2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 18., csütörtök

NAGY SÁNDOR MADARAI - III. rész



Vörös pisztráng
Rómát látni és meghalni kell, ahogy azt a rezignált mondás tartja, noha eredetileg Nápolytól erőtlenedett el Goethe mester életkedve. Velence esetében meg mostanában éppenséggel sürgetőleg szól a profán ajánlás: mihamarabb oda látogatni, mert hamarosan visszaveszi a tenger, ami az övé. Mintegy fél évszázad múlva alighanem eltűnik, összeomlik. Macedóniának – sajnos – ennyi időt sem jósolnak.
Ez a szomorú tényállás. Erősen kérdéses a kis balkáni ország sorsa. Félő, szertefoszlik majd, de nem úgy, ahogy Velence: nem a természet hatalmának, hanem a társadalmi erőtereknek, vagyis a nagypolitikának az áldozata lesz. Ezért nem árt még idejében megnézni. Csak aztán nem kéne a római módi szerint rögtön elpatkolni, mert a halál egyébként is gyakori vendég ezen a tájékon. Tán nem véletlenül. Úgy tűnik, errefelé bizonyos eltelt időszakonként embertömegek szenvedésével, kiontott vérrel, mindig egy újabb háborúval kell megváltani a térségben élő nációk viszonylagos nyugalmát. Az úgy-ahogy létezés kétes biztonságát. Ebben a szegény balkáni országban a megalakulása óta akképpen nem múlt el évtized, hogy fegyveres konfliktus nélkül megúszták volna. Legutoljára alig egy hónapja, a szkopjei parlamentben dördültek el lövések. Vér ugyan – hál’Istennek – nem sok folyt. Mindössze pár politikust orrba vertek. Nota bene: az ilyesmi nálunk sem ártana. Volt ökölcsata, lökdösődés. Mindezt egy mélyülő tályogra hasonlító, mind jobban elfertőződő etnikai összetűzés kezdeti fölsajdulásának vehetjük. A macedón-albán kérdés megoldatlanságáról szóló tragédia első fölvonása zajlott. A nyitánynak voltunk szemtanúi. Nyamvadt vigaszként tavasz is van. Gyönyörű, ellobbanó, ideglázas, macedón tavasz.

Fotó: Vermes Tibor
A piros, emeletes buszok balkáni fővárosában, Szkopjéban a napi demonstrációk, a médiából áradó nyugtalan hírek ellenére zajlik az élet. Mintha ösztön, erkölcs, gondolat és érzés nélküli emberek járnának-kelnének a Vardar két partján. Sokat bolyongva a némiképp Újvidékre emlékeztető utcákon, nézelődvén a forgatagban, megállapítottam: itt is vannak állami intézmények, színes lobogós lépcsőföljárók, közterek, meg hatalmas, márvánnyal lelapozott placcok. Vannak pazar épületek, kifejezetten a jó ízlés határát súroló megalomán konstrukciók, amiknek eltúlzott méreteit csak fokozzák a tövükben, előttük-mögöttük, az oldalukban de még a tetejükön is éktelenkedő monstre szobrok. Ismert megoldásként a friss népek mintájára itt is javában tart a nemzeti identitás keresése. A saját történelem legyártása. Ahogy az már lenni szokott: kicsit kapkodva, fröccsöntve, túllihegve. A macedónok előszeretettel álmodnak háztömbnyi szobrokat még a zsákutcák sarkára is. Szemléltetésképpen olyan ez, mintha Kanizsán akarná valaki fölépíteni szobrostul, oszlopostul a budapesti Hősök tere arányaiban pontos mását. Vad gondolat? Nézzék meg Szkopje központjában a szökőkúttal is hangsúlyozott Nagy Sándor szobrot! A bronzba álmodott, hét-nyolcemeletnyi, lovon ülő hadvezér kardja 26 méter magasból karistolja az eget…
A macedón önazonosság-tudat viszonylagosságára már a fővárosban, a Vardar folyó túlsó fertályán ráébredni, mihelyt ellátogatunk a Balkán-félsziget legnagyobb bazárjába, a Stara Čaršijára, ami ugyan kevésbé híres, mint a hasonnevű szarajevói piac, viszont méreteinél fogva a boszniainak a többszöröse. Nem túlzás – a bazár önmaga egy jókora település. Megannyi dzsámival, bolttal, sikátorral és tengernyi odavaló emberrel él önálló életet. Utóbbit a szó legkorrektebb értelmében, ugyanis a macedón főváros szívében, a régi óváros magván megtelepülő zajos, tarka forgatagban szinte sehol sem látni az állam nyelvén pingált reklámot, föliratot, kiírást. Macedón beszédet meg végképp nem hallani. A szkopjei Stara Čaršija szokásaiban, nyelvében, mentalitásában tapinthatóan, jól azonosíthatóan leginkább Albánia, esetleg kicsiben Törökország hangulata van jelen. Mintha egy másik világba, egy párhuzamos társadalomba csöppennénk. Akármerre tekintünk, bármerre indulnánk: virít a megannyi albán árú, úgy a kézműves termékek, az igényesség, mint a bóvli. Az emléktárgyak, az eszközök körül, meg a boltocskák tetején ugyanakkor égő vörös, fekete sasos zászlókat lenget a szél. Itt-ott – az albán mellett, természetesen – török félholdas, sőt amerikai lobogó van kitűzve. Gyakori Erdogan török elnök bekeretezett képe is. Egyedül a Macedón Köztársaság állami attribútumai hiányoznak. A tűző napon sok ezernyi vásárló tolong, alkudozik a ponyvákkal, kartonpapírokkal, szedett-vedett tetőkkel árnyékolt, pállott atmoszférájú, zűrzavaros piaci délelőttön. Az árusok kéretlenül nyomják a vevő kezébe a kis üveg kupicában mért zöld teát, sülő piték, albán édességek cukros szagát hozza a levegő. Idáig biztos: a szkopjei bazárban nincs ami nincs. Ámbár – dehogynem. Szeszes italt például az egész Stara Čaršija területén nem találni. Még sör sincs. Mondom, ez egy – a macedóntól teljesen idegen – már-már nem is európai, hanem inkább közel-keleties világ.

Fotó: Vermes Tibor
 Aminek korántsem ennyire pazar, látványos, és szórakoztató, de eredendően egyenes folytatását Szkopjéból kiautózva, pár kilométer után újfent átérezzük. A macedón főváros magasabb épületei látszanak még ugyan a messzeségben, a közeli Matka-kanyonba tartunk, de a kanyargó műút olyan albán falvakon visz körösztül, ahol már a próféta zászlaja leng a sokasodó minaretek tűhegyes tornyain. Egy helyen megzavarodik a GPS. Hibásan navigálja a kocsit valami mellékútra. Aztán hepehupás sikátor előtt fékezünk. Tőlünk kőhajításnyira négy-öt férfi ücsörög, guggolnak. Bizalmatlanul, sötét tekintettel méregetnek bennünket. Az egyik fiatalabb föláll, s ahogy elindul felénk, máris telefonál. Jobbnak látjuk, ha sietős rükvercben elhagyjuk a helyszínt.
Később a Matka-kanyon látványa kárpótol mindent. A táj – tudom nagyon közhelyesen hangzik, mégis – vadregényes. Zubogó folyócska szelte szurdokban haladunk, odébb vízduzzasztó, erőmű. Mögötte szögletes, kopár sziklákkal bástyázott mesterséges hegyi tó. Mély, kékes-zöld, hideg hullámain sétacsónakok, bárkák ringanak. A kirándulóhely híres az éttermeiről: vörös pisztrángot rendelünk, ezt a speciális halfajtát, sokféle tejfölös és paradicsomos mártással, foszló, frissen sült, ropogós lepénnyel. Macedónia – én így szeretlek.
Ha lehet, erre a turistabolondító életérzésre Ohrid és környéke rátesz egy lapáttal. Az ország délnyugati részén elterülő istentelenül régi város a szlávság egyik történelmi kegyhelye. Itt vetették először papírra az ortodoxia alapjait. Ma is látható Cirill és Metód tanodája, egyeteme, ahol a középkor legelején ezernyi szerzetes-tanítványuknak hintették el a szláv történetiség fundamentumait. A költői szépségű tó partján elterülő fehérre meszelt kőfalak között, a kiugró ablakpárkányok alatti, simára kopott köveken a múlt, az évszázadok civilizációs igézete inti csendesebbre a látogatót. Oleanderek illata és tömjénfüst. Ez Ohrid. A kikötőt nyaldosó hullámok csobogása, a távolba vesző párás horizont, és a körben magasló, még hótól fehérlő karsztos hegycsúcsok mind-mind a tengert idézik. A macedón mediterránium édesvizű tavában a kilenc fokos, kristálytiszta felszín alatt nem ritka a kétszáz métert meghaladó mélység sem. Erről már Tose Angelovszki kapitány számol be nekünk, akivel sétahajózásra indulunk. A bárka tulajdonosa jó ember. Emlegeti a régi Jugoszláviát. Tőle tudjuk meg, Ohridba még szerbiai turistaként is megéri pár napot időzni: a szállás, a költségek megengedően olcsónak számítanak. A jó órás hajókázásért – ötünktől – például csak 10 eurót, azaz 60 dénárt kért. (Összehasonlításképpen a magyarországi kollégák megjegyezték: a Balatonon ugyanez három-, vagy inkább ötszöröse lenne…)
Általában is jellemző: az árak szolidnak tekinthetőek. Nemhiába, szegény ez az ország, talán még tőlünk is jobban meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Amijük van, azt szívesen adják, sokat nem kérnek érte. Körösztül-kasul bejárva a régiót, azért nem kevés bizonyítékát leltem a macedón létezés nagyszerűségének. Kétféle szemmel nézve az ittenieket, felemás érzés kerít hatalmába. Hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. 

Kedvencem :) Fotó: Vermes Tibor
Ha valaki szigorúan társadalmi perspektívából, szociológusi, történészi, tudományos alapokon vizsgálódik, megannyi kínzó kérdés merül föl majd benne. Ebben az esetben a kétely, a félelem, a kíméletlen racionalitás összes szögletes, egzakt tétele fogja a macedóniai képet árnyalni.
De ha jóindulattal, kellő empátiával, emberként, tágra nyitott szemmel és szívvel közelítünk a Vardar mentén, és a Macedónia-szerte lakókhoz: belesápadunk örömünkben mindattól, amit megtapasztalhatunk.
Menjenek tehát Macedóniába! Higgyék el, megéri!      

                          A nagyszerű fotókat Vermes Tibor készítette. A többit meg én.   
               

Nincsenek megjegyzések: