Bánát földjén
Az éjszakát
Popovics Uros zentai lakásának vendégszobájában töltöttem. Jobb, mintha
szállodába menne, mondta komor arccal, elvégre a gyilkos itt valahol lehet a
közelben, és nem válogat az eszközeiben. Nálam biztonságban ellesz az úr,
felelte csöndesen. Ráhagytam. Igazat adtam neki. Ásítva tettem el magamat
másnapra. A kelleténél hosszabbnak tűnő idő óta először hajtottam űzött vad
helyett normális emberként párnára a fejemet. Korán ébredtem. Szerény, hidegen
tálalt laktanyai reggeli után a már ismert fekete kocsi vitt le bennünket a
zentai kompig, amivel átkeltünk a Tiszán. Néztem a nagy folyót, a szelíd, szőke
hullámokat, hallgattam a komp hasához kotyogó víz szavát és szinte
hihetetlennek tűnt, hogy ez békés víztömeg emberek sokaságának a halálát,
megannyi titkot, tragédiát képes volt mindenkoron elnyelni.
A bánáti partot
érve a lovaink egy szuszra rántották fel az ártéri meredélyből a kordét, s
ugyanazzal a lendülettel ügettek be Csókára, mögöttünk hagyva a falu dombra
épült, impozáns templomát, és az előtte szoborként álló Nepomuki Szent János
szobrot. A kőszobor – elég ízléstelenül – ki volt pingálva. Szent János
búzavirágkék szeme hidegen, jegecesen bámult bennünket. Beleborzongtam. Fázik
az úr? – kérdezte a rendőrnyomozó. Nem válaszoltam, noha fáztam mindattól, ami
esetleg rám várt. Popovics a helyi szatócsbolt előtt talált helyet a lovas
kocsinak. Az édeskés szagoktól párálló üzlet pultja mögött apró, pókszerű,
szakállas kis ember fogadott bennünket. Régi ismeretség fűzhette a szerb
nyomozóhoz, mert az indokolttól bizalmasabban köszöntötték egymást. A boltos
csippentett a szemével. Utána a töppedt kis szőrmók a detektív szerb kérdésére
előbb szerbül szólt, majd svábra váltott. Kellett egy perc, mire észbe kaptam:
nem svábul, hanem jiddisül diskurálnak. Popovics barátom rám kacsintott, mire a
tulajdonos a legékesebb irodalmi magyar nyelven megállás, zökkenő nélkül
folytatta a mondókáját:
– …Hát hogyne. Hogyne láttam volna idegen
menyecskéket. Messziről jött cselédlányok amióta a világ világ, mindig
egyfolytában jönnek-mennek... Ámbár, hírlik, innét csak jobbára mennek – az
utolsó szavakat már lehalkítva, suttogó hangon mondta. De mosolygott mellé,
mosolygott szélesen, ravaszul.
Popovics Urosnak több sem kellett. A lovak
közé csapott és némi útbaigazítás után megleltük az Olaszy család kastélyát,
ami nem is kastély volt, inkább egy túlméretezett kúria, fölcicomázva
toronyablakokkal, üveges verandával és bronz vízköpőkkel, akárha Mária-Terézia
korában építették volna, miközben az Olaszy család bárói rangját köztudottan a
bécsi udvarnak tett igen kedvezményes zab és gabona ügyleteivel érdemelte ki,
alig száz esztendővel ezelőtt. A birtok szélén tölgyekkel szegélyezett,
vadászlaknak kinéző kis pavilon zsindelyteteje zöldellett, kicsit hátrébb meg
kertészlak szerű hajlék lapult egymagában. A kocsizörgésre lovász sietett elő,
a lépcsőföljárón pedig libériás inas húzta ki magát jöttünkre. Popovics Uros
egy névjegykártyát varázsolt elő a zsebéből, felvillantotta megnyerő mosolyát
és a kastély urához kérte magát a „főszerkesztő úrral” együtt bejelentetni.
Zavartan krákogtam, amiért egy-két grádiccsal följebb lettem taksálva.
Kisvártatva bemehettünk. Az üvegverandán, filodendronok között, fonott
karosszékekbe foglaltunk helyett, s míg a házigazdára vártunk, tekintetünkkel
leleltároztuk a kúria belsejét. Egy módfelett csinos, keményített kötős
cselédlány törökös kávét és aprósüteményt szolgált fel. A gőzölgő csészét és a
sárgaréz dzsezvát idegenkedve néztem. Popovics szó nélkül kitöltötte nekem is a
tusfekete, forró itókát és nem átallotta hozzá tenni: „Csak semmi bécsi módi.
Szürcsölje bátran. Mintha pocsolyából inna az úr…” Időm sem maradt az ízetlen
tréfájára visszatromfolni, mert megérkezett körünkbe a báró.
Báró Olaszy
Tivadar szép szabású, nyári öltönyt viselt. Májfoltos keze, megereszkedett
tokája elárulta, nem lehet már mai költés. Hangja álmos volt és
érdektelenségről árulkodott. Amikor Popovics a Tiszából kihalászott nőket
emlegette, báró Olaszynak a pillája sem rebbent, noha árgus szemmel lestem
minden gesztusát. Hosszan szuszogva, unott sóhajokkal válaszolt a nyomozó
kérdéseire. Láthatóan fárasztotta a beszéd. Csak akkor neszelt fel egy
pillanatra, mutatott némi részvétet, amikor az ügyetlen szerb főhadnagy a
fölszolgált kávét magára borította. Popovics megszégyenülten, zavartan állt
fel. Vasalt nadrágján sötétbarna folt terjengett. A gyámoltalan nyomozó tisztet
a ház urának a szavára az iménti cselédlány tüstént a fürdőszobáig kalauzolta,
ahol Popovics Uros úgy-ahogy percek alatt rendbe tette magát, de már nem volt a
régi: erősen szabadkozott, hogy indulnunk muszáj, mert még sok a dolgunk, és a
komp sem fog miattunk várakozni a végtelenségig. Kissé megcsúfított testi és
lelki állapotban fújtunk visszavonulót. Kifelé menet összefutottunk egy
középkorú, sápadt képű úri hölggyel. A hervatag szépasszonyról különösebb
bemutatás nélkül is azonnal látszott, hogy a ház úrnője. A valaha bizonyára
gyönyörű nő épp csak megrebbentette irányunkba a hattyúnyak fehér kezét, és a
tüll ruhájából kiáradó finom illatát odahagyva – akár egy látomás – eltűnt egy
oldalsó üvegajtón. A szerb és én is megigézve néztünk utána. Hiába. Férfiak
voltunk. A báró alig leplezetlenül lesajnálva mért végig bennünket. „A feleségem. Borbála grófnő. Migrénje van
szegénynek, évek óta” – közölte száraz hangon és arra sem vette a fáradtságot,
hogy a lépcsőföljáró aljáig kísérjen ki bennünket. Kurtán-furcsán köszöntünk el
tőle.
A kocsin ülve
föltettem Popovicsnak a kérdést, ami egész idő alatt nem hagyott nyugton:
– Nos, barátom… Miként tovább? Láthatóan
csődöt mondott minden nyomozói praktikája, az összes informátora. Fabatkát sem
ért az okoskodása. Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.
Nem felelt. Mintha ott sem lettem volna. Nagy
műgonddal, már-már lovardai tökéllyel irányította a lovakat a kompra. Szemmel
láthatóan mindez lekötötte a figyelmét, oda sem figyelt a lamentálásomra.
Ám én nem
hagytam annyiban. Egyre vadabb szavakkal kezdtem ostromolni, megfeddtem az
elmúlt napok összes elszenvedett félelméért, sajnáltam a rá fordított időt és
energiát, pokolba kívántam a nyomozást, főhadnagyostul, mindenestül. Kiborított
a flegmája. A komp vitt bennünket vissza, Bácska felé, hadonásztam az orra
előtt, mire nagy nehezen rám emelte tekintetét, és alig hallhatóan csak annyit
szólt vissza, megakasztva a szavamat:
– Szóval, ön azt hiszi, hogy nincsen
bizonyítékom és nincsen gyanúsítottam se? Igaz?
– Igaz, de…
– Továbbá azt vélelmezi, hogy holtpontra
jutott a nyomozásunk, sosem találjuk meg a tettest?
–
Pontosan ezt mondtam, mert…
–Kedves szerkesztő úr. Önnek egyben igaza
van. Valóban nincs gyanúsítottam. Ellenben... – folytatta, és szemében ördögi,
különös szikrát láttam csillogni, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Hebegve
kérdeztem:
– Ellenben?
– Ellenben, viszont drága barátom nem gyanítom, hanem immáron tudom,
hogy ki a gyilkos! – és kirobbant belőle a kacagás, hogy a lovak horkanva
kapták föl a fejüket, gyanakodva méregetni kezdett bennünket a kompos. A Tiszán
túl, az erdőben, mintha értené a szavunkat, kettőt kakukkolt egy halálmadár.
Akaratlanul is abba az irányba néztem. Nem láttam semmit.
(folytatjuk)
*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése