CICERÓ HORDÓJA

Jócskán lószagú a kezem. Az imént csutakoltam le, a fülétől a farkáig, s míg vakartam a derest vártam, hogy elül a lelkem vihara. Valahogy mégsem sikerült megnyugodnom. A Remény is érezhette mekkora indulat munkál bennem, mert hátra-hátra pislogott valahányszor kicsit erőteljesebben, oda nem figyelve húztam egyet a vékonya tájékán.

Fölbosszantott egy interjú. Egy hölggyel készült, aki egyetemi előadó. Bizony ide nem írom a nevét. Legyen elég annyi: az a dolga, hogy szemesztereken körösztül oktassa a hallgatóit arra, miként kell ékesen szólón eladniuk magukat az állásinterjúkon.

Ugyanis a netuddki hölgy: retorikai-storytelling tanácsadó.

Így.

Ó, hogy a nyüvek egyék a füle tövét annak, aki ilyen huncut, anglofil megnevezéssel illette ezt a hivatást! Huszon éve azt hittem a menedzsernél leáll ez az őrület, mert mindennek kell, hogy legyen határa, majdcsak egyszer elfogynak a fehér frottírzoknik, a mályvaszínű blézerek, a borzalmas nyakkendőtűk, meg a még borzalmasabb makkos cipők, de azóta megérkeztek a sztájlisztek, aztán humán erőforrásilag a büfés szakemberek, az új X, Y, vagy a rosseb érti milyen kromoszómaszámú, már-már meghatározhatatlan generáció, és csak kapkodom a fejem, meddig gyűrűzik ez az édibédi, valag nyalása a hóttmásmilyennek, mindennek, ami amerikai.
Kivi vagyok, hová vezet mindez.
Első dühömből írtam, amit. Igazán adhatnának valami helyes magyar nevet a szakmának.

Ha már egyetemi tantárgyat csináltak belőle.

Engem a Sáfrány tanító néni kezdett tanítani. Gyanítom, sose tanult retorikát. A mai napig emlegetjük, mindig milyen szépen szólt hozzánk, mennyi tudást sikerült belénk csöpögtetnie úgy, hogy közben a szeretet vezérelte, a hivatástudata – semmi több. Fölsőbe kerülve is jó tanáraink voltak. Igaz, poroszos volt a nevelés, a zömük Belgrádban, meg Szarajevóban fejezte be a tanárképzőt, de az még a régi iskola volt, ahol nem kakaóbiztos számítógépeken tanultunk, hanem színes pálcikákkal, kukorica- és babszemekkel értettük meg a halmazelméletet. A boldogult Latyák tanár úr kasztanyettával fegyelmezett, a Valter pofonjait máig emlegeti a sok bitang, és a szintén legenda Szaszi sem volt szívbajos, ha rövidre kellett zárni egy kínos ügyet.
Jelzem: nem tartom magamat őskövületnek. Amiről írok az jobbára a nyolcvanas évek – akkori jugoszláv – oktatási rendszerét jellemezte.
Ma, amikor gyakorlatilag minden gyerek mögé (mellé) egy pszichológust, logopédust, kisegítő szakembert muszáj állítani (nem a kölykök hibája, hogy ilyen hülye lett a világ), úgy tűnik az újsütetű pedagógusaink is mankó(k)ra szorulnak. Retorikát persze ők sem tanulnak, pedig anélkül nem könnyű bő félórán át a figyelmet megtartani.

Üdítő kivételek viszont mindig vannak.
A boldogult oromhegyesi Czérna Miska bácsinak tán négy elemije sem volt, de a néprajzos okostojások mesés- és anekdotás köteteket töltöttek meg a dumájával. Mifelénk kádenciás embernek hívják az olyat, aki mindenre tud valami jó történetet, oda illő tromfot, szólást. Retorikáról az öreg se hallott, vagy ha míg élt és rákérdeznek, menten féldecis pohárba kérte volna. Mégis órákig el lehetett hallgatni, Isten nyugtassa szegényt!
De hogy ne csak innét való jó példákkal éljek: ott van Dr. Bagdy Emőke pszichológus. A múltkorában bő két órán át szájtátva hallgatta a félezer fős kanizsai közönsége, pedig nem egy közülünk a lélektani ismereteket tekintve szerény képességekkel bír. Mégis lenyűgözött mindenkit. Érthető volt, egyszerű, lényegre törő és kedves. Mindemellett sziporkázóan szellemes. Élmény volt az előadását végigülni.

A klasszikus görög iskola, meg a skolasztika kora is nagy becsben tartotta a szónoklástant.

Ha képeznek valakit, ha nem – az sem szavatolhatja a biztos sikert.

Láttam én már dadogó, olyan rosszul beszélő egyetemi előadót (ráadásul irodalmárt!) hogy tőle a szomszéd falu elsőként megszólított járókelője is szebben fejezné ki magát. Ahogy láttam, hallottam sehogy se intonáló színészt, csapnivaló szavalót, makogón beszélő papot, akinek a temetési beszédétől tán a halott is fölkönyökölt kínjában. Ugyanígy volt szerencsém közéleti megélhetési politikus széteső szónoklatát (beszédhibásat!) végigszenvedni, üres frázisokat pufogtatót, akinek egyébként éppen az lenne a dolga, hogy lelket öntve belénk, példát mutasson az itteni magyarságnak.
És akkor ne is említsem a fa- és fejhangon olvasó, hadaró, hebegő bemondókat, a honi és az odaáti „sztárokat”, viszketeg médiaszereplőket, s a pont hozzájuk illő megannyi képzetlen újságírót, szerkesztőt, hírolvasót. A súgógépbe is belesülnek, hátha még élő szóban, papír nélkül hallanánk megszólalni szegényeket! Ráadásul egy részük biztos gondba esne, ha műfajilag kéne meghatároznia az interjú és a riport közötti különbséget.
Szerintem a retorikai teljesítmény alapja ugyanis nem föltétlen a tehetség kérdése. Ámbár ha van készség, úgy biztos könnyebb. Ám inkább kíván egy nagy adag enciklopédikus tudást, műveltséget, olvasottságot. Ezeket a diszciplínákat meg manapság hanyagolják az oktatásban, hisz egyetemet fejeznek be olyanok, akik húsz könyvet nem olvastak el életükben. Szomorú tények.
A másik elvárás pedig az lenne, hogy a sokakhoz szólók minden koron legyenek tisztában a feladatukkal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önmagukkal. Akkor lesz rá esély, hogy kiállhatnak mások elé, akár őmiattuk, őket is képviselve.
Csakhogy ez a süllyedő szép új világ pont az egyén közösséghez való viszonyát szereti relativizálni. Aki meg önmagát sem tudja mindig pontosan meghatározni (parasztosan: definiálni), attól nem lehet elvárni, hogy mérce legyen, irányt mutasson. Annyira lesz hiteles, mint a hírhedt jereváni 98 centis méterrúd.

Nem mondom én, hogy ne tanítsák a retorikát, mert fölösleges. Nem az. Felőlem: virágozzon minden virág. De nagyon jó lenne, ha a rideg szakmai szempontokon túl, azt is megmagyaráznák az alanyoknak, hogy kell embernek megmaradni. Az lesz a legnehezebb.

Pk

ROZIKA

„Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.” (Márai Sándor)

Apró, polkázó léptekkel járt. Kicsi volt, fürge és egészséges, mint a nádi pocok. Szomorú szőke hajában odahaza választékot fésült, a rendetlen tincseit pedig egy vásári, ócska hajcsat fogta össze. Emlékszem, az a hajcsat piros katicabogaraktól díszlett, és én szeptember elejétől minden áldott nap azokat a katicákat láttam, ha órán ellankadt a figyelmem, és már nem a táblát néztem, hanem mélázva oldalra imbolygott el a tekintetem. Rozika a padtársam volt. Első osztályba indultunk. A tanító néni egymás mellé ültetett bennünket. Az ablak mellé kerültünk, az olajos padlójú terem túlsó végébe, az első padba. Regula szerint a kisebb növésűek elöl, a magasabbja hátrébb kapott helyett. A Pípó a Lőregével leghátul. Két langaléta. Az előbbi – úgy tudom – most némethonban él, Lőregéből meg kutató fizikus lett valami amerikai egyetemen. Ha visszaemlékezem azokra a mézszínű, szénaillatú szeptemberi napokra, magam előtt látom az osztályt. A pulykatojás összes szeplőjével áldott Zoli mellett a füstös Misi kapott helyet, Istvánka pedig a göndör Pau tövébe került. És a lányok! Ott csicseregtek a padok között. Szalvétát cseréltek, képeslapot gyűjtöttek. Titokzatoskodtak. Súgtak összebújva, ahogy csak a cserfes kislányok tudnak, amióta világ a világ. Némelyik masnit kötött, a másik copfba fonta a haját. Mindannyian egyforma köpenyt hordtunk, sötétkék alapon cérnavékony fehér csíkosat. Mint egy kis hadsereg. Az ablakon bámészkodva számoltuk a villanydróton sorakozó fecskéket. Mint egy kis hadsereg. Annyi rajzott össze belőlük ilyentájt, hogy szinte fürtökben lógtak. Gyülekeztek. Készültek a nagy útra.

Miként mi is.

Egyen-gúnyában, de még zsengén. Kicsit megilletődve, gyenge izomzattal. Félszeg mosolyunk elárulta, hogy tartunk a föltárulkozó ismeretlentől.

A régi Ady-épület volt az iskolánk, a hajdani Szegények Háza. Amikor eljött az idő, és bevégeztetett, úgy törölték el a föld színéről azt a sokat megélt épületet, mintha ott se lett volna. Csak a hozzá fűződő emlékeket nem lehetett eldózerolni. Azok bizony sűrűn-sűrűn felszínre törnek lelkünk homályos tükrének mélyéről, mintha negyven esztendőnk még mindig itt csavarogna valahol a kövér lombú gömbakácok között, vagy mintha a vasútállomásra gördülő sínbusz búgó kürtje ugyanaz lenne, mint a hetvenes évek közepén, amikor még nyitott pultnál lehetett takonycukrot venni az Abbázia cukrászda bódéjánál, és a régi mozi sarkán tányérricát meg tökmagot árult a csicsa.  

Rozika szegény lány volt. Mondhatnám másképpen is, de nincs kedvem finomkodni. Hazudni sem akarok. Rozikának vagy hat testvére volt, rendre idősebbek tőle. A legöregebb nővére talán akkortájt ment férjhez, és a többiek mellett is eltörpült keszegnyi törékeny alakja. Az iskolában Rozának csúfolták a lányok. Nemigen kedvelték. Gyakran volt piszkos a körme, öblítőszerek puha illatát nem ismerték a ruhái, és néhanapján lyukacsos harisnya virított pálcikányi sovány lábán.

Terike néni, a tanítónk abbéli megfontolásból ültette mellém, hogy majd segítek neki a tanulásban. Gyöngybetűkkel írsz Karcsikám, a Rozika majd eltanulja tőled - mondta, és így is gondolta. Mert Rozika kézírása nem volt lányos. Szögletes, szálkás betűket karcolt piszkos kis keze a vonalas füzetbe. A számokat verébfej nagyságúra kerekítette. Okkal hihette a jó Terike néni, hogy majd példát vesz rólam. Hogy gyorsabban sikerül beilleszkednie. Ehelyett az történt, hogy ez a mezei vadvirág lett az én kis tanítóm. Mesélt dolgokról, amiket azelőtt nem tudtam. Arról, hogy lehet néha víz, néha áram nélkül élni. Milyen az, amikor nincs televízió egy házban. Milyen az, amikor egy szobában öten alszanak, és téli reggeleken nem a szülők feladata begyújtani a kályhába. Rozika világa nekem ijesztően ridegnek, mégis mesebelien kalandosnak hatott. Nevettem sokat a történetein.

Ellátogattam hozzájuk játszani egy szombati napon. Karácsony előtt ballagott az idő, kővé dermedt göröngyökön bukdácsoltam kifelé, az utolsó utca irányába. Aztán iringáltunk a közeli kanális jegén, be is szakadtam térdig, megmerült a szőrös belsejű gumicsizmám. Rozikáéknál szárítottuk egy darabig, a dobkályha fölé lógatva, de a zoknim vizes maradt: behúzott nyakkal óvatoskodtam haza. Nem vették észre. Ahogy én sem azt, hogy míg lestem a padban Rozika ütött-kopott hajcsatján a katicákat, szép lassan átvettem a keze írását. Még így, deresedve is csak akként kanyarítom, hurkolom a betűket, mint ő, venyigeszerű kék-zöld foltos kezével. Most is a Rozika megrágott végű ceruzáját fogom. Ha papírosra tollal kell írnom hosszabb szöveget, egyszer csak megjelennek azok a furcsa, orra bukott „z” meg nyakon csapott, szögletesre kínozott „r” betűk. És ilyenkor Rozika jut az eszembe. Sosem köszöntem meg neki. Évtizedek óta nem láttam.

Csak a gyülekező fecskéket és az iskolába támolygó kisdiákokat látom. Közöttük lehet valahol Lőrege, Pípó, a szeplős Pulykatojás, a többiekkel. Rozikákkal, mögöttünk hagyott negyven évekkel: megannyi, Isten tudja hány szegény sorsú, hatalmas lelkű kisgyerekkel együtt.

Az Új Kanizsai Újság vezércikke

SZEGÉNYEK ISKOLÁJA

Az ókanizsai Szegények Háza.
Aztán az első világháború alatt hadikórház, lábadozó.
Egy jó ideig volt általános iskola, Ady Endre nevét viselte.
Még oda jártam.

Emlékszem a hűvös folyosójára, ahogy két oldalt nyíltak az osztálytermek az L-alakú épületben. Nagy, kétszárnyas ablakokon tódult be a napfény. A falak vastagok voltak. Az egész épület maga volt a masszívitás és az egyszerű égetett téglafalak a tömörségnek is angolos kellemet tudtak adni.
Az említett égetett vörös téglákból minták rajzolódtak ki a homlokzaton, és az előre húzott peremek szépen tagolták és helyettesítették a pucolást, meg a festést. A ki-kiugró helyiségek ritmusra osztották a tömböt, és emberibb léptékűvé tették az egyébként vidékünkön ritkaság számba menő nagy épületet.
Én legszívesebben a vasútra néző osztályba szerettem járni, mert a kilátás az akkor már elvadult kisparkra nézett. Ha kibámultam, elmerengve az óra unalmában, mindig őserdőnek, titokzatos dzsungelnak láttam az ölig érő fűben a bodzabokrokat, és a borostyánnal dúsan benőtt buja ligetet. Úgy tudom, hajdanában arborétum volt, csak aztán valami miatt elhanyagolták.
Mi a tavaszi tornaórákat is a bokrokban bújócskázva töltöttük, és volt egy kedvenc fánk, aminek oldalsó ágán fertályórákat lehetett nyújtózva lógni.
Olyan jó szagú volt ott minden!
A Fruzsa felől egy kicsiny, tetőfödeles kapun lehetett bemenni. Balra volt a portásfülke, ahol a pedellus szívta a tózniból sodrott büdös cigarettáját. A hamuja folyton a kék köpenyére hullott.
Az iskola főterén a betonozás fölpörsögött, az apró kavicsos fölső réteget győzték a takarítók söpörni. Sose volt az sima.
Ott gyülekeztünk csöngőszóra, osztályonként sorban állva, rendezetten, hogy az ügyeletes tanár engedélyező szava után menjünk föl hat-hét széles, fölfelé szűkülő kő lépcsőfokon az iskola épületébe.
Míg befelé mentem, mindig intettem a platánfáknak. A törzsüket heten sem voltunk képesek átérni.
A napra is emlékszem, amikor kivágták őket.
Akkor nem sírtam, csak a szemem égett, míg a jó asztallapnyi csonkokat néztem. Mutatóba maradt belőlük kettő-három, amik szerencsésebb helyen nőttek az égig.
A többi útban volt.
Kellett a hely, az új épületnek.
És bontani kezdték az iskolát.
A mi osztályunk még akkor is oda járt, amikor a túlsó szárnynak már csak a falai meredeztek. Két tagozat maradt a kisebbik, még ép részben. A boldog emlékű Kaszás tanító nénié, meg a miénk.
Lerombolták a biológia szertárat is, ami az udvarra nézett. Egy sötét, ijesztő lyukként él bennem. Ott láttam először emberi csontvázat, és még hidegebbnek tűnt a raktárocska, szinte kriptának. Már nem tudom bizonyosan, de mintha Samunak, vagy Pistának hívták volna a csontvázat. Drótozott volt, ijesztő.
 Múltak az iskolás hetek, ment a tanítás és a múlt elradírozása is.
Láttuk, ahogy szedik le az irdatlan sok cserepet. Hatalmas, fenyőgerendák húsz méternél hosszabb oszlopok alkották a tetőszerkezet alapját. A padláson - állítólag - puskákat, kardokat is találtak a munkások, emlékszem mekkora szenzáció volt ez nekünk!
A fegyvereket nem tudom, de rohamsisakok bizonyos, hogy voltak. A saját szememmel láttam, amint szíjon lógva, fürtökben hozták le valamennyit.
Aztán máról-holnapra átkommandíroztak bennünket a zárdába, ott fejeztük be a nyolcadik osztályt.
Lebontották az osztálytermünket. Csak a Fruzsára néző fal egy maradványa dacolt valameddig, ami mögött már ásták az alapokat.
Utoljára a portásfülke utcai oldalát meg a kicsiny, gyalogosbejárót hagyták meg.
De az a kopott, kétszárnyú ajtó már csak nekem nyílt valahova.
Mögötte maradt a gyerekkorom.