NAPLÓ – 83.

(fotóm, 2019. január)

"Az utca az enyém. Jó ideje ácsorgok a járda peremén. Órám sosem volt, nem lajstromozom az időt, csak múlatom. Várok. Nincs a Laci, nincs a Karcsi bácsi. Bevihették őket a melegedőbe, szállásra. Jobb ott most nekik.
Egy pillanatra visszfény vetül a fákon maradt levelek fonákjára. Néhány rozsdabarna flekk. Száraz, semmitmondó cetliként meg-megpördülnek a levegőben. Hosszú denevérléptekkel sodródnak tova, bukdácsolón, céltalanul. Ilyenkor a platánok sem trafikálnak. Január vége van. Napokon belül tizenvalahány fokkal enyhül az idő, mondja a rádió, ámbár most sincs hideg. Alighanem megint fejest készülünk ugrani a tavaszba. Ennek dacára a kémények még vastag gombolyagban eregetik a szélbe keserű bölcsességüket. A tél már nem sokat fog dirigálni. Számot vetett. Megolvasta a patkószögeket is. Mehetne Isten hírével. De még nem tágít. Még egy darabig nem engedi szóhoz jutni az érkező, langyos szeleket, amiknek az első leheletük rügyeket szokott fakasztani. Helyette a tél fázós huzattal hegedül egy keserves nótát, amolyan saját halottbúcsúztatót: ríkatja a szikkadt ágakat. A fellegek vízszínűek. Ólmos tekintetüket a lenti világon járatják. Beható bírálatuk alá kerül a város, ahol zajjal teli az utca, az egész környék, és ahol csipcsup nappalok után, elszilajosodóban a csütörtök. Ünnepélyes arcot öltve készülődik a hétvége, februárt indítaná már, meglehet a vágyvezérelt tavasz előszobája lesz. Trolibusz fordul merész kanyarban, emberek mennek, látszólag minden ok és okozat nélkül, épp ott, ahová a Jóisten odacsöppentette őket, siet a város, vége a januárnak, ni, itt az új hónap, régi gondokat, új örömöket hoz a házhoz, kinek mire telik. Olyan világban élünk, amilyent megérdemlünk.
Már buszon ülök. Nézem a túloldalt. Nehezen akar elbocsátani a látvány. Egy negyvenes nő két kisiskolás gyerekkel. A kislány hajában piros hajgumi, ami kondor fürtjeit összefogja. Kapucnis kabátja kopott, olcsó, viseltes csizmácskájának sarka szinte nincs is. A fiúcska az anyjába kapaszkodik. Hét-nyolcéves forma. A kinézete neki is szegényes. Csak a bogár tekintete eleven. A nő a gyerekeit átkarolva, a fejüket az oldalához simítva nyugodt, mozdulatlan áll. Olyan szépek, mint egy szentkép, noha lesír róluk, hogy a sors szörnyetege tapos rajtuk. Az anya földrevetett szemeiben mintha szomorúság lappangana. Ám menten melegség csillan benne – olyanná lesz, mint Tiszában a zajlás utáni olvadás – amikor a kislány kézzel varrott táskájából elővesz egy festett rajzlapot. Lesem lopva, mi lehet azon. Tarka, színes ceruzákkal készült rajzocska: csupa-csupa tulipán, margaréta, a gyermeki fantázia összes réti virága, amikre a lap sarkából hétágra süt le a nap, lepkék kergetőznek és almazöld fák integetnek egymásnak. Mielőtt bármiféle érzés visszafelelne bennem, dobbanó szívvel hallom, megszólal a kislány, ugye majd odaadjuk neki, ugye majd örülni fog? Az anya bólogat, kedvesen. Megszűnök lélegezni is. A busz fékez, a megállóban egy magas, sovány, zöld kabátos ember tárja szét a kezét, és a szétnyíló ajtón a két kisgyerek örömersztve úgy röppen az ember karjaiba, ahogy a lányka rajzán a pillangók röppennek. A nő is leszáll utánuk. Boldog a mosolya. Elmenőben látom, összekarolva indulnak valahova. Tekerem hátrafelé a nyakam, ameddig tehetem, egyre vigyázom őket. Jó helyre került a virágos rajz. Visz a busz. Elcsitul körülöttem minden, akárha csoda esett volna meg. Csak a szelíd kép él tovább. Elcsöppenti a télből, a fájdalomból azt, ami még megmaradt."

Pk

   

Filmek, színészek, politikusok

Djenovici - Montenegro
(Foto: Apartman Fanfani)

P.W.

Peter Weir filmje. A Holt költők társasága. A hétvégén megint megnéztem. Robin Williams maradandó alakítása elvitathatatlan, de a filmet mégiscsak a rendező neve fémjelzi. Weir pedig megérdemli, hogy kiemeljük. A kapitány és katona (egyik kedvencem, így kell kosztümös történelmi filmet csinálni), A kis szemtanú, a Moszkító-part vagy a Truman-show rendezője beírta nevét a nagykönyvbe. Én még láttam szülővárosom kicsiny, olajos padlójú, köpködős mozijában a Gallipoli filmjét is, ahol a fiatal, akkoriban debütáló Mel Gibson versenyt fut a halállal a lövészárkok között. Egymás után kétszer, szombaton és vasárnap is megnéztem, és megkönnyeztem a végét. Máig meghatározó filmes élményem. Hetedikes, ha lehettem, és akkor, a film révén értettem meg sok mindent abból, mi is az az önzetlen, hatalmas, tiszta érzés, amit egy szóval csak úgy szoktunk emlegetni: barátság.

A.1.R.

Alföldi Róbert interjút adott egy jobboldali elhajlással, konzervativizmussal aligha vádolható magazinnak. Ki nem találnák, miket mondott a magyar kormányról! Elárulom. Derekasan szapulta az „Orbán-rezsimet”, hogy ha netán olvasták, Újvidéktől-Szabadkáig elalélhetett a gyönyörtől minden vajdasági magyar ellenzéki éttermiségink. Ásítottam, lapoztam. Az újság közepén átböngésztem egy reklámot, akciós utat kínált Balira. Januárban nincs is jobb, mint a Kis-Szunda-szigetek valamelyikének a homokos strandjára leheveredni. Kétségkívül egzotikus élmény lehet. Kókuszpálmák, naplemente, fűszoknyás bennszülött nők tánca, és akkut vérhas már egy pohár víztől is. Mindettől függetlenül akadnak olyanok, akik eljutnak oda, a világ túlsó végére. Elvégre nem hiába hirdeti az újság, ami pár oldallal előbb még azt írja, hogy tízmillió nyomorult, kizsákmányolt koldus országa ez itt kérem szépen, tombol a nincstelenség, emberek halnak éhen mert se munka, se túlóra. Alföldi szerint ő csak egy udvari bolond, akinek van véleménye. Nem akarok vitatkozni a Jászai Mari-díjas aktorral. Mindenki annak képzeli magát, akinek akarja. De én eddig úgy tudtam, hogy az udvari bolondok kiváltságos személyek voltak. Magas intelligenciával rendelkeztek. Meg tudták húzni a határt, mikor és meddig lehet valaki szabadszájú. Ösztönösen érezték hol a mérce. A morál és az erkölcstelenség között különbséget tudtak tenni, ahogy azzal is tisztában voltak, meddig terjed a jó ízlés, és mikortól csap át ízléstelenségbe a produkció. Bölcsek, műveltek, zeneileg képzettek voltak, humorérzékük és egészséges világképük volt. Aki látott már Alföldi darabot, annak gyorsan föltűnik a rendező kapcsán az előbb sorolt erények teljes hiánya. Ez van. Megfordult a kerek világ. A balos-liberális színészek politizálnak, míg a voksokhoz juttatott ellenzéki politikusok színészkednek. Budapesten, de Szabadkán is. Pesten (Budán) hasmánt fetrengenek a köztévében, hanyatt dobják magukat, mint Hadházy, lyukas fuszekliban, hogy ne legyen kétségünk: ezek az igénytelenség csimborasszói, önmaguk paródiái. Kunhalmistul, Szelestül, pláne Vadaistul nem érnek ezek a primadonnák nagyon semmit. Alföldi agitál, amolyan önjelölt társadalmi próféta szerepet játszik éppen, csak ne affektálna közben. Amúgy szinkronszínésznek jó, és amikor tizenvalahány éve Szolnokon az Othellóban Jagoként szerepelt – teszem hozzá: zseniálisan –, magam is visszatapsoltam. Akkor még nem sejtettem, hogy tulajdonképpen színészkednie sem kellett, hisz Jago szerepében saját magát alakította.

E2., F1

Szombat délelőtt. Takarítok. Kidobálok mindent, ami fölösleges. Régi cetlik, vázlatrajzok, gyűrött papírok, kiolvasott magazinok. Egy hónapnál régebbi napilap akad a kezembe, decemberben nyomták ki. Már épp tenném a többi limlom mellé, mikor megakad a szemem egy félkövér betűkkel írott szalagcímen. „A törzsi jellegű marakodások ellen szólalt fel II. Erzsébet”. Majd a lead dőlt betűkkel folytatja: „A brit királynő szokásos karácsonyi üzenetében aktuálpolitikáról ugyan nem beszélt, de felszólalt a törzsi jellegű marakodások ellen és a béke fontossága mellett.” A britek uralkodója nem szépségkirálynő, hanem igazi, fölkent, mégis ugyanolyan lózungokat kénytelen mondani, mint a bikinis világszépe választás bemutatkozó szöszijei, vagy a lengőbordáiktól megszabadított karcsú kreolok: világbéke, ujjuj, házi kedvencek magánya, környezetvédelem, fák meg bálnák, ésatöbbi ésatöbbi. A törzsi villongások – ahogy kedves eufemisztikusan fogalmazott – nem újkeletű dolgok a kies brit érdekszférában: elég, ha a katolikus-protestáns gyűlölet máig folyó nemes hagyományát vesszük górcső alá.  Elisabeth 2 néninek jó egészséget kívánunk. Nem sokat kapált az életében, ellentétben megannyi közönséges Erzsivel vagy Bözse nénivel. Tetszett volna egy dél-alföldi tanyán végigküzdeni a XX. századot, tudom Isten, nem élt volna meg száz éveket. Neki így sikerült. „Ezt dobta a gép" – mondaná a játékszenvedélyéből kigyógyult Szemölcs Sógor. Legyen boldog, éljen a királynő. Annyira számít, amit mond, mint a másik vénségé: Feri bácsié, a Vatikánból.

Pk

NÁCIKOK, NÁRCISZOK

Sztahanov - sörcimkém

KKK

Németországban Ku-Klux-Klán csoportot számolt fel a rendőrség. Megnyugtató, jó érzés. Miss Daisy sofőrje biztonságban alhatik. Megint bebizonyosodott: Németországban egyensúly van, hisz mikor a Hamburgban őrjöngő szélsőbalos, Vörös Brigádos, maoista jófejek tüntetnek, szétverve a belvárost, rögtön utána a hatóságok föl tudnak mutatni néhány operett nácit, akik csuklyás-kámzsásan, jó nagy égő körösztök világánál Kunte-Kinte polgárjogait kérdőjelezik meg. Ők a gazemberek, mert gyűjtenek pénzt, de azt nem Isaurának a szemtengelyferdülésére szánják, ó, irgalom anyja ne hagyj el… 

Szóval a németeknél rend van, látszik, egyenlőség és igazságosság honol. Pórázon vannak a nácikok. Mindez nagyon megnyugtatja a hazai liberális álértelmiséget, akik egymás sarkára hágva törtetnek ki Berlinbe, a szabadság levegőjébe beleszippantani. Hovatovább a történelemkönyvek is átírattatnak. Mostanra kiderülhet: a harmincas évektől Bécs, Berlin, meg a müncheni sörházak környéke volt a legélhetőbb, legmegengedőbb a szabadelvű ideológiától átitatottaknak, míg Magyarországon pogromok zajlottak, ahol elcsaklizták Kohn bácsi zongoráját és általában vért ivott a magyar, úgy akartuk a világháborút.

A.P.

Al Pacino egy új televíziós sorozatban amerikai nácivadászt játszik majd. Első gondolatom az volt, mikor olvastam: mekkora hiánypótló mű fog születni! Témájában egyedi, mondhatni úttörő a szándék. Hisz alig-alig ismerni ilyen – korunk legégetőbb kérdéseire reflektáló – minden kétséget kizárólag művészi tökélyjel megfogalmazott filmet. Most lesz végre egy. Végső ideje a 21. században a nyolcvan évvel korábbi gaztettekért meglakolni. Hála az égnek. Lesz itt igazság, dögivel. Írtam már egyszer. Az öregségére ripaccsá silányult Robert De Niroval szemben Al Pacino megőrizte karakterszínészi jellegét, karizmáját. Nem véletlenül. Még a mai napig fellép színházi darabokban, karban tartja drámai játékának elemeit, alázatos a szakma iránt és azzal tiszteli meg a közönségét, hogy nem süllyed „zs” kategóriás hollywoodi giccsfilmek színvonalára. Volt nála is ugyan pár mellényúlás, gyengébb produkció: kinél nincs? Aki dolgozik, az nem tud mindig ugyanazon a szinten égni. A zseninek is akadhatnak rossz döntései, gyengébb munkái. 

Al Pacino (meg Robert Redford, de inkább Clint Eastwood) közel nyolcvan évesen is a jó példa arra, miként kell tisztességgel, szakmai elismertséggel megöregedni.

Hogy a készülő film milyen lesz: nem tudom. De sejthető, mire lesz kihegyezve a mondandó. Megint elverik a port a konzervatív, jobboldali Amerikán, kapnak a republikánusok a pofájukra, úgy, ahogy azt a szabadelvű politikailag teljesen korrekt kézi(tusa) könyv arany betűkkel ajánlja minden olyan rendezőnek, aki valaha még forgatni szeretne a kaliforniai álomgyárban. 

Ezzel együtt Al Pacino nagy színész. Ha kell, hozza majd a talpig becsületes, feddhetetlen nácivadász emberarcú portréját. Akivel szemben ott fognak nyüzsögni a legutálatosabb képű mellékszereplők, castingolt statiszták. Vagy nagyon hájas képű, kopasz disznók, vagy pengén szikár, gyíkszemű szmokingos zombik: a kvázi nácikok. Oszt majd levadásszák őkelméket, nyolc-tíz szériában. A demokrácia és a haladás legnagyobb megelégedettségére.

Hü.Pi.

Igaz, nem náci, de szintúgy egy ideológiailag elmeháborodott. Mentségére legyen mondva, alig nagykorú a menyecske. De az. Innét kezdve csak büntetőjogi felelőséggel mocskolódhat, nagy nyilvánosság előtt elkövetett szónoklata(i) révén. Andy Warhol megmondta. 15 perc népszerűség. "Rendező" lesz a kicsikéből. Olyan szakra készül. Most egyelőre csak erőszakra tudna beíratkozni, a trágárság tanszéken. Az a baja, hogy nyelvvizsga kell az egyetemre. Aki 12 év plusz óvoda alatt egy alapszintű angolt sem tud abszolválni (plusz-mínusz öt-hatszázas szókincs, minimális grammatika), annak elhiszem, hogy csípi a szemét, amikor idegen nyelveket kérnek számon rajta. Figyelem a televíziós nyilatkozatát. Ráadásul bátor is. A kormánypárti "barátait" a kis beszédével kockáztatta. Gondolom, sokat kockáztatott. Közben a riportenő folyamatosan a félelemre hergeli, alákérdez.

Hurrá, van "ezelőtti élete" Blankának. Meg élettapasztalata. Bájos. A szülei nincsenek otthon, mikor dolgoznak. Skandallum, de tényleg. A szüleinek munkája sem lenne, ha az autógyárat a kormány anno oda nem szervezi Kecskemétre. Aztán: hősnőnk már általánosban megismerte az életet. Az anyjába-apjában ő tartotta a lelket. Meghűl bennem a vér, szavam elakad... Hogy lehet valaki ennyire szerény? Apu-anyu támasza. Mikor olyan szarul ment a család dolga, hogy egyszerre több kutyát is tarthattak. Az egyik hálátlan dög meg is marta a nagymamát. Majdnem biztosra vehető, hogy kormányinfót nézett előtte a tévén, esetleg Orbán Viktor óriásplakátját láthatta: attól veszedett meg. Csettintek. Ez a kislány még sokra viheti. Ha így halad, és a stockholmi kabinetben lecserélik majd azt a koszlidérc, rasztás hippi asszonykát, a derék Blankából könnyen svéd környezetvédelmi miniszter lehet.

PK 

NAPLÓ – 82.

2019. január - fotóm

Varázsütésre teremt új alakokat a régiek sziluettjére a lehullott hó. Nagyobb becsben van a külvilág. Fehér paplan alá szorítkozik a fagyszítta föld szürkesége. Az erőltetetett szögletes dolgok puhává simulnak, és suttogóra fogják mondandójukat a kinti formák. Semmi unalom nincs ebben, csak szépség. Tisztaság. Az ablakon kitekintve bámulom a havat. Odakint és idebent is mozdulatlanság. Tegnapelőtt még volt társam. 

Egy molylipével osztoztam a merengésen. Az íróasztali lámpám fényében ámulatomat gerjesztve röpdösött, emberül, vitézen, túlélve a januári telet. A molylipe dacolt az idővel. Feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel figyeltem. Nem bántottam. Néha neki-nekiszökkent a falnak, hogy aztán szárnyait összeillesztve megnyugodjék. Nem volt benne semmi különös, hivalkodó. Centiméternyi barna, semmilyen rovar. Se dísz, se színek, de még a szárnyalása sem volt kecsesnek mondható. Szaggatott, kerge tánca a villanykörte körül híján volt minden ésszerűségnek, harmóniának. 

Mégis kedvem tellett benne. Eszembe juttatta a kanizsai bogarakat. A tücskömet, amit dunsztos üvegbe zárva tartottam, hátha muzsikál valamit. Nem muzsikált. Rabságában néma maradt. Talán flegmával fogadta a fátumot, talán nekiszomorodva elment a kedve, vagy tán dacból, csak azért se nyikkantotta a vonóját? Sosem fogom megtudni, mi járhatott a gombostűnyi agyában. Mindenesetre elengedtem. Milyen zenész az, aki némaságra van kárhoztatva? A tücsök elpattant az üvegbörtöne mellől, és aznap éjjel a gang melletti virágos bokron zsizsegő szerenádot adott a kútmély sötét éjszakában fürdő holdnak. Egyik társa – vagy meglehet, ugyanaz a zenész? – késő ősszel beköltözött a konyhába. Jobbára éjféltájékon ébredt, de akkor olyan nekibátorodva hegedült, hogy napokig karikás szemmel, káromkodva üldöztem, míg végül – nagy nehezen – a kályha alatt rátaláltam. Kitettem az alsókonyhába. Ott aztán kedvére produkálhatta magát. Legföljebb a pókokat zavarta. 

Pókok. A mostani éjszakáim farkasszagú homályában ők is hiányoznak. A nesz nélkül szorgoskodó takácsok… Kísértetléptekkel rakják egymás mellé mind a nyolc lábukat, soha össze nem keverve, nem összeakadva, valami fölsőbb rend által szakszerűen irányítva, hogy minket, két lábbal is elbukókat emlékeztessenek a tökéletlenségünkre. A csütörtököt a péntektől elválasztó éjszakákon tökélyre vitt pókhálók készültek a sarkokban, meg az olyan zugokban, amit porolórongy nem ért, tollseprő még nem látott: ahol „a papok táncolnak” – tartja a népi mondás.  Azt is a derék pókoknak köszönhetjük, hogy gyerekkorunk összes vágott sebe, karcolása begyógyult: pókhálót raktunk rá, és folytattuk a játékot. Úgy tudni, a módszer hatékonyságát orvosilag is igazolták. A pókfonál jótékonyan elállítja a vérzést és megakadályozza a seb elgennyesedését. Ennek a rikítóan sok fölöslegességet gennyező, megbillent világnak aligha lenne elegendő az összes pókháló, amit valaha megfontak. A nagy potrohú keresztes vitézek nem is akarják megváltani a világot. Magányba, elvonultságban szorgoskodnak. Kötelességtudatuk lehengerlő. Korunk szerény, körösztös, csuhátlan szerzetesei. Beérik a falnak állított nyúlketrecek mögötti hűvös csücskökkel, ahol vámot szednek a szúnyogokból és eleszik az ördög elől annak eledelét, a legyeket. Kocsiszínben is láttam pókhálót: akkora volt, mint egy jókora ebédlőasztalra kiterített abrosz. Mértanilag tökéletes műremekként feszült a kocsi lőcs meg a szelemenfa közé, és amikor reggelente a rajta hintázó harmatcsöppökön átütött a kelő nap sugara, az maga volt a hitté izmosodott költészet. 

Mára molylipém sincs. Úgy nézem, most, hogy nincs, még az óra is lassabban halad. Mintha a világító tizenkettes szám óvakodna tovább menni éjféltől, ami az imént kondult a templomtoronyban.  

Pk