Zenta
Életem legkísértetiesebb „élménye”, a zentai
hullaházban rakásra hányt nők teteme még sokáig vissza-visszatért lidérces
álmaimban. Láttam, az egyébként erős idegzetű szerb detektívet is megrázta a
látvány. Mindazonáltal férfiak voltunk: a bűzös, sötét lyukban, a megereszkedett jégtáblák
között fekvő holttesteket közelebbről is megvizsgáltuk. Megrendülten
konstatáltam, hogy Popovicsnak igaza volt, íme, megtaláltam a szegedi patikus
kisasszonyt: az egyik nő nyakán jól kivehető barackvirág szerű anyajegy vöröslött. Lidike tehát
idáig jutott. A Tiszából kifogva, csupaszon, egy istenverte délvidéki kisváros
hullaházába került. Szegény Földy gyógyszerész! Szörnyen le fogja sújtani a
hír. Popovics Urost – úgy tűnik, keményebb fából faraghatták –, mert amint az
áldott napfényre kiértünk, rögtön jelezte: továbbra is igényt tart a társaságomra,
vagyis a segítségemre. Meg kell tudnunk, ki okozta a nők halálát, tette hozzá.
Közbevetésemre azt is jóváhagyta, bármi történik is, bárhogyan alakulnak a
dolgok, a nyomozásunk eredményéről exkluzív riportot írhatok a Szegedi Friss
Újságba. Noha a küldetésem sajnos tragikus eredménnyel Lidike halálával
tulajdonképpen véget ért, a szaglászás és az igazság felfedése tovább izgatta a
fantáziámat. Igent mondtam. Popovics tüzetesebben megnézte a hullaház ajtajának
zárszerkezetét: felfeszítették. Ezek szerint nem az illetékesek hanyagságával
álltunk szembe, hanem egy beteg, bűnözői elme játszadozott velünk. A szerb
nyomozó szerint alighanem az árulkodó nyomokat akarta eltüntetni. Még
szerencse, hogy a nőkön lévő fehérneműt, pár foszlott ruhadarabot a helyi
csendőrkapitányságon tárolták, későbbi bizonyíték gyanánt.
Már a
szolgálati batár ülésén megtelepedve fölhívtam Popovics figyelmét arra, hogy
szívesen elbeszélgetnék a Szegeden mászkáló rác ficsúrral, aki ludas lehet
szegény Lidike megszökésében. A személyleírás sajnos nem pontos, akármelyik
városban lakhat az illető, fűztem hozzá óvatosan, ám ekkor a legnagyobb
megrökönyödésemre Popovics fahangon csak annyit mondott: „Ne aggódjon az úr. Ha
minden igaz, pontosan tudom kit és hol kell keresnünk.” Azzal a lovak közé
csapott, s ámbár nem közölte az úti célját, ahogy feltűnt a zentai pravoszláv
templom kupolája, rögtön rájöttem, hogy a szerb városrészben, az úgynevezett
Rác Alvégen vagyunk. Jól okoskodtam. Egy szögletesen cirill betűs táblával
ékeskedő, sokablakos kocsma előtt hőköltek meg a lovak. A szerb szöveg alatt
szerényebben magyarul is ki volt írva: Két
jó barát vendéglő. Popovics ismerhette a helyet. Engem a főbejáraton
küldött be, ő pedig elosont a hátsó udvarba, a kocsiszín felé. Azonnal megértettem
a szándékát. A Két jó barátba
belépvén első pillantásom arra a lila nyakkendős piperkőcre esett, aki épp csak
feltekintett a billiárdasztaltól: egy minutumig farkasszemet néztünk, majd a
szerb ficsúr a dákót elhajítva a hátsó kijárat felé kezdett rohanni, ahol
viszont kelepcébe került. Popovics kinyújtott lába gáncsolta hasra. A
következőkben némi ízelítőt kaptam a rác rendőrtempóból. Popovics főhadnagy
rutinosan a grabancánál fogva megemelte a reszkető delikvenst, és két jól
irányzott parasztpofon után duruzsoló hangon, szerbül kérdezett tőle valamit. A
riadt flótás erre szintén szerbül mekegve válaszolt, ami nem nyerhette el
Popovics kellő tetszését: ismét ütött kettőt, de akkorát, hogy odakint az
ivóban is hallhatták a csattanást. Vagy öt percig tartott a rendhagyó
kihallgatás. A végén Popovics közönyös arccal földre lökte a vörös képű,
megtépázott fiatalembert, és intett, hogy menjünk. Odakint kurtán csak annyit
mondott, nem Miroszlávot keressük. Felhúzódott a szemöldököm, mire türelmes
magyarázatba kezdett:
–
Miroszlávot, ezt az anyaszomorítót mindenki jól ismeri. Hitvány jellem,
de nem gyilkos. A szegedi patikus lánya valóban vele szökött meg, de itt
Zentán, látva, hogy a nőnek nincs pénze, Miroszláv összeveszett vele. Vagyis
faképnél hagyta. Az elmúlt időszakot óbecsei rokonsága nyakán töltötte: erről
az ottani hatóságok időben értesítettek bennünket, elvégre ő volt az egyik
gyanúsítottunk, aki általában minden galibában megtalálta a maga szerepét –
fejtegette, majd hozzáfűzte – Ha most történetesen ártatlan is, azt gondoltam,
kiszedek belőle valamit, mert ez a fickó olyan, mint a villámhárító: vonzza a
bajt maga körül.
Popovics megállapításával csak egyet tudtam
érteni. Viszont arra a kérdésemre, hogy ha nem fulladtak a folyóba, akkor vajon
mi okozhatta a három szerencsétlen nő halálát, továbbra sem kaptam megnyugtató
választ. Popovics rövidre zárta a kíváncsiskodásomat azzal a csutaknyi
mondattal, hogy a nyomozás jelenlegi állapotában ez nem nyilvános információ.
Így, akarva-akaratlanul tudtomra lett adva, hogy a kettősünk korántsem
egyenértékű: kénytelen vagyok amolyan másodhegedűsként részt venni a detektív
munkájában. Ezen – mi tagadás – meg is sértődtem. Szótlanul gunnyasztottam a
szerb mellett, és juszt nem kérdeztem meg, éppen hová tartunk. A fekete kocsi
pedig a két szürkével a zentai Tisza partra gurult, ahol Popovics gyeplőszárhoz
szokott keze pokoli ügyességgel irányította a rudat az ártéri göcsörtös
fűzfatörzsek között. Nagyokat huppantunk az egyenetlen talajon, mígnem a szerb
megálljt parancsoló csettintésére moccanatlanná dermedt a két igás ló.
Lekászálódtunk és mivel a szerb nyomozó nyílegyenesen belegyalogolt a közeli
sűrű málnásba, némi habozás után én is követtem. Két-három lépés megtételével
egy rejtett kis ösvényen találtam magamat, ami csalinkázva, kanyargón levitt a
folyó partjára. Az iszapos részen tábortűz égett, két fűzfagallyakkal takart,
faháncsból tákolt nyomorult viskó előtt mezítlábas férfiak csoportja guggolt,
akik jöttünkre egyenként felálltak, és zsíros, hiányzó karimájú kalapjaikat
tisztelettudóan levéve hajadonfőtt várták be odaérkezésünket. Távolabb varsák,
likacsos halászhálók száradtak, a folyóban pedig egy szurokfekete, csapott orrú
ladik ringott kikötve. A halászok ismerhették Popovicsot, mert a legöregebb
melegen parolázott vele, előbb szerbül beszéltek pár szót, majd – alighanem
miattam – magyarra váltott a szövegük menete. Popovics Uros magyarázólag,
félhangosan annyit mondott, ezek az emberek találták meg mindhárom holttestet.
A jámbor halászok némelyike erre ügyetlen mozdulattal, darabosan körösztöt
vetett. Pislogtak, mint a riadt barmok. Az öreg, aki valami vezetőjük, vagy
szóvivőjük lehetett, intett, üljünk a tűzhöz. Valamelyikük birkabőrt terített
egy széles, mohos fatönkre, a valagunk alá, nehogy összekoszolódjon a városi
viseletünk. A tűz lobogott. Az ezerráncú vén halász megpiszkálta a parazsat,
aztán ráspolyos hangon beszélni kezdett.
– Bizony mondom, tótágast áll a világ,
nyomozó urak. Az emberek máma má’ nem éröznek. Pedig csak addig embör valaki,
míg érözni tud. Ezt a rothadást nem lehet má’ megállítani. Nem a víz szagára
gondolok. Hanem a világéra. Amiben sokan nem hisznek. Mindig rossz helyen
keresik maguk is a bajt. A baj nem ott van, ahun mögmutatkozik. Hanem ott, ahun
nem is sejtik sokan. A baj aztán csak e’kerül máshová, ahogy e’viszi a folyam
az uszadék fát. Huncut a Tisza. Majdnem olyan huncut, mint az embörök, csak
azoktú’ is okosabb. Lám, mink ismerjük a Tiszát. De már az emböröket nem. Azé’
is jó nekünk itt, künn, a semmi pádimentumán…
Popovics itt közbevágott. Hangjából
leplezetlen, fölfokozott érdeklődés csöngött ki:
– Azt mondja Kálmán bátyám, hogy a
holttesteket nem itt, lejjebb a bácskai oldalon dobták a vízbe? Esetleg odaát?
Kend szerint máshonnét hozta ide őket a folyó?
Az öreg bólintott, és a lángok
visszatükröződtek mélyen ülő szeme bogarában.
– Az urak városbú’ valók. Nem tudják, mi az,
hogy limány. Pedig a Tiszában akad bőven belüle. A limány a folyóvíz forgása.
Aki ösmeri a forgást, napokig csónyikázhat lapát nélkül a sodrásban, a limány
mindig visszaveti az eredeti helyére. Akár a szujos fadarabot, akár mást…
A szerb főhadnagy itt már nem is titkolta
izgalmát. Fölugrott, a homlokára csapott. Sebbel-lobbal elköszönt a halászoktól
és már nyargalt is a kocsi felé, alig győztem a nyomában maradni. Rákiáltottam,
hogy álljon meg végre: magyarázatot követelek. Egy kukkot sem értek, mire fel
ez a nagy nekibuzdulás. Popovics a lovak mellé érve megtorpant. Zakózsebéből
kendőt húzott elő, megtörölte izzadt képét, és úgy válaszolt pihegve:
– A vénség ráébresztett a dolog nyitjára.
Végig a bácskai oldalon gyanítottuk a gyilkost, pedig azt, vagy azokat a Bánátban
kell keresni. A folyóban mindhárom hullát ugyanott találták meg. De azzal
egyikünk sem számolt, hogy a bánáti részről átsodródik a bácskaira, ahol a
limány rendre egy helyen veti föl mindet. Érti már?
– Bevallom őszintén: nemigen fűlik a fogam a
vízrajzi eszmefuttatásához…
– Pedig pofonegyszerű. Azt a helyet kell
kiszámítanunk, ami a meglelt hulláktól följebb található, az átellenső parton.
– És?
– Nincs semmiféle és. Egy ilyen hely van
mindössze. Csóka település, ahol a nagyhírű, befolyásos Olaszy család az úr –
válaszolta Popovics, és most először, mióta ismertem, a hangjának a remegéséből
egyfajta bizonytalanságot, sőt félelmet véltem kiérezni.
*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése