KÉT EMBER

 

Ha egyszer megkérnének, mondjam el miként láttam a XX. századot, ahelyett, hogy beszélnék, felmutatnám ezeket a fotókat.

Alaposan nézzék meg a portrékat.

Elsőre úgy tűnhet, egy valakit ábrázolnak, de ha tüzetesebben vizsgálódunk, kitűnik, két személy fényképét látjuk.

Két férfi.

A vonásaik szinte ugyanazok.

Egyívásúak. Akár édestestvérek is lehetnének.

Közös bennük az átható tekintetük, az a mélyen emberi derű, ami a legerősebb lelkek önkívületi szabadságával ragyog ránk. Továbbá az is közös bennük, hogy mindketten az elmúlt évszázad első felében születtek és közös a végzetük is: nagyjából egy időben vesztek oda.

Gyanítom, az ő portréja a kevésbé ismert. Vele kezdem inkább.

A sapkás fiatalember Ljubo Čupić. A szülei kivándoroltak, így 1913-ban ő már az Egyesült Államokban született, de később visszaköltözött ősei hazájába, Montenegróba. A jogi egyetemet Belgrádban végezte el.

Miután Mussolini olasz csapatai lerohanták Montenegrót, jó hazafiként 1941-ben belépett az illegális antifasiszta mozgalomba. Čupić a kommunista párt tagjaként egy helyi partizán alakulatban harcolt a megszálló olasz és a csetnik erők ellen. 1942 áprilisában fogságba esett. Egy hónapig kínozták a börtönben, mégsem tudták megtörni. Láncra verve vitték a vesztőhelyre.

A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.

Čupić mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.   

A közismertebb fénykép egy spanyol papot örökít meg.

Martín Martínez Pascual gyermekkora óta készült a hivatására. Galamblelkű fiatalember volt, akit a spanyol polgárháború nyitányakor, 1936-ban szenteltek pappá. A köztársaságiaknak nevezett kommunista fegyveresek egyházi emberek – papok és apácák – ezreit gyilkolták le módszeresen. Pascual atya a szülőfaluja melletti barlangokban bujkált, ám amikor megtudta, hogy a miatta érkező baloldali milicisták letartóztatták az édesapját, feladta magát: a biztos halált választotta. Utolsó óráiban megáldotta rabtársait és fennhangon megbocsátott a gyilkosainak.

A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.

Pascual atya mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.

Két ember. Különbözőek és mégsem. Két végletesen eltérő és mégis hasonló, szélsőséges ideológai veszejtette el őket. A montenegrói partizán és a spanyol pap a XX. század áldozatai.

A napi politika híreit olvasva mindig rájuk gondolok.

Emlékük legyen áldott!

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon...

MAJÁLIS ELŐTTI KOMMENTÁR

 

„Bárcsak hideg volnál, vagy forró!

Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg:

kiköplek a számból.” (Jel 3,15–16)

Aki ismer, valószínűleg tudja, hogy tőlem jobban kevesen utálják a kommunistákat. 

Megvetem a még napjainkban is Titoért sóhajtozókat, a Che Guevara mítoszától megkergülteket, a szélsőbaloldali eszméket vallókat. A történelem szemétdombján van a helyük, a gyilkos ideológiájukkal együtt. Amikor ezzel valaki nincs tisztában, azt elnéző jóindulattal föl kell világosítani. De ha igen, és mégis – vállaltan, a már emlegetett történelmi trágyadombon feszít a sarló-kalapácsos szimbólummal, vagy az ötágú csillaggal –, azzal nem kell szóba állni. Pláne vitatkozni. Normális ember szarra nem üt.
Ám ha a szabad véleménynyilvánítás ürügyén netán mégis szólni mer az ilyen – esetleg van pofája magyarázni a sok rémséget, mentegetni a nyilvánvaló gaztetteket – nagy ívben ki kell kerülni. Tartom magamat Esterházy híres bonmot-jához: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”

Ahogy a náci bűnökre, úgy a kommunista bűnökre sincs igazolás. Nincs magyarázkodás. Nincs bocsánat. Gazemberekkel nem tárgyalni kell, hanem kirekeszteni őket. Kreténkaranténba velük.

Nem véletlenül hosszabb kicsit a tisztázó expozé. Közeleg a majális, vagyis május elseje, s mint a „nemzetközi nőnap” idején, úgy a „munka ünnepét” megelőzően is ajánlott világosan fogalmazva helyére rakni bizonyos dolgokat. 

Elvégre az elsejei „ünnep” már a nevében is hazug, hisz gyakorlatilag mindenről szól, csak éppen a munkáról – nem. Hiába adta ki 1955-ben XII. Piusz pápa enciklikájában, hogy május 1. immáron „József, a munkás” ünnepe is egyben, tehát viszonylag friss szakrális tartalommal bíró jegyzett nappá vált: joggal hiszem, Jézus nevelőapja nagyot nézne, ha látná, miként emlékeznek meg a hívők és az ateisták a „munkások védőszentjének” jeles napjáról. 

Hosszú-hosszú ideje inkább amolyan dínomdánomként él a köztudatban, majdnem mindenütt „pihenésnek” mondott tivornya az egész. Nincs ezzel semmi bajom. Akárkire ráfér egy kis kempingezés, a jó társaság, a bográcsozás. Aki megteheti, egy-egy alkalommal a strapás mindennapokból kilépve – hadd szórakozzon lazábban!

Végtére a május eleje egyfajta pogány tavaszváró ünnep is volt, a hagyomány ilyetén – modernebb tartalmakkal bővülve ugyan – de manapság sem szól egyébről, mint az evésről-ivásról.

Rendben. Csak akkor hagyjuk a mesét.

A még ma is unos-untalan hangoztatott legendagyártást. 

Tudniillik ezt a májusi dátumot, a magát baloldalnak nevező (valójában identitását vesztett) erők minden évben előszeretettel sajátítják ki fakult önképük igazolására. Ilyentájt emlegetik a chikagoi munkásokat, a kizsákmányolást, meg a szegény sztrájkolókat, akik életükkel fizettek a gonosz kapitalisták elleni harcban. 1886-ban Chicagoban emlékezetes fegyverhasználata volt az amerikai rendőrségnek a tüntető munkások ellen. Két nap alatt tizenhat embert lőttek le, és a bíróságok utána négy anarchista csirkefogót ítéltek halálra. Jó. Nézzük a tényeket.

Eltekintve attól, hogy az akkor sztrájkolók megfékezése – hangsúlyozom, mai fölfogás szerint! – erőszakos, durva akciónak tűnik, meg kell jegyeznem, hogy a kor vonatkozó protokollja szerint teljesen megszokottnak számított.

Az első világháború előtt – pláne alatt – a rendőrségi, csendőrségi, kivezényelt katonai fegyverhasználat tüntető tömeg ellen bevett gyakorlat volt. Nem is számított "igazi" tüntetésnek az, ahol legalább pár halott nem maradt vérbe fagyva a kövezeten. Megjegyzendő: sehol és sosem a felsőtestre lőttek, hanem a lábra céloztak. (Nem úgy, mint ránk, 2006 őszén az Astoriánál, azon az emlékezetes nagygyűlésen, ahol direkt fejmagasságban süvítettek az azonosító szám nélküli pribékek lövedékei.) 

Akkoriban nem alkalmaztak könnygázt, noha az első könnygázt, a bróm ecet-észtert, illetve a klór-, és bróm acetont a francia csendőrség már 1898-ban használatba vette, de istenigazából majd csak a harmincas évek nagy világválságának az idején terjed el a rendőrségi kelléktárban.

Ekkoriban a tömegoszlatás alapvetően kardlappal, puskatussal, lovasrohammal történt – ez utóbbi módszert szaknyelven taposásnak hívják.

Ha pedig mindezen sztenderdek közül választva, alkalmazva nem volt meggyőző a karhatalom tiltása: ab ovo, rutinszerűen jött a sortűz.

Ne beszéljünk most, felejtsük el a harmadik világot, a cári Oroszországot, meg Kínát, ahol akkor is lőttek a prolikra, ha nem kellett volna. A fejlett nyugati társadalmakban is ez volt a gyakorlat. Az 1900-as évek elején a német császári karhatalom több kommunista megmozdulást sortűzzel oszlatott fel, és senki nem akadt ki rajta, nem balhézott miatta. Ezzel párhuzamosan a brit hadsereg és rendőrség Írországban napi szinten irtotta a szeparatistákat: ennek „eredményeként” 1920-21-ben közel száz tüntetőt lőttek agyon.

Franciaországban 1904-ben, aztán meg 1908-ban is sortűz dörren Párizs utcáin. Tucatnyi halottal. Nem volt ez alól kivétel az osztrák-magyar csendőrség sem. Számos aratósztrájk és proletár handabanda zárult úgy, hogy a puska tett pontot az ügy végére. Nálunk, meg odaát Magyarországon sem közismert, hogy például a szlovák nacionalisták kedvenc vesszőparipája a magyar csendőrség csernovai fellépése. Történt pediglen 1907-ben, hogy a Hlinka mellett tüntető népre lőttek a csendőrök. A szlovák történetírás szereti túlhangsúlyozni, kidomborítani hogy a rohadék magyarok mit műveltek.

Azt természetesen "nagyvonalúan" elfelejtik hozzátenni, hogy a tüzet vezénylő csendőrparancsnok és a csendőrök túlnyomó többsége is szintén szlovák volt...

Más volt akkoriban az eljárás, mert a történelem kereke is másként forgott.  
Nem árt ha számításba vesszük: éppen az első világháború idejét írták. A tárgyalóasztalon pecsét üttetett ugyan a Nagy Háborút lezáró békére, de valójában mindenütt folytatódott a harc. Igaz, kicsit másmilyen formában. A felek újrapozicionálták magukat, ahogy ilyenkor már szokás.

Folyt a véres lengyel-szovjet háború. Erdélyben a románok kegyetlenkedtek a magyarokkal, Besszarábiában meg az ukránokkal, és a zsidókkal. Éppen zajlott a nagy örmény holokauszt Törökországban, mintegy másfél millió ártatlan áldozattal. Oroszországban pokoli polgárháború dúlt. Szokásukhoz híven a britek mint a nyulakat lődözték az ír nacionalistákat. Olaszországban sem volt nyugalom, tömegtüntetéseken folyt a vér az utcákon. Sziléziában, Litvániában a német szabadcsapatok gerillaháborút vívtak, míg a Ruhr-vidéken a francia megszállók naponta ölték és lőtték halomra a német polgárokat...

A “dicső” Tanácsköztársaság – 1919 március 21. – augusztus 1. – bő négy hónapja alatt a kommunisták több áldozatot (proletárt, parasztot és értelmiségit) gyilkoltak meg, mint amennyi kivégzett ember  volt az 1848-as forradalomtól a Horthy korszak végéig. 

Írd és mondd: alig száz nap alatt a kommunisták terrorja megugrott egy évszázadnyi magyar szenvedéstörténetet! És akkor nagyvonalúan hagyjuk mit műveltek 1948-tól a rendszerváltásig, beleértve az '56-ot követő megtorlásokat. 

Csak a miheztartás végett. Hogy legyen mit jól észben tartanunk, amikor félművelt egyének a kempingasztalnál nemzetköziségről, mozgalmakról, meg az igazságról nosztalgiával beszélnek nekünk.

LIBERÁLIS CASTRONÓMIA

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 29-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Karikatúrám

 

Különösebb bizonyítást nem igényel az axióma: a XX. század dobogós helyen áll az emberi szenvedéstörténet véráztatta arénájában. Soha ilyen iszonyatos kor nem volt! Két gyilkos diktatúra, két világháború – majdnem szó szerint – holtversenyben ölte a tömegeket. Az ideológiák nyomán százmilliós hullahegyek maradtak. 1945 után sem állt le a halálgyár, noha Fukuyama úr szerint a történelem tulajdonképpen véget is ért, virágozni kezdett minden virág. Agyonszerették érte, akiknek érdekeivel egybecsengett ennek a fölényes, aranyszájú filozófusnak a tévképzete. Be is rendezkedtek az öröklétre.  Olyan pökhendiek voltak, mint az NDK kommunista pártfőtitkára, mikor 1987-ben azt találta mondani: „Bármit is beszélnek az ökrök és a szamarak, a Fal még száz évig megmarad”. Nem lett igaza Erich Honecker elvtársnak. Két év múlva a fallal együtt dőlt a rendszere is. Még nagyon elevenen él bennem az az idő. Ahogy Milosevity országlását se kívánom vissza. A történelem dögkútjába kerültek, a most agonizáló szabadelvű ideológiai rendszerrel együtt.
Pedig a közelmúltig e mákonyos eszmeiség igehirdető hóhérainak állt a zászló. El is bízták magukat. Már azt hitték sikerül nekik a körmönfont, PC (politikailag korrupt) liberális demokrácia álcájába szuszakolni a társadalmakat. Abba a végtelenül káros és romboló szabadelvű ideológia zsákutcába kormányozni a világot, amiből se visszafordulni, se rükvercelni többé nem lehet. Ahol se Isten, se ember; se a nemzet se a család fogalmát nem szükséges tisztelni. Hál’istennek nem így történt. Mind többek szeméről hull le a hályog. Népek, országok, pártos és pártonkívüli szavazópolgárok döbbennek rá a tűrhetetlenül hamis világképet pampogók hitványságára. Pokolba a vazelintől csöpögő ideológiákkal! Ahogy a szivárványos politikai kígyónyelvet beszélőkből, úgy a kettős mérce alkalmazásából is elegük van az egyszerű embereknek. A mainstream által sarkantyúzott média egyszerűen hazudik. A legújabb példa is igazolja mennyire hiteltelen, mennyire fals az eddig sulykolt összes tézisük.
Megmurdelt a Comandante.
Comedia finita est. Helyes, éppen ideje volt már. Cuba libre – Fidel muerte.
Ahová kerül, ott az égő szivart nem a szájába fogják dugni. Aztán mehet a fortyogó levesbe, a többi gazember mellé. Igazi vegyesfölvágott lesz a társasága: II. Lipót belga királyról Idi Amin Dada úgyis régen leszopogatta a húst, Pol Potból pipisalátát készített Ceausescu, Kádár János térden fölül már meg sincs. Sztálin bajszát combkefének használja Mao Ce-tung, s a kumroveci embermészáros Titóból amit meghagytak a  kukacok, abból Jaruzelski tábornok próbál várat csinálni.
Viszont undorító, fölháborító, égbe kiáltó az a gyalázat, ahogyan a sok hipokrita picsogva maszatolni kezdte a valóságot.
„Castro emberek, családok és népe sorsát változtatta meg, óriási hatását pedig a történelem fogja feljegyezni és megítélni.” – szólt szombati közleményében Barack Obama leköszönő amerikai elnök. Mondja Mr. President: nem lehetne ilyen nagyvonalúan elegáns, szappannal gargalizált torkú nyilatkozatot rittyenteni például Szaddam Husszein életművét illetően is? Vagy mi lenne, ha Castro neve helyére Adolf Hitler kerülne? Dettó elmondható róla is, hogy „emberek, családok és népek sorsát változtatta meg”, valamint „óriási hatásához” sem férhet kétség. Vajon őneki is kijárna ez a megértőbb, engedékenyebb, már-már sztoikus bölcseleti kategóriába illő summázat?
A kék páviánok alfa hímje – Jean-Claude Juncker úr – szerint is „Castro örökségét a történelem fogja megítélni”. Lehet. Én csak azt tudom, hogy Juncker ökörségének a megítéléséhez nem kell a jövőre várni. Az már most köztudott.
Castro a múlt góleme. Akik a sötét figurájából csak a nagyságot látják, s mivel sosem éltek diktatúrában, áhítoznak fölnőni Castro személyéhez. Az amerikai banya addig erőlködött, míg belavírozta magát a politikai hullaházba. Most azt remélem, hogy ha a labancoknak netán addig megjön az eszük, akkor jövőre Mürkül szultána is suhanhat seprűn ugyanoda. Aki ugyanis egy tömeggyilkos, egy diktátor előtt azzal az érvvel hajt fejet, hogy bezzeg voltak érdemei, sok jót tett, szerette a nép, az gondoljon arra, hogy egy bécsi piktorért is odavoltak a németek, und viele andere menschen, és nem mellesleg az ő ötlete volt az autópálya-építés. Nem kéne megszavazni neki valami csecse fityegő, posztumusz kitüntetést? Csak kérdezem.
