 |
| Vörös pisztráng |
Ez a szomorú tényállás. Erősen kérdéses a kis balkáni ország sorsa. Félő,
szertefoszlik majd, de nem úgy, ahogy Velence: nem a természet hatalmának,
hanem a társadalmi erőtereknek, vagyis a nagypolitikának az áldozata lesz.
Ezért nem árt még idejében megnézni. Csak aztán nem kéne a római módi szerint
rögtön elpatkolni, mert a halál egyébként is gyakori vendég ezen a tájékon. Tán
nem véletlenül. Úgy tűnik, errefelé bizonyos eltelt időszakonként embertömegek
szenvedésével, kiontott vérrel, mindig egy újabb háborúval kell megváltani a
térségben élő nációk viszonylagos nyugalmát. Az úgy-ahogy létezés kétes
biztonságát. Ebben a szegény balkáni országban a megalakulása óta akképpen nem
múlt el évtized, hogy fegyveres konfliktus nélkül megúszták volna. Legutoljára
alig egy hónapja, a szkopjei parlamentben dördültek el lövések. Vér ugyan – hál’Istennek
– nem sok folyt. Mindössze pár politikust orrba vertek. Nota bene: az ilyesmi nálunk
sem ártana. Volt ökölcsata, lökdösődés. Mindezt egy mélyülő tályogra hasonlító,
mind jobban elfertőződő etnikai összetűzés kezdeti fölsajdulásának vehetjük. A
macedón-albán kérdés megoldatlanságáról szóló tragédia első fölvonása zajlott.
A nyitánynak voltunk szemtanúi. Nyamvadt vigaszként tavasz is van. Gyönyörű,
ellobbanó, ideglázas, macedón tavasz.
 |
| Fotó: Vermes Tibor |
A piros, emeletes buszok balkáni fővárosában, Szkopjéban a napi
demonstrációk, a médiából áradó nyugtalan hírek ellenére zajlik az élet. Mintha
ösztön, erkölcs, gondolat és érzés nélküli emberek járnának-kelnének a Vardar
két partján. Sokat bolyongva a némiképp Újvidékre emlékeztető utcákon,
nézelődvén a forgatagban, megállapítottam: itt is vannak állami intézmények,
színes lobogós lépcsőföljárók, közterek, meg hatalmas, márvánnyal lelapozott
placcok. Vannak pazar épületek, kifejezetten a jó ízlés határát súroló
megalomán konstrukciók, amiknek eltúlzott méreteit csak fokozzák a tövükben,
előttük-mögöttük, az oldalukban de még a tetejükön is éktelenkedő monstre
szobrok. Ismert megoldásként a friss népek mintájára itt is javában tart a
nemzeti identitás keresése. A saját történelem legyártása. Ahogy az már lenni
szokott: kicsit kapkodva, fröccsöntve, túllihegve. A macedónok előszeretettel
álmodnak háztömbnyi szobrokat még a zsákutcák sarkára is. Szemléltetésképpen
olyan ez, mintha Kanizsán akarná valaki fölépíteni szobrostul, oszlopostul a
budapesti Hősök tere arányaiban pontos mását. Vad gondolat? Nézzék meg Szkopje központjában
a szökőkúttal is hangsúlyozott Nagy Sándor szobrot! A bronzba álmodott,
hét-nyolcemeletnyi, lovon ülő hadvezér kardja 26 méter magasból karistolja az
eget…
A macedón önazonosság-tudat viszonylagosságára már a fővárosban, a Vardar
folyó túlsó fertályán ráébredni, mihelyt ellátogatunk a Balkán-félsziget legnagyobb
bazárjába, a Stara Čaršijára, ami ugyan kevésbé híres, mint a hasonnevű
szarajevói piac, viszont méreteinél fogva a boszniainak a többszöröse. Nem
túlzás – a bazár önmaga egy jókora település. Megannyi dzsámival, bolttal,
sikátorral és tengernyi odavaló emberrel él önálló életet. Utóbbit a szó
legkorrektebb értelmében, ugyanis a macedón főváros szívében, a régi óváros
magván megtelepülő zajos, tarka forgatagban szinte sehol sem látni az állam
nyelvén pingált reklámot, föliratot, kiírást. Macedón beszédet meg végképp nem
hallani. A szkopjei Stara
Čaršija szokásaiban,
nyelvében, mentalitásában tapinthatóan, jól azonosíthatóan leginkább Albánia,
esetleg kicsiben Törökország hangulata van jelen. Mintha egy másik világba, egy
párhuzamos társadalomba csöppennénk. Akármerre tekintünk, bármerre indulnánk: virít
a megannyi albán árú, úgy a kézműves termékek, az igényesség, mint a bóvli. Az
emléktárgyak, az eszközök körül, meg a boltocskák tetején ugyanakkor égő vörös,
fekete sasos zászlókat lenget a szél. Itt-ott – az albán mellett, természetesen
– török félholdas, sőt amerikai lobogó van kitűzve. Gyakori Erdogan török elnök
bekeretezett képe is. Egyedül a Macedón Köztársaság állami attribútumai
hiányoznak. A tűző napon sok ezernyi vásárló tolong, alkudozik a ponyvákkal, kartonpapírokkal,
szedett-vedett tetőkkel árnyékolt, pállott atmoszférájú, zűrzavaros piaci
délelőttön. Az árusok kéretlenül nyomják a vevő kezébe a kis üveg kupicában
mért zöld teát, sülő piték, albán édességek cukros szagát hozza a levegő. Idáig
biztos: a szkopjei bazárban nincs ami nincs. Ámbár – dehogynem. Szeszes italt
például az egész Stara Čaršija területén nem találni. Még sör sincs.
Mondom, ez egy – a macedóntól teljesen idegen – már-már nem is európai, hanem
inkább közel-keleties világ.
 |
| Fotó: Vermes Tibor |
Aminek korántsem ennyire pazar, látványos, és szórakoztató, de eredendően
egyenes folytatását Szkopjéból kiautózva, pár kilométer után újfent átérezzük.
A macedón főváros magasabb épületei látszanak még ugyan a messzeségben, a
közeli Matka-kanyonba tartunk, de a kanyargó műút olyan albán falvakon visz
körösztül, ahol már a próféta zászlaja leng a sokasodó minaretek tűhegyes
tornyain. Egy helyen megzavarodik a GPS. Hibásan navigálja a kocsit valami
mellékútra. Aztán hepehupás sikátor előtt fékezünk. Tőlünk kőhajításnyira
négy-öt férfi ücsörög, guggolnak. Bizalmatlanul, sötét tekintettel méregetnek
bennünket. Az egyik fiatalabb föláll, s ahogy elindul felénk, máris telefonál.
Jobbnak látjuk, ha sietős rükvercben elhagyjuk a helyszínt.
Később a Matka-kanyon látványa kárpótol mindent. A táj – tudom nagyon
közhelyesen hangzik, mégis – vadregényes. Zubogó folyócska szelte szurdokban
haladunk, odébb vízduzzasztó, erőmű. Mögötte szögletes, kopár sziklákkal
bástyázott mesterséges hegyi tó. Mély, kékes-zöld, hideg hullámain
sétacsónakok, bárkák ringanak. A kirándulóhely híres az éttermeiről: vörös
pisztrángot rendelünk, ezt a speciális halfajtát, sokféle tejfölös és
paradicsomos mártással, foszló, frissen sült, ropogós lepénnyel. Macedónia – én
így szeretlek.
Ha lehet, erre a turistabolondító életérzésre Ohrid és környéke rátesz egy
lapáttal. Az ország délnyugati részén elterülő istentelenül régi város a
szlávság egyik történelmi kegyhelye. Itt vetették először papírra az ortodoxia
alapjait. Ma is látható Cirill és Metód tanodája, egyeteme, ahol a középkor
legelején ezernyi szerzetes-tanítványuknak hintették el a szláv történetiség
fundamentumait. A költői szépségű tó partján elterülő fehérre meszelt kőfalak
között, a kiugró ablakpárkányok alatti, simára kopott köveken a múlt, az
évszázadok civilizációs igézete inti csendesebbre a látogatót. Oleanderek
illata és tömjénfüst. Ez Ohrid. A kikötőt nyaldosó hullámok csobogása, a
távolba vesző párás horizont, és a körben magasló, még hótól fehérlő karsztos
hegycsúcsok mind-mind a tengert idézik. A macedón mediterránium édesvizű
tavában a kilenc fokos, kristálytiszta felszín alatt nem ritka a kétszáz métert
meghaladó mélység sem. Erről már Tose Angelovszki kapitány számol be nekünk,
akivel sétahajózásra indulunk. A bárka tulajdonosa jó ember. Emlegeti a régi
Jugoszláviát. Tőle tudjuk meg, Ohridba még szerbiai turistaként is megéri pár
napot időzni: a szállás, a költségek megengedően olcsónak számítanak. A jó órás
hajókázásért – ötünktől – például csak 10 eurót, azaz 60 dénárt kért.
(Összehasonlításképpen a magyarországi kollégák megjegyezték: a Balatonon
ugyanez három-, vagy inkább ötszöröse lenne…)
Általában is jellemző: az árak szolidnak tekinthetőek. Nemhiába, szegény ez
az ország, talán még tőlünk is jobban meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Amijük
van, azt szívesen adják, sokat nem kérnek érte. Körösztül-kasul bejárva a
régiót, azért nem kevés bizonyítékát leltem a macedón létezés nagyszerűségének.
Kétféle szemmel nézve az ittenieket, felemás érzés kerít hatalmába. Hiszem, ezzel
nem vagyok egyedül.
 |
| Kedvencem :) Fotó: Vermes Tibor |
Ha valaki szigorúan társadalmi perspektívából, szociológusi, történészi,
tudományos alapokon vizsgálódik, megannyi kínzó kérdés merül föl majd benne. Ebben
az esetben a kétely, a félelem, a kíméletlen racionalitás összes szögletes,
egzakt tétele fogja a macedóniai képet árnyalni.
De ha jóindulattal, kellő empátiával, emberként, tágra nyitott szemmel és
szívvel közelítünk a Vardar mentén, és a Macedónia-szerte lakókhoz: belesápadunk
örömünkben mindattól, amit megtapasztalhatunk.
Menjenek tehát Macedóniába! Higgyék el, megéri!
A nagyszerű fotókat Vermes Tibor készítette. A többit meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése