NAPLÓ - 60.

4PC

Volt nekem egy osztályom. 4PC-ként jegyeztek bennünket. Pár napja tudom, megint találkozni fogunk. Huszonnyolc év után, azt hiszem – másodszor. Tegnap éjszaka negyed háromkor fölültem az ágyban. Az éjjeli lámpa fényébe lökött az emlékezet. Néztem magam elé, a szőnyeg mintái kacskaringóztak a szemem előtt, s én tenyerembe temetett homlokom mögött visszagondoltam a múltba, mert kicsivel korábban a régi alma materemmel álmodtam.
Ahol a szabadkai főút délnyugatnak veszi az irányt, annak a kanyarnak a könyökében állt az iskolánk. Rút építmény volt. Emlékszem, először megpillantván vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Ódzkodtam tőle, de nevettem is rajta. Mintha nem is iskola, hanem valami járási bíróság, vagy nevesincs állami hivatal lett volna. Egy léptékét vesztett, önmagán túlnőtt, genny-sárga, kétemeletes épület terpeszkedett a rondán nyírt sövény mögött. Kicsit lepukkant homlokzatából régen glettelt, zománcfestéket vedlő ablakok pislogtak a forgalomra, amiknek nagy, kétszárnyas, üveg tábláin októbertől március végéig átfütyült a szél. Jellegzetes Monarchia-béli schwarz-gelb stílusú közintézmény voltát bizonyára a korszak ízlése mellet a típustervek alapján elkészült mérete, külalakja is sugallta. Ami mégis megragadta a tekintetemet, és kivívta a rokonszenvemet: a tetején két jókora bádog glóbusz gubbasztott. Azok úgy-ahogy gondoskodtak a tanoda-szerű hangulatról. Arról, hogy mi célból is magaslik az a beteg-sárgán virító, és mégis komor nagydarab ház.  Diplomaosztáskor ugyan már megint gimnáziumnak hívták, ám a kezdetekben mi – mind a huszonkilencen – a kor oktatáspolitikája révén a tanügyi szakot jártuk. Nem kell ezen meglepődni. Azidőtájt az egész világ ilyen furcsa, felemás, gyermeteg, sokszor logikátlan dolgokból állt. Az intézményt, oda iratkozván, eredetileg (ha jól emlékszem) Természeti és Társadalmi Tudományok Középiskolája néven jegyezte az önigazgatású szocializmus. Az előbbieket a zsenipalánta-képző fizikus és matematikus osztályok képviselték. Számunkra az ő tanmenetük megannyi szögletes, egzakt tantárggyal patkolt nagy talány volt. A társadalmi szakon a kulturológusok mellett – reménybeli pedagógusokként – ott okosodott az osztályom is. A ma már oktatástörténeti kuriózumként szép emlékű kulturológián képezték a jövő munkanélküli könyvtárosait, meg az egyre ziláltabb művelődési életben laza gyökereket eresztő haszontalan munkaerőt. Mi – tanügyi szakosok – ennek a soha meg nem értett, folyton ficergő, némi értelmiségi-, humán-, bölcseleti-, művész vénával megáldott-megvert, komplikált salátára hasonlító rétegnek a vadhajtásai voltunk. Szó szerint. Annyira vadak voltunk, amennyire fiatalok. A hajdani építészeti középiskola emeleti osztálytermében hetek alatt csiszolódtunk össze.
Biztos a nosztalgia (is) mondatja velem, ám mivel egy évtizednyi tanügyi karrierem összes tapasztalata följogosít némi összehasonlításra, erős alappal állíthatom: jó osztály voltunk. Jó közösség. 

Pedig első ránézésre azt hihetnők: ahol kéttucatnyi lány között-mellett négy fiú kénytelen keresni a helyét, igazát, ott eleve reménytelen bármiféle kollektív szellem kialakulásában reménykedni. Nem így történt.
Rólunk nagyon gyorsan kiderült, hogy a nehezen kezelhetőségünk mellett mekkora intellektuális erőtér vesz körül bennünket. Tudom, nagyképűen hangzik. Mégis igaz. Úgy viselkedtünk az iskolai negyedévek alatt, mintha szent fogadalmat tettünk volna arra nézvést, hogy az együttlétünket valami féle titáni bohózatként éljük meg. Napról-napra vadabb ötletek ébredtek bennünk. Fölszínre tört a kreativitásunk, egymást noszogattuk bele a legnagyobb őrültségekbe. Ma már egybeolvad a múlt.
Mintha nem mi lettünk volna a leghangosabbak az utcai tüntetésen, amikor a vegyianyag-gyár piszkos trükkjei ellen lázadt a környék népe; mintha nem mi készítettünk volna karácsonyi színművet mindenfajta gyári melósok gyerekeinek, amivel aztán szépen végighakniztuk a várost, hogy utána az eleve abszurd jelmezbál legbizarrabb produkciójával hökkentsük meg a nagyérdeműt. Azt a közönséget, amit évek alatt a magunk módján hergelni, szórakoztatni igyekeztünk, amikor a színművészeti vetélkedőktől kezdve a paródiába fúló énekkari föllépésünkön körösztül a zenekari bemutatóig mindent fölvállaltunk, kipróbáltunk, dramatizáltunk vagy megzenésítettünk. Mintha nem mi iktattuk volna ki a suli hangszóróját, hogy a szünetekben csörömpölő diszkó helyett népzenét hallgassunk privát magnóról, majd ugyanott, a hozott hangszerekből rögtönzött koncertet kerekítsünk. Mintha önmagunkat föllapozva nem a tehetség szikráját villantottuk volna minden egyes alkalommal, csókot hintve az emberiségnek, az akkori világnak, amely elé az odadobott kincsünket szinte azonnal elnyelte a sár, hisz akkor már Jugoszlávia haldoklott, a politikai őrület ott toporgott a kapuban, kifent késekkel, bombákkal, az összeomló ideológia alá temetett vigasztalhatatlansággal és tengernyi szenvedéssel.
Fütyültünk rá.

Fölcsigázott kíváncsisággal meresztettük bele körmünket mindenbe, ami mögött az önkifejezés lehetőségét pislákolni láttuk. Kritizáltunk, filozofáltunk, hajnalig tartó szeánszokon, félig üres, félig teli poharak matt csillogása mellett döntöttünk a máig megválaszolhatatlan kérdésekről, spirituális csapatmunka folyt még a nagyszünetet jelző csöngőszó alatt is, mert a tizenhét-nyolc évünk jótékony, jobbító vágya, a pimasz életéveinket megtermékenyítő egészséges dekadencia áthatotta alkotó szándékunkat.
Ma már tudom, hajnali trombitások voltunk. Bolond korban, sosem előnyös helyen, sosem irigylésre méltó közegben azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. A következményekkel nem törődtünk. Poétaként viselkedtünk, és az sem zavart bennünket, hogy a szemünk láttára sorvadt, elrímtelenedett a világ, ritmustalan, disszonáns állati hangok közül kellett kiénekelnünk. Mi mégis tettük a dolgunkat. Volt szívünk hozzá, noha tudtuk: a világcsoda érdeklődés hiányában elmarad. (A jegyek ugyanott visszaválthatók, de minek?) S míg mások a ránk boruló baljós jelektől rettegvén vértelen szájjal csak hápogtak az eseményeken, mi kukorékoltunk a szemétdombon, gyémánt félkrajcárunkat büszkén villogtatva.
Lányok, fiúk. Az osztályunk. A 4PC.   

 

HŐŐŐ!

- egy rendhagyó osztályfőnöki óra -

  - Jó napot gyerekek! Köszöntelek benneteket a szeptemberi tanévkezdés alkalmából! Én leszek az új tanítótok. Engedjétek meg hogy bemutatkozzam! Engem úgy hívnak, hogy Nagybetűs Élet. De ti csak szólítsatok egyszerűen Életnek, jóllehet tudom, hogy a szüleitek gyakorta inkább cifra jelzőkkel szoktak emlegetni. Sebaj! Őket is tanítottam eleget. Lehet, meghökkentek rajta, de egy viccel szeretném elkezdeni az órát. Később majd, ha megismertek, rá fogtok döbbenni arra, hogy még mennyi meglepetést tartogatok számotokra… Tehát a vicc:

A székely bácsi ül a szekéren. Egyszer csak megállnak a lovak. A bácsi jól odasóz nekik:
- Gyííí!
A lovak meg sem moccannak. A bácsi újra odacsap az ostorral:
- Gyííí!
A lovak megint nem mozdulnak. A bácsi leszáll a bakról, előremegy a rúdhoz, és észreveszi, hogy közvetlenül a lovak előtt egy óriási szakadék tátong. Erre visszamászik a bakra és így szól:
- Helyesbítek: Hőőő!

Meglehet, nem túl szerencsés az indulásotok pillanatában ez a megtorpanásról szóló és erőszakos történet. Biztos lesz olyan, aki majd nehezményezi, hogy járomba fogott jószágokkal, igénytelen parasztemberrel példázódok, aki kihasználja, sőt testileg is fenyíti a lovait. Az a förtelmes ostorozás sem európai, demokratikus módszer, ugye. Mégis, ebben a röpke mesében, mint babszemnyi kőben az egész hegy: ott van minden, amiről én most szólni akarok nektek. E tanmese ugyanis számolatlan igazságra világít rá.
Először a legfontosabb! Véssétek jól az agyatokba! Bár úgy tűnik, az út egyenesén álltok, de a szakadék észrevétlenül mindig ott leselkedik a lábatok körül! Aki bedől a látszatnak, a messziről mutogatott dolgoknak, a manipulációnak: az elveszik. Szemléld kimérten, amiről még saját tapasztalatod révén nem győződhettél meg. Ha csak a villogó képernyőn láttad, hangszórón keresztül hallottad, mások sugalmazták: a felét se hidd el! Majd ha kezeddel illetted, megláttad, kiismerted - és igen! - átérezted: akkor fogadd el! Bármi is legyen az.
Másodjára: sose becsüljétek le a tőletek másmilyeneket! Akár négy lábuk van, akár csonkák. Lehet, hogy képességeik révén sokkal különbek, mint ti azt hinni mernétek! Nincs két egyformán megélt pillanat. Nincs két egyforma ember. Látjátok gyerekek: én is milyen tarka, sokszínű vagyok! Tudok komolyan nézni rátok, és nevetve – aztán megint haraggal. Idővel majd megszokjátok...
A harmadik igazság: könnyű a bakon ücsörögni, de leesni is. Nem biztos, hogy az látja a valóságot, aki odafentről nézi, meg dirigálja a világot. Mi több! Ahogy okítani foglak benneteket, egyre-másra megértitek: mindig akad majd valaki, aki magasabb polcon van, és a kezében szorongatja a gyeplőt. Valószínűleg függő viszonyban lesztek. Az a rend, hogy húznotok kell az igát. De az értelmetek, gondolatotok révén mindig szabadok maradhattok. A szerencsésebbek - tényleg csak a legkiválóbb képességűek -, olykor diadalmaskodhatnak majd a följebb helyezkedőkön. Hisz erősebbek vagytok! Hisz ti a földön álltok! Ép lábbal, szilárdan. Amannak meg izzadó tenyerét örökké sütni fogja a gyeplőszár.
Negyedik tanulsága a történetnek, hogy a nyers erőszak sosem old meg semmit. Az értelmet pótolni nem lehet. De ha  kevés is az eszed, esetleg elboldogulhatsz, ha a kitűzött utadat becsülettel végigjárod, mindig a lábad elé nézel, és nem hagyod befolyásolni magadat, akárhogy irányítanának is másfelé. Manapság a konokság már erénynek számít, de a megátalkodottság sosem volt az. Ha így élsz, utad vége felé jó esélyed lesz rá, hogy meglásd az összefüggéseket. Sok olyannal fogtok találkozni, aki a fajkutyája hasa alján lévő csecseken kívül soha semmit nem olvasott, mégis könyvekkel hadonászik. Mások izmaikat fogják mutogatni, erőltetik majd a semmit. Ők, akik gilisztától kaptak kölcsön gerincet. Ne figyeljetek rájuk! A szívetekre hallgassatok, és nevessétek ki őket! A rátartiság álarca le fog hullani róluk.
És mivel a kezemen elfogynak az ujjaim, ötödikként tanuljátok meg, hogy időnként azért nem árt önkritikát gyakorolni. Hibátlan ember még nem született. Nem az lát, aki magasabban hordja a fejét, és rajta az orrát, hanem az, aki elöl van, és használni sem rest a szemét. Figyel kifelé, éppen olyan állhatatosan, mint befelé. Ezért mondom nektek: ne csak az út kanyarait vigyázzátok! Néha-néha pillantsatok önmagatokba is. Készítsetek leltárt! Azt hiszem, ha megfogadjátok a tanácsaimat, jól ki fogunk jönni egymással. Még az is megeshet, hogy kényeztetni foglak benneteket. Akkor majd édesnek hívtok, és felétek mindig a szebbik arcomat mutatom.
Most azt kéne mondanom, hogy hajrá gyerekek! Mint a székely bácsika: Gyííí! Ám a fölgyorsult időben sokkal hasznosabb megállítani a pillanatot, emlékezetessé tenni az első szeptemberi iskolaórát. Megjegyezni - míg veletek leszek - a csengő szavát. Ezért inkább azt kérem tőletek: Hőőő!

Meglátjátok: én leszek a legjobb tanítómesteretek.
Szeressetek hát. Jó tanulást kívánok!

Pósa Károly

Új Kanizsai Újság - vezércikk - XXI. évfolyam (716) 34.szám - Magyarkanizsa, 2014. augusztus 28.