleges újból és újból a már leírt
történésekről számot adni. Tudniillik a kezdetektől világos, a lőtéri
kutyát sem érdeklik a tények. És ami a legszebb: a megindított, zajló
átalakulásnak, és az erről szóló információk igazságtartalmának az egész
magyarországi színházi szakmát illetően is aligha van félszáznál több
avatottja. Olyanokról lenne szó, akik valóban tudják, értik, átlátják az okokat
és okozatokat, mi folyik a SZFE berkeiben. A többiek? Lila dunsztjuk sincs az
egészről. Csak a politikai motiváció itt – a bulika meg amott. Korosztálya
válogatja. A most gerjesztett műbalhé szabadelvű olvasata annyi sebből vérzik,
hogy már mentőautót is kár lenne hívni miatta.
Ha netán valakinek kétségei voltak az
SZFE-vel kapcsolatban, a vonyításra dresszírozott politikai-közéleti sakálkórus
megjelenése után lehet valami fogalma arról, mire megy ki a játék. A
hazai héroszainkon már meg sem kell lepődni. Az, hogy az Újvidéki Művészeti
Akadémia sebbel-lobbal riadóztatott hősei is odaálltak a brekegők közé, csak
megint annak a bizonyítéka, hogy Vidnyánszky valamit nagyon jól csinál.
Itt érdemes kijelenteni: hatalmas
tisztelet mindazoknak, akik a délvidéki (meg a magyarországi) művészvilághoz
tartozóként, alkotóként, művészként nem írták alá a kvázi SZFE-t támogató
mocskos politikai projektet.
Ehhez kell ma bátorság.
Ez a kurázsi, csöppet sem tisztelt
Pecsorinok!
Miről regéltek ti? Független színház,
ugye? Persze, persze. Nem is néztek bennünket hülyének. Á, dehogy.
Kétségkívül ti vagytok az egyik
legemocionálisabb foglalkozás képviselői. Azzal sincs gond egy szál sem, ha politizáltok.
Azzal már vitába szállnék, helyesen politizál-e a színházatok. Jó-e a
nemzetnek, ha a nézőközönséget, a komplett társadalmat, az egész országot
folyamatosan provokáljátok, ha nemzet- és életellenes dolgaitokkal nem
hagyjátok békén az embereket. Ti odáig fejlesztettétek a társadalmi kritikát,
hogy már a hullámvasúton fölfelé is sivalkodtok. Jogotok van hozzá. Mindössze
azt nem veszitek észre – ti, korunk hősei –, hogy a nektek kedves, de
rémületesre kaszabolt pofájú, kifordult belű, belterjességtől szagló
világotokon kívül is van élet, vannak, akik sem az általatok képviselt beteg
létszemléletből, sem a titeket naponta meg-megsarkantyúzó politikai elemek
akaratából nem kérnek. Nem kérünk. Elege van immáron a nagy többségnek.
Ilyetén: végsősoron belőletek sem kérünk. Sokan vagyunk így ezzel. Reménykeltő,
hogy tőletek még mindig többen, noha az is biztos: tinektek egy ellenvélemény
is túlontúl sok. Egyetlen másmilyen álláspont is zavarba ejt benneteket, mert
Pecsorinként viselkedtek mindennel és mindenkivel szemben, ami nem ti vagytok.
Ezért van, hogy szünet nélkül, izzón
hirdetitek a szátokba adott ideológiai maszlagot. A szabadelvűségetek pedig már
régtől nem az, köszönőviszonyban sincs a liberális értékrend hajdani, egykoron
tisztelet ébresztő szemléletével: ti, a kirekesztés bajnokai, a náci és/vagy
kommunista technológiát alkalmazzátok. Évtizedek óta azt játsszátok, csakis ti,
Pecsorinok és a hasonszőrűek lehettek a szabadság, a progresszió, a demokrácia
meg egy csomó más pozitív tartalom letéteményesei. Aki ezt a rózsaszínű, hamis
dogmátokat megkérdőjelezi, netán nem hajlandó idomulni a falkátok
narratívájához, az menten istenkáromlónak minősítitek, mert hát ugye, ha Isten
nincs, ti szívesen eljátsszátok az ő szerepét is.
S míg ebben a szerepben tetszelegtek, a
művészetbe gyömöszölt politikátokkal hitbizományként trükközve, észre sem
veszitek, hogy amit műveltek, az már se nem progresszió, se nem demokrácia, se
nem a megélt emberi szabadság, hanem a lábszagú vakhit. A fanatizmus, a bigott
liberalizmus elviselhetetlen kényszere.
Amit személy szerint nagyon is sajnálok,
mert nemzeti liberális lévén én még szerettem volna kicsit egy emberi léptékű,
emberhez méltó, valódi, értékelvű liberális demokráciában élni.
De ti, Pecsorinok – ezt is elkúrtátok.
Pk
Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2020.12.09-én.















