ÖSMERŐS ARCZOK (9.) - Ferencz Orsolya, űrkutató

Kedvenczeink albumába végre bekerült egy hölgy is, akinél nehéz eldönteni, hogy vajon a szépsége, vagy az okossága a lenyűgözőbb. A létező összes világok sztereotípíájára rácáfolván – ráadásul – szőke. Jelenleg kerületi képviselőként Józsefvárosban vívja földi harczát Pikó Nagyúr ellen. Főállásban viszont a kormány űrkutatásért felelős miniszteri biztosa, vagyis a Galaxis magyar őrzője... És ma születésnapos: Isten éltesse!

Pk

KISVÁROSI UTCA - festményem

Kisvárosi utca
35 x 55 cm

PORTRÉ (1.)

 

29x40 cm 
ceruza, radír

ÖSMERŐS ARCZOK (8.) - Tóth Gyula, közgazdász

Rajta kívül ember még nem végezte summa cum laude minősítéssel a közgizdasági egyetemet. Ráadásul TéGyé súlyosbító körülményként Moszkvában tanult, vagyis, jobban mondva néhány évig ott élt, ami az utolsó szög lehetett a Szovjetunió koporsójában: ezt már nem bírta elviselni az atomhatalom, és 1991-ben inkább megszűnt. TéGyé ha ejtőzni van kedve, ernyősen műveli. Örökös vitapartnerem, a Muppet Show-s duettünk másik páholyos megmondó embere. Jelenleg bakter Ferihegyen.

MEDITERRÁN KÉPESLAP

Nem biztos, hogy meg fogok bánni bármit. Ahhoz már túl sok minden történt. Nem győzném. Immáron aligha tudok máról-holnapra változni, az egyik reggelen úgy ébredni, hogy száznyolcvan fokos fordulattal mást kezdek hinni, mint tegnap. Helyette kitanultam, engedni muszáj. Mindent. Ha szélnek eresztem egy csomó vágyamat – mert előbb-utóbb, óhatatlanul erre kényszerülünk mindannyian –, még akkor is marad illúzió. Nem sok ugyan… Egyre kevesebb, ez biztos. De mély meggyőződéssel vallom, ebben reménykedek, hogy az utolsó pillanatig marad még illúzió, ami valamiféle szenvedélyben, vagy egy teljesen ismeretlen dologban fog értelmet nyerni. 

Nem bánom meg az útjaimat. Egyiket sem. Az összes közül a tengerhez vezetők a legemlékezetesebbek. Biztos fölróható nekem, hogy bácskai, síksági és magyar létemre nem átallom jólérezni magam egy életritmusában, atmoszférájában, lelkiségében teljesen másmilyen közegben. Hogy nekem jó a karsztos hegyoldalban kanyargó kecskeösvény, és le tudok ülni egy mészkőből rakott ortodox templomocska harangtornya alá is, anélkül, hogy a mediterrán táj a szívembe odafurakodva elhalványítaná bennem akár a Járás, akár a Tisza, vagy a szülőföldem iránt érzett ragaszkodást. Sokat töprengtem rajta, honnét ez az igényem erre a furcsa kettősségre? Aztán arra vetettem: nem vagyunk-e mindannyian és mindig valamilyen kettőzött állapotban? Ki így, ki úgy, mégiscsak többrétegűn éli az életét. Apa és férj. Munkatárs és barát. Fiúgyerek és testvér. Szomszéd és ellenség. Mind-mind egy-egy kapcsolati réteg, vagy párhuzam. 

Ha a kapcsolatrendszeren belül is ennyiféle kivetülése van a személyiségnek, ugyanezen az elven miért lenne lehetetlen földrajzilag egymásnak ellentmondó szellemiségű régiókban egyformán meglelni a nyugalmat? Valahogy így szeretek az öbölben lenni. A napot kilesni, várni a Lovćen taréja mögül. Nézni a kopott piros-fehér bóják táncát a hullámokon, és mikor a kabócák zsizsegését hallgatom, akárha az augusztusi puszta tücsökzenekara muzsikálna. Száraz, fehér kövek hevernek a fűcsomók között, míg ennek hasonlata gyanánt Bácskában a hóka szik rakja a vakfoltokat a Járás képére. 

Az árnyékok mindenütt egyformák: odahaza a Szent János utca lakatlan házának redőnyös ablakai éppolyan feketén bámulnak a világra, mint Prčanj rogyott kis kőházain a zsalugáteres szemek. Fény és árnyék. Egyik helyen sem lehet megmaradni üres lélekkel.

                                        Pk

ÖSMERŐS ARCZOK (7.) - Bagi Attila - Baggio, bármen

A misztikus hetes számot viselő delikvens ifjúságunk elvitathatatlan eleme. Bohém múltunk egy jókora darabja. A kanizsai Taverna szalon örökös leltári tárgya lett most lajstromra véve, aki már önmagában is igen súlyos kérdéseket vet föl. Úgyhogy fizetek.
Szolgálati közlemény: a Teremtő akaratából pont ma 30 éves a Taverna. Vivát.

ÖSMERŐS ARCZOK (6.) - Valkay Zoltán, építész

Kedvenczeim albumába most tényleg egy nagy kedvencz kerül, aki Magyarkanizsán építészként épített örökségünknek éppen úgy istápolója, mint ahogy a délvidéki épített jövőnknek is a nagy megálmodója. Nem mellesleg érdemei mellett örökös barát, koporsós czimbora.

ÖSMERŐS ARCZOK (5.) - Bencze Szilárd, élettréner

Kedvenczeink albumába ezúttal Székelyföld rettegett arcza kerül, akiről kár bármit is mondani, hisz úgysem lehet egyszerűen leírni. Egy biztos, aki netán személyesen ismeri, nagyon jól járt. De az is biztos, aki meg nem, az még jobban.

ÖSMERŐS ARCZOK (4.) - Albu Lehel, cselgáncs bajnok

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Megint egy nekem drága ember került sorra, akiben koporsós czimborát ösmerhettem meg, az egy és örök, megbonthatatlan székely-bácskai barátság jegyében.

ZADARI KÉPESLAPOM

Zadar nem túl szép, legalábbis a központja nem az. Modern, túlnépesedett, mindenfelé lakótelepi a hangulat. Emeletes kockaházak között a történelmi emlékezetvesztés: alul üvegezett kirakatokban a konzumidiotizmus kellékei. Először 1989 nyarán jártam itt. Autóstoppal érkeztem. A piacon ettem burekot, ugyanott a kútnál csapvíz folyt. Teljesen másként él az emlékezetemben a zadari hangulat. Akkor kevésbé vert mellbe a tengerparti nagyváros személytelensége. Hátizsákosan mászkáltam, amerre a lábam vitt. Már nem tudom részleteiben fölidézni, mit is csináltam a Zadarban eltöltött egy-két nap alatt. Rémlik, a strand mellett egy közparkban aludtam, de a helyet bajosan határoznám meg. Több mint három évtized elmúlt azóta. Kihullott az időrostán az akkori nyár emlékezetének ocsúja. Most egyebütt sem tudtam volna magam jólérezni: a közeli kikötő padjára ültem le. Néztem a táncikáló csónakokat, s pont úgy kotyogott a víz a hasuk alatt, mint mikor Kanizsán a mólóhoz kötött ladikokkal játszanak a tiszai hullámok. Szimmetrikus a világ, kétségtelen. Csak a szagok mások. Zadarban sós a levegő, a Vízitelepen meg mindig iszapszagban úszik a part, meg a folyó fölszíne. Ösztönszerű mozdulattal megsimítom a pad karfáját, harmatos marad a kezem. Zadart még Béla király lovagjai is megvívták. A magyarok – Gárdonyi is írta – a velenceiek ellen vonultak föl. Lovasan... Az itáliaiak a gályáikon röhögve nézték a part mentén fölsorakozó, az utolsó szál emberig nyeregben ülő sereget. Csak akkor fagyott arcukra a derű, amikor a magyarok elunva a tétlenséget, a part közvetlen közelébe merészkedő itáliaiak hajóira kezdtek lovastul átugratni. Támadt nagy kavarodás, jézusmária, és hamar odalett a velenceiek magabiztossága. Furcsa egy csata lehetett, annyi szent. Akkoriban Zárának hívták a várost, de biztos vagyok benne, hogy a tenger kékje, a hullámok morajának ritmusa, a hegylánc mögül ébredő nap rőt derengése ugyanígy beköltözött a vértes lovagokba. Amit akkor láttak, amit most látok: együtt éljük át az összes élményünkkel.

Pk

ÖSMERŐS ARCZOK (3.) - Bayer Zsolt, újságíró

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Most is víg kedéllyel vagyok, s ennek megfelelően egy hasonlóan víg cimbora lett megörökítve, a közvélemény előtt kevésbé ismert oldaláról mutatva.

ÖSMERŐS ARCZOK (2.) - Szakács Árpád, újságíró

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal is jó a kedvem, és ennek megfelelően megint egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

ÖSMERŐS ARCZOK (1.) - György Attila, író

Szegény ember vízzel főz alapon az elkövetkezőkben bizonyos időközönként egy-egy portrét teszek majd közzé. Jobbára a nekem kedves emberekről készül majd album, tabló, kor- vagy kórkép, netán körkép, kinek mi tetszik. Hozott anyagból dolgozván látleletet fogok rajzolni a körülöttem élő színes egyénekből. Ha jó kedvem lesz, jó emberekről készül majd karikatúra. Ha meg fölbosszantanak, akkor gazemberek lesznek megörökítve. Ha arcz, akkor legyen arcz! Ezúttal jó a kedvem, és ennek megfelelően egy szívem csücske barátomat kaptam tollvégre.

09.11. – AZ ÜNNEP

rajzom

Nem hinném, hogy szeretnék húsz évvel fiatalabb lenni. Csak a korosodó, és ettől teljesen kétségbeesett emberek gondolhatják, hogy a korábbi önmagukhoz való ripsz-ropsz visszatérés ugyanilyen varázsütésre meghozná nekik a boldogságot. Ez az éveiket elmorzsoltak egyik legnagyobb téveszméje. Illúzió, amit persze sosem lehet kipróbálni, mert visszacsinálhatatlan.

Miért?

Húsz évvel ezelőtt boldognak hittem magamat?

Tudja a rosseb.

Tele voltam mindenféle elképzeléssel, felnőtt mesékkel, az agyamban valósnak tűnő, meg kifejezetten hamis ideálok zsongtak, együtt kavarogtak, és néha fejjel mentem a falnak, mert az élettel vívott napi tusában az tűnt egyszerűbbnek. Hegeim száma szaporodott. Kaptam sebeket, és ütlegeket osztottam én is. Eszményeim egy része, amik nem voltak már fontosak, fokozatosan megfakultak. Változott a sorrendjük, meg hát jómagam is változtam.

Ahogy múltak az évek, az egyszerű, a megfigyelhető és a megtapasztalható igazságok kezdtek el érdekelni, szemben a korábbi gyakorlattól, amikor még meghasonlás nélkül nem tudtam elfogadni a valóságot. Aztán mindezt megbántam.

Idő kellett hozzá, hosszú folyamat volt, de sikerült, noha még most is úgy vélem, minden egykori hibám itt maradt velem, legbelül, valahol rejtve bennem élnek. Ezt abból tudom, hogy ma is meg-megkísértenek. Ha más nem is, ilyenkor a szívem figyelmez. Megdobban. Int, hogy a régi vétkeket mindvégig cipelni fogom. Legföljebb már nem irányítanak. Ez is valami. A lelki békesség rovására megy, mégsem tehetni ellene semmit.

Az idő bár körösztülnyargal rajtunk, ma is tisztán emlékszem a 21 évvel ezelőtti szeptember 11-ére. Rekkenő meleg volt. Mintha az augusztusi nyár kánikulástól elfelejtette volna betenni maga mögött a kertajtót. Két lábbal álltam a napszítta pusztában, Oromhegyes alatt. Mezítelen talpamat égette a tarló, tücskök ciripelését remegtette a sárga, porszagú délibáb, és a bácskai horizont élén kívül minden más kerekdednek, hajlékonynak, tompának tűnt. Arra gondoltam, hogy nyergelni kéne. A toronyiránt odalátszó Zentára bemenni lóháton, korsó hideg sört rendelni a sarki Sörözőben. Ott volt a buszállomástól nem messze. Könnyű vágtában alig fél óra alatt beérhettem volna.

Tudtam akkor is: azon a napon, 1697-ben Zentánál a magyar seregek döntő csapást mértek a felvonuló török haderőre: a zentai csata következtében a 150 éves oszmán hódoltságtól szabadul meg a Délvidék, Magyarország éléskamrája. Ez Zenta város napja is. Sosem mondtam még ilyet, most leírom: hajrá Zenta, hajrá zentaiak!

Arról viszont már csak sokkal később értesültem, hogy 1825-ben – Pozsonyban szeptember 11-én, szintén a mai napon ült össze az első magyar reform közgyűlés. A reformkori – akkori kétkamarás – országgyűléseket rendre Pozsonyban tartották, esetleg Sopronban. A felsőtábla általában a Prímási palota Tükörtermében ülésezett, az alsótábla pedig – 1802-1848 között – a Magyar Királyi Kamara palotájában zajlott. Utóbbi épületben folytak a reformkor jelentős vitái a magyar gazdasági és kulturális függetlenségről. Itt volt szó először nyilvánosan a jobbágyrendszer eltörléséről, például.

Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth a Kamara épületében elhangzott fontos beszédeit máig őrzi a magyar múlt emlékezete. Az sem jutott eszembe, pedig valaha tanultam, hogy 1919-ben e napon halt meg Kosztolányi unokatestvére, Brenner Jóska. Az 20. századi hamis irodalmi kánon Csáth Gézaként ismeri, isteníti. Én meg azt mondom, nem volt kár érte.

Nagyjából – persze korántsem teljes a lista – mostanáig ezek a mai nap magyar vonatkozásai. Akárhogy nézem, délvidékiként, magyarként, de egyszerű emberként is akármelyik esemény fontosabb, közelebb áll hozzám, a népemhez, a világlátásomhoz, mint az, hogy a soha meg nem támadott Amerikai Egyesült Államok egyik metropoliszában ilyen-olyan körülmények között romhalmaz lett két toronyház, lezuhant pár gép, és tatarozni kellett a Pentagon egyik szárnyát.

Nekem szeptember 11-e immáron véglegesen arról a bódult, nyárias melegről, a közeli mocsár békaummogásáról, a Cigány Péter bácsi kordéjáról, a löszhátságnak iramodó aszfaltút szalagjáról, meg a szénaszagú Járásról marad emlékezetes.

Mert nem mellesleg, 1999-ben ezen a napon, ott a pusztában kaptam a hírt, hogy megszületett a legidősebb lányom. Úgyhogy ez egy ünnepnap, akárki beláthatja.

                                   Pk

PAGI ÉJJEL

 

Éjszaka sétálok. Nem kergetek álmokat. Már nem. Úgysem menekülhetek semmi elől. Akkor inkább elébe megyek a sötétségnek. Kiballagok az óváros közepére, s onnét indulok valamelyik sikátor girbe-görbe vonalán arra, amerre a tengert sejtem. Az ég lilásfeketére vakolt boltozatán velem virraszt milliárdnyi csillag. Záróra utáni halk dallam szüremlik egy kései kávéház lelakatolt ajtószárnyán át. Ismerem a dalmát nótát. Öreg sláger. Hajdanában, nagyon régen még énekeltük is. Akkoriban még ment az éneklés, a tánc, a muzsika, meg minden. Mostanában... Jobb híján megmaradt valami dünnyögés. Fogak között szűrt, kelletlen, keresetlen melódia, amin körösztül mintha a múlt akaródzna dúdolni egy-egy dallamfoszlányt a szívbe. 

Gondolatokat kutatok. Megyek a kitaposott utamon. Mögöttem lévő árnyékomat a sarki kandeláberek sárga fénye taszigatja mögém, majd alám, aztán meg elébem, ahogy elhagyom a lámpás utcarészeket. Kőpor csikordul bocskorom talpa alatt. A fűszeres levegő nehéz. Ruhaszárító kötelek feszülnek a házsorok között, emeletnyi magasan köldökzsinórként kötik össze a jobb és a bal oldalt, ott fönt, ahol csak éji molylepkék, muslincák és néha törpedenevérek röpködnek, olyan hangatlanul, kiszámíthatatlanul, akárha egyenként lennének az elmúlás hírnökei. 

A napon fakult pagi házfalakat, az utcák kacskaringóit, a csukott kávézók előtt pihenő üres asztalokat, székeket, a fogyó hold sajtképét tetőkön átívelve ernyedten öleli át a sós álmú éjszaka.   

   Pk

PAGI VÁROSRÉSZ (rajzom)

Augusztus végén a nappalok akácméz színűek és tikkasztóak. Az estéken viszont, amikor lágy bogárzümmögéssel telik meg a kikötő felől érkező sós fuvallat, és a kőkerítések mögötti legelőkről fülledt szénaillatot hoz az alkonyi pára, a mediterrán nyár parazsa is kihunyóban van. Éjjeli madarak árnyéka suhan a kőút porában. A szomszédos ház ablakai alatt egy kis kert: benne ezerszínű árvácskák bólogatnak szomjasan suttogva. Ujjnyi vastag éjjeli pillék szürcsölik a nektárt. Szitakötő módra zúg a szárnyuk, előre-hátra röpködnek, csápjuk akár egy megtermett éticsigáé. Ha nem tudnám hol vagyok, azt hihetném féltucat kolibrit látok. Pedig nem madarak ezek, hanem valami óriási, egzotikus rovarfélék. Nincs kit megkérdezzek. Üres az utca. Csak a templom harangtornyában lógó kötelet libbenti a szél.
A kérges mészkő sziget talapzatára épült város nem is az, hanem falu. Már falu volt a rómaiak idején is: Pagus néven, ami közönségesen falut jelent. Volt, hogy földrengés rombolta porig. Akadt, amikor hódítók gyújtották föl a házait, kardélre hányva Pag lakosságát. A városnak az ókortól napjainkig tartó történetében egy valami azonban mindig megmaradt, mert végig kíséri az ottaniak múltját egészen a jelenbe, és nagyon úgy tűnik, a jövőjüket is elkezdte írni. Ez pedig a só.
Legendák övezik a pagi só ízét, finomságát. Nekem, síksági embernek nem sok fogalmam van róla, miféle különbségek lehetnek só meg só között: felőlem a boszniai Tuzlában bányászott só is éppen ugyanolyan ízű, mint az erdélyi hegyek mélyéből érkező konyhasó. Ha meg tengervízből nyerik, az sem hoz izgalomba. A lényeg, hogy lehessen vele pácolni, húst és minden egyebet sózni, mert ízt kell adni az íztelenségnek, ahogy színt kell vinni a szürkeségbe, és a disszonáns hangok között meg kell hallani a melódiát, mert az aránytalanság elveszejt bennünket. Alighanem valami ilyesmi lenne a dolgunk. Ha már megkaptuk a létezés kegyelmét. Aztán meg?
Úgyis föloldódunk az időben, miként nyári levesben a só.     

                     Pk

PAG - utcarész

BUDA - TABÁN (rajzom)

SIKÁTOR PAG VÁROSÁBAN

Sikátor Pagon - rajzom

A romantikus odavágyódás a befelé záruló, szűkös, egymásnak préselődő falak közé valójában – nálam legalábbis – a szellem fölszabadulása. Régtől így van ez. Pihentet, és megnyugtat a gondolat, hogy a bácskai hűség köteléke, a ragaszkodás a tájhoz, a belülre kódolt értékrend kényszere olykor elereszt. Ellökhetem magamat a szülőföldtől. Kifelé tekintő életet lehet élni. Másmilyent. Sósabb levegőjűt, páradúsabbat, nyersebb fényekkel és mélyebb árnyékokkal. Ehhez csupán oda kell utazni, ahol inkább marcona, mint lágy vonalakkal szalad szét a szem elé vetülő, kövekkel, sziklákkal tagolt szögletes vidék. Oda, ahol az illúziók helyett a realisztikus tájkép is ugyanolyan mesebelien szagosnak, színesnek hat, akárha valami kifestős gyerekkönyv lapjai elevenedtek volna meg. A dús virágillatú éjszakákat nappal a penészfehér portölcsérek násztánca váltja, délben grimaszba rándul a látóhatár, és a nap végén pedig az alkonyi szél a zsizsegő kabócák ezreinek hangját hajtja be a zsalugáteres ablakokon. A kikötői kőházak ilyenkor részeg vigyázzállásban dőlnek egymás vállára. Odakint selymet szövöget a leereszkedő est, a dohos vakolatfoltok mélyebben kezdenek szuszogni, törpe denevérek cikázva repülnek a homályba, gyertyát gyújt az asztalokon a sarki vendéglő fizető pincére. Loccsan a víz. Csónakok táncikálnak az öböl hullámain. Lassan följön a hold, és egy nő hajába szelíden belesimul a sarki kandeláber sárga fényének pántlikája.

                                                  Pk

SZÉP ÚJ VILÁG*

Falu széle - rajzom

A ránk köszönő napjaink egyik hozadéka, hogy többet olvashatunk.

Most azt is, amit eddig nem. Ez a visszavett élettempónk, a megtorpanásunk óhatatlanul fölvet egy kínos kérdést: eddig vajon mi gáncsolt bennünket, mi volt az a sok fontos dolog, ami nem engedett időt a hanyagolt remekművekre? Akárhogy töprengek, semmi lényeges, gátló körülmény nem jut eszembe. Egyfelől a Macska, másfelől meg a Róka súgná a fülembe – hazudj csak Pinocchio. De hát hazudni nem szabad. Önmagunknak meg nem is lehet.

Ebben az alaphelyzetben tehát maradnak nekünk a jó öreg könyvek, pihenés gyanánt filmekkel.

Ha már ebbe is beleuntunk, még mindig ott a közösségi tér. Körösztbe-hosszába szöszölhetünk a világháló bolyhain. Megélénkült a virtuális kapcsolattartás. Megy a szócséplés, ami néha kikergeti a vért az arcomból.

Irkálnak rám az ismerősök. Mindenki találgat, aggodalmaskodnak az egyszerűbb és a némileg összetettebb emberek is. Tőlük idegen jövőképtől tartanak. Attól, hogy minden meg fog változni. Rendre az a válaszom nekik, hogy semmi sem fog megváltozni, noha tudom, hogy ez csak részben igaz. Nem kell jámbor illúziókban ringatnunk magunkat. Nem fog az emberi agyunk egyből átállni valami teljesen másra. Az eddig bevált, megszokott, komforttal bélelt, gyarló üzemmódból nehéz lesz átállnunk. Aligha fog fölragyogni máról-holnapra a szent malaszttal áldott szellemünk. Ahhoz tizenkét csapás kéne, nem egy takonykór. Szodomát és Gomorát sem egy féltucatnyi kéménytűzzel számolták föl, hanem lángtengerrel. Nincsenek tehát vérmes várakozásaim: ahogy ez a járvány elmúlik, az emberiség nagy többsége megpróbál majd visszazökkenni az előbbi, kényelmes életmódjába. De a bőrünkön tapasztalhatóan megindult egy változás, és mindezen nyavalyák után jön valami új kihívás, jönni fognak egyéb katasztrófák. Bekövetkezik sorjában a többi, hasonlóan fájdalmas csapás is, amikre szép lassan minden megváltozik. Nagy ára lesz: kétség sem fér hozzá.

Ami biztos – harangoztak az eddigi létformánknak.

Befellegzett a szent tehénként imádott újsütetű liberális világrendnek. Mindeddig azt süvöltötték, hogy az egyén érdekei fölülírnak mindent, legtöbbször még a közösség érdekeit is.

Az élet ridegen rácáfolt erre az állításra. Ahogy az Élet szokta: komoly leckével, mert a Halál cimboráját tette meg rá igazolásul, tanúnak. Ma már csak néhány velejéig romlott TASZ-kupak mer nyögni valamit arról, miféle emberi, egyéni joga van például Budapesten, a fertőző osztály orvosaira rárontó irániaknak.

Az is napnál világosabb immáron, hogy a globalizáció alapértékeinek tekintett megannyi „áldás” nemhogy nem segített, egyenesen ártott a most eluralkodó világjárvány elterjedésekor. Számoljunk utána az ujjainkon, mennyiféle tiltó rendeletet hoztak úgy a bal- mint a jobboldali kormányok, s mind egy-egy eddig érinthetetlennek tűnő, a tegnapi napig tabuként tisztelt frázist húzott át véglegesen.

Nem szép, de a káröröm vackol be szőrös szívembe, valahányszor Brüsszel szerepe és a járvány okozta krízis kerül szóba. Tudom, még mindig akadnak, akik szerint az EU biztosan segít, hiszen szerintük Olaszországot is kihúzta az egészségügyi krízisből… Erre az a válaszom, 1944-ben is voltak, akik a németekben bíztak, aztán mi lett a vége. A pofon tehát most azok orcáján csattan(t), akik eddig elhitték, hogy az Európai Unió valaha majd képes lesz bárminemű produktív szerepet fölvállalni. Rossz vicc. Hisz ezek még próbálkozónak is amatőrök! Pedig már a Csillagok háborúja zöld mohos Yoda mestere is megmondta: “Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” (Úgy tűnik, Brüsszel szépen meg is fogadta a konya fülű Jedi tanácsát: már nem is próbálkozik.) 

Szintúgy kukába landolt az egyre kevesebb állami hatáskört vizionáló akta.

Ugyanis a baj az Európai Unió lovagterméből gálánsan vissza lett tolva a tagállami hatáskörökbe. Magyarul: szarnak-bajnak nincs gazdája alapon Brüsszel most rém gyakorlatiasan meghagyja a válságkezelés mikéntjeit Budapestnek, Prágának, Belgrádnak meg zusammen minden eddig nagy gőggel lenézett kormányzatnak. Számomra legszebb, hogy most hipergyorsan kiderült sokaknak: az a fajta demokrácia, amivel a tömegeket bódították a legrombolóbb létforma az életben.

Hovatovább már nem is erőlteti senki.

Ez a teljes impotencia beismerése. Lelki szemeink előtt most ott áll egy rakás letolt gatyájú, szomorkás képű európai bürokrata. Szemükben a szűkölő félelem. Agyukban meg a maradék pár tucat hónap apanázsának százezernyi euró végösszege, s azon tűnődnek, megérte-e ennyiért ennyit hazudozni? Nyitott határokról, befogadásról, humánum diktálta törvények felettiségről papolni, mikor meg emitt, ni, csukja minden épeszű magára a határokat, kattannak a kertajtók, épp miként a hívatlan jövevényeket is rögtön a nagykapuban komilfó lett visszalökdösni. Érdekes módon az elmúlt időszakban már sehol sem hallom, hogy a migráció kívánatos és támogatandó jelenség lenne. Ugyanilyen elánnal kussol minden eddigi hangadó a klímavészhelyzetről.

Kérdem én: mi történt, elvtársak?

Máma már nem tágul tovább az ózonlyuk? „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik” („Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.”)

Abcúg kicsi Gréta.

Mert más világ lesz. Ebben biztosak lehetünk. A járvány átírja majd az eddigi szokásjogot. Száz bölcsészt adunk majd egy kőművesért. Ötven éttermiségit egy jó kútásóért. Tíz poétát egy patkolókovácsért.

Öröm, megnyugvás, aki eddig is tudott, akart, mert, és épített, az túlél. Mindenesetre az is biztos: marad majd elég tücsök, aki inkább hegedülni óhajt eztán is, ami talán nem is olyan nagy baj. Csak ezt a sáskajárást kéne fölszámolni, gyorsan és véglegesen.

Ismét meg fog mutatkozni a régi igazság: felépíteni és felélni nem ugyanazt jelenti. A válságok összecsomósodása sarkalljon mindenkit a tevékeny jóra.

Mert háromféle ember lesz hamarosan: a fentiek, a lentiek, és akik lezuhantak.

A sors pedig akármilyen felemelt ököllel rontana is ránk, más egyebet nem tehetvén majd, mint annyiszor a múltban, szembe kell fordulunk vele, és illendően kell köszönnünk neki. A Talmud azt tanítja, „a legjobb bosszú, ha jól élsz”.

A sors meg – hadd kerülgessen…

Nem a vele szembeni bosszú, inkább a megelégedettség miatt közlöm: a tanyámon csütörtökön bent lesz az áram. Vele együtt 50 mandula- és 30 diófa is el lesz ültetve. Nem terveztem még az idén erdőt telepíteni, de most van rá alkalom, csinálom. 

Az, hogy szoros kapcsolatban állunk a szerencsétlenséggel, a gyakorlat által megmutatta: a szerencse is ugyanilyen közel áll hozzánk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy olykor az égre nézve is látjuk a tiszta kékséget, akár derűsen is tekinthetünk a holnapok elé. Mostanában ez is több a semminél.

                                              Pk

* Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.03.22-én.