MAJÁLIS ELŐTTI KOMMENTÁR

 

„Bárcsak hideg volnál, vagy forró!

Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg:

kiköplek a számból.” (Jel 3,15–16)

Aki ismer, valószínűleg tudja, hogy tőlem jobban kevesen utálják a kommunistákat. 

Megvetem a még napjainkban is Titoért sóhajtozókat, a Che Guevara mítoszától megkergülteket, a szélsőbaloldali eszméket vallókat. A történelem szemétdombján van a helyük, a gyilkos ideológiájukkal együtt. Amikor ezzel valaki nincs tisztában, azt elnéző jóindulattal föl kell világosítani. De ha igen, és mégis – vállaltan, a már emlegetett történelmi trágyadombon feszít a sarló-kalapácsos szimbólummal, vagy az ötágú csillaggal –, azzal nem kell szóba állni. Pláne vitatkozni. Normális ember szarra nem üt.
Ám ha a szabad véleménynyilvánítás ürügyén netán mégis szólni mer az ilyen – esetleg van pofája magyarázni a sok rémséget, mentegetni a nyilvánvaló gaztetteket – nagy ívben ki kell kerülni. Tartom magamat Esterházy híres bonmot-jához: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”

Ahogy a náci bűnökre, úgy a kommunista bűnökre sincs igazolás. Nincs magyarázkodás. Nincs bocsánat. Gazemberekkel nem tárgyalni kell, hanem kirekeszteni őket. Kreténkaranténba velük.

Nem véletlenül hosszabb kicsit a tisztázó expozé. Közeleg a majális, vagyis május elseje, s mint a „nemzetközi nőnap” idején, úgy a „munka ünnepét” megelőzően is ajánlott világosan fogalmazva helyére rakni bizonyos dolgokat. 

Elvégre az elsejei „ünnep” már a nevében is hazug, hisz gyakorlatilag mindenről szól, csak éppen a munkáról – nem. Hiába adta ki 1955-ben XII. Piusz pápa enciklikájában, hogy május 1. immáron „József, a munkás” ünnepe is egyben, tehát viszonylag friss szakrális tartalommal bíró jegyzett nappá vált: joggal hiszem, Jézus nevelőapja nagyot nézne, ha látná, miként emlékeznek meg a hívők és az ateisták a „munkások védőszentjének” jeles napjáról. 

Hosszú-hosszú ideje inkább amolyan dínomdánomként él a köztudatban, majdnem mindenütt „pihenésnek” mondott tivornya az egész. Nincs ezzel semmi bajom. Akárkire ráfér egy kis kempingezés, a jó társaság, a bográcsozás. Aki megteheti, egy-egy alkalommal a strapás mindennapokból kilépve – hadd szórakozzon lazábban!

Végtére a május eleje egyfajta pogány tavaszváró ünnep is volt, a hagyomány ilyetén – modernebb tartalmakkal bővülve ugyan – de manapság sem szól egyébről, mint az evésről-ivásról.

Rendben. Csak akkor hagyjuk a mesét.

A még ma is unos-untalan hangoztatott legendagyártást. 

Tudniillik ezt a májusi dátumot, a magát baloldalnak nevező (valójában identitását vesztett) erők minden évben előszeretettel sajátítják ki fakult önképük igazolására. Ilyentájt emlegetik a chikagoi munkásokat, a kizsákmányolást, meg a szegény sztrájkolókat, akik életükkel fizettek a gonosz kapitalisták elleni harcban. 1886-ban Chicagoban emlékezetes fegyverhasználata volt az amerikai rendőrségnek a tüntető munkások ellen. Két nap alatt tizenhat embert lőttek le, és a bíróságok utána négy anarchista csirkefogót ítéltek halálra. Jó. Nézzük a tényeket.

Eltekintve attól, hogy az akkor sztrájkolók megfékezése – hangsúlyozom, mai fölfogás szerint! – erőszakos, durva akciónak tűnik, meg kell jegyeznem, hogy a kor vonatkozó protokollja szerint teljesen megszokottnak számított.

Az első világháború előtt – pláne alatt – a rendőrségi, csendőrségi, kivezényelt katonai fegyverhasználat tüntető tömeg ellen bevett gyakorlat volt. Nem is számított "igazi" tüntetésnek az, ahol legalább pár halott nem maradt vérbe fagyva a kövezeten. Megjegyzendő: sehol és sosem a felsőtestre lőttek, hanem a lábra céloztak. (Nem úgy, mint ránk, 2006 őszén az Astoriánál, azon az emlékezetes nagygyűlésen, ahol direkt fejmagasságban süvítettek az azonosító szám nélküli pribékek lövedékei.) 

Akkoriban nem alkalmaztak könnygázt, noha az első könnygázt, a bróm ecet-észtert, illetve a klór-, és bróm acetont a francia csendőrség már 1898-ban használatba vette, de istenigazából majd csak a harmincas évek nagy világválságának az idején terjed el a rendőrségi kelléktárban.

Ekkoriban a tömegoszlatás alapvetően kardlappal, puskatussal, lovasrohammal történt – ez utóbbi módszert szaknyelven taposásnak hívják.

Ha pedig mindezen sztenderdek közül választva, alkalmazva nem volt meggyőző a karhatalom tiltása: ab ovo, rutinszerűen jött a sortűz.

Ne beszéljünk most, felejtsük el a harmadik világot, a cári Oroszországot, meg Kínát, ahol akkor is lőttek a prolikra, ha nem kellett volna. A fejlett nyugati társadalmakban is ez volt a gyakorlat. Az 1900-as évek elején a német császári karhatalom több kommunista megmozdulást sortűzzel oszlatott fel, és senki nem akadt ki rajta, nem balhézott miatta. Ezzel párhuzamosan a brit hadsereg és rendőrség Írországban napi szinten irtotta a szeparatistákat: ennek „eredményeként” 1920-21-ben közel száz tüntetőt lőttek agyon.

Franciaországban 1904-ben, aztán meg 1908-ban is sortűz dörren Párizs utcáin. Tucatnyi halottal. Nem volt ez alól kivétel az osztrák-magyar csendőrség sem. Számos aratósztrájk és proletár handabanda zárult úgy, hogy a puska tett pontot az ügy végére. Nálunk, meg odaát Magyarországon sem közismert, hogy például a szlovák nacionalisták kedvenc vesszőparipája a magyar csendőrség csernovai fellépése. Történt pediglen 1907-ben, hogy a Hlinka mellett tüntető népre lőttek a csendőrök. A szlovák történetírás szereti túlhangsúlyozni, kidomborítani hogy a rohadék magyarok mit műveltek.

Azt természetesen "nagyvonalúan" elfelejtik hozzátenni, hogy a tüzet vezénylő csendőrparancsnok és a csendőrök túlnyomó többsége is szintén szlovák volt...

Más volt akkoriban az eljárás, mert a történelem kereke is másként forgott.  
Nem árt ha számításba vesszük: éppen az első világháború idejét írták. A tárgyalóasztalon pecsét üttetett ugyan a Nagy Háborút lezáró békére, de valójában mindenütt folytatódott a harc. Igaz, kicsit másmilyen formában. A felek újrapozicionálták magukat, ahogy ilyenkor már szokás.

Folyt a véres lengyel-szovjet háború. Erdélyben a románok kegyetlenkedtek a magyarokkal, Besszarábiában meg az ukránokkal, és a zsidókkal. Éppen zajlott a nagy örmény holokauszt Törökországban, mintegy másfél millió ártatlan áldozattal. Oroszországban pokoli polgárháború dúlt. Szokásukhoz híven a britek mint a nyulakat lődözték az ír nacionalistákat. Olaszországban sem volt nyugalom, tömegtüntetéseken folyt a vér az utcákon. Sziléziában, Litvániában a német szabadcsapatok gerillaháborút vívtak, míg a Ruhr-vidéken a francia megszállók naponta ölték és lőtték halomra a német polgárokat...

A “dicső” Tanácsköztársaság – 1919 március 21. – augusztus 1. – bő négy hónapja alatt a kommunisták több áldozatot (proletárt, parasztot és értelmiségit) gyilkoltak meg, mint amennyi kivégzett ember  volt az 1848-as forradalomtól a Horthy korszak végéig. 

Írd és mondd: alig száz nap alatt a kommunisták terrorja megugrott egy évszázadnyi magyar szenvedéstörténetet! És akkor nagyvonalúan hagyjuk mit műveltek 1948-tól a rendszerváltásig, beleértve az '56-ot követő megtorlásokat. 

Csak a miheztartás végett. Hogy legyen mit jól észben tartanunk, amikor félművelt egyének a kempingasztalnál nemzetköziségről, mozgalmakról, meg az igazságról nosztalgiával beszélnek nekünk.