Az ilyen erkölcsileg züllött véleményvezéreknek úgyis mindegy hogy Castronak van szakálla, vagy az Eurovíziós énekesnőknek.
Ugyanis ha liberális demokraták vagyunk, akkor tudjuk, hogy a jó ügyet szolgáljuk, mert aki számít, az velünk van: a letagadott pénzügyi háttérhatalom médiástul; Soros Gyuri bá Nyitott Társadalmastul, Orrvég Alapostul; a zöldek és a neokonok; a fegyvergyárak meg a hippik; a CIA, CNN, a Coca- a Pepsi-Colával; a soft-power együtt a hard-powerral; a vegetariánusok a paleósokkal; a Jehova Tanúi Hitgyülistül; a melegek a kihűltekkel; a transzneműek a transzatlantistákkal; Merkel-Schulz-Juncker, Athos-Porthos-Aramis; Obama, D’Artagnan; Cicciolina & Milady Clintonné; Ferenc pápa és az Ajatollah; a ’68-asok az alig százasokkal; a titkon pedofil Cohn-Bendit a titkon pedagógus Joó-Horti Líviával; az Európa parlament a mongol Nagy Népi Hurállal, a régi párizsi lázadó barmok a legújabb párizsi lázadó barmokkal; a kukaborogatók a kukába valókkal; a tudjukkik és a nemtudjukkik; a világ proletárjai a komprádor burzsoáziával; Brüsszel Bukaresttel, az álmenekültek az áldozataikkal; New York Tiranával; Stocholm Bamakóstul, Berlin Ankarástul; az UFÓ-k és a hosszútávúfók, Tamás bátya a kunyhójával, Ali Baba negyven rablójával, Népszava a Szabad Magyar Szóval, az Első Nyilvánosház a Második Nyilvánosházzal, Otelló Bánk bánnal, Rómeó Júliával, Gyurcsány Ferenc meg Vadai Ágnessel.
Egyszóval – MINDENKI!
Kivéve a nácikat. Persze, mi mondjuk meg ki a náci.
Ha az a demokrácia, hogy bűnös és bűnös között relativizálni szabad gaztetteket, akkor én nem kérek a demokráciából. Nem egyformán tekinthető áldozatnak, akit ’44 elején a Dunába, vagy ’44 végén a Tiszába a lőttek bele? Nem mindegy hogy horogkeresztes vagy sarló-kalapácsos volt-e a hóhérok karszalagja? Tán a rakásra lődözötteknek nem egyforma piros volt a vérük? Esetleg a mártírok szenvedése és halála sem egyenrangú? Emezeket finomabban lőtték fejbe, kesztyűs kézzel verték agyon? Hát ki az, aki jogot formálhat arra, hogy sorrendiség alapján privilegizáljon a vértanúk között?! Akinek verdiktje nyomán a halálosztó rendszerek bűnei viszonylagossá válhatnak?!
Nem veszik észre: ahogy árnyalják, úgy nyalják a diktátort.  A világ vezető urai egymás szájából veszik ki a sajnálkozó formulákat. Ennyi hitelét vesztett vernyákolót!
A legvigasztalanabb mégis Ferenc pápa. Őszentsége maga alá került, az ateista birkája miatt.

                                                                       Pósa Károly

EGY MÁS SZEMÉTBEN

Proli, 2016.

Tartok tőle, hogy bár nincsenek lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt bejelenteném.

Csak nagykorúaknak szánom.

Figyelem!

Szilvási Lajost olvastam.

(Nehéz volt... Most jobb egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)

Ennyi.

Szilvási-regény utoljára vagy harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!) játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban. Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.

Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a konyhaasztalon maradt. Egymás szemében. Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az önvallomásba. A Némát, ami – milyen meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed, szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.

És ahogy rágtam át magamat Attila és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több, elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni. Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem az.

1975-ben játszódik a történet. Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized mekkora változásokkal járt!

Például ilyenekkel, nézem a cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott, mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem, hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba, szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy rossz az, ahogy. Ez az egyik.

A másik gyöngyszem: „Az egész kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms, internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a kubai elvtársaktól…

És így, sorolhatnám. Háromszáz oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút. A „szocialista szellem vasútja.”

Beleültem egy pár napra, jókat ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve tekinthessenek vissza a múltra.

Nekünk tán igen. Csak a nagy nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.

Pósa Károly