MAJÁLIS ELŐTTI KOMMENTÁR

 

„Bárcsak hideg volnál, vagy forró!

Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg:

kiköplek a számból.” (Jel 3,15–16)

Aki ismer, valószínűleg tudja, hogy tőlem jobban kevesen utálják a kommunistákat. 

Megvetem a még napjainkban is Titoért sóhajtozókat, a Che Guevara mítoszától megkergülteket, a szélsőbaloldali eszméket vallókat. A történelem szemétdombján van a helyük, a gyilkos ideológiájukkal együtt. Amikor ezzel valaki nincs tisztában, azt elnéző jóindulattal föl kell világosítani. De ha igen, és mégis – vállaltan, a már emlegetett történelmi trágyadombon feszít a sarló-kalapácsos szimbólummal, vagy az ötágú csillaggal –, azzal nem kell szóba állni. Pláne vitatkozni. Normális ember szarra nem üt.
Ám ha a szabad véleménynyilvánítás ürügyén netán mégis szólni mer az ilyen – esetleg van pofája magyarázni a sok rémséget, mentegetni a nyilvánvaló gaztetteket – nagy ívben ki kell kerülni. Tartom magamat Esterházy híres bonmot-jához: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”

Ahogy a náci bűnökre, úgy a kommunista bűnökre sincs igazolás. Nincs magyarázkodás. Nincs bocsánat. Gazemberekkel nem tárgyalni kell, hanem kirekeszteni őket. Kreténkaranténba velük.

Nem véletlenül hosszabb kicsit a tisztázó expozé. Közeleg a majális, vagyis május elseje, s mint a „nemzetközi nőnap” idején, úgy a „munka ünnepét” megelőzően is ajánlott világosan fogalmazva helyére rakni bizonyos dolgokat. 

Elvégre az elsejei „ünnep” már a nevében is hazug, hisz gyakorlatilag mindenről szól, csak éppen a munkáról – nem. Hiába adta ki 1955-ben XII. Piusz pápa enciklikájában, hogy május 1. immáron „József, a munkás” ünnepe is egyben, tehát viszonylag friss szakrális tartalommal bíró jegyzett nappá vált: joggal hiszem, Jézus nevelőapja nagyot nézne, ha látná, miként emlékeznek meg a hívők és az ateisták a „munkások védőszentjének” jeles napjáról. 

Hosszú-hosszú ideje inkább amolyan dínomdánomként él a köztudatban, majdnem mindenütt „pihenésnek” mondott tivornya az egész. Nincs ezzel semmi bajom. Akárkire ráfér egy kis kempingezés, a jó társaság, a bográcsozás. Aki megteheti, egy-egy alkalommal a strapás mindennapokból kilépve – hadd szórakozzon lazábban!

Végtére a május eleje egyfajta pogány tavaszváró ünnep is volt, a hagyomány ilyetén – modernebb tartalmakkal bővülve ugyan – de manapság sem szól egyébről, mint az evésről-ivásról.

Rendben. Csak akkor hagyjuk a mesét.

A még ma is unos-untalan hangoztatott legendagyártást. 

Tudniillik ezt a májusi dátumot, a magát baloldalnak nevező (valójában identitását vesztett) erők minden évben előszeretettel sajátítják ki fakult önképük igazolására. Ilyentájt emlegetik a chikagoi munkásokat, a kizsákmányolást, meg a szegény sztrájkolókat, akik életükkel fizettek a gonosz kapitalisták elleni harcban. 1886-ban Chicagoban emlékezetes fegyverhasználata volt az amerikai rendőrségnek a tüntető munkások ellen. Két nap alatt tizenhat embert lőttek le, és a bíróságok utána négy anarchista csirkefogót ítéltek halálra. Jó. Nézzük a tényeket.

Eltekintve attól, hogy az akkor sztrájkolók megfékezése – hangsúlyozom, mai fölfogás szerint! – erőszakos, durva akciónak tűnik, meg kell jegyeznem, hogy a kor vonatkozó protokollja szerint teljesen megszokottnak számított.

Az első világháború előtt – pláne alatt – a rendőrségi, csendőrségi, kivezényelt katonai fegyverhasználat tüntető tömeg ellen bevett gyakorlat volt. Nem is számított "igazi" tüntetésnek az, ahol legalább pár halott nem maradt vérbe fagyva a kövezeten. Megjegyzendő: sehol és sosem a felsőtestre lőttek, hanem a lábra céloztak. (Nem úgy, mint ránk, 2006 őszén az Astoriánál, azon az emlékezetes nagygyűlésen, ahol direkt fejmagasságban süvítettek az azonosító szám nélküli pribékek lövedékei.) 

Akkoriban nem alkalmaztak könnygázt, noha az első könnygázt, a bróm ecet-észtert, illetve a klór-, és bróm acetont a francia csendőrség már 1898-ban használatba vette, de istenigazából majd csak a harmincas évek nagy világválságának az idején terjed el a rendőrségi kelléktárban.

Ekkoriban a tömegoszlatás alapvetően kardlappal, puskatussal, lovasrohammal történt – ez utóbbi módszert szaknyelven taposásnak hívják.

Ha pedig mindezen sztenderdek közül választva, alkalmazva nem volt meggyőző a karhatalom tiltása: ab ovo, rutinszerűen jött a sortűz.

Ne beszéljünk most, felejtsük el a harmadik világot, a cári Oroszországot, meg Kínát, ahol akkor is lőttek a prolikra, ha nem kellett volna. A fejlett nyugati társadalmakban is ez volt a gyakorlat. Az 1900-as évek elején a német császári karhatalom több kommunista megmozdulást sortűzzel oszlatott fel, és senki nem akadt ki rajta, nem balhézott miatta. Ezzel párhuzamosan a brit hadsereg és rendőrség Írországban napi szinten irtotta a szeparatistákat: ennek „eredményeként” 1920-21-ben közel száz tüntetőt lőttek agyon.

Franciaországban 1904-ben, aztán meg 1908-ban is sortűz dörren Párizs utcáin. Tucatnyi halottal. Nem volt ez alól kivétel az osztrák-magyar csendőrség sem. Számos aratósztrájk és proletár handabanda zárult úgy, hogy a puska tett pontot az ügy végére. Nálunk, meg odaát Magyarországon sem közismert, hogy például a szlovák nacionalisták kedvenc vesszőparipája a magyar csendőrség csernovai fellépése. Történt pediglen 1907-ben, hogy a Hlinka mellett tüntető népre lőttek a csendőrök. A szlovák történetírás szereti túlhangsúlyozni, kidomborítani hogy a rohadék magyarok mit műveltek.

Azt természetesen "nagyvonalúan" elfelejtik hozzátenni, hogy a tüzet vezénylő csendőrparancsnok és a csendőrök túlnyomó többsége is szintén szlovák volt...

Más volt akkoriban az eljárás, mert a történelem kereke is másként forgott.  
Nem árt ha számításba vesszük: éppen az első világháború idejét írták. A tárgyalóasztalon pecsét üttetett ugyan a Nagy Háborút lezáró békére, de valójában mindenütt folytatódott a harc. Igaz, kicsit másmilyen formában. A felek újrapozicionálták magukat, ahogy ilyenkor már szokás.

Folyt a véres lengyel-szovjet háború. Erdélyben a románok kegyetlenkedtek a magyarokkal, Besszarábiában meg az ukránokkal, és a zsidókkal. Éppen zajlott a nagy örmény holokauszt Törökországban, mintegy másfél millió ártatlan áldozattal. Oroszországban pokoli polgárháború dúlt. Szokásukhoz híven a britek mint a nyulakat lődözték az ír nacionalistákat. Olaszországban sem volt nyugalom, tömegtüntetéseken folyt a vér az utcákon. Sziléziában, Litvániában a német szabadcsapatok gerillaháborút vívtak, míg a Ruhr-vidéken a francia megszállók naponta ölték és lőtték halomra a német polgárokat...

A “dicső” Tanácsköztársaság – 1919 március 21. – augusztus 1. – bő négy hónapja alatt a kommunisták több áldozatot (proletárt, parasztot és értelmiségit) gyilkoltak meg, mint amennyi kivégzett ember  volt az 1848-as forradalomtól a Horthy korszak végéig. 

Írd és mondd: alig száz nap alatt a kommunisták terrorja megugrott egy évszázadnyi magyar szenvedéstörténetet! És akkor nagyvonalúan hagyjuk mit műveltek 1948-tól a rendszerváltásig, beleértve az '56-ot követő megtorlásokat. 

Csak a miheztartás végett. Hogy legyen mit jól észben tartanunk, amikor félművelt egyének a kempingasztalnál nemzetköziségről, mozgalmakról, meg az igazságról nosztalgiával beszélnek nekünk.

MAGYARVERÉS

Nem sportemberként, és pláne nem a vízilabdához értőként szólnék.
Tán lehet véleményem. Szerény.
Mert a már megtörtént magyar-szerb Európa bajnoki vízilabdameccs tanulsága idáig morzsolta lelkemet. Emésztettem: ahogy tudtam.
A saját álláspontomat egy laikus, de tiszta szívvel szurkoló szemszögéből mondanám.
És most az lenne fontos - ami más esetben szinte figyelmen kívül hagyható -, hogy én délvidékiként, Bácskából, Magyarkanizsáról néztem az emlegetett margitszigeti mérkőzést.
Így van ez mindig. Óhatatlanul. Amikor Szerbia ellen játszanak a mieink, folyton mentegetőzni muszáj. Sűrűn-sűrűn az itteni magyarjainknak is. (!) Szomorú. "Fociban", kézi- és vízilabdában, birkózásban vagy bármi más megmérettetésben.
Nem tudom meddig fog fájni.

No, nem az olcsójánosok pipogyasága. Hanem az aktuális szégyen.
Magyarázni lehet, hogy ez is eredmény, hogy a bírók, meg hogy a szerbek agresszív játéka dominált, és a medence vize másfél fokkal volt melegebb a kelleténél.... - ez nekem mind, mind kevés. Utólagos mosdatás. (stílszerűen)
Nem.
A magyar csapat - akármennyire szeretjük őket - rosszul esik még leírni is , de: azon a vasárnapon, este: kiábrándítóan játszott. Amelyik közösségben nincs meg a tűz, azt még a szerencse sem támogatja. Aki látta a sorozatos kapura lövéseink kudarcait, érti mi fán terem Fortuna kegyelme, mennyi múlik a gondviselés hátszelén, a küzdelmeket befolyásoló mázlikon – bizonyára tudja, mekkora erőt emészt föl a szerencse. Hát - ezúttal - ez sem adatott meg a magyaroknak. Rázhatjuk az öklünket az ég felé; panaszra okunk nemigen lehet. A megelőző mérkőzéseken azért volt részünk a gondviselés kegyelmében. Igaz viszont, hogy akkor ki is érdemelték a pólósaink. Mindnek a szemében ott lehetett látni az akarást.
Azon a szomorú vasárnap este, az első negyed után elkapcsoltam a távirányítóval. Kezdek idősödni.

Minek egy korai agyérgörcs?
Aztán persze a kíváncsiság vissza-visszakapcsoltatott.

De csak azért, hogy még hangosabban tudjak káromkodni.

Bevallom, dühömben a szerb állami tévé közvetítésébe is belenéztem, hogy csak még jobban fölhergelhessem magamat, az önkívületben üvöltöző szerb kommentátor szavain. Szerinte az a meccs olyan volt, mintha a vízilabda templomában iskolázták volna a beszari ellenfelet.
Hát: még ha erős is, meg kissé túlzás is - ám - volt igazság a szavaiban.
Évekkel ezelőtt úgy néztem végig Montenegróban vízilabdameccset az akkori Kis-Jugoszlávia-Magyarország összecsapáson, hogy a tengerparti kocsma kerthelyiségében az oleanderbokrok, pálmafák árnyékában 150 délszláv (crna-gorai, szerb) buzdította az övéit, én meg egy szál magamban ordítottam, ha a magyarok találtak a kapuba. A legendás balkáni vendégtisztelet okán nem vertek agyon, csak csúnyán néztek, nagyon sötéten: minden magyar gól után. Hál'Istennek, kikaptunk! Amúgy már nem élnék. Ellenben annyi ölelést, hátba veregetést, fizetett italt, jó szót - azóta se igen kaptam. Ugyanis akkor magyarázta meg nekem egy félspicces szerb sporttárs, hogy a méltó ellenfélen egy-két góllal diadalmaskodni náluk férfias erénynek számít. Ám akit duplázva vernek agyon hazai közönség előtt… Ott a győztes diadala sem a sport öröméről, hanem "jó esetben" kicsinyes kárörömről szól csupán.
Látva, olvasva a minapi, vonatkozó szerb kommentárokat: ez meglehetősen életszerűen hangzik...
Szóval - a magyar csapat önmagát verte meg, tetszik, nem tetszik.

Ez van.
Tisztelve őket, de a női sportágakra jellemző ez a váratlan összezuhanás.
A kedélyingadozás. (Emlékszünk a kézilabdás lányaink hajdani eladott érmére? A 6-7 góllal vezető csapat érthetetlen hanyatt esésére?!)

Egy kemény, szerb válogatott ellen nem engedhetők a megremegő lábak, vagy kezek.
Amúgy biztos: csitítóként az ezüst is szépen csillog.
De akit ez vigasztal, az jöjjön el kicsit hozzánk. Állja a kaján tekinteteket - szemrebbenés nélkül.
Meglátja (ha van némi önérzete), pirulva fog gondolni az európai elsőségről szóló magyar-szerb vízilabda-döntő estéjére.

Pósa Károly

Pósa Károly: MÉRETEN ALULIAK

  Néhány gondolat a magyarországi választásokról

Bár a tavalyi évben örülhettek a mezőgazdaságból élők, mert viszonylag jó évet zártak, kedvezett az időjárás, az anyaföld szép hozammal fizetett a parasztnak, ám az idei tavasz szánalomtermése a bácskai Tisza-mentén meglehetősen gyengére sikerült. A korán jött kikelet, az éltető napsugár, és a kellő mennyiségű csapadék sem kedvezett a bánatfák virágzásának. Hervadt, beteges dolog lenne most valami kapcsán sóhajtozni.

Éppen ezért érthető, hogy nincs bennem egy fikarcnyi szánalom se, ha az anyaországi választásokon levitézlett kompániára gondolok.

Pedig megérdemelnék azt a néhány jó szót, ami a vesztesnek minden koron – a tisztesség, meg a becsület okán – dukált, de pont az imént említett morális föltételek azok, amik hiányoznak őbelőlük ahhoz, hogy az empátia minimumával tudjam szemlélni, kommentálni lebőgésüket.

Mindazonáltal kerülni szeretném a látszatát is annak, hogy kárörvendeni akarnék, netán messziről jött kibicként mondani a mondhatatlant. Nem elegáns döglött lóba nagyot rúgni. Ízlésem ellen való. Pláne úgy, hogy mint hírlik, az a bizonyos lótetem a napokban oszlásnak indul majd, s a bűze sokaknak lesz gyomorforgató…  

Lopott bicajok

Viszont az is a napnál világosabb, hogy a magyarországi – igazán baloldali érzelmű emberek– ezektől a légbőlkapott demokrata váltólázasoktól jóval többet érdemelnének.
Persze, ehhez legelőször is az kéne, hogy a jelképes baloldalon ne rovott múltú milliárdosok legyenek a listavezetők, és a tolvajlásuk, stiklijeik elévülése miatt a törvény alól megúszott bitangok ne gágoghassanak tisztességről, erkölcsről. Amúgy, kétség kívül a baloldali hívó jelszavak - örök érvényű igazságokon alapulnának. Szép a társadalmi igazságosság. Helyes és jó az esélyegyenlőség. Kívánatos a szolidaritás, meg a vele kéz a kézben járó szabadságjogok tisztelete. Ám mindezt hiteltelenné teszi az a tény, hogy e hívó jelszavakat egy maréknyi megélhetési figura tűzhette zászlajára.

Akkor már inkább a Thürmer féle Munkáspárt. Szocreál romantikába ágyazott fanatikus szépkorúak; fundamentalista elvtársi társadalomkritika; huhogó kádárista társaság. Maréknyi múltból itt ragadt meggyőződéses, vörös könyves sóvárgó, a múltat visszasíró magyar állampolgár. Állhatatosságuk már-már megnyerő lehetne.

Szolid, egyre fogyatkozó tagság, szavazóbázis nélkül, jóllehet negyed évszázada közismertek az alapelveik: a tőkeellenesség, a munkásosztály érdekképviselete és általában mindaz, amit az előbb már említettem volt, valódi baloldali értékekként. Vajon miért nem kaptak egy százalékot sem?

Nem arról van-e szó – ami egyre inkább nyilvánvaló -, hogy a választásokon közszereplő, megannyi, magát baloldalinak, demokratának, hazafinak (!) valló, meg a velük szimpatizálók, a reájuk szavazók nem a nagybetűs Ügyük alulmaradása miatt éreztek keserűséget vasárnap éjjel, hanem pusztán a hatalom elvesztése fájt a szívüknek? Hisz már olyan közel voltak a mézesbödönhöz! És lásd, a nagy igazságtalanságot: hétfőtől négy évig megint be kell érniük az asztalról lehulló morzsákkal. Lesz óbégatás, hogy jól tejel a szomszéd tehene, és eszébe sincs megdöglenie.

Vasárnap éjjel a bigott kormányellenességéről hírhedt tévécsatorna választási műsorát néztem. A hangot levettem. Akárha akváriumot figyeltem volna. Tátogott a sok potyka, keszeg, máskor szúrós durbincs, a megannyi szálkás vajhal, méreten aluli ragadozó.

Egy nép dobta ki őket szárazra. 
Partvonalon túlra.