VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE - 5.rész

Bánát földjén

Az éjszakát Popovics Uros zentai lakásának vendégszobájában töltöttem. Jobb, mintha szállodába menne, mondta komor arccal, elvégre a gyilkos itt valahol lehet a közelben, és nem válogat az eszközeiben. Nálam biztonságban ellesz az úr, felelte csöndesen. Ráhagytam. Igazat adtam neki. Ásítva tettem el magamat másnapra. A kelleténél hosszabbnak tűnő idő óta először hajtottam űzött vad helyett normális emberként párnára a fejemet. Korán ébredtem. Szerény, hidegen tálalt laktanyai reggeli után a már ismert fekete kocsi vitt le bennünket a zentai kompig, amivel átkeltünk a Tiszán. Néztem a nagy folyót, a szelíd, szőke hullámokat, hallgattam a komp hasához kotyogó víz szavát és szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez békés víztömeg emberek sokaságának a halálát, megannyi titkot, tragédiát képes volt mindenkoron elnyelni. 

A bánáti partot érve a lovaink egy szuszra rántották fel az ártéri meredélyből a kordét, s ugyanazzal a lendülettel ügettek be Csókára, mögöttünk hagyva a falu dombra épült, impozáns templomát, és az előtte szoborként álló Nepomuki Szent János szobrot. A kőszobor – elég ízléstelenül – ki volt pingálva. Szent János búzavirágkék szeme hidegen, jegecesen bámult bennünket. Beleborzongtam. Fázik az úr? – kérdezte a rendőrnyomozó. Nem válaszoltam, noha fáztam mindattól, ami esetleg rám várt. Popovics a helyi szatócsbolt előtt talált helyet a lovas kocsinak. Az édeskés szagoktól párálló üzlet pultja mögött apró, pókszerű, szakállas kis ember fogadott bennünket. Régi ismeretség fűzhette a szerb nyomozóhoz, mert az indokolttól bizalmasabban köszöntötték egymást. A boltos csippentett a szemével. Utána a töppedt kis szőrmók a detektív szerb kérdésére előbb szerbül szólt, majd svábra váltott. Kellett egy perc, mire észbe kaptam: nem svábul, hanem jiddisül diskurálnak. Popovics barátom rám kacsintott, mire a tulajdonos a legékesebb irodalmi magyar nyelven megállás, zökkenő nélkül folytatta a mondókáját:

  – …Hát hogyne. Hogyne láttam volna idegen menyecskéket. Messziről jött cselédlányok amióta a világ világ, mindig egyfolytában jönnek-mennek... Ámbár, hírlik, innét csak jobbára mennek – az utolsó szavakat már lehalkítva, suttogó hangon mondta. De mosolygott mellé, mosolygott szélesen, ravaszul.

  Popovics Urosnak több sem kellett. A lovak közé csapott és némi útbaigazítás után megleltük az Olaszy család kastélyát, ami nem is kastély volt, inkább egy túlméretezett kúria, fölcicomázva toronyablakokkal, üveges verandával és bronz vízköpőkkel, akárha Mária-Terézia korában építették volna, miközben az Olaszy család bárói rangját köztudottan a bécsi udvarnak tett igen kedvezményes zab és gabona ügyleteivel érdemelte ki, alig száz esztendővel ezelőtt. A birtok szélén tölgyekkel szegélyezett, vadászlaknak kinéző kis pavilon zsindelyteteje zöldellett, kicsit hátrébb meg kertészlak szerű hajlék lapult egymagában. A kocsizörgésre lovász sietett elő, a lépcsőföljárón pedig libériás inas húzta ki magát jöttünkre. Popovics Uros egy névjegykártyát varázsolt elő a zsebéből, felvillantotta megnyerő mosolyát és a kastély urához kérte magát a „főszerkesztő úrral” együtt bejelentetni. Zavartan krákogtam, amiért egy-két grádiccsal följebb lettem taksálva. Kisvártatva bemehettünk. Az üvegverandán, filodendronok között, fonott karosszékekbe foglaltunk helyett, s míg a házigazdára vártunk, tekintetünkkel leleltároztuk a kúria belsejét. Egy módfelett csinos, keményített kötős cselédlány törökös kávét és aprósüteményt szolgált fel. A gőzölgő csészét és a sárgaréz dzsezvát idegenkedve néztem. Popovics szó nélkül kitöltötte nekem is a tusfekete, forró itókát és nem átallotta hozzá tenni: „Csak semmi bécsi módi. Szürcsölje bátran. Mintha pocsolyából inna az úr…” Időm sem maradt az ízetlen tréfájára visszatromfolni, mert megérkezett körünkbe a báró.

Báró Olaszy Tivadar szép szabású, nyári öltönyt viselt. Májfoltos keze, megereszkedett tokája elárulta, nem lehet már mai költés. Hangja álmos volt és érdektelenségről árulkodott. Amikor Popovics a Tiszából kihalászott nőket emlegette, báró Olaszynak a pillája sem rebbent, noha árgus szemmel lestem minden gesztusát. Hosszan szuszogva, unott sóhajokkal válaszolt a nyomozó kérdéseire. Láthatóan fárasztotta a beszéd. Csak akkor neszelt fel egy pillanatra, mutatott némi részvétet, amikor az ügyetlen szerb főhadnagy a fölszolgált kávét magára borította. Popovics megszégyenülten, zavartan állt fel. Vasalt nadrágján sötétbarna folt terjengett. A gyámoltalan nyomozó tisztet a ház urának a szavára az iménti cselédlány tüstént a fürdőszobáig kalauzolta, ahol Popovics Uros úgy-ahogy percek alatt rendbe tette magát, de már nem volt a régi: erősen szabadkozott, hogy indulnunk muszáj, mert még sok a dolgunk, és a komp sem fog miattunk várakozni a végtelenségig. Kissé megcsúfított testi és lelki állapotban fújtunk visszavonulót. Kifelé menet összefutottunk egy középkorú, sápadt képű úri hölggyel. A hervatag szépasszonyról különösebb bemutatás nélkül is azonnal látszott, hogy a ház úrnője. A valaha bizonyára gyönyörű nő épp csak megrebbentette irányunkba a hattyúnyak fehér kezét, és a tüll ruhájából kiáradó finom illatát odahagyva – akár egy látomás – eltűnt egy oldalsó üvegajtón. A szerb és én is megigézve néztünk utána. Hiába. Férfiak voltunk. A báró alig leplezetlenül lesajnálva mért végig bennünket.  „A feleségem. Borbála grófnő. Migrénje van szegénynek, évek óta” – közölte száraz hangon és arra sem vette a fáradtságot, hogy a lépcsőföljáró aljáig kísérjen ki bennünket. Kurtán-furcsán köszöntünk el tőle.

A kocsin ülve föltettem Popovicsnak a kérdést, ami egész idő alatt nem hagyott nyugton:

 – Nos, barátom… Miként tovább? Láthatóan csődöt mondott minden nyomozói praktikája, az összes informátora. Fabatkát sem ért az okoskodása. Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.

  Nem felelt. Mintha ott sem lettem volna. Nagy műgonddal, már-már lovardai tökéllyel irányította a lovakat a kompra. Szemmel láthatóan mindez lekötötte a figyelmét, oda sem figyelt a lamentálásomra.

Ám én nem hagytam annyiban. Egyre vadabb szavakkal kezdtem ostromolni, megfeddtem az elmúlt napok összes elszenvedett félelméért, sajnáltam a rá fordított időt és energiát, pokolba kívántam a nyomozást, főhadnagyostul, mindenestül. Kiborított a flegmája. A komp vitt bennünket vissza, Bácska felé, hadonásztam az orra előtt, mire nagy nehezen rám emelte tekintetét, és alig hallhatóan csak annyit szólt vissza, megakasztva a szavamat:

  – Szóval, ön azt hiszi, hogy nincsen bizonyítékom és nincsen gyanúsítottam se? Igaz?

  – Igaz, de…

  – Továbbá azt vélelmezi, hogy holtpontra jutott a nyomozásunk, sosem találjuk meg a tettest?

 –  Pontosan ezt mondtam, mert…

 –Kedves szerkesztő úr. Önnek egyben igaza van. Valóban nincs gyanúsítottam. Ellenben... – folytatta, és szemében ördögi, különös szikrát láttam csillogni, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Hebegve kérdeztem:

–  Ellenben?

– Ellenben, viszont drága barátom nem gyanítom, hanem immáron tudom, hogy ki a gyilkos! – és kirobbant belőle a kacagás, hogy a lovak horkanva kapták föl a fejüket, gyanakodva méregetni kezdett bennünket a kompos. A Tiszán túl, az erdőben, mintha értené a szavunkat, kettőt kakukkolt egy halálmadár. Akaratlanul is abba az irányba néztem. Nem láttam semmit.

(folytatjuk)

*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.