NAGY SÁNDOR MADARAI - III. rész

Vörös pisztráng

Rómát látni és meghalni kell, ahogy azt a rezignált mondás tartja, noha eredetileg Nápolytól erőtlenedett el Goethe mester életkedve. Velence esetében meg mostanában éppenséggel sürgetőleg szól a profán ajánlás: mihamarabb oda látogatni, mert hamarosan visszaveszi a tenger, ami az övé. Mintegy fél évszázad múlva alighanem eltűnik, összeomlik. Macedóniának – sajnos – ennyi időt sem jósolnak.

Ez a szomorú tényállás. Erősen kérdéses a kis balkáni ország sorsa. Félő, szertefoszlik majd, de nem úgy, ahogy Velence: nem a természet hatalmának, hanem a társadalmi erőtereknek, vagyis a nagypolitikának az áldozata lesz. Ezért nem árt még idejében megnézni. Csak aztán nem kéne a római módi szerint rögtön elpatkolni, mert a halál egyébként is gyakori vendég ezen a tájékon. Tán nem véletlenül. Úgy tűnik, errefelé bizonyos eltelt időszakonként embertömegek szenvedésével, kiontott vérrel, mindig egy újabb háborúval kell megváltani a térségben élő nációk viszonylagos nyugalmát. Az úgy-ahogy létezés kétes biztonságát. Ebben a szegény balkáni országban a megalakulása óta akképpen nem múlt el évtized, hogy fegyveres konfliktus nélkül megúszták volna. Legutoljára alig egy hónapja, a szkopjei parlamentben dördültek el lövések. Vér ugyan – hál’Istennek – nem sok folyt. Mindössze pár politikust orrba vertek. Nota bene: az ilyesmi nálunk sem ártana. Volt ökölcsata, lökdösődés. Mindezt egy mélyülő tályogra hasonlító, mind jobban elfertőződő etnikai összetűzés kezdeti fölsajdulásának vehetjük. A macedón-albán kérdés megoldatlanságáról szóló tragédia első fölvonása zajlott. A nyitánynak voltunk szemtanúi. Nyamvadt vigaszként tavasz is van. Gyönyörű, ellobbanó, ideglázas, macedón tavasz.

Fotó: Vermes Tibor

A piros, emeletes buszok balkáni fővárosában, Szkopjéban a napi demonstrációk, a médiából áradó nyugtalan hírek ellenére zajlik az élet. Mintha ösztön, erkölcs, gondolat és érzés nélküli emberek járnának-kelnének a Vardar két partján. Sokat bolyongva a némiképp Újvidékre emlékeztető utcákon, nézelődvén a forgatagban, megállapítottam: itt is vannak állami intézmények, színes lobogós lépcsőföljárók, közterek, meg hatalmas, márvánnyal lelapozott placcok. Vannak pazar épületek, kifejezetten a jó ízlés határát súroló megalomán konstrukciók, amiknek eltúlzott méreteit csak fokozzák a tövükben, előttük-mögöttük, az oldalukban de még a tetejükön is éktelenkedő monstre szobrok. Ismert megoldásként a friss népek mintájára itt is javában tart a nemzeti identitás keresése. A saját történelem legyártása. Ahogy az már lenni szokott: kicsit kapkodva, fröccsöntve, túllihegve. A macedónok előszeretettel álmodnak háztömbnyi szobrokat még a zsákutcák sarkára is. Szemléltetésképpen olyan ez, mintha Kanizsán akarná valaki fölépíteni szobrostul, oszlopostul a budapesti Hősök tere arányaiban pontos mását. Vad gondolat? Nézzék meg Szkopje központjában a szökőkúttal is hangsúlyozott Nagy Sándor szobrot! A bronzba álmodott, hét-nyolcemeletnyi, lovon ülő hadvezér kardja 26 méter magasból karistolja az eget…

A macedón önazonosság-tudat viszonylagosságára már a fővárosban, a Vardar folyó túlsó fertályán ráébredni, mihelyt ellátogatunk a Balkán-félsziget legnagyobb bazárjába, a Stara Čaršijára, ami ugyan kevésbé híres, mint a hasonnevű szarajevói piac, viszont méreteinél fogva a boszniainak a többszöröse. Nem túlzás – a bazár önmaga egy jókora település. Megannyi dzsámival, bolttal, sikátorral és tengernyi odavaló emberrel él önálló életet. Utóbbit a szó legkorrektebb értelmében, ugyanis a macedón főváros szívében, a régi óváros magván megtelepülő zajos, tarka forgatagban szinte sehol sem látni az állam nyelvén pingált reklámot, föliratot, kiírást. Macedón beszédet meg végképp nem hallani. A szkopjei Stara Čaršija szokásaiban, nyelvében, mentalitásában tapinthatóan, jól azonosíthatóan leginkább Albánia, esetleg kicsiben Törökország hangulata van jelen. Mintha egy másik világba, egy párhuzamos társadalomba csöppennénk. Akármerre tekintünk, bármerre indulnánk: virít a megannyi albán árú, úgy a kézműves termékek, az igényesség, mint a bóvli. Az emléktárgyak, az eszközök körül, meg a boltocskák tetején ugyanakkor égő vörös, fekete sasos zászlókat lenget a szél. Itt-ott – az albán mellett, természetesen – török félholdas, sőt amerikai lobogó van kitűzve. Gyakori Erdogan török elnök bekeretezett képe is. Egyedül a Macedón Köztársaság állami attribútumai hiányoznak. A tűző napon sok ezernyi vásárló tolong, alkudozik a ponyvákkal, kartonpapírokkal, szedett-vedett tetőkkel árnyékolt, pállott atmoszférájú, zűrzavaros piaci délelőttön. Az árusok kéretlenül nyomják a vevő kezébe a kis üveg kupicában mért zöld teát, sülő piték, albán édességek cukros szagát hozza a levegő. Idáig biztos: a szkopjei bazárban nincs ami nincs. Ámbár – dehogynem. Szeszes italt például az egész Stara Čaršija területén nem találni. Még sör sincs. Mondom, ez egy – a macedóntól teljesen idegen – már-már nem is európai, hanem inkább közel-keleties világ.

Fotó: Vermes Tibor

 Aminek korántsem ennyire pazar, látványos, és szórakoztató, de eredendően egyenes folytatását Szkopjéból kiautózva, pár kilométer után újfent átérezzük. A macedón főváros magasabb épületei látszanak még ugyan a messzeségben, a közeli Matka-kanyonba tartunk, de a kanyargó műút olyan albán falvakon visz körösztül, ahol már a próféta zászlaja leng a sokasodó minaretek tűhegyes tornyain. Egy helyen megzavarodik a GPS. Hibásan navigálja a kocsit valami mellékútra. Aztán hepehupás sikátor előtt fékezünk. Tőlünk kőhajításnyira négy-öt férfi ücsörög, guggolnak. Bizalmatlanul, sötét tekintettel méregetnek bennünket. Az egyik fiatalabb föláll, s ahogy elindul felénk, máris telefonál. Jobbnak látjuk, ha sietős rükvercben elhagyjuk a helyszínt.

Később a Matka-kanyon látványa kárpótol mindent. A táj – tudom nagyon közhelyesen hangzik, mégis – vadregényes. Zubogó folyócska szelte szurdokban haladunk, odébb vízduzzasztó, erőmű. Mögötte szögletes, kopár sziklákkal bástyázott mesterséges hegyi tó. Mély, kékes-zöld, hideg hullámain sétacsónakok, bárkák ringanak. A kirándulóhely híres az éttermeiről: vörös pisztrángot rendelünk, ezt a speciális halfajtát, sokféle tejfölös és paradicsomos mártással, foszló, frissen sült, ropogós lepénnyel. Macedónia – én így szeretlek.

Ha lehet, erre a turistabolondító életérzésre Ohrid és környéke rátesz egy lapáttal. Az ország délnyugati részén elterülő istentelenül régi város a szlávság egyik történelmi kegyhelye. Itt vetették először papírra az ortodoxia alapjait. Ma is látható Cirill és Metód tanodája, egyeteme, ahol a középkor legelején ezernyi szerzetes-tanítványuknak hintették el a szláv történetiség fundamentumait. A költői szépségű tó partján elterülő fehérre meszelt kőfalak között, a kiugró ablakpárkányok alatti, simára kopott köveken a múlt, az évszázadok civilizációs igézete inti csendesebbre a látogatót. Oleanderek illata és tömjénfüst. Ez Ohrid. A kikötőt nyaldosó hullámok csobogása, a távolba vesző párás horizont, és a körben magasló, még hótól fehérlő karsztos hegycsúcsok mind-mind a tengert idézik. A macedón mediterránium édesvizű tavában a kilenc fokos, kristálytiszta felszín alatt nem ritka a kétszáz métert meghaladó mélység sem. Erről már Tose Angelovszki kapitány számol be nekünk, akivel sétahajózásra indulunk. A bárka tulajdonosa jó ember. Emlegeti a régi Jugoszláviát. Tőle tudjuk meg, Ohridba még szerbiai turistaként is megéri pár napot időzni: a szállás, a költségek megengedően olcsónak számítanak. A jó órás hajókázásért – ötünktől – például csak 10 eurót, azaz 60 dénárt kért. (Összehasonlításképpen a magyarországi kollégák megjegyezték: a Balatonon ugyanez három-, vagy inkább ötszöröse lenne…)

Általában is jellemző: az árak szolidnak tekinthetőek. Nemhiába, szegény ez az ország, talán még tőlünk is jobban meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Amijük van, azt szívesen adják, sokat nem kérnek érte. Körösztül-kasul bejárva a régiót, azért nem kevés bizonyítékát leltem a macedón létezés nagyszerűségének. Kétféle szemmel nézve az ittenieket, felemás érzés kerít hatalmába. Hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. 

Kedvencem :) Fotó: Vermes Tibor

Ha valaki szigorúan társadalmi perspektívából, szociológusi, történészi, tudományos alapokon vizsgálódik, megannyi kínzó kérdés merül föl majd benne. Ebben az esetben a kétely, a félelem, a kíméletlen racionalitás összes szögletes, egzakt tétele fogja a macedóniai képet árnyalni.

De ha jóindulattal, kellő empátiával, emberként, tágra nyitott szemmel és szívvel közelítünk a Vardar mentén, és a Macedónia-szerte lakókhoz: belesápadunk örömünkben mindattól, amit megtapasztalhatunk.

Menjenek tehát Macedóniába! Higgyék el, megéri!      

                          A nagyszerű fotókat Vermes Tibor készítette. A többit meg én.   

               

HA A PRÜGELKNABE VISSZAÜT

"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, 

elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod."
(Voltaire)

Magyarázattal kell indítanom, jóllehet magyarázattal kezdeni egy írást nem valami szerencsés publicisztikai húzás.

Mégis muszáj, hátha akadnak olyanok, akiknek a címben szereplő német eredetű szó fejtörést okoz.

A der Prügelknabe főnév. Jó egy évszázada a kifejezés még benne volt a magyar köztudatban. Szó szerint pofozófiút jelent. ( Hogy mennyire ódivatú kifejezés, azt jelzi a gépem: már a World szövegszerkesztő program sem ismeri föl. Menten aláhúzta nekem.)

E rút, szögletes sváb szó hangalakjától csak a tartalma visszatetszőbb. Ugyanis a pofozófiú egy hajdani szerepkör, vagy ha tetszik foglalkozás volt. A nagyon gazdag úri fiúkat, a királyfiakat, a hercegeket, a bárók csemetéit, majd későbbiekben a mágnások ivadékait odahaza, fogadott professzorok tanították. Mivel a momentán dívó, a tanítványnak mindent megengedő, a diákot agyonszerető, puhány, szabadelvű rizsán tartott oktatási rendszernek akkoriban még neszét sem vették, a régimódi oskolázás szerves részét képezte a testi fenyítés. Poroszosan. Szépen. Pálca, pofon, hajhúzás. Und so weiter. (Őszülő halántékúaknak nem kell taglalnom a különféle módszerek mikéntjét, hisz még én is kaptam átszállóst az osztályfőnökömtől, akkorát, hogy a fal adta a másikat. Ezúton is köszönöm neki. Egyrészt: megérdemeltem. Másrészt: megjegyeztem egy életre, miért részesültem benne.)

Amikor a lusta úri fiú nem tanulta meg a leckét, vagy rosszul felelt, a tanára nem neki adott nyaklevest, hanem a mindig kéznél lévő pofozófiúnak, aki – szerencsétlen – egyebet mit tehetett: tűrte szegény, hogy más hibájából őt büntetik, őt ütik. Ez volt a dolga. Elvégre a kékvérűnek, a nemesi növendéknek kijárt az érinthetetlenség biztonsága. Hát: nem állítom, hogy könnyű kenyérkereset lehetett prügelknabenak lenni.

Azt sem állítom, hogy momentán könnyű rezon a bácskai világoskék ég boltozata alatt meghúzódni.         

Mindazonáltal Kanizsán élve abban a városban lakni, ahol három templomra vagy harminc kocsma jut, pompásan rá lehet ismerni a hétköznapi dolgok értelmére. Itt a nagy ügyek távoliak. Csak akkor számítanak a székesfővárosok hírei, a politikum ketrecharcai, meg a potensnek mondott emberek megnyilvánulásai, ha nagy néha a bennünket érintő dolgokra is hirtelen fény vetül. Olyankor, mint tavaszi napsugártól a párkányra dermedt légynek, a jó kanizsaiaknak is megjön a kedvük. Olyankor a többség megáll egy ásónyomra, mert a jövője senkinek sem annyira közömbös, senkinek sem annyira olcsó, mintsem megengedhetnénk másoknak, hogy helyettünk, de rólunk, vagyis a sorsunkról sok malaszttal fölkent urak, pecsétgyűrűs kézzel ugyan, ám mégis lószarral gurigázva vessenek kockát.

Prófétákkal köszönjük, el vagyunk látva. Okos filozófusokból sincs hiány, ám mostanában mintha a költőkből deficit lenne. Biztos azért, mert nincs rá költség, „hogy azt a verset heten költsék”. Hát: megy a polémia a Bácskában. Mi lesz velünk, ha…? Olyan szegény még sosem volt senki, hogy legalább kósza ötlete ne lenne arra nézvést, merre kéne ellépnie, elhajolnia, ha pofont vár szemből. Mert nagyon úgy fest, a taslit már belengették. Szép, svungos, csattanós lesz, ha idejében ki nem térünk előle. Ha nem hárítjuk blokkolva. Vagy ha netán meg nem kontrázzuk.

Tegnap történt: bájos kis hírmorzsa esett le a belgrádi politika kerekasztaláról. Egy bizonyos Axel Dittman nevű úr, aki történetesen Németország Szerbiába akkreditált nagykövete, azt találta kinyilatkozni, hogy az őáltala képviselt állam és kormány számára elfogadhatatlan az országhatárok újrarajzolása a Balkánon. Hozzátette: rendkívül veszélyesnek tartja az ezzel kapcsolatos államvezetői nyilatkozatokat. Noha nem mondott neveket, aligha kétséges kikre gondolt. Jobbára azokra a vezető albán politikusokra, akik miként a múltban, úgy manapság sem az udvarias visszafogottság, a mások érzékenységét akceptáló jó modor megtestesítői. A Nagy Albánia tervét nyíltan hangoztató pristinai meg tiranai politikusok, a német okvetetlenkedést hallva gondolom zavart értetlenséggel előbb pislogtak néhányat, mielőtt hangosan kacagni kezdtek volna. Nekik áll a zászló, tisztában vannak vele. Tehát nagyon nyugodt szívvel teszik tovább a dolgukat. Akiknek az USA hallgatólagos támogatása mellett az idő a legnagyobb szövetségesük, és akinek csak egy lepkefingnyi külpolitikai súllyal bíró Brüsszel aggályaitól kell tartaniuk, azok kényük-kedvük szerint tehetnek meg pofázhatnak bármit. Akár – mint arra már példa volt – sajtótájékoztatót is tarthatnak a jövőben körvonalazódó Nagy Albánia térkép előtt. Nem érdekli őket Szkopje vagy Podgorica köhögése, amiért Macedónia és Montenegró szuverén területeiből jókorát kikanyarítva a két szomszéd nép fővárosát is hozzácsapták a minden albánok álmának tekintett reménybeli országhoz. Attól sem riadoznak, hogy mindez egy újabb balkáni vérfürdő rémképét vetíti előre. Vonogatják a vállukat: ha ez az ára, hát ez az ára, kérem szépen. Nem lehet potyázni, semmi sincs ingyen. Koszovóra is várni kellett kicsit, de az a néhány évtized, míg kiszülték a szerbeket – megérte. Ámbár, volt egy kisebb, lőporfüstös epizód, patakvérrel, de az ortodox és muszlim temetőkben egyformán fehérlő fejfákon megkoptak az elesett hősök nevei, fakul az emlékezet, a fájdalom, a gyász sajgása fokozatosan múlik az évek során.

Bármit mondhat a fényességes tekintetű európai adminisztráció. Az albán kocka el van vetve. Semmiféle bürokratikus brüsszeli nyöszörgés nem fogja azt megakadályozni. Régtől tudott, amit a minapi egy hetes macedóniai körutunk tapasztalatai csak megerősítettek: a Balkánon nincs lejátszva semmilyen meccs. Forr a katlan. Háború lesz. Egyaránt hangoztatják macedónok, albánok: valami készül. A türelmetlenebbje már most kezdené, úgy vannak vele, legyenek mihamarabb túl az egészen, hisz a térséget lángba borító konfliktusok az évszázadok folyamán szinte menetrendszerűen érkeztek. Óramű pontosságával meg lehetett jósolni, mikor dörren el újból egy régtől dugdosott puska, mikor lőnek megint bele egy lakodalmas menetbe, vagy melyik felekezet szentélyénél és miként fog robbanni a bomba.

A meg nem nevezett albán politikusokat nem szankcionálja az EU – így a már említett Dittman nagykövet úr. Noná. Mintha a régi kottákból énekelne a nyugat. A boszniai polgárháborút is efféle óvatos nyilatkozatokkal, sűrű fejcsóválással, kisztihanddal akarták megfékezni. Tudható, milyen sikerrel. Amíg az Adriára nem úszott be az USA néhány repülőgép-hordozó anyahajója, amíg az ágyúk torka nem meredt a harcoló felekre, addig a törzsfőnökök oda nem ültek volna a fess, domborzati térképpel terített daytoni békeasztal mellé. Most nincs semmiféle külső fékező erő. Csak egy-két férfiparfümös aktakukac nyafog, berzenkedik. A hónuk alatt vitt iratcsomó nem közép-hatótávolságú föld-föld rakéta, csótányt sem lehetne agyoncsapni vele.

A Balkánnak, az elbaltázott XX. század politikai prügelknabejának megint elkezdett viszketni a tenyere. Érik az a pofon. Nagyot csattan majd Európa arcán. Szomorú tény, de tény: az is megérdemelt lesz. 

A majdani ütés helyén most kéne pirulniuk azoknak az orcáknak, akik gyávaságból, nemtörődömségből, tehetségtelenségből – vagy ami a legrosszabb – számító gonoszságból hagyják hogy mindez majd megtörténjék.

                                                               Pk              

  

MINTHAORSZÁG I.

Szkopje főtere, Nagy Sándor gigászi lovasszobrával

Pk (Szkopje)

 – Kis nép ez. Lehetetlen nem együttérzéssel nézni őket – ingatta fejét Szkopje központjában a budapesti újságíró barátom. A macedón nemzeti erők hívó szavára május 2-án, tegnap este, immáron 65. alkalommal gyűlt össze a tömeg, hogy a parlament előtti teret valamint a sugárutat elárasztva tüntessenek a fél éve regnáló baloldali és albán jellegű hatalmi koalíció alkotmányellenes lépései ellen. Velünk együtt forgatócsoportok tucatja tudósított a helyszínről.

Az országházat – ezt a jellegtelen, terrakotta-színű márvány épületet (első ránézésre egy vidéki nagyváros bíróságára, vagy szocreál négycsillagos szállodára hasonlít) – többszáz rohamrendőr sorfala védte. Fotósunk kiszúrta a közeli utcácskában várakozó páncélozott belügyi járműveket, meg a vízágyús kocsikat. A protokoll szerint, minden magára valamit adó demonstráció elmaradhatatlan kellékei.

Pont miképpen a lezárt köztereken villogó rendvédelmis terepjárók, a civil ruhás, de bemikrofonozott belügyesek, meg persze a más városokból átcsoportosított karhatalmi alakulatok. Délben útbaigazítást kértem egy járőr párostól. Néztek rám, mint egy testtelen hangra. Kis ideig tanácstalanul vakarászták a fejüket, majd kibökték: nem tudják, hol van a keresett utca. Tetovóból vezényelték ide őket.

Háromnegyed hatkor a párizsihoz kísértetiesen hasonlító diadalív előtt-alatt már ezrek állnak. Sokuknál macedón zászló, mindenféle méretben. Messziről nézve piros-sárgába öltözik az utca. Odafönt a magasban kamerás drón köröz. Hangszórón népszerű macedón folklór nóták között egy-egy popszám is elhangzik: a szövegből ítélve amolyan hazafias érzelmekkel táplált műdalokról van szó. Érzékelhető a hatásuk, hisz a szemmel láthatóan folyamatosan gyarapodó tömeg egy emberként énekel. Lobognak a zászlók, rázzák a tüntetők a különféle feliratú transzparenseket. A molinók, táblák kivétel nélkül mind házi készítésűek. Ahány, annyi fajta. A szellemestől a fenyegető tartalomig üzennek az odabent tétlenkedő kormánynak: a haza nem eladó, alkalmatlanok az irányítók, választásokat – azonnal. Tudniillik Macedóniában fél éve valami féle kormány nélküli állapot leledzik, káosz van, nem funkcionál az ország vezetése. A választásokon győztes VMRO-DPMNE jobboldali párt 51 százalékos diadala pirruszinak tekinthető, hisz szövetségesre nem találván elestek a kormányalakítástól. Két lehetséges partnerük túl nagy árnak mutatkozott a koalícióért. Az ősellenfél „szociáldemokraták” támogatása, a baloldallal való összeborulás, vagyis a nagykoalíció eleve szóba sem került. Hiteltelenné tette volna a nemzeti erő politikai krédóját. Az albán nacionalisták pedig csak lehetetlen föltételekkel lettek volna hajlandóak közösködni. Mégis, ezeket az amúgy minden normális, hazában és nemzetben gondolkodó politikai tömörülés által vállalhatatlan kritériumokat hogyhogy nem, a baloldal szépen elfogadta – déja vu: a hajdani kommunisták mindenhol, minden körülmények között, akár az önföladásig képesek megalkudni a folyamatosan áhított pozíciókért, a hatalomért – s amióta megköttetett a piszkos paktum, nincs nyugalom a dél-balkáni kis országban. Még magyar ésszel is nehéz megemészteni az albán politikum követelését. Az összlakosság alig negyedét kitevő albánok ugyanis többek között a macedón állami himnusz, és a nemzeti lobogó megváltoztatása mellett azt is szeretnék, hogy az albán legyen a kétmilliós ország második hivatalos nyelve.

Mivel Macedónia mindmáig a nemzetté válás rögös útját járja, úgy hiányzik nekik az albán etnikum kötözködése, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Az amúgy is pattanásig feszült helyzetet ráadásul bonyolítja a régió legszegényebb országát sújtó gazdasági válság is. Tehát a politikai zűrzavart tetézi a lakosság körében tapasztalható elégedetlenség: alacsonyak a bérek, a nyugdíjak még a túléléshez is kevésnek bizonyulnak, nagy az elvándorlás, a kilátástalan fiatalok külföldön keresik a jobb élethez való föltételeket. Csoda-e, ha kiéleződnek az etnikumok közötti feszültségek? Krízishelyzeteknél óhatatlanul fölerősödnek a szélsőséges hangok, radikalizálódik a közélet, amit sajnos külföldi érdekeltségű ügynökök, civil szervezeteknek álcázott, ám politikai ukázok végrehajtására szakosodott tömörülések is naponta szítanak. Valakiknek, meg a hírhedt, nevesített pénzembernek – jobbára Soros György személyét hangsúlyozza minden interjúalanyom – és a nevesíthetetlen hatalmaknak is komoly érdekük Macedónia destabilizálása, és a dél-balkáni régió lángba borítása. Erről beszélgettem Nikola Srbov szkopjei történésszel, politológussal, aki görög, szerb, magyar és lengyel szakemberekkel egyaránt közreműködve igyekszik föllebbenteni a fátylat a háttérből irányítani szándékozó pénzügyi-üzleti körök és a kisistenként viselkedő magyar származású bizniszmen spekulatív politikai játszmáiról.

Aligha véletlen, hogy ekkora utálat övezi Soros fémjelezte politikát. A két évtizede itt élő, és macedónul kiválóan beszélő Balkánra szakosodott amerikai elemzőtől kezdve pártpolitikusokon át az utca emberéig egyaránt megvetéssel emlegetik Soros György nevét. Pestiesen szólva az ügyeskedő pénzes-zsák túltolta a biciklit. A szándékai mára lelepleződtek. Túl sok helyen, túl sok alkalommal játszottak már fizetett emberei a Macedóniában most zajló forgatókönyvből. Ismertek a módszerei, tudottak a trükkjei is. Nem meglepő módon, senki sem kér belőlük.

Erre bizonyíték a hónapok óta elkeseredett szkopjei, meg a más macedón városokban tiltakozók elszántsága. Kis nép ez a macedón. Ami kevesük van, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. A nemzeti öntudatukhoz, a hagyományaikhoz, az anyanyelvükhöz. Végső soron: a függetlenségükhöz. Nekünk, magyaroknak nem kell magyarázni – miért? Mondtam már, semmi kétség: szimpátiával tekintenünk a macedónokra.

                                                
A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, május 3-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)  

NAGY SÁNDOR MADARAI (II.)

Pósa Károly (Szkopje)

A tegnapi apartman-szállásunk teraszán sikerült domesztikálnom egy galambot. Igazi szkopjei, tehát városi galamb volt. Szürke és unalmas. Már-már beszemtelenkedett volna a szobába is, nem zavarta az emeleti üvegezett ajtó, a szőnyeg, sem a fotelok, sem a heverők. Csak egyvalami érdekelte: az elébe vetett kifli vége. Odahaza ki nem állom a fajtáját. Még ujjongok is, ha a kutyák alkalmanként levadásznak egy-egy bárgyúbb purclit, pállott szájú fiókát. Nem hiányoznak az udvarba. Tolakodó, szemetelő népség. De itt: valamiért ezekkel is beérem. Úgy viselkedek, mint a gyerekeim, amikor a tengeren nyaralunk. Minden kóbor kutyát-macskát megsimogatnék. Minden pintyőkének odafütyülök. Örülök a jószágnak.

Hiányoznak.

Ma átköltöztünk egy másik szálláshelyre. Ez is a belvárosban van. Alaposan fölszerelt, a legmodernebb eszközökkel ellátott. Még kávéfőzőről, hajszárítóról is gondoskodott a gazda, nem beszélve a bútorozás pazar kényelméről. Elkél a komfort. Van mit kipihenni. A macedón fővárosban már most, május első napjaiban is közel harminc fokot mérnek, és ez csak Celsiusokban értendő. Valójában sokkal forróbb a hangulat. Az érezhető gazdasági megtorpanástól a politikai válság még inkább mélyül. Hab az ehetetlen tortán, hogy a lakosság szenvedő keserűségét a tapinthatóan meglévő etnikai konfliktusok sem enyhítik. Macedónia sajnos pattanásig feszült helyzetben éli mindennapjait. Az még hagyján, hogy Szkopje bizonyos peremkerületei kifejezetten albán gettónak számítanak, ahová a többségi nemzet fiai alig-alig, vagy egyáltalán nem járnak. Az sem meglepő, hogy majdnem mindenütt vannak külön macedón, és külön albán jellegű kocsmák, attól függően ki a tulajdonos, melyik náció körébe tartoznak a törzsvendégek. De az már elég egyértelmű, baljós tünet, amikor például a pékségek, a vegyeskereskedések, de még a borbélyüzletek (!) címtábláján is  – fittyet hányva az abszolút többséget alkotók önérzetére –, mintegy szándékosan mellőzve a macedón megfelelőt: csak albán nyelvű fölirat látható.

Pedig a macedónok most élik önálló nemzetté válásuk tinédzser éveit, s mint tudjuk, a kamaszkorban lévők általában nehéz természetűek. A fátyolozott múlttal sem rendelkező nációk – a legjobb, ha műfajilag a szintén gyermeteg szlovák hazafiságot említjük a macedónéval egy lapon – nagyon furcsa dolgokat produkálnak. Itt van mindjárt egyebek közt a Szkopje centrumát kettészelő Vardar folyó kies környezete. 
Amikor majdnem három évtized után először pillantottam meg, súlyos percekig nem mertem szólni senkinek, mert azt hittem rosszul látom a helyzetet, hogy ilyen nincs, hogy valami félreértés áldozata lehetek. A mindössze pár tíz méternyi széles mederben három, fából ácsolt, korhű, vitorlás hajót "ringat" a folyó, ami annál is inkább meghökkentő, lévén a Vardar vízszintje alig valamivel több az éppen derékig érőtől. Mondhatni, a mi Tiszánk már a mólóbejáróknál mélyebb ettől. Itt viszont a spanyol konkvisztádorok óceánjáró büszke karavellái horgonyoznak. Esküszöm, még a hajókon sorjázó lőrések ablaka is nyitva! S míg a közeli sétányon katonás rendben álló pizzériázókra ásít az ágyúk torka, és a promenád alatt szerelmetesen sétáló párok bújnak össze, tőlük pár lépésre hajdani kalózcsaták dereglyéi terpeszkednek a Vardar hátán, a hajók gyomrában rakásnyi rossz arcú, kampós kezű, állig fölfegyverzett, zsákmányra leső matrózt sejtetve. Félénken rákérdeztem, vajon honnét a csudából került ide Kolumbusz meg Cortez viharvert flottája? Vagy kinek az esze adta ki ezt az őrületet? Válaszadóm, a volt kormányszóvivő fanyar ábrázattal, mintegy mentegetőzőn, sóhajtozva vallotta be, hogy az abszurd látványért egy pár évvel korábbi városfejlesztési projekt a felelős, és a plánum megmagyarázhatatlanságától csak az azt elfogadó politikusok a nagyobb marhák. Az árbocos ágyúnaszádok most már itt maradnak, míg a deszkázatukat szét nem rohasztja a múló idő, meg a folyó szeszélye.

Beülvén egy hangulatos kávézó kerthelyiségébe, egy potom ékszerdobozba, ami alig valamivel volt kisebb, mint a Nyugati pályaudvar, kívülálló módjára szemléltem a forgatagot. Gyakorlatilag innét is látni a város fölött magasodó Vodno hegy csúcsán álló körösztöt, ami megint csak a macedón mértékletesség, visszafogottság ékes szimbóluma: 66 méter magas, tiszta acél szerkezet. Biztos ami biztos alapon éjszaka becsületesen meg van világítva, mintegy tájékozódási pontul szolgál az ortodox keresztény-muszlim rivalizálást illetően: nehogy egy álmatlan Allah-hívő albánnak az éj kellős közepén kétségei támadjanak afelől, melyik vallás hívei ennek a földnek az elsődleges urai… 2oo2-ben készült el, Milleniumi Kereszt néven emlegetik. Jelez egy évezredes mérföldkövet, egy újfajta időszámítást. Nem biztos, hogy a leginkább ígéretes jövőképpel.

Aztán este, ahogy errefelé a Balkánon vissza-visszatérő népi motívumként a sorsnak megkísértenie szokás: bele is csöppenek életem első, szkopjei demonstrációjába.

(folytatjuk)   

NAGY SÁNDOR MADARAI (I.)

A jó hírem az, hogy itt is vannak csókák. Mármint madarak.

Ahol csóka van, ott toronyházaknak, emeletes építményeknek kell lenniük. Meg embernek. Városlakóknak. Azok nélkül szegényebb, anyátlanabb, magányosabb a csókamadár.

Szkopjéban nincs hiány emeletes építményekből. Új a város. A földrengés óta, ami vagy félszáz éve történt, rendesen, bár kicsit kapkodva húzták föl a házakat. Szó szerint a semmiből.
A Frici sógor éppen akkor, és éppen itt volt katona. Mesélte: kivezényelték őket a romok eltakarítására. Tucat számra húzták elő, szedték ki a törmelék alól a halottakat. A túlélők máig emlegetik a nagy szkopjei katasztrófát. Az emlékezet végtelen.  

Ugyanakkor pont annyira szemtelenek a verebek, mint odahaza. Rászállnak a két nap után kedvenc kocsmává avanzsált lokál – Faktory a neve, nem kell poénkodni, így írják – teraszán sorakozó székek karfájára. Csivitelnek. Majdnem olyan bután és mégis értelmesen csillogó szemmel néznek, akárha Kanizsán lennék. Persze, galambok nélkül a városi lét elképzelhetetlen. A sarki burekozóban rendőrjárőr: két férfi meg egy keszeg női közeg villásreggelizik, miközben a másik asztalnál, a túlsó szögletben magam vagyok. Nézek kifelé, nyitva a kétszárnyú bejárat, rálátni szkopje központjára. A narancssárga-fehér városi taxik suhannak, de én csak a repedezett beton vályújába szorult tócsába inni, meg fürödni visszajáró madarakat figyelem, mert dacára annak, hogy a Balkán-félsziget délkeleti fertályának egyik fővárosában vagyok, meglehetősen korai időpontban, amikor még a kaporszakállú pópa sem ébredt - szemfájdítóan sok a nyüzsgés a bácskai lelkemnek.

A rossz hírem viszont az, hogy amúgy semmi jó hírem nincs.

Szkopjeban a helyzet változatlan. De nem úgy, mint Erich Maria Remarque híres, majdnem azonos című művében, hanem a lényeget illetően.

Itt bebetonozódott minden, és a felek kivárásra játszanak. Háborút (egyelőre) senki sem akar. Nem érdeke az albánnak, nem érdeke a macedónnak. Mégis: akárkivel szóba elegyedek, egyöntetűen az a véleményük – valami készül.

Aligha lehet véletlen: az avatatlan szemlélő is érez egy megmagyarázhatatlan feszültséget. Míg a péknél fölszolgáló kislány a jellegzetes félhold-ívű késével apróra szeleteli a burekot, legalább három nációhoz tartozó kuncsaft tér be az üzletbe: macedónok, albánok, törökök. Ez utóbbihoz tartozó turistából van a legtöbb. Lépte-nyomon fölbukkannak kendős asszonyaik. Pergő nyelven, hangosan beszélnek, súlyos taglejtésekkel magyaráznak. Magabiztosságuk elgondolkodtató.  Hamarjában el sem lehet dönteni, vajon Koszovó közelsége, vagy a macedóniai idegenforgalom sikere-e az muszlim életforma ilyetén hangsúlyos jelenléte.

Ahol lakom, az ötödik emeleti apartman teraszáról rálátni Szkopje központjára. Szemben egy modernista, meghökkentő vonalvezetésű ortodox templom. Alig tizenöt éve készült. A tetőzete akárha játszótéri csúszda íve lenne: sosem hittem volna, hogy a kötelező bizantikus architektúra elemei helyett ilyen merész sziluettű, már-már az amerikai vagányságot, az ottani hetykeséget súroló szentélyt látok. Aztán később, a várost járva nyilvánvaló lett: itt minden unortodox módon másként hat, mint odahaza elképzelné az ember. A félmilliós macedón főváros kicsit olyan, mintha kifejezetten egy kusturicai film kedvéért dobták volna össze. Az utcánkra merőleges sugárút mindkét oldalát félszáz éves gesztenyefák szegélyezik. Most borultak virágba, orromba ver az illatuk, s a gesztenyefa-virág szirmok hópelyhekként pettyezik az aszfaltot. Alattuk párok sétálnak, május elseje van, itt is munkaszüneti nap. Eszik a fagylaltot, fiatal suhancok csapata tökmagozva, nagy nevetgélés közepette húz el mellettem. Odébb egy aktatáskás, drága öltönyös, ápolt külsejű úr ácsorog. Akármelyik nagyváros banktisztviselője, hivatalnoka lehetne. Láthatóan vár valakire, mert a karóráját nézi, türelmetlenül roggyant, helyezi a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Bárhol megállná a helyét az életkép, nézd, itt egy ideges, jól szituált úriember, akinek számít minden perce, hisz az idő pénz: Londonban, Berlinben, Rómában meg úgy tűnik errefelé is. A toporgó úriemberen pihen a szemem, tisztán emberi, félreérthetetlenül európai a látványa. Már éppen elismerően emelném a szemöldököm, mire az illető rácáfolva a külcsínre nagyot sercint maga mellé. Akkorát köp, mint a gólyafos. Csakhogy nem toccsan a betonon. Nesze neked Armani-öltöny, szemszonájt dipó-tatyó, urbánus Don Quijote.

Majdnem harminc éve, sorkatonaként egy évet voltam Macedóniában. Mindenfelé megfordultam akkoriban, beszéltem a nyelvet, értettem a szokásokat.  Most, egy hét alatt: újra meg kell tanulnom.

Pósa Károly (Szkopje)

3000

Nem. 

A cím nem a háromszáz elírása. Jóllehet áttételesen velük kapcsolatos az alábbi szöveg.
A mára klasszikussá érett hőseposzt sokan ismerjük. A filmet is láttuk. Erős animációval, képregényszerű vizualitással azt meséli el, hogy a thermopülai csatában 300 spártai miként tartóztatta föl a sokszoros túlerőben lévő perzsa sereget. A görögöket támadó Xerxész kétségkívül kora leghatalmasabb uralkodója volt (a filmben igazi dúvadként van ábrázolva), de az talán árnyalja a róla kialakult sátánira festett képet, hogy a birodalmát megalapozó apja – Dareiosz, aki szintén nagy hódító hírében állott – időnként a bölcs humorát is megvillantotta. Akárhogy keresem, az interneten nem sikerült megtalálni a tőle származó aranyköpést, amit így most saját kútfőből vagyok kénytelen – nem szó szerint – idézni. Dareiosz valami ilyesmit mondott: A görögök megmosolyogtató népség. Kimennek az agorára, szájon csókolják egymást, és mindjárt utána elkezdenek hazudozni a demokráciáról.

A perzsák hadura – bár fogalma sem lehetett róla, pedig ha tudja, biztos jólesik neki – időszámításunk kezdete előtt már félezer évvel beletrafált a mai helyzetbe.
Én még ismertem a régi rendőri közhelyes mondást, amihez egykoron nem csak Jugoszláviában, Magyarországon, hanem Európa nyugatibbnak mondott fertályán is tartották magukat a rendvédelmi szervek. „Aki rendőrre emeli a kezét, annak el kell törni a kezét.” Azt hittük, olyan örök érvényű igazság ez, mint a testvériség-egység, a szocializmus vívmánya, az európai szolidaritás, vagy a nemzetek önállósága. Melléfogtunk.
Keservesen tévedtünk.

Egyik alapnak tekintett törvény sincs már érvényben. Illetve, ha papíron, vagy a fejekben létezne is – azóta biztos másképpen értelmezik.

Ebben a szép új rendetlen világban kezdjük szokni, hogy minden másnak minősül.

Már az egyenruhának sincs parancsolóan visszatartó ereje.

Most megint bántják a macedónokat. Kik mások a hangadók, mint a görögök, akik az alig két évtizede létező délszláv kisállamot mindig görbe szemmel nézték. Ott tartottak be Macedóniának, ahol tudtak. Viszont az a tegnapi ellenséges hangnem, amellyel a görög elnök „elképzelhetetlennek és megengedhetetlennek” nevezte a macedón határrendészeti szervek föllépését, még az amúgy mocskos játékot űző athéni politika ismeretében is szokatlanul aljas cselekedetnek bizonyul. 

Történt ugyanis, hogy háromezer Idomeninél táborozgató ilyen-olyan illegális bevándorló, elunván a meddő várakozást, megrohamozta a macedón hatóságok által fölhúzott kerítést. Értik ugye? Szabályos attakot indítottak egy európai állam területe ellen. Hírlik, nem a saját eszük után lett ilyen harcias a kedvük: a határ mindkét oldalán tevékenykedő emberjogi aktivisták, valamint külföldi „önkéntesek” tüzelték a tömeget. Ugyanezek a jótét lelkek pár óra elteltével már napra kész információkkal, fotókkal, rettenetes képsorokkal óbégatták tele a világsajtót arról, hogy hány száz sérültje van az erélyes macedón föllépésnek, ki mennyit tüsszentett a könnygázgránátoktól, és milyen szomorúan sokan kezdtek émelyegni a közéjük spriccelt paprikasprétől… Ismerős a trükk? Mintha tavaly nyáron Röszkénél ugyanezen forgatókönyvből vonyított volna a sakálkórus. Ráadásul Idomeninél arab nyelvű röplapokat is találtak, amiken arra buzdították az ott lévőket, hogy rohamozzák meg a határkerítést. Mint a legutóbbi esetnél – amikor a félelmetes folyónak titulált, egyébként térdig érő patakon akartak átkelni –, most sem volt gazdája az akciónak. Felelősök nincsenek.
Erre tett rá egy lapáttal a görög kormányfő, akiről azt a gyomorforgató tudósítást közölték a híradások, hogy portugál kollégája oldalán „szégyenletesnek és Európához méltatlannak minősítette Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök hétfőn a macedón hatóságok fellépését, azt a módot, ahogy a két ország határán lévő Idomeni görög falunál visszaszorították a határkerítést erővel áttörni próbáló migránsok százait.”

Na mármost: ha valami szégyenletes, és Európához méltatlan – az pont a Cipraszi politika, lett légyen szó gazdasági- vagy külügyekről. Ki ne tudná, ez a regnáló vérbaloldalinak mondott kormányfő hazudott a szemébe az őt megválasztó görög népnek, ígérve fűt-fát, gazdasági csodát, föllendülést és pénzügyi önállóságot, majd miután beült a bársonyszékbe, ugyanaznap egy bársonyheverőt is kipróbált, ahol már letolt gatyával vártak rá az IMF mohón kiéhezett küldöttei, meg a brüsszeli mogulok, és Ciprasz minden ígéretét visszaszívva benyelte az összes diktátumot, amit a torkán lenyomtak. Ez legyen az ő baja, meg azoké, akik szavaztak rá. De az ilyen vezető ne tartson erkölcsösségből, európai normákból kioktató stúdiumot, mert csak annyira hiteles, mintha a hozzá hasonszőrű Gyurcsány Ferencet reggelente az alagsori kiszáradt medencéje legalján egy zománcos lavórban látnánk mosakodni.

Hogy a hipokrita görög dühödten vádaskodik, egy másik információ tükrében már teljességgel érthető. A hírportálok ugyanis azt sem rejtik véka alá: erős alappal gyaníthatóan pont a görög titkosszolgálat robbantotta ki a macedón szervek ellen indított tömeges támadást. Ha sikerült volna a fölheccelt migráns áradatnak áttörnie a macedón rendőrök, katonák által védett határzárat, az amúgy „európai” görög kormány menten megszabadul a jövevények több ezres táborától. Akik – teszem hozzá – éppen az athéni hatalmi garnitúra impotenciája miatt immáron milliós tételben lepik el a kontinenst.

Úgyhogy: el a kezekkel a macedón határőröktől!

Pósa Károly      

NAPLÓ 17.

A régi Jugoszlávia katonája voltam. Földerítőként vitézkedtünk egy macedóniai kicsiny hegyi vadász században. Majd egyszer megírom annak a bolondos 1989-es évnek a történetét. Sokszor álmodok róla és hiszik vagy sem - többnyire szépet. 

Most legyen elég annyi, hogy akkoriban nagyra tartottam a hadnagyunkat. Ma meg már pláne. Visszasírom. Öreg, kiszolgált katonaember volt. Conev Dusánnak hívták, és macedónnak vallotta magát. Mindenesetre apánk helyett is apánknak tekintettük, mert zupás bakaként olyan emberséges volt velünk, amennyire csak lehetett. Ha netán azt hinné valaki, hogy ezalatt engedékenységet, a ma szokásos langyos béketűrést értem, akkor nagyon téved. Conev hadnagy kemény volt, mint a Rolling Stones, kérlelhetetlen, vagány, rátarti és céltudatos. A nyers, bárdolatlan stílusa viszont angyali szívet takart, amit rögtön észrevett a legelanyátlanodottabb kiskatona is, mihelyt a vállára tette a kezét. Kevés, szomorúan kevés emberrel találkoztam, aki szavak nélkül is ennyi jóságot tudott átadni a másiknak úgy, hogy közben nem játszotta meg magát, hanem a lényét, a belém vetett föltétlen bizalmát éreztem. Conev hadnagy a pedagógia remekbe szabott mintapéldájaként a csillagos-vállpántos hóna alá vett bennünket. Bírta a piát, a felesége – aki jó húsz évvel fiatalabb volt tőle - kantinosnőként dolgozott a kaszárnyában: kell-e mondanom, hogy testületileg szerelmesek voltunk bele mindahányan?

Coki – mert titokban így hívtuk -, viszont nem volt könnyű préda. Döngő léptekkel ment végig a gyakorlótéren, és hiába, hogy göndör üstöke őszbe csavarodott – maga volt a megtestesült férfiasság, a maszkulintól duzzadó őserő. A mi időnk tájékán már jó negyven éve hordta a csípőnyomorító pisztolytáskát. A körletben abszulút rangidősnek számított, mert például a kaszárnyaparancsnok is az ő keze alatt szolgált a kadétiskolában. A fél vezérkar előre köszönt neki. Kivívta magának pályája során az elismerést, nem vitás.

Minden tisztnek járt csicska. Többnyire a bosnyákok butábbjait válogatták erre a posztra, mert azok élvezték a nagyok társaságát, lelkesen besúgtak ha kellett, dicsekedtek a lehulló morzsákkal, apró kiváltságaikat fitogtatták és villoghattak, amiért nem kellett minden bokrot átugraniuk velünk. Megérne egy hosszabb írást a tisztiszolga kérdésköre, de most, hess! Vissza a tárgyra. Szóval, Conev nem tartott igényt csicskára.

A kötelező fél hetes reggeli szemle előtt puccparádéba vágta magát, aki jót akart. Aznap ketten voltunk ügyeletesek, egy szlovén cimborámmal. A szorgos Janezzal kitakarítottuk a tiszti irodát, a karinthiai-bácskai magyar kötelességtudat meg már nyúlt is a Conev hadnagy kikészített csizmáiért, hogy kiboxoljuk mindkettőt. Javában köptük, kefélgettük a cipőfűzők tövét, amikor ránk nyitott a hadnagy. Mivel ifjonckorom óta Rejtő Jenőn pöndültem föl, tudtam milyen az Oroszlán becenevű légiós őrmester ordítása. Tudtam, de fogalmam sem volt róla, hogy ez a valóságban überelhető. Conev Dusán tarjagos képpel üvöltött ránk, és ennek emlékétől még most is megrezdül bennem a nyárfalevél. Amikor lehiggadt, odazökkent az íróasztala mögé. Bennünket is székre parancsolt. Aztán beszélni kezdett hozzánk, azon a keverék délszláv nyelven, ami azidőtájt járta, ha egy szerbül teljesen hülye szlovénnal, meg egy még hülyébb magyarral szót akart valaki érteni.

Csak a lényegét tudom visszaidézni. Conev hadnagy először parancsba adta, hogy soha, de soha többé meg ne próbáljuk az ő csizmáit kipucolni. Aki férfi, az maga látja el a dolgait - tette hozzá csöndösen, és a szürke szempár átható pillantása immáron egész életemre szólóan megmarad. Aztán meg azt is mondta, hogy aki fölljebbvalónak tekinti magát, rangban erősebbnek, az sose éljen vissza a helyzetével. Maradjon szerénynek. Az lesz az erőssége fiaim. Amúgy hiteltelen gazemberként néznek majd rá.

Ez jutott eszembe ma, mikor láttam ezt a Juncker nevű fasztarisznyát, hogy a kamerák előtt meglegyinti Orbán Viktort.