2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 3., szerda

NAGY SÁNDOR MADARAI (II.)


Pósa Károly (Szkopje)
A tegnapi apartman-szállásunk teraszán sikerült domesztikálnom egy galambot. Igazi szkopjei, tehát városi galamb volt. Szürke és unalmas. Már-már beszemtelenkedett volna a szobába is, nem zavarta az emeleti üvegezett ajtó, a szőnyeg, sem a fotelok, sem a heverők. Csak egyvalami érdekelte: az elébe vetett kifli vége. Odahaza ki nem állom a fajtáját. Még ujjongok is, ha a kutyák alkalmanként levadásznak egy-egy bárgyúbb purclit, pállott szájú fiókát. Nem hiányoznak az udvarba. Tolakodó, szemetelő népség. De itt: valamiért ezekkel is beérem. Úgy viselkedek, mint a gyerekeim, amikor a tengeren nyaralunk. Minden kóbor kutyát-macskát megsimogatnék. Minden pintyőkének odafütyülök. Örülök a jószágnak.
Hiányoznak.
Ma átköltöztünk egy másik szálláshelyre. Ez is a belvárosban van. Alaposan fölszerelt, a legmodernebb eszközökkel ellátott. Még kávéfőzőről, hajszárítóról is gondoskodott a gazda, nem beszélve a bútorozás pazar kényelméről. Elkél a komfort. Van mit kipihenni. A macedón fővárosban már most, május első napjaiban is közel harminc fokot mérnek, és ez csak Celsiusokban értendő. Valójában sokkal forróbb a hangulat. Az érezhető gazdasági megtorpanástól a politikai válság még inkább mélyül. Hab az ehetetlen tortán, hogy a lakosság szenvedő keserűségét a tapinthatóan meglévő etnikai konfliktusok sem enyhítik. Macedónia sajnos pattanásig feszült helyzetben éli mindennapjait. Az még hagyján, hogy Szkopje bizonyos peremkerületei kifejezetten albán gettónak számítanak, ahová a többségi nemzet fiai alig-alig, vagy egyáltalán nem járnak. Az sem meglepő, hogy majdnem mindenütt vannak külön macedón, és külön albán jellegű kocsmák, attól függően ki a tulajdonos, melyik náció körébe tartoznak a törzsvendégek. De az már elég egyértelmű, baljós tünet, amikor például a pékségek, a vegyeskereskedések, de még a borbélyüzletek (!) címtábláján is  – fittyet hányva az abszolút többséget alkotók önérzetére –, mintegy szándékosan mellőzve a macedón megfelelőt: csak albán nyelvű fölirat látható.
Pedig a macedónok most élik önálló nemzetté válásuk tinédzser éveit, s mint tudjuk, a kamaszkorban lévők általában nehéz természetűek. A fátyolozott múlttal sem rendelkező nációk – a legjobb, ha műfajilag a szintén gyermeteg szlovák hazafiságot említjük a macedónéval egy lapon – nagyon furcsa dolgokat produkálnak. Itt van mindjárt egyebek közt a Szkopje centrumát kettészelő Vardar folyó kies környezete. 
Amikor majdnem három évtized után először pillantottam meg, súlyos percekig nem mertem szólni senkinek, mert azt hittem rosszul látom a helyzetet, hogy ilyen nincs, hogy valami félreértés áldozata lehetek. A mindössze pár tíz méternyi széles mederben három, fából ácsolt, korhű, vitorlás hajót "ringat" a folyó, ami annál is inkább meghökkentő, lévén a Vardar vízszintje alig valamivel több az éppen derékig érőtől. Mondhatni, a mi Tiszánk már a mólóbejáróknál mélyebb ettől. Itt viszont a spanyol konkvisztádorok óceánjáró büszke karavellái horgonyoznak. Esküszöm, még a hajókon sorjázó lőrések ablaka is nyitva! S míg a közeli sétányon katonás rendben álló pizzériázókra ásít az ágyúk torka, és a promenád alatt szerelmetesen sétáló párok bújnak össze, tőlük pár lépésre hajdani kalózcsaták dereglyéi terpeszkednek a Vardar hátán, a hajók gyomrában rakásnyi rossz arcú, kampós kezű, állig fölfegyverzett, zsákmányra leső matrózt sejtetve. Félénken rákérdeztem, vajon honnét a csudából került ide Kolumbusz meg Cortez viharvert flottája? Vagy kinek az esze adta ki ezt az őrületet? Válaszadóm, a volt kormányszóvivő fanyar ábrázattal, mintegy mentegetőzőn, sóhajtozva vallotta be, hogy az abszurd látványért egy pár évvel korábbi városfejlesztési projekt a felelős, és a plánum megmagyarázhatatlanságától csak az azt elfogadó politikusok a nagyobb marhák. Az árbocos ágyúnaszádok most már itt maradnak, míg a deszkázatukat szét nem rohasztja a múló idő, meg a folyó szeszélye.
Beülvén egy hangulatos kávézó kerthelyiségébe, egy potom ékszerdobozba, ami alig valamivel volt kisebb, mint a Nyugati pályaudvar, kívülálló módjára szemléltem a forgatagot. Gyakorlatilag innét is látni a város fölött magasodó Vodno hegy csúcsán álló körösztöt, ami megint csak a macedón mértékletesség, visszafogottság ékes szimbóluma: 66 méter magas, tiszta acél szerkezet. Biztos ami biztos alapon éjszaka becsületesen meg van világítva, mintegy tájékozódási pontul szolgál az ortodox keresztény-muszlim rivalizálást illetően: nehogy egy álmatlan Allah-hívő albánnak az éj kellős közepén kétségei támadjanak afelől, melyik vallás hívei ennek a földnek az elsődleges urai… 2oo2-ben készült el, Milleniumi Kereszt néven emlegetik. Jelez egy évezredes mérföldkövet, egy újfajta időszámítást. Nem biztos, hogy a leginkább ígéretes jövőképpel.
Aztán este, ahogy errefelé a Balkánon vissza-visszatérő népi motívumként a sorsnak megkísértenie szokás: bele is csöppenek életem első, szkopjei demonstrációjába.

(folytatjuk)   




Nincsenek megjegyzések: