09.11. – AZ ÜNNEP

rajzom

Nem hinném, hogy szeretnék húsz évvel fiatalabb lenni. Csak a korosodó, és ettől teljesen kétségbeesett emberek gondolhatják, hogy a korábbi önmagukhoz való ripsz-ropsz visszatérés ugyanilyen varázsütésre meghozná nekik a boldogságot. Ez az éveiket elmorzsoltak egyik legnagyobb téveszméje. Illúzió, amit persze sosem lehet kipróbálni, mert visszacsinálhatatlan.

Miért?

Húsz évvel ezelőtt boldognak hittem magamat?

Tudja a rosseb.

Tele voltam mindenféle elképzeléssel, felnőtt mesékkel, az agyamban valósnak tűnő, meg kifejezetten hamis ideálok zsongtak, együtt kavarogtak, és néha fejjel mentem a falnak, mert az élettel vívott napi tusában az tűnt egyszerűbbnek. Hegeim száma szaporodott. Kaptam sebeket, és ütlegeket osztottam én is. Eszményeim egy része, amik nem voltak már fontosak, fokozatosan megfakultak. Változott a sorrendjük, meg hát jómagam is változtam.

Ahogy múltak az évek, az egyszerű, a megfigyelhető és a megtapasztalható igazságok kezdtek el érdekelni, szemben a korábbi gyakorlattól, amikor még meghasonlás nélkül nem tudtam elfogadni a valóságot. Aztán mindezt megbántam.

Idő kellett hozzá, hosszú folyamat volt, de sikerült, noha még most is úgy vélem, minden egykori hibám itt maradt velem, legbelül, valahol rejtve bennem élnek. Ezt abból tudom, hogy ma is meg-megkísértenek. Ha más nem is, ilyenkor a szívem figyelmez. Megdobban. Int, hogy a régi vétkeket mindvégig cipelni fogom. Legföljebb már nem irányítanak. Ez is valami. A lelki békesség rovására megy, mégsem tehetni ellene semmit.

Az idő bár körösztülnyargal rajtunk, ma is tisztán emlékszem a 21 évvel ezelőtti szeptember 11-ére. Rekkenő meleg volt. Mintha az augusztusi nyár kánikulástól elfelejtette volna betenni maga mögött a kertajtót. Két lábbal álltam a napszítta pusztában, Oromhegyes alatt. Mezítelen talpamat égette a tarló, tücskök ciripelését remegtette a sárga, porszagú délibáb, és a bácskai horizont élén kívül minden más kerekdednek, hajlékonynak, tompának tűnt. Arra gondoltam, hogy nyergelni kéne. A toronyiránt odalátszó Zentára bemenni lóháton, korsó hideg sört rendelni a sarki Sörözőben. Ott volt a buszállomástól nem messze. Könnyű vágtában alig fél óra alatt beérhettem volna.

Tudtam akkor is: azon a napon, 1697-ben Zentánál a magyar seregek döntő csapást mértek a felvonuló török haderőre: a zentai csata következtében a 150 éves oszmán hódoltságtól szabadul meg a Délvidék, Magyarország éléskamrája. Ez Zenta város napja is. Sosem mondtam még ilyet, most leírom: hajrá Zenta, hajrá zentaiak!

Arról viszont már csak sokkal később értesültem, hogy 1825-ben – Pozsonyban szeptember 11-én, szintén a mai napon ült össze az első magyar reform közgyűlés. A reformkori – akkori kétkamarás – országgyűléseket rendre Pozsonyban tartották, esetleg Sopronban. A felsőtábla általában a Prímási palota Tükörtermében ülésezett, az alsótábla pedig – 1802-1848 között – a Magyar Királyi Kamara palotájában zajlott. Utóbbi épületben folytak a reformkor jelentős vitái a magyar gazdasági és kulturális függetlenségről. Itt volt szó először nyilvánosan a jobbágyrendszer eltörléséről, például.

Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth a Kamara épületében elhangzott fontos beszédeit máig őrzi a magyar múlt emlékezete. Az sem jutott eszembe, pedig valaha tanultam, hogy 1919-ben e napon halt meg Kosztolányi unokatestvére, Brenner Jóska. Az 20. századi hamis irodalmi kánon Csáth Gézaként ismeri, isteníti. Én meg azt mondom, nem volt kár érte.

Nagyjából – persze korántsem teljes a lista – mostanáig ezek a mai nap magyar vonatkozásai. Akárhogy nézem, délvidékiként, magyarként, de egyszerű emberként is akármelyik esemény fontosabb, közelebb áll hozzám, a népemhez, a világlátásomhoz, mint az, hogy a soha meg nem támadott Amerikai Egyesült Államok egyik metropoliszában ilyen-olyan körülmények között romhalmaz lett két toronyház, lezuhant pár gép, és tatarozni kellett a Pentagon egyik szárnyát.

Nekem szeptember 11-e immáron véglegesen arról a bódult, nyárias melegről, a közeli mocsár békaummogásáról, a Cigány Péter bácsi kordéjáról, a löszhátságnak iramodó aszfaltút szalagjáról, meg a szénaszagú Járásról marad emlékezetes.

Mert nem mellesleg, 1999-ben ezen a napon, ott a pusztában kaptam a hírt, hogy megszületett a legidősebb lányom. Úgyhogy ez egy ünnepnap, akárki beláthatja.

                                   Pk

BALJÓS ÁRNYAK – Róma végnapjai

A kép illusztráció. (internet) Nem B. Krisztinát ábrázolja.

Ahogy indul az ősz, szeptember tájékán megszaporodnak az amerikás cikkek. A szerkesztők által megbízott kiscserkészeknek olyan sok újdonságot sem kell kitalálniuk. Panelekből összeállítanak egy pár flekkes eszmefuttatást, és a fejlécnél csak az aktuális dátumot cserélik frissebbre. Mandzsettából kirázva tudom idézni őket. 2016-ban ilyesmiken pörög az internet fura népe: “Tizenöt éve már, hogy megtörtént a terrortámadás, amely túlzás nélkül megváltoztatta az emberiség gondolkodását. Azóta tudjuk, hogy bárhol bármi megtörténhet, sehol nem vagyunk teljes biztonságban." Hab a tortán, hogy az idei évben választások is lesznek az USA-ban, tehát jó darabig akad majd muníció például a Bombera Krisztina-féléknek. (Az imént említett hölgyeménynél egyébként sosem tudom eldönteni, hamarjában mire asszociáljak ha a képernyőn meglátom: alighanem a tévéstúdió ügyeletes sminkesétől függ, hogy szopott gombóc-e az ábrázata, vagy inkább egy fáról leszedetlen, szikkadó aszalt szilva? De ha netán a fejét ki is lehetne cserélni, az irritálóan nyers, affektáló modora  alighanem akkor is megmaradna. Úgyhogy amint bejelentkezik, nálam tévé-rádió kikapcs!)
Tizenöt éve minden szeptemberben a New Yorkot ért merényleten rugózik a média. Elegem van abból, hogy szeptember 11-ét hosszú ideje mintegy szent támpontként illik emlegetni. Lehet, hogy az amerikaiak gondolkodását igen, de az enyémet nem változtatta meg. Szeptember 11. velem együtt minden délvidéki magyarnak inkább a zentai csata diadalmas évfordulója volt és marad, punk-tum. Egyetemes nemzetünk emlékezete szerint meg az 1741-es rendi országgyűlés, a nemesi felkelés időpontja, és ha szabad ennyire intimnek lennem: nekem külön piros betűs ünnep, mert a legidősebb lányom születésnapja. Azon kesereg a kiemelt szöveg írója, hogy szeptember 11-től gyakorlatilag falhoz vagyunk állítva. Csak jelezném – eddig is megtörténhetett bárhol, bármi. Legföljebb azok, akik most picsognak, nem ilyen hévvel szoktak megemlékezni Ruandáról, a szudáni keresztények sorsáról, és a mai napig beletörik a nyelvük abba a szóba, hogy Srebrenica. Mondjuk, ha már itt tartunk Kennedy elnököt se az influenza vitte el, ahogy az iraki tömegpusztító fegyvereket is jó ideje a cirmos cica bajsza mögött keresik, most lesz nekik jaj!...
És újfent választási év van náluk.
Megmondták már jó régen a bölcsek: minden népnek olyan a vezetője, olyan a politikai garnitúrája amilyet választ magának, vagyis amilyent megérdemel.
Ezzel gond egy szál se. Szidni lehet őket, elsősorban nekik, de nekem is, hiába tudom-tudjuk, hogy mindez pótcselekvés csupán, mégsincs más alternatíva.
Szóval, akárhogy kalapálom a billentyűzetet, irkálom a dühösködő véleményemet, minden erőfeszítés pusztába kiáltott szó marad, sokra vele nem megyek, nem megyünk.
Viszont az azért jelzésértékű, hogy két nagyon hülye közül köll most megválasztani egy háromszázmilliónál nagyobb népességet számláló ország vezetőjét, aki állítólag szuperhatalmat irányít majd, és ráadásul négy éven körösztül kénye-kedve szerint, a csuklójához bilincselt aktatáskában babrálhat az atomrakéták indítógombján.
A Főnéni egy személyiségzavaros, frusztrált mama, emez meg nettó elmebeteg, orvos, szakember sem kell hozzájuk, repülőről látszik hogy klinikai esetek, kéz a kézben zárt osztályra csukandók.
Mégis megy a cirkusz, választást játszanak. Valójában választási lehetőség nincs, egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz.
Akkor sem nyughat a bolhacirkuszt áhító tömegember. Tegnap megszólalt Robert De Niro, ez a kivénhedt ripacs, és útszéli stílusban üzengetett a republikánus ellenjelöltnek. Közismert dolog Hollywood kinek szokott szurkolni. Ismerős ez a hisztéria. Barack Obama megválasztásakor nyíltan miatta, mellette kampányoltak a fekete emberjogi szervezetek legismertebb arcai, csak azért, hogy végre színes bőrű elnöke lehessen Amerikának. Megszűntek erre a faji különbségek az USA-ban? Ugye, mintha még most sem lenne felhőtlen a fekete-fehér-drapp tömegek együttélése? Obama felkészültségével, az emberi, a vezetői kvalitásával a lőtéri kutya nem törődött, a lényeg a bőrének színe volt, a külcsín. Tudjuk, pont emiatt kapott Nobel-díjat is, amin – hetekig nevettünk rajta – még ő maga is értetlenkedett egy darabig. Most, a régi recept szerint Clintonné nőiségére apellálnak, merthogy kijár az afroamerikai úriember után egy asszonynak is a történelmi esély.
Csak nyilvánvaló tény, vagy legalábbis gyanítható: attól, hogy valaki szoknyát hord, guggolva pisil, időről-időre elájul, mert a szétcsúszott szervezetének sok a kampánysorozat, és nagymamának szólítja az unoka, még nem lesz egy csapásra kiválóság, politikai felelősségéhez felnövő, hiteles elnök. Sosem lesz ő a nép vezére, a De Gaulle-i, Reagani értelemben.
Ezért vicces, akárhányszor hallom a demokrácia szót a Nagy Vízen Túlról. Ennyi idő alatt, az Alapító Atyák korszakától a 2016-os Lapító Atyákig egy harmadik pártra se futotta az igyekezetükből? Lehet persze, igényük sincs rá, de akkor meg ha ekkora a nihil, a mások szemében miért szeretik annyi élvezettel meglátni és piszkálni a szálkákat? Kevésbé közismert, hogy a Római Birodalom létezésének végső szakaszában a cirkuszi játékokon már nem csak gladiátorok küzdelmét nézhette a publikum, hanem például azt amint emberek fajtalankodtak állatokkal, a leggusztustalanabb, látványos kivégzésekre,  hatalmas, nyilvános orgiákra fizetett be a lelátók népe. Tombolt a deviancia. Ma meg a tévé közvetít. Elnökválasztást, háborút, gazdasági krachot, szétzüllést, patakvért mindenfelé, és mi nézünk báva szemmel.
Egy nagyhatalom végnapjaihoz se kéne asszisztálni. Messzebbről, zsebre tett kézzel lenne jó figyelni, mi történik. Csak hát a történelem már egy párszor megtanított bennünket arra, hogy ha Rómát fölgyújtják, akkor Róma határában a putrik is égni fognak. Ez az ami nekünk kínos, ez ami aggályos, zavaró.
Tehát nem köll sürgetni a kollapszust, eljő az magától. Tartok tőle, sokan lesznek, akiket magával ránt a mélybe.

Pósa Károly

ROZIKA

„Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.” (Márai Sándor)

Apró, polkázó léptekkel járt. Kicsi volt, fürge és egészséges, mint a nádi pocok. Szomorú szőke hajában odahaza választékot fésült, a rendetlen tincseit pedig egy vásári, ócska hajcsat fogta össze. Emlékszem, az a hajcsat piros katicabogaraktól díszlett, és én szeptember elejétől minden áldott nap azokat a katicákat láttam, ha órán ellankadt a figyelmem, és már nem a táblát néztem, hanem mélázva oldalra imbolygott el a tekintetem. Rozika a padtársam volt. Első osztályba indultunk. A tanító néni egymás mellé ültetett bennünket. Az ablak mellé kerültünk, az olajos padlójú terem túlsó végébe, az első padba. Regula szerint a kisebb növésűek elöl, a magasabbja hátrébb kapott helyett. A Pípó a Lőregével leghátul. Két langaléta. Az előbbi – úgy tudom – most némethonban él, Lőregéből meg kutató fizikus lett valami amerikai egyetemen. Ha visszaemlékezem azokra a mézszínű, szénaillatú szeptemberi napokra, magam előtt látom az osztályt. A pulykatojás összes szeplőjével áldott Zoli mellett a füstös Misi kapott helyet, Istvánka pedig a göndör Pau tövébe került. És a lányok! Ott csicseregtek a padok között. Szalvétát cseréltek, képeslapot gyűjtöttek. Titokzatoskodtak. Súgtak összebújva, ahogy csak a cserfes kislányok tudnak, amióta világ a világ. Némelyik masnit kötött, a másik copfba fonta a haját. Mindannyian egyforma köpenyt hordtunk, sötétkék alapon cérnavékony fehér csíkosat. Mint egy kis hadsereg. Az ablakon bámészkodva számoltuk a villanydróton sorakozó fecskéket. Mint egy kis hadsereg. Annyi rajzott össze belőlük ilyentájt, hogy szinte fürtökben lógtak. Gyülekeztek. Készültek a nagy útra.

Miként mi is.

Egyen-gúnyában, de még zsengén. Kicsit megilletődve, gyenge izomzattal. Félszeg mosolyunk elárulta, hogy tartunk a föltárulkozó ismeretlentől.

A régi Ady-épület volt az iskolánk, a hajdani Szegények Háza. Amikor eljött az idő, és bevégeztetett, úgy törölték el a föld színéről azt a sokat megélt épületet, mintha ott se lett volna. Csak a hozzá fűződő emlékeket nem lehetett eldózerolni. Azok bizony sűrűn-sűrűn felszínre törnek lelkünk homályos tükrének mélyéről, mintha negyven esztendőnk még mindig itt csavarogna valahol a kövér lombú gömbakácok között, vagy mintha a vasútállomásra gördülő sínbusz búgó kürtje ugyanaz lenne, mint a hetvenes évek közepén, amikor még nyitott pultnál lehetett takonycukrot venni az Abbázia cukrászda bódéjánál, és a régi mozi sarkán tányérricát meg tökmagot árult a csicsa.  

Rozika szegény lány volt. Mondhatnám másképpen is, de nincs kedvem finomkodni. Hazudni sem akarok. Rozikának vagy hat testvére volt, rendre idősebbek tőle. A legöregebb nővére talán akkortájt ment férjhez, és a többiek mellett is eltörpült keszegnyi törékeny alakja. Az iskolában Rozának csúfolták a lányok. Nemigen kedvelték. Gyakran volt piszkos a körme, öblítőszerek puha illatát nem ismerték a ruhái, és néhanapján lyukacsos harisnya virított pálcikányi sovány lábán.

Terike néni, a tanítónk abbéli megfontolásból ültette mellém, hogy majd segítek neki a tanulásban. Gyöngybetűkkel írsz Karcsikám, a Rozika majd eltanulja tőled - mondta, és így is gondolta. Mert Rozika kézírása nem volt lányos. Szögletes, szálkás betűket karcolt piszkos kis keze a vonalas füzetbe. A számokat verébfej nagyságúra kerekítette. Okkal hihette a jó Terike néni, hogy majd példát vesz rólam. Hogy gyorsabban sikerül beilleszkednie. Ehelyett az történt, hogy ez a mezei vadvirág lett az én kis tanítóm. Mesélt dolgokról, amiket azelőtt nem tudtam. Arról, hogy lehet néha víz, néha áram nélkül élni. Milyen az, amikor nincs televízió egy házban. Milyen az, amikor egy szobában öten alszanak, és téli reggeleken nem a szülők feladata begyújtani a kályhába. Rozika világa nekem ijesztően ridegnek, mégis mesebelien kalandosnak hatott. Nevettem sokat a történetein.

Ellátogattam hozzájuk játszani egy szombati napon. Karácsony előtt ballagott az idő, kővé dermedt göröngyökön bukdácsoltam kifelé, az utolsó utca irányába. Aztán iringáltunk a közeli kanális jegén, be is szakadtam térdig, megmerült a szőrös belsejű gumicsizmám. Rozikáéknál szárítottuk egy darabig, a dobkályha fölé lógatva, de a zoknim vizes maradt: behúzott nyakkal óvatoskodtam haza. Nem vették észre. Ahogy én sem azt, hogy míg lestem a padban Rozika ütött-kopott hajcsatján a katicákat, szép lassan átvettem a keze írását. Még így, deresedve is csak akként kanyarítom, hurkolom a betűket, mint ő, venyigeszerű kék-zöld foltos kezével. Most is a Rozika megrágott végű ceruzáját fogom. Ha papírosra tollal kell írnom hosszabb szöveget, egyszer csak megjelennek azok a furcsa, orra bukott „z” meg nyakon csapott, szögletesre kínozott „r” betűk. És ilyenkor Rozika jut az eszembe. Sosem köszöntem meg neki. Évtizedek óta nem láttam.

Csak a gyülekező fecskéket és az iskolába támolygó kisdiákokat látom. Közöttük lehet valahol Lőrege, Pípó, a szeplős Pulykatojás, a többiekkel. Rozikákkal, mögöttünk hagyott negyven évekkel: megannyi, Isten tudja hány szegény sorsú, hatalmas lelkű kisgyerekkel együtt.

Az Új Kanizsai Újság vezércikke

Pósa Károly: SZEPTEMBERI NÉNI

Tésztaszín, nyákos iszap ízű, éppen nem bonyolult, egyszerű, megülepedett őszi reggel.

A fűben harmatcsöppek kalárisa csillan, földre szórt drága tartalom. Pókháló rongyok íve. Komolykodva illan. A szemnek mégis kellem – szemhéjunknak oltalom. A lassú szélben bujkál a jó szó.

Öreg néni ül a kissámlin. Mögötte száraz kapu, rozsdás kilincs. Akácok szúrják az ónos eget, árnyat vetnek a napos oldalon. Ül az öregasszony. Feje körül glória nincs.

Keshedt az alakja, s bár tartása görbe, mégis dicső. A nap be-bearanyozza. Homlokán ráncosan ég a pergamen bőr, mint az óév végén a kalács pírja, a túlhevülő kályhacső. Vállait régi, likas nagykendő borítja. Szemében a Tisza gyűlik; gyerekkacaj; sikongó lányok; zeneszó; az ütőerek tomboló ritmusa. Messzire száll a porondok kavargó homokja. Ami volt – elrebbent. Hátrább lépett a kárpit mögé.  Az élő hallgat, a holtat senki nem zokogja. Ősz fején kendő, előtte rojtos kötény. Bogárnyi kis keze az ölén.

Arcának minden ránca egy-egy heg, a tegnapja ráírta. Jeges árkok, kocsikerék-nyom, szántás, feltört legelő, a járási kisült barázda: aratás utáni kiszáradt – átforrósodott. Megtörik az idő. Tenyerét homlokához emeli a vén nő. Árnyék borul szemgödrére.

A pillanat dermedő, mint a kiterített testnek színe, a szemfödéllel. Olyan bájos, megejtő: nézzék mi lett!

Az akácfái sárgulnak. A néni a kapu előtt, fogja botját, mint bennünket az ősz. Távolba tekint. Érzékileg.