ROZIKA

„Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.” (Márai Sándor)

Apró, polkázó léptekkel járt. Kicsi volt, fürge és egészséges, mint a nádi pocok. Szomorú szőke hajában odahaza választékot fésült, a rendetlen tincseit pedig egy vásári, ócska hajcsat fogta össze. Emlékszem, az a hajcsat piros katicabogaraktól díszlett, és én szeptember elejétől minden áldott nap azokat a katicákat láttam, ha órán ellankadt a figyelmem, és már nem a táblát néztem, hanem mélázva oldalra imbolygott el a tekintetem. Rozika a padtársam volt. Első osztályba indultunk. A tanító néni egymás mellé ültetett bennünket. Az ablak mellé kerültünk, az olajos padlójú terem túlsó végébe, az első padba. Regula szerint a kisebb növésűek elöl, a magasabbja hátrébb kapott helyett. A Pípó a Lőregével leghátul. Két langaléta. Az előbbi – úgy tudom – most némethonban él, Lőregéből meg kutató fizikus lett valami amerikai egyetemen. Ha visszaemlékezem azokra a mézszínű, szénaillatú szeptemberi napokra, magam előtt látom az osztályt. A pulykatojás összes szeplőjével áldott Zoli mellett a füstös Misi kapott helyet, Istvánka pedig a göndör Pau tövébe került. És a lányok! Ott csicseregtek a padok között. Szalvétát cseréltek, képeslapot gyűjtöttek. Titokzatoskodtak. Súgtak összebújva, ahogy csak a cserfes kislányok tudnak, amióta világ a világ. Némelyik masnit kötött, a másik copfba fonta a haját. Mindannyian egyforma köpenyt hordtunk, sötétkék alapon cérnavékony fehér csíkosat. Mint egy kis hadsereg. Az ablakon bámészkodva számoltuk a villanydróton sorakozó fecskéket. Mint egy kis hadsereg. Annyi rajzott össze belőlük ilyentájt, hogy szinte fürtökben lógtak. Gyülekeztek. Készültek a nagy útra.

Miként mi is.

Egyen-gúnyában, de még zsengén. Kicsit megilletődve, gyenge izomzattal. Félszeg mosolyunk elárulta, hogy tartunk a föltárulkozó ismeretlentől.

A régi Ady-épület volt az iskolánk, a hajdani Szegények Háza. Amikor eljött az idő, és bevégeztetett, úgy törölték el a föld színéről azt a sokat megélt épületet, mintha ott se lett volna. Csak a hozzá fűződő emlékeket nem lehetett eldózerolni. Azok bizony sűrűn-sűrűn felszínre törnek lelkünk homályos tükrének mélyéről, mintha negyven esztendőnk még mindig itt csavarogna valahol a kövér lombú gömbakácok között, vagy mintha a vasútállomásra gördülő sínbusz búgó kürtje ugyanaz lenne, mint a hetvenes évek közepén, amikor még nyitott pultnál lehetett takonycukrot venni az Abbázia cukrászda bódéjánál, és a régi mozi sarkán tányérricát meg tökmagot árult a csicsa.  

Rozika szegény lány volt. Mondhatnám másképpen is, de nincs kedvem finomkodni. Hazudni sem akarok. Rozikának vagy hat testvére volt, rendre idősebbek tőle. A legöregebb nővére talán akkortájt ment férjhez, és a többiek mellett is eltörpült keszegnyi törékeny alakja. Az iskolában Rozának csúfolták a lányok. Nemigen kedvelték. Gyakran volt piszkos a körme, öblítőszerek puha illatát nem ismerték a ruhái, és néhanapján lyukacsos harisnya virított pálcikányi sovány lábán.

Terike néni, a tanítónk abbéli megfontolásból ültette mellém, hogy majd segítek neki a tanulásban. Gyöngybetűkkel írsz Karcsikám, a Rozika majd eltanulja tőled - mondta, és így is gondolta. Mert Rozika kézírása nem volt lányos. Szögletes, szálkás betűket karcolt piszkos kis keze a vonalas füzetbe. A számokat verébfej nagyságúra kerekítette. Okkal hihette a jó Terike néni, hogy majd példát vesz rólam. Hogy gyorsabban sikerül beilleszkednie. Ehelyett az történt, hogy ez a mezei vadvirág lett az én kis tanítóm. Mesélt dolgokról, amiket azelőtt nem tudtam. Arról, hogy lehet néha víz, néha áram nélkül élni. Milyen az, amikor nincs televízió egy házban. Milyen az, amikor egy szobában öten alszanak, és téli reggeleken nem a szülők feladata begyújtani a kályhába. Rozika világa nekem ijesztően ridegnek, mégis mesebelien kalandosnak hatott. Nevettem sokat a történetein.

Ellátogattam hozzájuk játszani egy szombati napon. Karácsony előtt ballagott az idő, kővé dermedt göröngyökön bukdácsoltam kifelé, az utolsó utca irányába. Aztán iringáltunk a közeli kanális jegén, be is szakadtam térdig, megmerült a szőrös belsejű gumicsizmám. Rozikáéknál szárítottuk egy darabig, a dobkályha fölé lógatva, de a zoknim vizes maradt: behúzott nyakkal óvatoskodtam haza. Nem vették észre. Ahogy én sem azt, hogy míg lestem a padban Rozika ütött-kopott hajcsatján a katicákat, szép lassan átvettem a keze írását. Még így, deresedve is csak akként kanyarítom, hurkolom a betűket, mint ő, venyigeszerű kék-zöld foltos kezével. Most is a Rozika megrágott végű ceruzáját fogom. Ha papírosra tollal kell írnom hosszabb szöveget, egyszer csak megjelennek azok a furcsa, orra bukott „z” meg nyakon csapott, szögletesre kínozott „r” betűk. És ilyenkor Rozika jut az eszembe. Sosem köszöntem meg neki. Évtizedek óta nem láttam.

Csak a gyülekező fecskéket és az iskolába támolygó kisdiákokat látom. Közöttük lehet valahol Lőrege, Pípó, a szeplős Pulykatojás, a többiekkel. Rozikákkal, mögöttünk hagyott negyven évekkel: megannyi, Isten tudja hány szegény sorsú, hatalmas lelkű kisgyerekkel együtt.

Az Új Kanizsai Újság vezércikke

HŐŐŐ!

- egy rendhagyó osztályfőnöki óra -

  - Jó napot gyerekek! Köszöntelek benneteket a szeptemberi tanévkezdés alkalmából! Én leszek az új tanítótok. Engedjétek meg hogy bemutatkozzam! Engem úgy hívnak, hogy Nagybetűs Élet. De ti csak szólítsatok egyszerűen Életnek, jóllehet tudom, hogy a szüleitek gyakorta inkább cifra jelzőkkel szoktak emlegetni. Sebaj! Őket is tanítottam eleget. Lehet, meghökkentek rajta, de egy viccel szeretném elkezdeni az órát. Később majd, ha megismertek, rá fogtok döbbenni arra, hogy még mennyi meglepetést tartogatok számotokra… Tehát a vicc:

A székely bácsi ül a szekéren. Egyszer csak megállnak a lovak. A bácsi jól odasóz nekik:
- Gyííí!
A lovak meg sem moccannak. A bácsi újra odacsap az ostorral:
- Gyííí!
A lovak megint nem mozdulnak. A bácsi leszáll a bakról, előremegy a rúdhoz, és észreveszi, hogy közvetlenül a lovak előtt egy óriási szakadék tátong. Erre visszamászik a bakra és így szól:
- Helyesbítek: Hőőő!

Meglehet, nem túl szerencsés az indulásotok pillanatában ez a megtorpanásról szóló és erőszakos történet. Biztos lesz olyan, aki majd nehezményezi, hogy járomba fogott jószágokkal, igénytelen parasztemberrel példázódok, aki kihasználja, sőt testileg is fenyíti a lovait. Az a förtelmes ostorozás sem európai, demokratikus módszer, ugye. Mégis, ebben a röpke mesében, mint babszemnyi kőben az egész hegy: ott van minden, amiről én most szólni akarok nektek. E tanmese ugyanis számolatlan igazságra világít rá.
Először a legfontosabb! Véssétek jól az agyatokba! Bár úgy tűnik, az út egyenesén álltok, de a szakadék észrevétlenül mindig ott leselkedik a lábatok körül! Aki bedől a látszatnak, a messziről mutogatott dolgoknak, a manipulációnak: az elveszik. Szemléld kimérten, amiről még saját tapasztalatod révén nem győződhettél meg. Ha csak a villogó képernyőn láttad, hangszórón keresztül hallottad, mások sugalmazták: a felét se hidd el! Majd ha kezeddel illetted, megláttad, kiismerted - és igen! - átérezted: akkor fogadd el! Bármi is legyen az.
Másodjára: sose becsüljétek le a tőletek másmilyeneket! Akár négy lábuk van, akár csonkák. Lehet, hogy képességeik révén sokkal különbek, mint ti azt hinni mernétek! Nincs két egyformán megélt pillanat. Nincs két egyforma ember. Látjátok gyerekek: én is milyen tarka, sokszínű vagyok! Tudok komolyan nézni rátok, és nevetve – aztán megint haraggal. Idővel majd megszokjátok...
A harmadik igazság: könnyű a bakon ücsörögni, de leesni is. Nem biztos, hogy az látja a valóságot, aki odafentről nézi, meg dirigálja a világot. Mi több! Ahogy okítani foglak benneteket, egyre-másra megértitek: mindig akad majd valaki, aki magasabb polcon van, és a kezében szorongatja a gyeplőt. Valószínűleg függő viszonyban lesztek. Az a rend, hogy húznotok kell az igát. De az értelmetek, gondolatotok révén mindig szabadok maradhattok. A szerencsésebbek - tényleg csak a legkiválóbb képességűek -, olykor diadalmaskodhatnak majd a följebb helyezkedőkön. Hisz erősebbek vagytok! Hisz ti a földön álltok! Ép lábbal, szilárdan. Amannak meg izzadó tenyerét örökké sütni fogja a gyeplőszár.
Negyedik tanulsága a történetnek, hogy a nyers erőszak sosem old meg semmit. Az értelmet pótolni nem lehet. De ha  kevés is az eszed, esetleg elboldogulhatsz, ha a kitűzött utadat becsülettel végigjárod, mindig a lábad elé nézel, és nem hagyod befolyásolni magadat, akárhogy irányítanának is másfelé. Manapság a konokság már erénynek számít, de a megátalkodottság sosem volt az. Ha így élsz, utad vége felé jó esélyed lesz rá, hogy meglásd az összefüggéseket. Sok olyannal fogtok találkozni, aki a fajkutyája hasa alján lévő csecseken kívül soha semmit nem olvasott, mégis könyvekkel hadonászik. Mások izmaikat fogják mutogatni, erőltetik majd a semmit. Ők, akik gilisztától kaptak kölcsön gerincet. Ne figyeljetek rájuk! A szívetekre hallgassatok, és nevessétek ki őket! A rátartiság álarca le fog hullani róluk.
És mivel a kezemen elfogynak az ujjaim, ötödikként tanuljátok meg, hogy időnként azért nem árt önkritikát gyakorolni. Hibátlan ember még nem született. Nem az lát, aki magasabban hordja a fejét, és rajta az orrát, hanem az, aki elöl van, és használni sem rest a szemét. Figyel kifelé, éppen olyan állhatatosan, mint befelé. Ezért mondom nektek: ne csak az út kanyarait vigyázzátok! Néha-néha pillantsatok önmagatokba is. Készítsetek leltárt! Azt hiszem, ha megfogadjátok a tanácsaimat, jól ki fogunk jönni egymással. Még az is megeshet, hogy kényeztetni foglak benneteket. Akkor majd édesnek hívtok, és felétek mindig a szebbik arcomat mutatom.
Most azt kéne mondanom, hogy hajrá gyerekek! Mint a székely bácsika: Gyííí! Ám a fölgyorsult időben sokkal hasznosabb megállítani a pillanatot, emlékezetessé tenni az első szeptemberi iskolaórát. Megjegyezni - míg veletek leszek - a csengő szavát. Ezért inkább azt kérem tőletek: Hőőő!

Meglátjátok: én leszek a legjobb tanítómesteretek.
Szeressetek hát. Jó tanulást kívánok!

Pósa Károly

Új Kanizsai Újság - vezércikk - XXI. évfolyam (716) 34.szám - Magyarkanizsa, 2014. augusztus 28.