 |
| rajzom |
Nem hinném, hogy szeretnék húsz évvel fiatalabb lenni. Csak a korosodó, és
ettől teljesen kétségbeesett emberek gondolhatják, hogy a korábbi önmagukhoz való
ripsz-ropsz visszatérés ugyanilyen varázsütésre meghozná nekik a boldogságot.
Ez az éveiket elmorzsoltak egyik legnagyobb téveszméje. Illúzió, amit persze
sosem lehet kipróbálni, mert visszacsinálhatatlan.
Miért?
Húsz évvel ezelőtt boldognak hittem magamat?
Tudja a rosseb.
Tele voltam mindenféle elképzeléssel, felnőtt mesékkel, az agyamban valósnak
tűnő, meg kifejezetten hamis ideálok zsongtak, együtt kavarogtak, és néha fejjel mentem a falnak,
mert az élettel vívott napi tusában az tűnt egyszerűbbnek. Hegeim száma
szaporodott. Kaptam sebeket, és ütlegeket osztottam én is. Eszményeim egy
része, amik nem voltak már fontosak, fokozatosan megfakultak. Változott a
sorrendjük, meg hát jómagam is változtam.
Ahogy múltak az évek, az egyszerű, a megfigyelhető és a megtapasztalható
igazságok kezdtek el érdekelni, szemben a korábbi gyakorlattól, amikor még
meghasonlás nélkül nem tudtam elfogadni a valóságot. Aztán mindezt megbántam.
Idő kellett hozzá, hosszú folyamat volt, de sikerült, noha még most is úgy
vélem, minden egykori hibám itt maradt velem, legbelül, valahol rejtve bennem
élnek. Ezt abból tudom, hogy ma is meg-megkísértenek. Ha más nem is, ilyenkor a
szívem figyelmez. Megdobban. Int, hogy a régi vétkeket mindvégig cipelni fogom.
Legföljebb már nem irányítanak. Ez is valami. A lelki békesség rovására megy,
mégsem tehetni ellene semmit.
Az idő bár körösztülnyargal rajtunk, ma is tisztán emlékszem a 21 évvel
ezelőtti szeptember 11-ére. Rekkenő meleg volt. Mintha az augusztusi nyár
kánikulástól elfelejtette volna betenni maga mögött a kertajtót. Két lábbal
álltam a napszítta pusztában, Oromhegyes alatt. Mezítelen talpamat égette a
tarló, tücskök ciripelését remegtette a sárga, porszagú délibáb, és a bácskai
horizont élén kívül minden más kerekdednek, hajlékonynak, tompának tűnt. Arra gondoltam, hogy nyergelni kéne. A toronyiránt odalátszó Zentára bemenni
lóháton, korsó hideg sört rendelni a sarki Sörözőben. Ott volt a buszállomástól
nem messze. Könnyű vágtában alig fél óra alatt beérhettem volna.
Tudtam akkor is: azon a napon, 1697-ben Zentánál a magyar seregek döntő csapást
mértek a felvonuló török haderőre: a zentai csata következtében a 150 éves
oszmán hódoltságtól szabadul meg a Délvidék, Magyarország éléskamrája. Ez
Zenta város napja is. Sosem mondtam még ilyet, most leírom: hajrá Zenta, hajrá
zentaiak!
Arról viszont már csak sokkal később értesültem, hogy 1825-ben – Pozsonyban szeptember 11-én, szintén
a mai napon ült össze az első magyar reform közgyűlés. A reformkori –
akkori kétkamarás – országgyűléseket rendre Pozsonyban tartották, esetleg
Sopronban. A felsőtábla általában a Prímási palota Tükörtermében ülésezett, az
alsótábla pedig – 1802-1848 között – a Magyar Királyi Kamara palotájában zajlott.
Utóbbi épületben folytak a reformkor jelentős vitái a magyar gazdasági és
kulturális függetlenségről. Itt volt szó először nyilvánosan a jobbágyrendszer
eltörléséről, például.
Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth a Kamara épületében elhangzott
fontos beszédeit máig őrzi a magyar múlt emlékezete. Az sem jutott eszembe, pedig
valaha tanultam, hogy 1919-ben e napon halt meg Kosztolányi unokatestvére,
Brenner Jóska. Az 20. századi hamis irodalmi kánon Csáth Gézaként ismeri,
isteníti. Én meg azt mondom, nem volt kár érte.
Nagyjából – persze korántsem teljes a lista – mostanáig ezek a mai nap magyar
vonatkozásai. Akárhogy nézem, délvidékiként, magyarként, de egyszerű emberként
is akármelyik esemény fontosabb, közelebb áll hozzám, a népemhez, a
világlátásomhoz, mint az, hogy a soha meg nem támadott Amerikai Egyesült
Államok egyik metropoliszában ilyen-olyan körülmények között romhalmaz lett két
toronyház, lezuhant pár gép, és tatarozni kellett a Pentagon egyik szárnyát.
Nekem szeptember 11-e immáron véglegesen arról a bódult, nyárias melegről, a
közeli mocsár békaummogásáról, a Cigány Péter bácsi kordéjáról, a löszhátságnak
iramodó aszfaltút szalagjáról, meg a szénaszagú Járásról marad emlékezetes.
Mert nem mellesleg, 1999-ben ezen a napon, ott a pusztában kaptam a hírt, hogy megszületett a legidősebb lányom. Úgyhogy
ez egy ünnepnap, akárki beláthatja.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése