IDIÓTA VAGYOK

 

Régi rajzom

Ha a kiterjedt rokonságomat nem számolom, akkor körülbelül kéttucat ellenségem van, akik most e címbeli kijelentés láttán elégedetten csettinthetnek.

Sajnos le kell, hogy hűtsem a penetráns ellenszenvüket: nem a hirtelen támadt önkritika ragadtatott el. Még csak nem is viccből idiótáztam le magamat. E negatív konnotációtól terhes minősítést sokkal inkább az a hézagos történelmi tudásom mondatta ki velem, amivel oly gyakran szeretek előhozakodni. Tudniillik a klasszikus görögök korában mindenki idiótának számított, aki – akarva vagy akaratlanul – kimaradt az államügyek intézéséből. Ez volt az elnevezésük azoknak, akik nem vettek részt a politika csinálás mindennapjaiban. Aligha kell bizonygatnom a nyilvánvaló a tényt: ilyetén manapság a többségi társadalom egy adta historikus, tehát jó értelemben vett idiótákból áll. Szemben a kortárs politikummal, ahol a szó vadonatúj, tehát rossz értelmében véve pont így akad belőlük az elviselhetőtől mindig éppen eggyel több idióta. Ha a hazai, ha a külföldi államférfiakat-nőket nézem, vagy a közéletet fabrikáló hölgyek-urak megnyilvánulásait veszem alapul, hamar kitűnik, milyen szimpla, kétdimenziós üzemmódban működnek. Nagy gond ez nekünk. Ugyanis e fantáziátlan korszak felszelével szárnyra kelt vándorcirkusz tagjainak viselkedése, gondolkodása, cselekvőkészsége és etikai mércéje kéne, hogy megszabja a mi jövőnket. A bőrünket viszik a vásárra. Ezek a halhatatlanságra pályázó közéleti emberek a pecsenyéjük sütéséhez szükséges fát egymással versengve a mi hátunkon vágják. Közben a primátusért harcolnak. Ráülhetnék a közhelyes vélekedésre, hogy ezért csak hazudozniuk muszáj. De nincs kedvem az írástudók sznob-szekerén a  kötelezően bevett siránkozó-tabletta hatására nyafogni. Helyette summáznék: az említett szépreményűekkel nem az a baj, hogy hazudnak „reggel, este és éjjel”, ahogy azt a nagy klasszikus mondaná. Hanem az, hogy hazudni csak akkor lehet, ha valaki tisztában van az igazsággal. Vagy annak legalább egyes részleteivel. Ezek meg az ilyesmire képtelenek.

A televízió híradásaiból ismerősek a képsorok. Nap mint nap a különböző konferenciákon pockok módjára zsizsegnek a világ vezetői. Fújják a szartrombitát. Jól mondta a kisebbik Fingike testvér: verik a huppot – ilyen, amikor a föltűnési viszketegség csereszabatossá válik a semmitmondás tanácstalanságával... Zárszóként a Fingike persze köpött egyet, szépet, feszes mellűt, amolyan "kisfecskéset".

Celebesedik a politika, csak sajnos mire szép lassan az összes közszereplő ilyen-olyan módon, de beköltözik a Való Világba (a villák már jó előre megvannak, luxuskivitelben, ojjé!), fokozatosan megszűnik minden kapcsolatuk a valós, a létező, a teremtett világgal. Lapos, konkrétumok nélküli, kiherélt fogalmazványokat írnak alá a világbékéről, a globális felmelegedésről, a leszerelés fontosságáról, a migráns áradat kezeléséről, miközben nagy részük azt sem tudja, melyik bolygón van éppen. Egy példa erre: pár napja akkor heherésztem és szörnyülködtem jóízűt, amikor az amerikai Trump, meg a Billary Klittorné elnökválasztása közben hirtelen fölbukkanó potenciális harmadik jelölt – a neve nem jut eszembe – élő adásban égett szénné, mert kiderült róla, azt sem tudja mi fán terem Aleppó. Annak a politikusnak nincsen lila gőze a Közel-Kelet földrajzáról, aki netán már holnap az atomrakéták indítógombján akar matatni. Nem mintha a két esélyesebből kinézném, hogy a Vágó Pista jóindulatú kvízmesteri segítsége nélkül elevickélnének a 10.000 Ft-os kérdésig, de hát Istenem: a beteg világ, kergekóros nagyhatalmának miként is járna épelméjű vezető? Van egy sanda megérzésem – ezért is fognak hamarosan lepottyanni a Gundel Takács süllyesztőjébe. Még akkor is így lesz, ha az nem egy kívánság –, hanem egy másik kvízműsor. A volt amerikai külügyminiszter-asszonyon különben is látszik, hogy beteg. Látták, hogy imbolygott? Mint egy kallantyú nélkül a szélben nyikorgó budiajtó. Borges vak volt, mégis többet látott az összes nagyvilági megmondótól. Ő írta le az egyik novellájában, hogy pusztul el a bokharai Abenhakán a saját maga labirintusában. Miképpen ő, úgy mi, ha nem leszünk észnél. És a tengeren túli vállalhatatlan fölhozatal mintájára idehaza sem kímél bennünket a politikai abszurd. 

Hetek óta csúcsra járatott téma a délkeleti invázió kérdése. Kikérvén a honi pártemberek véleményét, akadt olyan mozgalmár asszonyka, akinek túl zsenánt volt egy rövid interjúban szavazásra buzdítania a kvóta-népszavazás ügyében megszólított vajdaságiakat. Az általa képviselt ködszurkáló és fényevő ideák képviselői ugyanis hirtelen nagyobb katolikusok lettek a pápától: mára nyíltan a magyarországi ellenzék itthoni szócsöveivé váltak. Azok közül is par exellence a legvállalhatatlanabbaké. És ehhez nem párosul semmi arányérzék, értelem, racionalitás, józanság. Csak a primer, feldolgozatlan Orbán Viktorral szembeni indulat azonnali levezetése. Persze, naivnak nem kell lennünk. Érteni vélem, ha egy politikai csoportosulás az aktuális Soros segélycsomagon kénytelen zsonglőrködni még hosszú évekig, és ezért meg kell dolgoznia. De ha már egyszer itt élnek közöttünk, jó lenne úgy szembeköpniük a demokrácia legszentebb intézményét – a népszavazást –, hogy közben ne nekünk, délvidéki magyaroknak kelljen miattuk a képünket szégyenkezve törülgetnünk. Amúgy – nélkülük is tudjuk, miként kell voksolnunk.

Most az lesz idióta – a szó klasszikus és a mai értelmében egyaránt – aki habár tehetné, szánt szándékkal kimarad a sorsfordító szavazásból. Aki meg ennek dacára tevegelni akar, az ne képzelje magát műlovarnőnek, ne iratkozzon lovas iskolába – ez ilyen egyszerű. Pláne ne sértődjön meg, ha nem veszik föl a cirkuszba lovas akrobatának.   

Pósa Károly