4PC |
Volt nekem egy osztályom. 4PC-ként jegyeztek bennünket. Pár napja tudom,
megint találkozni fogunk. Huszonnyolc év után, azt hiszem – másodszor. Tegnap
éjszaka negyed háromkor fölültem az ágyban. Az éjjeli lámpa fényébe lökött az
emlékezet. Néztem magam elé, a szőnyeg mintái kacskaringóztak a szemem előtt, s
én tenyerembe temetett homlokom mögött visszagondoltam a múltba, mert kicsivel
korábban a régi alma materemmel álmodtam.
Ahol a szabadkai főút délnyugatnak veszi az irányt, annak a kanyarnak a könyökében állt az iskolánk. Rút építmény volt. Emlékszem, először megpillantván vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Ódzkodtam tőle, de nevettem is rajta. Mintha nem is iskola, hanem valami járási bíróság, vagy nevesincs állami hivatal lett volna. Egy léptékét vesztett, önmagán túlnőtt, genny-sárga, kétemeletes épület terpeszkedett a rondán nyírt sövény mögött. Kicsit lepukkant homlokzatából régen glettelt, zománcfestéket vedlő ablakok pislogtak a forgalomra, amiknek nagy, kétszárnyas, üveg tábláin októbertől március végéig átfütyült a szél. Jellegzetes Monarchia-béli schwarz-gelb stílusú közintézmény voltát bizonyára a korszak ízlése mellet a típustervek alapján elkészült mérete, külalakja is sugallta. Ami mégis megragadta a tekintetemet, és kivívta a rokonszenvemet: a tetején két jókora bádog glóbusz gubbasztott. Azok úgy-ahogy gondoskodtak a tanoda-szerű hangulatról. Arról, hogy mi célból is magaslik az a beteg-sárgán virító, és mégis komor nagydarab ház. Diplomaosztáskor ugyan már megint gimnáziumnak hívták, ám a kezdetekben mi – mind a huszonkilencen – a kor oktatáspolitikája révén a tanügyi szakot jártuk. Nem kell ezen meglepődni. Azidőtájt az egész világ ilyen furcsa, felemás, gyermeteg, sokszor logikátlan dolgokból állt. Az intézményt, oda iratkozván, eredetileg (ha jól emlékszem) Természeti és Társadalmi Tudományok Középiskolája néven jegyezte az önigazgatású szocializmus. Az előbbieket a zsenipalánta-képző fizikus és matematikus osztályok képviselték. Számunkra az ő tanmenetük megannyi szögletes, egzakt tantárggyal patkolt nagy talány volt. A társadalmi szakon a kulturológusok mellett – reménybeli pedagógusokként – ott okosodott az osztályom is. A ma már oktatástörténeti kuriózumként szép emlékű kulturológián képezték a jövő munkanélküli könyvtárosait, meg az egyre ziláltabb művelődési életben laza gyökereket eresztő haszontalan munkaerőt. Mi – tanügyi szakosok – ennek a soha meg nem értett, folyton ficergő, némi értelmiségi-, humán-, bölcseleti-, művész vénával megáldott-megvert, komplikált salátára hasonlító rétegnek a vadhajtásai voltunk. Szó szerint. Annyira vadak voltunk, amennyire fiatalok. A hajdani építészeti középiskola emeleti osztálytermében hetek alatt csiszolódtunk össze.
Biztos a nosztalgia (is) mondatja velem, ám mivel egy évtizednyi tanügyi karrierem összes tapasztalata följogosít némi összehasonlításra, erős alappal állíthatom: jó osztály voltunk. Jó közösség.
Ahol a szabadkai főút délnyugatnak veszi az irányt, annak a kanyarnak a könyökében állt az iskolánk. Rút építmény volt. Emlékszem, először megpillantván vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Ódzkodtam tőle, de nevettem is rajta. Mintha nem is iskola, hanem valami járási bíróság, vagy nevesincs állami hivatal lett volna. Egy léptékét vesztett, önmagán túlnőtt, genny-sárga, kétemeletes épület terpeszkedett a rondán nyírt sövény mögött. Kicsit lepukkant homlokzatából régen glettelt, zománcfestéket vedlő ablakok pislogtak a forgalomra, amiknek nagy, kétszárnyas, üveg tábláin októbertől március végéig átfütyült a szél. Jellegzetes Monarchia-béli schwarz-gelb stílusú közintézmény voltát bizonyára a korszak ízlése mellet a típustervek alapján elkészült mérete, külalakja is sugallta. Ami mégis megragadta a tekintetemet, és kivívta a rokonszenvemet: a tetején két jókora bádog glóbusz gubbasztott. Azok úgy-ahogy gondoskodtak a tanoda-szerű hangulatról. Arról, hogy mi célból is magaslik az a beteg-sárgán virító, és mégis komor nagydarab ház. Diplomaosztáskor ugyan már megint gimnáziumnak hívták, ám a kezdetekben mi – mind a huszonkilencen – a kor oktatáspolitikája révén a tanügyi szakot jártuk. Nem kell ezen meglepődni. Azidőtájt az egész világ ilyen furcsa, felemás, gyermeteg, sokszor logikátlan dolgokból állt. Az intézményt, oda iratkozván, eredetileg (ha jól emlékszem) Természeti és Társadalmi Tudományok Középiskolája néven jegyezte az önigazgatású szocializmus. Az előbbieket a zsenipalánta-képző fizikus és matematikus osztályok képviselték. Számunkra az ő tanmenetük megannyi szögletes, egzakt tantárggyal patkolt nagy talány volt. A társadalmi szakon a kulturológusok mellett – reménybeli pedagógusokként – ott okosodott az osztályom is. A ma már oktatástörténeti kuriózumként szép emlékű kulturológián képezték a jövő munkanélküli könyvtárosait, meg az egyre ziláltabb művelődési életben laza gyökereket eresztő haszontalan munkaerőt. Mi – tanügyi szakosok – ennek a soha meg nem értett, folyton ficergő, némi értelmiségi-, humán-, bölcseleti-, művész vénával megáldott-megvert, komplikált salátára hasonlító rétegnek a vadhajtásai voltunk. Szó szerint. Annyira vadak voltunk, amennyire fiatalok. A hajdani építészeti középiskola emeleti osztálytermében hetek alatt csiszolódtunk össze.
Biztos a nosztalgia (is) mondatja velem, ám mivel egy évtizednyi tanügyi karrierem összes tapasztalata följogosít némi összehasonlításra, erős alappal állíthatom: jó osztály voltunk. Jó közösség.
Pedig első ránézésre azt hihetnők: ahol kéttucatnyi lány
között-mellett négy fiú kénytelen keresni a helyét, igazát, ott eleve reménytelen
bármiféle kollektív szellem kialakulásában reménykedni. Nem így történt.
Rólunk nagyon gyorsan kiderült, hogy a nehezen kezelhetőségünk mellett mekkora intellektuális erőtér vesz körül bennünket. Tudom, nagyképűen hangzik. Mégis igaz. Úgy viselkedtünk az iskolai negyedévek alatt, mintha szent fogadalmat tettünk volna arra nézvést, hogy az együttlétünket valami féle titáni bohózatként éljük meg. Napról-napra vadabb ötletek ébredtek bennünk. Fölszínre tört a kreativitásunk, egymást noszogattuk bele a legnagyobb őrültségekbe. Ma már egybeolvad a múlt.
Mintha nem mi lettünk volna a leghangosabbak az utcai tüntetésen, amikor a vegyianyag-gyár piszkos trükkjei ellen lázadt a környék népe; mintha nem mi készítettünk volna karácsonyi színművet mindenfajta gyári melósok gyerekeinek, amivel aztán szépen végighakniztuk a várost, hogy utána az eleve abszurd jelmezbál legbizarrabb produkciójával hökkentsük meg a nagyérdeműt. Azt a közönséget, amit évek alatt a magunk módján hergelni, szórakoztatni igyekeztünk, amikor a színművészeti vetélkedőktől kezdve a paródiába fúló énekkari föllépésünkön körösztül a zenekari bemutatóig mindent fölvállaltunk, kipróbáltunk, dramatizáltunk vagy megzenésítettünk. Mintha nem mi iktattuk volna ki a suli hangszóróját, hogy a szünetekben csörömpölő diszkó helyett népzenét hallgassunk privát magnóról, majd ugyanott, a hozott hangszerekből rögtönzött koncertet kerekítsünk. Mintha önmagunkat föllapozva nem a tehetség szikráját villantottuk volna minden egyes alkalommal, csókot hintve az emberiségnek, az akkori világnak, amely elé az odadobott kincsünket szinte azonnal elnyelte a sár, hisz akkor már Jugoszlávia haldoklott, a politikai őrület ott toporgott a kapuban, kifent késekkel, bombákkal, az összeomló ideológia alá temetett vigasztalhatatlansággal és tengernyi szenvedéssel.
Fütyültünk rá.
Rólunk nagyon gyorsan kiderült, hogy a nehezen kezelhetőségünk mellett mekkora intellektuális erőtér vesz körül bennünket. Tudom, nagyképűen hangzik. Mégis igaz. Úgy viselkedtünk az iskolai negyedévek alatt, mintha szent fogadalmat tettünk volna arra nézvést, hogy az együttlétünket valami féle titáni bohózatként éljük meg. Napról-napra vadabb ötletek ébredtek bennünk. Fölszínre tört a kreativitásunk, egymást noszogattuk bele a legnagyobb őrültségekbe. Ma már egybeolvad a múlt.
Mintha nem mi lettünk volna a leghangosabbak az utcai tüntetésen, amikor a vegyianyag-gyár piszkos trükkjei ellen lázadt a környék népe; mintha nem mi készítettünk volna karácsonyi színművet mindenfajta gyári melósok gyerekeinek, amivel aztán szépen végighakniztuk a várost, hogy utána az eleve abszurd jelmezbál legbizarrabb produkciójával hökkentsük meg a nagyérdeműt. Azt a közönséget, amit évek alatt a magunk módján hergelni, szórakoztatni igyekeztünk, amikor a színművészeti vetélkedőktől kezdve a paródiába fúló énekkari föllépésünkön körösztül a zenekari bemutatóig mindent fölvállaltunk, kipróbáltunk, dramatizáltunk vagy megzenésítettünk. Mintha nem mi iktattuk volna ki a suli hangszóróját, hogy a szünetekben csörömpölő diszkó helyett népzenét hallgassunk privát magnóról, majd ugyanott, a hozott hangszerekből rögtönzött koncertet kerekítsünk. Mintha önmagunkat föllapozva nem a tehetség szikráját villantottuk volna minden egyes alkalommal, csókot hintve az emberiségnek, az akkori világnak, amely elé az odadobott kincsünket szinte azonnal elnyelte a sár, hisz akkor már Jugoszlávia haldoklott, a politikai őrület ott toporgott a kapuban, kifent késekkel, bombákkal, az összeomló ideológia alá temetett vigasztalhatatlansággal és tengernyi szenvedéssel.
Fütyültünk rá.
Fölcsigázott
kíváncsisággal meresztettük bele körmünket mindenbe, ami mögött az önkifejezés
lehetőségét pislákolni láttuk. Kritizáltunk, filozofáltunk, hajnalig tartó
szeánszokon, félig üres, félig teli poharak matt csillogása mellett döntöttünk a
máig megválaszolhatatlan kérdésekről, spirituális csapatmunka folyt még a
nagyszünetet jelző csöngőszó alatt is, mert a tizenhét-nyolc évünk jótékony,
jobbító vágya, a pimasz életéveinket megtermékenyítő egészséges dekadencia áthatotta
alkotó szándékunkat.
Ma már tudom, hajnali trombitások voltunk. Bolond korban, sosem előnyös helyen, sosem irigylésre méltó közegben azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. A következményekkel nem törődtünk. Poétaként viselkedtünk, és az sem zavart bennünket, hogy a szemünk láttára sorvadt, elrímtelenedett a világ, ritmustalan, disszonáns állati hangok közül kellett kiénekelnünk. Mi mégis tettük a dolgunkat. Volt szívünk hozzá, noha tudtuk: a világcsoda érdeklődés hiányában elmarad. (A jegyek ugyanott visszaválthatók, de minek?) S míg mások a ránk boruló baljós jelektől rettegvén vértelen szájjal csak hápogtak az eseményeken, mi kukorékoltunk a szemétdombon, gyémánt félkrajcárunkat büszkén villogtatva.
Lányok, fiúk. Az osztályunk. A 4PC.
Ma már tudom, hajnali trombitások voltunk. Bolond korban, sosem előnyös helyen, sosem irigylésre méltó közegben azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. A következményekkel nem törődtünk. Poétaként viselkedtünk, és az sem zavart bennünket, hogy a szemünk láttára sorvadt, elrímtelenedett a világ, ritmustalan, disszonáns állati hangok közül kellett kiénekelnünk. Mi mégis tettük a dolgunkat. Volt szívünk hozzá, noha tudtuk: a világcsoda érdeklődés hiányában elmarad. (A jegyek ugyanott visszaválthatók, de minek?) S míg mások a ránk boruló baljós jelektől rettegvén vértelen szájjal csak hápogtak az eseményeken, mi kukorékoltunk a szemétdombon, gyémánt félkrajcárunkat büszkén villogtatva.
Lányok, fiúk. Az osztályunk. A 4PC.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése