 |
| 2019. január - fotóm |
Varázsütésre teremt új alakokat a régiek sziluettjére a
lehullott hó. Nagyobb becsben van a külvilág. Fehér paplan alá szorítkozik a
fagyszítta föld szürkesége. Az erőltetetett szögletes dolgok puhává simulnak,
és suttogóra fogják mondandójukat a kinti formák. Semmi unalom nincs ebben,
csak szépség. Tisztaság. Az ablakon kitekintve bámulom a havat. Odakint és
idebent is mozdulatlanság. Tegnapelőtt még volt társam.
Egy molylipével osztoztam a merengésen. Az íróasztali lámpám fényében
ámulatomat gerjesztve röpdösött, emberül, vitézen, túlélve a januári telet. A
molylipe dacolt az idővel. Feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel
figyeltem. Nem bántottam. Néha neki-nekiszökkent a falnak, hogy aztán szárnyait
összeillesztve megnyugodjék. Nem volt benne semmi különös, hivalkodó.
Centiméternyi barna, semmilyen rovar. Se dísz, se színek, de még a szárnyalása
sem volt kecsesnek mondható. Szaggatott, kerge tánca a villanykörte körül híján
volt minden ésszerűségnek, harmóniának.
Mégis kedvem tellett benne. Eszembe juttatta a kanizsai bogarakat. A tücskömet,
amit dunsztos üvegbe zárva tartottam, hátha muzsikál valamit. Nem muzsikált.
Rabságában néma maradt. Talán flegmával fogadta a fátumot, talán nekiszomorodva
elment a kedve, vagy tán dacból, csak azért se nyikkantotta a vonóját? Sosem
fogom megtudni, mi járhatott a gombostűnyi agyában. Mindenesetre elengedtem.
Milyen zenész az, aki némaságra van kárhoztatva? A tücsök elpattant az üvegbörtöne
mellől, és aznap éjjel a gang melletti virágos bokron zsizsegő szerenádot adott
a kútmély sötét éjszakában fürdő holdnak. Egyik társa – vagy meglehet, ugyanaz
a zenész? – késő ősszel beköltözött a konyhába. Jobbára éjféltájékon ébredt, de
akkor olyan nekibátorodva hegedült, hogy napokig karikás szemmel, káromkodva
üldöztem, míg végül – nagy nehezen – a kályha alatt rátaláltam. Kitettem az
alsókonyhába. Ott aztán kedvére produkálhatta magát. Legföljebb a pókokat zavarta.
Pókok. A mostani éjszakáim farkasszagú homályában ők is hiányoznak. A nesz
nélkül szorgoskodó takácsok… Kísértetléptekkel rakják egymás mellé mind a nyolc
lábukat, soha össze nem keverve, nem összeakadva, valami fölsőbb rend által szakszerűen
irányítva, hogy minket, két lábbal is elbukókat emlékeztessenek a
tökéletlenségünkre. A csütörtököt a péntektől elválasztó éjszakákon tökélyre
vitt pókhálók készültek a sarkokban, meg az olyan zugokban, amit porolórongy
nem ért, tollseprő még nem látott: ahol „a papok táncolnak” – tartja a népi
mondás. Azt is a derék pókoknak
köszönhetjük, hogy gyerekkorunk összes vágott sebe, karcolása begyógyult:
pókhálót raktunk rá, és folytattuk a játékot. Úgy tudni, a módszer
hatékonyságát orvosilag is igazolták. A pókfonál jótékonyan elállítja a vérzést
és megakadályozza a seb elgennyesedését. Ennek a rikítóan sok fölöslegességet
gennyező, megbillent világnak aligha lenne elegendő az összes pókháló, amit
valaha megfontak. A nagy potrohú keresztes vitézek nem is akarják megváltani a
világot. Magányba, elvonultságban szorgoskodnak. Kötelességtudatuk lehengerlő.
Korunk szerény, körösztös, csuhátlan szerzetesei. Beérik a falnak állított
nyúlketrecek mögötti hűvös csücskökkel, ahol vámot szednek a szúnyogokból és
eleszik az ördög elől annak eledelét, a legyeket. Kocsiszínben is láttam
pókhálót: akkora volt, mint egy jókora ebédlőasztalra kiterített abrosz.
Mértanilag tökéletes műremekként feszült a kocsi lőcs meg a szelemenfa közé, és
amikor reggelente a rajta hintázó harmatcsöppökön átütött a kelő nap sugara, az
maga volt a hitté izmosodott költészet.
Mára molylipém sincs. Úgy nézem, most, hogy nincs, még az óra is lassabban
halad. Mintha a világító tizenkettes szám óvakodna tovább menni éjféltől, ami
az imént kondult a templomtoronyban.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése