VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 6. rész

A lelepleződés

Popovics Uros még akkor is heherészett, amikor legördültünk a zentai kompról. Keserűen állapítottam meg magamban, hogy a szerb nyomozó mindvégig a bolondját járatta velem. Bosszúságomat csak fokozta az önelégült, kreol képe, ahogy rám se bagózva a lovaknak csetteg, mintha más nem is számítana a világon. Fölfortyantam. Pestiesen szólva betelt a pohár. Az egyik közismert, belvárosi vendéglő előtt megállíttattam a kocsit, és köszönés nélkül leugrottam róla. Popovics továbbra sem szólt hozzám. Ismeretlen dalocskát dudorászott. Mielőtt a vendéglő ajtaján befordultam volna, visszanéztem. Még láttam, hogy gunyorosan szalutálva megemeli az ostort felém. Pimasz fráter, fújtam nagyokat, és ahogy voltam, poggyász nélkül bevonultam a zentai hotelba. 

Tordai utca - rajzom

Forró fürdőt kértem, nekivetkőztem, és alaposan átsikáltam magamat, mintha az elmúlt napok szennyét akarnám lemosni kívül-belül. A meleg víz és a szappan valamelyest helyrebillentette a kedélyemet. Olyannyira, hogy lementem a hotel éttermébe, a földszintre. Kiadós vacsorát rendeltem, csülökkel, babbal, és mindehhez igen sok bort ittam. Felejteni akartam a szörnyűségeket: Lidikét, a hullaházi jelenetet, a nyomorult tiszai halászokat, mindent, ami ehhez az elátkozott vidékhez kötött. Legfőként Popovics cinikus magatartása háborított fel, a megjátszott barátsága. Pedig már éppen megkedveltem volna – morfondíroztam magamban, és a sokadik pohár fröccsöt is a gallérom mögé döntöttem. Ha eszembe jutott, hogy a lánya halálhírével másnap táviratoznom kell a szegedi gyógyszerésznek, muszáj volt még egyet töltenem. Amikor a vendéglős arcán megláttam a részegeknek kijáró – számomra nagyon ismerős – fintort, fizettem. Nagy nehezen föltápászkodtam és a sötét folyosón a szobámig botorkáltam, amit igen keservesen, dülöngélve sikerült csak megtalálnom. Kerestem a kulcsot, mire az ajtó csöndesen, magától kinyílt. Ott álltam a tátongó fekete lyuk előtt, és nem számolva a következményekkel beléptem a sötét űrbe. A vak szerencsém megint megsegített. Valamiben elbotolhattam – alighanem a szőnyegben – mert egy súlyos fém tárgy épp hogy elkerülte a koponyámat. Helyette éles fájdalmat éreztem a lapockámon, aztán valami csattanás hallatszott és torkolattűz lángja hasította ketté a sötétséget. Lámpa kattant, lábak dobogtak, férfiak dulakodtak körülöttem… Megszűnt számomra a külvilág. Elvesztettem az eszméletemet.

Rigó füttyére tértem magamhoz. Világoszöld kórházi ágyon feküdtem, nyakamon, lapockámon pólyás kötéssel. Az ablakon betódult rigófüttyöstül a délvidéki nyár, a napsugár, és a sarokban a széken Popovics Urost pillantottam meg, amint a Szegedi Friss Újság legújabb számát lapozgatta. Mozgolódásomra felnézett, letette a lapot, mellém lépett és bársonyos, barátságos hangon a hogylétem felől tudakozódott. Előzékenyen megitatott egy pohár vízzel, mivel szomjúság gyötört. Aztán leült az ágyam szélére és mesélni kezdett:

   – Tudom, drága barátom, hogy még most is neheztel rám. Okkal, mert bevallom, szánt szándékkal viseltettem ön iránt olyan helytelenül. Sokkal tartozom önnek. Jóval többel, mint azt hinni merné, hisz elkövettem azt a gyalázatot, hogy önt csaliként használtam, noha mindvégig gyanítottam ki lehet a tettes. De mivel bizonyíték híján voltam, ki kellett várnom, hogy a gyilkosságsorozat elkövetője hibázzon.

   Kibámult az ablakon és folytatta:

   – A kopó ösztönöm már a legelején szimatot fogott, amikor az első találkozásunkkor arról a szegedi Gergely Péterről, a patikussegédről, vagyis a vélhető féltékenységéről beszélt. Szegedtől Újvidékig – rutin feladatból – minden vasútállomást figyeltek az embereim. Telegramok érkeztek folyamatosan, ismerjük a gyanús elemek mozgását. Könnyű volt utána járnom, hogy míg ön fiákerozott, addig a menetrendszerű vasúti járattal Gergely is követte. Egy lépéssel mindig a nyomában volt. Lemaradva. Hja, a lovakat mifelénk nem lehet lekőrözni! Ókanizsán, aznap, mikor odaért este a patikus tanonc írta a cetlit, és ő volt, aki fél téglával verte be az ablakát, abban bízva, hogy önt eltántorítja a szimatolástól. Nem sikerült neki. Aztán még jobban megijedhetett, összezavarodott attól, hogy mi ketten együtt eredtünk szegény Lidikének a nyomába. Mi több, azt sem rejtettem véka alá, hogy a három nő gyilkosát ugyanabban a személyben gyanítom. Az éjszakai vonattal leutazott tehát Zentára, feltörte a hullaházat, hátha eltüntethet bizonyos nyomokat, amelyek az igazi tettes kilétét bizonyítják.

   Utolsó szavaira fölnyögtem:

– Hogyan? Hát nem Gergely gyilkolta meg a nőket?...

   Popovics Uros valahová a távolba meredt: 

– Nem. Gergely Péter szerelmes volt, nem gyilkos. Pusztán bűnsegédje lett a szörnyűségeknek. A szerelem áldozatának nevezném, noha legutolsó tette, amikor önt alaposan helyben hagyta, majdnem gyilkossá avanzsálta. Szerencsére embereim és én is időben közbeléphettünk, elvégre szoros megfigyelés alatt tartottuk a vendéglőt. Biztos voltam benne, hogy amint ön védtelen marad, le fog csapni. Számításom bevált – mosolygott rám elnézően.

   Visszahanyatlottam az ágyra. Nem tudtam rá orrolni, pedig valóban kegyetlen játékot űzött velem. Engedte, hogy a zentai kompon megharagudjak rá.

  Popovics Uros gyengéden megigazította a fejem alatt a párnát.

– Most már biztonságban van kedves barátom. És a környékbeli csinos nők is megnyugodhatnak. Olaszy báróéknál nem véletlenül dőlt rám a kávé. Amit nem mondtam el önnek: a három vízi hullát megmérgezték, mielőtt a Tiszába dobták volna őket, ahol később a limány örvénye felszínre hozta mindet. Az áldozatok mindegyike jómódú nőre utalt. Nem hiába: Olaszy Borbála elhasznált fehérneműit viselték. Finom kelmék, csipkés, igényes holmik. Azt hittük, csupa módos hölgy az áldozat. Valójában Olaszy báró cselédlányokkal csalta a nejét, akitől elhidegülten élt. A nő, mivel évek óta fejfájás kínozta, Szegedről szerezte be a porokat. A patikus segéd havi rendszerességgel látogatta a bárónét. A szegedi lakásán találtunk néhány érvénytelenített menetjegyet. A báróné könnyen az ujja köré fonta a megbűvölt, fiatal segédet, aki különféle mérgeket szállított őnagyságának, szerelme bizonyságaként. Az első két nő is a báróné bosszújának esett áldozatul. Lidike – miután megszöktetője, Miroszláv lelépett tőle –, Zentán találta magát, egy fillér nélkül. Ekkor futott össze a bánáti bárónéhoz igyekvő Gergellyel, az apja patikus tanoncával. Vesztére, vele tartott a csókai kastélyba, ahol pár nap után szemet vetett rá az élveteg Olaszy báró, a neje Borbála pedig a többi szerencsétlenül járt szerető sorsára juttatta. Amikor a báró házában magamra döntöttem a kávét, csak ürügyül szolgált, hogy a fürdőszobát tüzetesebben megnézhessem. Egy tükör mögötti polcon a szegedi Szent Rókus patika poraira és felcímkézett gyógyszereire bukkantam. Ekkor állt össze bennem a kép, a bizonyosság sziklaszilárddá vált – mi ketten, ön és én, együttes erővel megoldottuk az ügyet.

  1909 júniusának végén engedtek ki a zentai kórházból. Az ügyeleti bejáró mellett egy címeres, fekete kocsi várt, rajta egy sötét bőrű, bajszos fiatalemberrel, akinek zakójából kidudorodott a szolgálati pisztolya. Pokoli meleg ígérkezett. Hetek óta tombolt a hőség. Ingujjra vetkezve, a lovak farára sandítva megkérdeztem Popovicstól, lenne-e kedve egy kicsit elidőzni, Ókanizsán megállni? Nem kellett sokat noszogatnom. Ő is kedvelte a Bálint-vendéglő két kézzel mért specialitásait. Invitálásomra csak annyit válaszolt:

   – Hvala bogu! – annyit én is tudtam, hogy szerbül mindez az jelenti: Istennek legyen hála.

Magam is ugyanezt gondoltam.

(Vége)

*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.