NAPLÓ - 46.

„Van egy idős barátom, aki úgy szokott vásárolni, hogy előbb mindent megtapogat, megemel. Ha elégségesnek tartja a súlyát, fizet érte. Ahogy ő mondaná: meglatolja, ér-e valamit? A túl könnyű dolgok mindig gyanúsak neki, ha dinnyéről, ha fúrógépről, ha kallantyúról van szó. A régiek vélekedése szerint minden ami szép, az nehéz is. Ez nagy igazság. És most nem is föltétlen arra gondolok, miként lettek egyre súlytalanabbak a bennünket körülvevő tárgyak, a porszívótól kezdve a tranzisztoron át a vállfáig hogyan váltak egyre légiesebbé, és ezen túlmenően eldobhatóvá, megjavíthatatlanul vacakká az eszközeink, hogy keskenyedtek a képernyők, hogy zsugorodtak a telefonok egyre rémületesebb tempóban levetkezve korábbi formájukat, s ezzel együtt sokszor odahagyva a szokott piktogramjukat is. A régi alakjukról fölismerhetetlenek a mai generációnak, és megbocsáthatatlanul avíttnak tűnnek. Egyik-másik hovatovább csak komikus archaizmusként létezik. A múlt kísértetévé züllött, mint a mesefilmes diavetítő. A Tőzsdecápák folytatása kutyaütő rossz mozi, mégis van benne egy zseniális jelenet: a börzén gazemberkedő Michael Douglas leüli a jól megérdemelt tizenéves büntetését, s miután szabadul a börtönből, a civil gúnyájával együtt visszakapja a letartóztatásakor elkobzott privát holmiját is. A börtön raktárosa leírhatatlan undorral löki elébe a jó téglányi „mobilt”, ami a nyolcvanas években, a VHS videók korában kétségkívül menő dolog volt, státusszimbólumnak számított, nőt lehetett vele kapni. Csakhogy az idő alaposan kifogott a tárgyi kultúránkon. Az első generációs ormótlan készülék tucatnyi év után ugyanolyan kínossá vált, mintha lefújná a szél a parókánkat, vagy mintha valaki herekötőt villantana. Akármihez nyúlnánk, könnyűnek találtatik. Ilyen a világunk. Aligha kell bizonygatnom: az össz bigyóval együtt mi sem lettünk se keményebbek, se fajsúlyosabbak, se jobbak. Csereszabatosak vagyunk a tárgyainkkal. Durva jövődrámát élünk, azaz írunk. Egyre gyorsulóbb ütemben rajzoljuk a sorokat, emberi butaságokkal terhelten. Minden gondolatunk alá van rendelve a mostani idők szokásjogának. Éjfekete cinizmusukról fölismerszenek azok, akik ennek dacára arról győzködnek bennünket, hogy szabadságunk teljes birtokában vagyunk. Frászkarikát! Azt hiszem az emberi szellem még soha nem volt ennyire satuba szorított, mint most, a hétfőnként is szétcsapott szárnyú vakációk érájában. Odáig már gondolatban elmerészkedtem: látni látom a bajt. De csak nagyon ritkán, tényleg kegyelmi pillanatokon érzem is azt: a divatos köldöknéző bazsalygás, és a hozzáillő vonyíkolás helyett talán tudom, vagy legalábbis gyanítom már az ellenszert, van javaslatom, hogy ebből a szennytengerből (először másmilyen előtagú tengert akartam írni) periszkóppal kilátva irányt, igazodást találok. Ehhez - ha kérhetnék -, több tapintatot, több bölcsességet, több rutint kérnék magamnak. Hisz mindenkiben valami sejlik, pislákol. Viszont az nem mindegy, hogy a belülről vitt dolgaink mécsfénye milyen színnel meg mennyire világít. Nehogy, mint az elásott kincs fölött szokott, csak lidércláng zöldelljen. Meglehetősen sok olyan emberről tudok, aki gyémánt fél krajcárért adta el magát, vagyis a pilácsát, s ezzel alkuba bocsátotta a tehetségét, a hitét, a becsületét, egyszóval mindenét, amiért méltónak lenne mondható, hogy emberszámba vehessük. Mivel ítélkezni fölöttük jogom nincs, ezt a luxust meghagynám a Jóistennek, elvégre az övé mindig az utolsó szó, és a megbocsátás is az ő dolga, meg különben sem szeretnék a nagyképűség csapdájába esni, tehát csak annyit tehetek: az ilyeneket kikerülöm nagy ívben. Nem hallgatom meg őket, nem olvasom az írásaikat, hátat fordítok a képeiknek, kiköpöm a borukat, ha almával kínálnak nem harapok se a piros, se az aranyló felébe és szerencsére ritka alkalmakkor, ha netán paroláznom muszáj némelyikkel, igyekszem utána mihamarabb szappannal kezet mosni és megszámolni az ujjaimat. Az ilyen embertől, pláne ha értelmiséginek mondja magát, mentsen az Isten! Az ilyen szokta sűrűn mondani, hogy sajnálom. Mindig valamit sajnál. Teli van sajnálattal. A fölös sajnálatát meg önti közénk. Pedig az az igazság, hogy utoljára ténylegesen csak akkor sajnált valamit, amikor az apukája székre terített zakójának a zsebéből nem sikerült egy marék csörgős pénzt kilopnia. Azóta sajnál. Szókincse pedig lenne, és ha lehetőséget kap, és kinyitja a száját, menten kitűnik a bölcsész dumája. Ilyenkor illő módon föl is mondja a kötelezőt. Szabadság, testiség, egynejűség elvtársak. Bocsánat! Hölgyeim és uraim, azaz ki-ki döntse el a három budiajtó közül melyiken kíván befáradni a mosdóba. Úgyis ez a divat. Úszni kell az árral. Csak a balgábbja tempózik sodrással szemben, lúzer is mindegyik, örök vesztes kategória, nekik a futottak még besorolásra se lesz soha jussuk. Tudni kell mondani, „jót s jól, ebben áll a nagy titok” megmondta már Kazinci Zsigmond is… Hát jöjjenek a tuti szövegek. A jó kis léggömbök, a képregényes buborékok igen kevés konkrétumot tartalmaznak. Se ízük, se bűzük. Nevet is adtak neki: ezt hívják posztmodernnek. Meta narratíva, vagy mi a búbánat. Ha ilyeneket olvasok valahol, hogy „egyetemes énközpontúság”, „immanens belső világ”, „delejes létigénylés” vagy „korszakváltó katarzisba fúló spirituális önkifejezés”, akkor egy cifra káromkodással sarokba vágom az olvasmányt. Elegem van a pom-pom írókból, ezekből ha akarom papucs-orrán-pamutbojt, ha akarom szobafestő pemzli, ha akarom egyujjas, kifordított bundakesztyű-szerű „alkotókból”.

Ajánlott az óvatosság, ha olvasni akarunk. Én szóltam.”

Pk