2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. december 1., szombat

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 4. rész

Zenta

Életem legkísértetiesebbélménye”, a zentai hullaházban rakásra hányt nők teteme még sokáig vissza-visszatért lidérces álmaimban. Láttam, az egyébként erős idegzetű szerb detektívet is megrázta a látvány. Mindazonáltal férfiak voltunk: a bűzös, sötét lyukban, a megereszkedett jégtáblák között fekvő holttesteket közelebbről is megvizsgáltuk. Megrendülten konstatáltam, hogy Popovicsnak igaza volt, íme, megtaláltam a szegedi patikus kisasszonyt: az egyik nő nyakán jól kivehető barackvirág szerű anyajegy vöröslött. Lidike tehát idáig jutott. A Tiszából kifogva, csupaszon, egy istenverte délvidéki kisváros hullaházába került. Szegény Földy gyógyszerész! Szörnyen le fogja sújtani a hír. Popovics Urost – úgy tűnik, keményebb fából faraghatták –, mert amint az áldott napfényre kiértünk, rögtön jelezte: továbbra is igényt tart a társaságomra, vagyis a segítségemre. Meg kell tudnunk, ki okozta a nők halálát, tette hozzá. Közbevetésemre azt is jóváhagyta, bármi történik is, bárhogyan alakulnak a dolgok, a nyomozásunk eredményéről exkluzív riportot írhatok a Szegedi Friss Újságba. Noha a küldetésem sajnos tragikus eredménnyel Lidike halálával tulajdonképpen véget ért, a szaglászás és az igazság felfedése tovább izgatta a fantáziámat. Igent mondtam. Popovics tüzetesebben megnézte a hullaház ajtajának zárszerkezetét: felfeszítették. Ezek szerint nem az illetékesek hanyagságával álltunk szembe, hanem egy beteg, bűnözői elme játszadozott velünk. A szerb nyomozó szerint alighanem az árulkodó nyomokat akarta eltüntetni. Még szerencse, hogy a nőkön lévő fehérneműt, pár foszlott ruhadarabot a helyi csendőrkapitányságon tárolták, későbbi bizonyíték gyanánt.

Már a szolgálati batár ülésén megtelepedve fölhívtam Popovics figyelmét arra, hogy szívesen elbeszélgetnék a Szegeden mászkáló rác ficsúrral, aki ludas lehet szegény Lidike megszökésében. A személyleírás sajnos nem pontos, akármelyik városban lakhat az illető, fűztem hozzá óvatosan, ám ekkor a legnagyobb megrökönyödésemre Popovics fahangon csak annyit mondott: „Ne aggódjon az úr. Ha minden igaz, pontosan tudom kit és hol kell keresnünk.” Azzal a lovak közé csapott, s ámbár nem közölte az úti célját, ahogy feltűnt a zentai pravoszláv templom kupolája, rögtön rájöttem, hogy a szerb városrészben, az úgynevezett Rác Alvégen vagyunk. Jól okoskodtam. Egy szögletesen cirill betűs táblával ékeskedő, sokablakos kocsma előtt hőköltek meg a lovak. A szerb szöveg alatt szerényebben magyarul is ki volt írva: Két jó barát vendéglő. Popovics ismerhette a helyet. Engem a főbejáraton küldött be, ő pedig elosont a hátsó udvarba, a kocsiszín felé. Azonnal megértettem a szándékát. A Két jó barátba belépvén első pillantásom arra a lila nyakkendős piperkőcre esett, aki épp csak feltekintett a billiárdasztaltól: egy minutumig farkasszemet néztünk, majd a szerb ficsúr a dákót elhajítva a hátsó kijárat felé kezdett rohanni, ahol viszont kelepcébe került. Popovics kinyújtott lába gáncsolta hasra. A következőkben némi ízelítőt kaptam a rác rendőrtempóból. Popovics főhadnagy rutinosan a grabancánál fogva megemelte a reszkető delikvenst, és két jól irányzott parasztpofon után duruzsoló hangon, szerbül kérdezett tőle valamit. A riadt flótás erre szintén szerbül mekegve válaszolt, ami nem nyerhette el Popovics kellő tetszését: ismét ütött kettőt, de akkorát, hogy odakint az ivóban is hallhatták a csattanást. Vagy öt percig tartott a rendhagyó kihallgatás. A végén Popovics közönyös arccal földre lökte a vörös képű, megtépázott fiatalembert, és intett, hogy menjünk. Odakint kurtán csak annyit mondott, nem Miroszlávot keressük. Felhúzódott a szemöldököm, mire türelmes magyarázatba kezdett:
  –  Miroszlávot, ezt az anyaszomorítót mindenki jól ismeri. Hitvány jellem, de nem gyilkos. A szegedi patikus lánya valóban vele szökött meg, de itt Zentán, látva, hogy a nőnek nincs pénze, Miroszláv összeveszett vele. Vagyis faképnél hagyta. Az elmúlt időszakot óbecsei rokonsága nyakán töltötte: erről az ottani hatóságok időben értesítettek bennünket, elvégre ő volt az egyik gyanúsítottunk, aki általában minden galibában megtalálta a maga szerepét – fejtegette, majd hozzáfűzte – Ha most történetesen ártatlan is, azt gondoltam, kiszedek belőle valamit, mert ez a fickó olyan, mint a villámhárító: vonzza a bajt maga körül.
  Popovics megállapításával csak egyet tudtam érteni. Viszont arra a kérdésemre, hogy ha nem fulladtak a folyóba, akkor vajon mi okozhatta a három szerencsétlen nő halálát, továbbra sem kaptam megnyugtató választ. Popovics rövidre zárta a kíváncsiskodásomat azzal a csutaknyi mondattal, hogy a nyomozás jelenlegi állapotában ez nem nyilvános információ. Így, akarva-akaratlanul tudtomra lett adva, hogy a kettősünk korántsem egyenértékű: kénytelen vagyok amolyan másodhegedűsként részt venni a detektív munkájában. Ezen – mi tagadás – meg is sértődtem. Szótlanul gunnyasztottam a szerb mellett, és juszt nem kérdeztem meg, éppen hová tartunk. A fekete kocsi pedig a két szürkével a zentai Tisza partra gurult, ahol Popovics gyeplőszárhoz szokott keze pokoli ügyességgel irányította a rudat az ártéri göcsörtös fűzfatörzsek között. Nagyokat huppantunk az egyenetlen talajon, mígnem a szerb megálljt parancsoló csettintésére moccanatlanná dermedt a két igás ló. Lekászálódtunk és mivel a szerb nyomozó nyílegyenesen belegyalogolt a közeli sűrű málnásba, némi habozás után én is követtem. Két-három lépés megtételével egy rejtett kis ösvényen találtam magamat, ami csalinkázva, kanyargón levitt a folyó partjára. Az iszapos részen tábortűz égett, két fűzfagallyakkal takart, faháncsból tákolt nyomorult viskó előtt mezítlábas férfiak csoportja guggolt, akik jöttünkre egyenként felálltak, és zsíros, hiányzó karimájú kalapjaikat tisztelettudóan levéve hajadonfőtt várták be odaérkezésünket. Távolabb varsák, likacsos halászhálók száradtak, a folyóban pedig egy szurokfekete, csapott orrú ladik ringott kikötve. A halászok ismerhették Popovicsot, mert a legöregebb melegen parolázott vele, előbb szerbül beszéltek pár szót, majd – alighanem miattam – magyarra váltott a szövegük menete. Popovics Uros magyarázólag, félhangosan annyit mondott, ezek az emberek találták meg mindhárom holttestet. A jámbor halászok némelyike erre ügyetlen mozdulattal, darabosan körösztöt vetett. Pislogtak, mint a riadt barmok. Az öreg, aki valami vezetőjük, vagy szóvivőjük lehetett, intett, üljünk a tűzhöz. Valamelyikük birkabőrt terített egy széles, mohos fatönkre, a valagunk alá, nehogy összekoszolódjon a városi viseletünk. A tűz lobogott. Az ezerráncú vén halász megpiszkálta a parazsat, aztán ráspolyos hangon beszélni kezdett.
  – Bizony mondom, tótágast áll a világ, nyomozó urak. Az emberek máma má’ nem éröznek. Pedig csak addig embör valaki, míg érözni tud. Ezt a rothadást nem lehet má’ megállítani. Nem a víz szagára gondolok. Hanem a világéra. Amiben sokan nem hisznek. Mindig rossz helyen keresik maguk is a bajt. A baj nem ott van, ahun mögmutatkozik. Hanem ott, ahun nem is sejtik sokan. A baj aztán csak e’kerül máshová, ahogy e’viszi a folyam az uszadék fát. Huncut a Tisza. Majdnem olyan huncut, mint az embörök, csak azoktú’ is okosabb. Lám, mink ismerjük a Tiszát. De már az emböröket nem. Azé’ is jó nekünk itt, künn, a semmi pádimentumán…
  Popovics itt közbevágott. Hangjából leplezetlen, fölfokozott érdeklődés csöngött ki:
  – Azt mondja Kálmán bátyám, hogy a holttesteket nem itt, lejjebb a bácskai oldalon dobták a vízbe? Esetleg odaát? Kend szerint máshonnét hozta ide őket a folyó?
  Az öreg bólintott, és a lángok visszatükröződtek mélyen ülő szeme bogarában.
  – Az urak városbú’ valók. Nem tudják, mi az, hogy limány. Pedig a Tiszában akad bőven belüle. A limány a folyóvíz forgása. Aki ösmeri a forgást, napokig csónyikázhat lapát nélkül a sodrásban, a limány mindig visszaveti az eredeti helyére. Akár a szujos fadarabot, akár mást…
  A szerb főhadnagy itt már nem is titkolta izgalmát. Fölugrott, a homlokára csapott. Sebbel-lobbal elköszönt a halászoktól és már nyargalt is a kocsi felé, alig győztem a nyomában maradni. Rákiáltottam, hogy álljon meg végre: magyarázatot követelek. Egy kukkot sem értek, mire fel ez a nagy nekibuzdulás. Popovics a lovak mellé érve megtorpant. Zakózsebéből kendőt húzott elő, megtörölte izzadt képét, és úgy válaszolt pihegve:
  – A vénség ráébresztett a dolog nyitjára. Végig a bácskai oldalon gyanítottuk a gyilkost, pedig azt, vagy azokat a Bánátban kell keresni. A folyóban mindhárom hullát ugyanott találták meg. De azzal egyikünk sem számolt, hogy a bánáti részről átsodródik a bácskaira, ahol a limány rendre egy helyen veti föl mindet. Érti már?
 – Bevallom őszintén: nemigen fűlik a fogam a vízrajzi eszmefuttatásához…
 – Pedig pofonegyszerű. Azt a helyet kell kiszámítanunk, ami a meglelt hulláktól följebb található, az átellenső parton.
 – És?
 – Nincs semmiféle és. Egy ilyen hely van mindössze. Csóka település, ahol a nagyhírű, befolyásos Olaszy család az úr – válaszolta Popovics, és most először, mióta ismertem, a hangjának a remegéséből egyfajta bizonytalanságot, sőt félelmet véltem kiérezni.



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

Nincsenek megjegyzések: