2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Napló 16. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Napló 16. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. augusztus 11., péntek

FILMES NAPLÓ - 16.

 



La ira de Dios – Isten haragja (2022)


Míg a minap egy Netflixes lélektani thrillerben nem láttam először, őszintén megmondom, eddig azt sem tudtam, hogy ez a Diego Peretti nevű kiváló argentin színész létezik. Nyomban megtetszett. Nem szép ember, és mégis van benne valami magával ragadó, delejes erő. Utánanéztem: Peretti eleinte pszichológusi pályán indult el, majd egy bő évtizednyi lélekbúvárkodás után kezdett filmekben játszani. Jól tette, hogy váltott. Van a mozi szerepekhez aurája, remek karakterszínész. Jó nagy, görbe az orra, latinos. Átható a tekintete. A mélyen ülő szemei szinte hipnotikusak, kiviláglanak a penge arcvonásokból. Kicsit hasonlít a kedvencemre, a francia Daniel Autille-re, olyan, mintha az öreg francúz aktort és a másik elaggott legendát, Al Pacinot egybe gyúrták volna. Ezzel nagyjából el is árultam az Isten haragja című film minden erényét. Tudniillik a főszereplő játékán kívül az égadta világon semmi különös élmény nem fűzhető ehhez az alkotáshoz. Lapos, sovány a cselekmény, a forgatókönyv is ötlettelen, nincs benne semmi egyedi látásmód, valami kevéske plusz, ami kiemelné az unalomig szokott thriller klisék dagonyájából. Hogy ne pocskondiázzam, elismerem, egyszer talán végig lehet nézni, hisz jobb híján – várva valami csodára – én is így cselekedtem. 
Ám a végén kissé kesernyésen állapítottam meg: ez a másfél óra Mikszáth tárcái mellett sokkal értelmesebb lett volna.
Kedvcsinálónak azért röviden vázolom a film tartalmát. Stephen King óta tudott, hogy a krimi/horror írók valamilyen rejtélyes, pszichés oknál fogva mind elmebetegek. Ez – mint egy életre szóló csomag – egyben jár a híres/hírhedt írókkal. Egy ilyen bestsellereket termő, nagynevű szerzőhöz csapódik egy csinos hölgy, aki a Koster nevű alkotó gyorsírója lesz. Luciana bája egy idő múlva megszédíti az öregecskedő mestert, csak egyszer próbálkozik, nyomban kosarat is kap a menyecskétől. Hogy a történet megcsavarodjon, Luciana – a családja szelíd nyomására – bepereli az írót szexuális zaklatásért. Igazi pech: a bírósági végzést Koster idegbeteg felesége kapja kézhez, és a labilis nőnek több sem kell, olyat tesz, ami örök gyászba taszítja a híres írót, a férjet, meg az apát is. Aztán, ahogy telik az idő Luciana családtagjai is szépen hullani kezdenek, gyanúsabbnál gyanúsabb körülmények között. A nő egy újságíró segítségét kéri, mert meggyőződésévé válik, hogy a halálozások mögött Koster bosszúszomja áll. Ki nem találnák, mi a vége. Nagyjából ennyi. 10/5


Dead City – 1. évad (2023)

Ma, mikor minden egyes hétre jut egy poszt-apokaliptikus film vagy sorozat, azon sem csodálkoznék, ha valaki stopperórával a kezében mérné az időt ébredéstől kezdve a világvégéig. A maják is kisakkozták, kistudírozták az időnket, ni, már régtől mínuszban vagyunk a naptáruk szerint. Ha jól számolom 2012 óta vagy tizenegy éve. Igazi bónusz idő az emberiségnek, ki kéne használni. Nem ilyen híg mozikat gyártani, mint a Dead City, ami bevallottan a Walking Dead széria népszerűségét akarja megnyergelni. A szereplők zöme is majdnem ugyanaz. Csak ezúttal a helyszín a szétrohadt, történelem utáni Manhattan, amely már régen el van vágva a szárazföldtől. Hogy ne legyenek kétségeink, az utcák, a közterek, de még a pincék is telis-tele élőhalottakkal, akik kipucoltak minden normalitást a városból. Velük szemben egy kevéske igazi embernek számító, jócskán traumatizált túlélő tartja a frontot – már ahogy lehet. Úgy élnek, akár a növények: szívósan a földhöz ragadtan, ám a fákkal, füvekkel, virágokkal ellentétben – eléggé reménytelenül. Fogalmuk sincs, kinek mennyi ideje maradt hátra. (Pont ez lehet a jó a világvégében, hogy letojható az elmúlás, elvégre az egész már rég a levesben van, föl sem tűnik, ha valaki máról-holnapra ebből hiányzik…) Szóval, a földi élet lepergett, a zombik zombulnak, Goethe és Tolsztoj még nyolcvanvalahány évben mérte az életet, az armageddon utáni New Yorkban a holnap is kérdéses. Nincs mérték, nincs öntudat a halállal szemben, az csak úgy jön, epizódonként tucatjával. A főhősök ölnek, hogy élve maradhassanak. Kicsit szenvednek, a főszereplő Jeffrey Dean Morgan táskás szeme vizenyős búbánatban úszik, akárhányszor a kamerába néz, mint Etus a Szomszédok „teleregényben”. Jó pont, hogy a Dead City-ben nincs zsigulis nyugger taxisofőr, csak egy megkergült „Horvát” névre hallgató, amúgy tényleg horvát származású színész, aki legszívesebben tovább pusztítaná a világot, mikor annak már úgyis mindegy. De legalább Csűrös Karolát nem mutatják. Hacsak a zombik között nincs. 10/6

2015. május 23., szombat

NAPLÓ 17.


A régi Jugoszlávia katonája voltam. Földerítőként vitézkedtünk egy macedóniai kicsiny hegyi vadász században. Majd egyszer megírom annak a bolondos 1989-es évnek a történetét. Sokszor álmodok róla és hiszik vagy sem - többnyire szépet. 
Most legyen elég annyi, hogy akkoriban nagyra tartottam a hadnagyunkat. Ma meg már pláne. Visszasírom. Öreg, kiszolgált katonaember volt. Conev Dusánnak hívták, és macedónnak vallotta magát. Mindenesetre apánk helyett is apánknak tekintettük, mert zupás bakaként olyan emberséges volt velünk, amennyire csak lehetett. Ha netán azt hinné valaki, hogy ezalatt engedékenységet, a ma szokásos langyos béketűrést értem, akkor nagyon téved. Conev hadnagy kemény volt, mint a Rolling Stones, kérlelhetetlen, vagány, rátarti és céltudatos. A nyers, bárdolatlan stílusa viszont angyali szívet takart, amit rögtön észrevett a legelanyátlanodottabb kiskatona is, mihelyt a vállára tette a kezét. Kevés, szomorúan kevés emberrel találkoztam, aki szavak nélkül is ennyi jóságot tudott átadni a másiknak úgy, hogy közben nem játszotta meg magát, hanem a lényét, a belém vetett föltétlen bizalmát éreztem. Conev hadnagy a pedagógia remekbe szabott mintapéldájaként a csillagos-vállpántos hóna alá vett bennünket. Bírta a piát, a felesége – aki jó húsz évvel fiatalabb volt tőle - kantinosnőként dolgozott a kaszárnyában: kell-e mondanom, hogy testületileg szerelmesek voltunk bele mindahányan?
Coki – mert titokban így hívtuk -, viszont nem volt könnyű préda. Döngő léptekkel ment végig a gyakorlótéren, és hiába, hogy göndör üstöke őszbe csavarodott – maga volt a megtestesült férfiasság, a maszkulintól duzzadó őserő. A mi időnk tájékán már jó negyven éve hordta a csípőnyomorító pisztolytáskát. A körletben abszulút rangidősnek számított, mert például a kaszárnyaparancsnok is az ő keze alatt szolgált a kadétiskolában. A fél vezérkar előre köszönt neki. Kivívta magának pályája során az elismerést, nem vitás.
Minden tisztnek járt csicska. Többnyire a bosnyákok butábbjait válogatták erre a posztra, mert azok élvezték a nagyok társaságát, lelkesen besúgtak ha kellett, dicsekedtek a lehulló morzsákkal, apró kiváltságaikat fitogtatták és villoghattak, amiért nem kellett minden bokrot átugraniuk velünk. Megérne egy hosszabb írást a tisztiszolga kérdésköre, de most, hess! Vissza a tárgyra. Szóval, Conev nem tartott igényt csicskára.
A kötelező fél hetes reggeli szemle előtt puccparádéba vágta magát, aki jót akart. Aznap ketten voltunk ügyeletesek, egy szlovén cimborámmal. A szorgos Janezzal kitakarítottuk a tiszti irodát, a karinthiai-bácskai magyar kötelességtudat meg már nyúlt is a Conev hadnagy kikészített csizmáiért, hogy kiboxoljuk mindkettőt. Javában köptük, kefélgettük a cipőfűzők tövét, amikor ránk nyitott a hadnagy. Mivel ifjonckorom óta Rejtő Jenőn pöndültem föl, tudtam milyen az Oroszlán becenevű légiós őrmester ordítása. Tudtam, de fogalmam sem volt róla, hogy ez a valóságban überelhető. Conev Dusán tarjagos képpel üvöltött ránk, és ennek emlékétől még most is megrezdül bennem a nyárfalevél. Amikor lehiggadt, odazökkent az íróasztala mögé. Bennünket is székre parancsolt. Aztán beszélni kezdett hozzánk, azon a keverék délszláv nyelven, ami azidőtájt járta, ha egy szerbül teljesen hülye szlovénnal, meg egy még hülyébb magyarral szót akart valaki érteni.
Csak a lényegét tudom visszaidézni. Conev hadnagy először parancsba adta, hogy soha, de soha többé meg ne próbáljuk az ő csizmáit kipucolni. Aki férfi, az maga látja el a dolgait - tette hozzá csöndösen, és a szürke szempár átható pillantása immáron egész életemre szólóan megmarad. Aztán meg azt is mondta, hogy aki fölljebbvalónak tekinti magát, rangban erősebbnek, az sose éljen vissza a helyzetével. Maradjon szerénynek. Az lesz az erőssége fiaim. Amúgy hiteltelen gazemberként néznek majd rá.
Ez jutott eszembe ma, mikor láttam ezt a Juncker nevű fasztarisznyát, hogy a kamerák előtt meglegyinti Orbán Viktort.