2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2020. június 30., kedd

TERÍTETT BETLI


A példánk, az hogy vagyunk, igazolja: túl lehet élni egy világjárványt is.

Mi ilyen túlélő fajtának születtünk. Kibírtuk a karantént, ahogy azt is ki fogjuk, ha például egyszer véglegesen és következetes szigorral bevezetik, hogy Szerbiában zárt térben – nyilvános helyen – soha többé ne lehessen rágyújtani. Remélem, hamarosan azt is meg kell majd szoknunk, hogy nincs többé ingyen „kesza”, eltűnnek a nejlonzacskók, és megint varrott szatyrokkal indulunk vásárolni. Számos dologban bízok még, ami el fog tűnni: a pillepalackoktól kezdve az alanyi jogon járó szociális segélyig sok mindent kell fölszámolni ahhoz, hogy az élet mifelénk teljes és igazságos lehessen. Az ilyesmik apró dolgok. Csak hát mára ezek a kis ügyek hegynyivé dagadva föltorlódtak, és épp agyonnyomni készülnek bennünket. Apránként lesz muszáj leszámolni velük. 

Egyedül a politika az, amitől nehéz megszabadulni.

Van abban valami megmagyarázhatatlanul abszurd, hogy minél ziláltabb, szegényebb, sebezhetőbb egy társadalom, annál erőteljesebben, indulatosabban politizálnak az emberek. Szinte kivétel nélkül – mindenki. Azt nem tudom, vajon Afrika nyomornegyedeiben miről társalognak az utcai kút körül ácsorgó négerek, de azt már tapasztaltam párszor, hogy Európa nyugati térfelén, az igazán jómódú közösségekben nemhogy a kocsmában, de a privát beszélgetésekben sem téma a politika. Nem illő. A Lajtán túl valakit pártszimpátiáról kérdezni nagyjából akkora bunkóság, mintha az illető szeretkezési szokásait firtatnánk. (Persze, ez csak a normális többségnél van így. A haladó, demokrata berkekben a lágyéktáji identitás fölvetése arrafelé is szinte köszönés helyetti formula. Amit rögtön követ a diktatúra meg a fasizmus fölött érzett aggodalmak megvitatása.)

Egyszer majd szeretnék mindettől mentesülni.

Tudom, „az élet nem habostorta”, sok mindent el kell tűrni. Közöttük olyan dolgokat, amiket régebben még tán élveztem is. A parttalan vitatkozást, a harcos hozzáállást, a győzködést, az elvek mentén való diskurzusba vetett hitet. Minek és kinek is? Nehéz megfogalmazni. Hisz annyi a hír, egyre gyorsabb a megélt pillanataink folyománya. Pörög a film, amiben statiszta a szerepünk. Be kell látni: óhatatlanul fölmorzsolja türelmünket a rendszer. Nem a politikai. Hanem a slapaj, a sok fölösleges sallang. A kísérő tünetek. Mostanára éppen ettől a mérhetetlen információ dömpingtől igyekszem ellépni. Sokkal fontosabb, lesz-e idén is fecskefészek-alj az eresz alján, semmint az, sikerült-e a svédeknek a nyájimmunitás elvét a gyakorlatba is átültetniük. (Nem, nem sikerült. Már a svéd egészségügy irányítói is belátták. Hülye ötlet volt. Rakásra pusztulnak náluk az öregek.)

Már az sem izgat különösebben, hogy a kvázi demokratikus Európa önnönmaga farkába harapó kígyóként a demokráciára apellál, amikor annak lényege pont a tömegek szabad választása lenne, lévén ugyanaz az Európa nyíltan a választópolgárok – például a magyarok – akaratával szembehelyezkedve ítélkezik, vádol, pótcselekszik, egyszóval a hülyék intézetévé silányított jelenvalójában játssza el maradék tekintélyét, miközben a világjárvány tarol, seggre ültetett gazdaságokkal, emiatt pedig tényleg érdemi tettekre lenne szükség. Csakhogy azok valamiért rendre elmaradnak, s ha valaki ezt tisztán látja, azok nem mi vagyunk, hanem az olaszok: borítékolom, még megérem, ki is lépnek ebből a tákolmányból. Mert így – ebben a formában – ennek: semmi értelme. Európában a választások ugyanis már rég nem hatalmaznak fel senkit. A hatalom jobbára anonim pénzügyi körök kezében összpontosul. Gazdasági érdekek mentén megmozgatott, lobbi tevékenységet folytató, senkinek elszámolással nem tartozó üzleti csoportosulások rángatják Brüsszel akaratát, a népakarat legitimációja nélküli erők irányítanak. Nekik annyira sem fontos, mi van velünk, magyarokkal, mint például nekünk sem az, mi történik a szumátrai földigilisztákkal.

Így szépen megeshet, hogy korunk Európájában az a Románia ágálhat magyarellenes rigmusokat, amelyik – milyen furcsa leírni – amúgy, elvileg a szövetségese lenne Magyarországnak. Uniós és NATO szinten is: mit ad a Jóisten. Tegnap a bukaresti parlament megszavazta azt a törvényt, amelyet Románia korábbi külügyminisztere kezdeményezett, és amely hivatalos, állami ünnepnappá nyilvánítja Trianon napját, azaz június 4-ét. Terített betli, magyar kártyákkal.*

Törvényerőre emelkedése már csak a "magyarbarát" Klaus Iohannis államelnök aláírására vár. Az új román „ünnepen” egy jó kis performansz lehetne a budapesti román nagykövetség előtt fehér ló nyergében, ellentengernagyi egyenruhában, kardmarkolattal bedörömbölni a román rezidencia kapuján… Kevesebbtől is össze szokták rosálni magukat: elég, ha összehajol énekelni pár székely, vagy kiteszik az arany és kék székely lobogót. Tulajdonképpen már egy magyar helységnévtábla is nadrágszárba ereszti náluk a sárgát. Tenni ellene nem tudunk, ilyen a tolvaj rossz lelkiismerete. 

Elképzelem a csíkszeredai jéghoki csapat vezérszurkolóját, Sziszó cimborámat, amint június 4-én a román trikolórra összecsapja a bokáját. Elképzelem a homoródalmási unitárius lelkészt, „Csárli pap” barátomat, ahogy a román himnuszt átszellemült arccal énekli. Elképzelem Lehelt, a cselgáncs bajnokot, Szidóniát, a Hargitán tanyát verő igazi funtineli boszorkányt, Szász Pista bátyámat, a barcelonai magyar pavilon építőjét, az író testvéremet, Attilát a kispiaci bugylibicskájával, a máig harcoló székely hadosztály Gézáját, Zoltánját, Botondját meg Krisztináját, hogy ők mind, ott valahol arra lesznek szorítva, ünnepeljék meg a tragédiájukat. Rázom a fejem. Nem fog menni. Életszerűtlen vízió csupán. Olyannyira életszerűtlen, mint maga a megtestesült, önnön vétkeibe belefúló Európa.

Mi pedig megpróbáltuk finoman, méltósággal. Szép szóval. Magyarország éppen tíz évvel ezelőtt, 2010. június 4-én fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nemzet legsúlyosabb és máig tartó szétszaggattatásának évfordulóját, Trianon dátumát a nemzet összetartozásának napjává nyilvánította. Tettük mindezt a sérelmek elsimítása, a pozitív gondolkodás, a barátság jegyében, a szomszédságpolitika közös érdekeibe vetett bizalommal. Hamar visszaéltek vele, s hogy ezen meg sem rökönyödtünk nem kellett egyéb, csak a román politikum távolabbi és közeli viselt dolgainak ismerete. (Amott épp fölkészül Szlovákia és Ukrajna…)

Üssenek agyon: noha ennek egy ideje semmi jelét nem látni, az ördög nem alszik alapon én Szerbia esetében is borúlátó vagyok. Jó lenne, ha tévednék. Mindazonáltal fogytán vannak már az illúzióim, ahhoz már túl sokat éltem.

A politika végérvényesen az fog maradni, ami ezidáig volt: érdekek érvényesítése, bárki és bármi áron. 
Hogy ez miként fog kihatni a mi életünkre? Lassan ezzel sem kell törődnünk. 
Nem vezet sehová, nem old meg semmit.

   Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.05.16-án.

2020. június 29., hétfő

AZ ÓCEÁNJÁRÓ ÍZLÉSTERRORJA*


Színházba mentem volna. Jó sok helyen vannak előadások Budapesten, ez igaz. 
Aztán hosszú keresgélés után végre kiválasztottam egy habkönnyű Tersánszky darabot, amit megnéztünk. Nem ájultam el tőle. Nem is a színház élménye miatt írok. Hanem az előzmények ejtettek gondolkodóba. A repertoár ugyanis régtől tapasztalt tényekkel szembesített. Ezt kísérlem meg alant összefoglalni, hangsúlyozottan nem csak a színházi világra értve a jelenségeket, hanem úgy általában: a magyarnak nevezett fővárosi kultúrára, lévén a könyvkiadástól kezdve a filmeken át a képzőművészet összes ágára érvényes a mondandóm. 
Érteni vélem én a most divatos korszellemet. Értem, de nem szeretem.


A dolgok úgy működnek a polgárpukkasztásra szakosodott önmegvalósítóknál – kvázi kortárs művészeknél –, hogy „a humán psziché mélylélektani esszenciáit” keresve általában könyékig bevájkálnak az altest üregeibe. Kinek hova, érdemei szerint. Merthogy ott van valahol a vastagbél tájékán az élet értelme. Ezt már különösebben magyarázni sem szükséges: elég példát kapunk a hétköznapokból.

Hovatovább tévéfilm, sorozat, reklám, plakát, kirakat, de még egy új mesekönyv sem szól egyébről, minthogy ez a cudar, élhetetlen világ férfiszerű férfiakra és nőszerű nőkre van porciózva, hej, a kiskésit. A művészeknek nevezettek végkövetkeztetése ilyetén adott: a saját nyomorult lelki állapotukat rávetítik a többi emberre, hátha azokban is fölébred a gyanú, jé, tényleg ennyire elfuseráltak vagyunk.

Nem is volt baj, míg tisztesség vezérelte őket.

Thomas Mann még szerethetően írt, Brecht sem a farkával rendezett, ahogy Pasolini sem az alsógatyájából forgatta zseniális filmjeit. De mára durvulni látszik a helyzet. Már mást sem csinálnak, propagandát folytatnak. Nőket a férfiak ellen uszítják. Ha ez sem elég, akkor a barnát, a drappot, a feketét a fehérek ellen hergelik. (A sárga bőrűekkel valahogy nem bírnak: azok olyan öntörvényűek, hogy sosem fogják megérteni a liberális tréningeket. Talán ezért annyira sikeresek a távol-keleti társadalmak…)

Bezzeg idehaza a kontinens haladó demokratái a vidékieket lebunkózzák a városiak javára, a hálószoba-szokások alapján meg az egész világot egymásnak fordítják. Az emberi közösségeket minél kisebb részekre cincálják szét, hogy utána az általuk kiválasztottak (a jók), az „elnyomottak” védelmére kelhessenek, így lelve pompás igazolást önnön létezésükre. Ami egyben fölmentést is ad nekik arra, hogy bármiféle eszközökkel „érdekharcot” folytathassanak.  Az összes megélhetési érdekvédő azt sulykolja a nők, a cigányok, a homokosok, a tibetiek meg a mindennemű „védencek” fejébe, hogy ők áldozatok. Őket elnyomják. Ergo: nekik bizony küzdeniük kell a többséggel szemben. Mindeközben a többséget folyamatosan provokálják. Amikor csak tehetik rögvest támadják a többségi álláspontot, életszemléletet, vállalásokat, szokásokat, minden mást, és egyúttal a szélesebb néptömegek szégyenérzetére próbálnak hatni. Mindez azt eredményezi, hogy ma – az információk szabad áramlásának korában – erőteljesebben, pimaszabbul és hatékonyabban működik a cenzúra, mint mondjuk az internet elterjedése előtt. Tudjuk: legszívesebben a valóságot tiltanák be. 
Mi ez, ha nem a demokrácia halála? Amire egyébként olyan szívesen szoktak hivatkozni… 
Nincs Istenünk, mert az – szerintük – csak egy paplanos-szakállas hologram. 
Nincs ősünk, történelmünk: makimajomból lettünk, és a magyar végvári vitézek nemhogy hősök nem voltak – egyenesen háborús bűnösök, mert eléggé el nem ítélhető módon muszlimokat öltek. 
Gárdonyi rasszista, Wass fasiszta, Herczeg nácibarát kollaboráns. Kitalálják-e hány Csurka István drámát játszanak a budapesti színházak? Pedig a Házmestersirató közel fél évszázada az, ami. Az egyik legsikeresebb magyar dráma. Volt. Most agyonhallgatják. Folytassam Ildikó? 
Mert mindentől fontosabb az emberi szellem sorvasztása.

Ilyetén apánk és anyánk pusztán reprodukciós kényszerből vállalt bennünket. Érzelmek nélkül feküdtek össze, méla utálattal átölelve a másikat üzekedtek egyet, mert a szex sem egyéb: a szerelemnek nevezett „kémia” következő állomása. Akár egy lombikcsőben is kizutyulható. Legalábbis így definiálják a liberális guruk.

Az olyan avítt dolgok, mint a szerelem, a hazaszeretet, a tisztelet és a szerénység már régtől kimentek a divatból. Itt most már csak masszív ÉN, ÉN, és újfent csak ÉN van, hektóra mért önzőségi faktorral. Nehogy valami dekadens keresztény európai állhatatosság átszüremkedjék a progresszió végletekig lebutított világképén át. Szóval, ha valaki feminátor, és kellően haladón fölvilágosult, hamar eljut a fölismerésig, hogy merő idő- és energiapazarlás gyermeket kihordani, mert a kettes számú szülő teste a sajátja, azt birtokolja, még ha az egyes számú partnere időnként kölcsönbe is veszi. Mikor-hogy, gusztus kérdése. Pont, mint a szabad akaraté, lévén annak sem szab már korlátot a morál: ösztönlények vagyunk, sivalkodják, és csodálkoznak amiért boldogtalanok, de hát, hogy is lehetnének boldogok, ha folyton mások akarnak lenni, mint amik egyébként.

Azt hiszik, a normális ember is olyan, mint ők, hogy csak úgy gyűlölködik, magasból tesz az egész világra, és hozzájuk hasonlóan reális alap nélkül képes uszulni minden ellenvéleményen lévő ellen. Persze ez messze nem igaz. Mégsem érdekli őket. Zömük nem ismeri Voltaire-t sem, aki pedig egyszer azt találta mondani, hogy a véleményszabadsága annak is megvédendő, akivel nem értünk egyet.

Normálisnak, átlagembernek lenni amúgy is maradinak számít. Reggel kelni, gyereket iskolába indítani, bejárni dolgozni a hét öt napján nyolc órát. Aztán odahaza tenni-venni, maszekolni. Szeretni egy ellenkező neműt, annak minden hibájával együtt. Tisztelni a szülőket, észrevenni azokat is – a szomszédokat, az ismerősöket, egyszóval bárkiket –, akik netán nem képesek a mi rohadtul magas szellemi színvonalunkon meditálni. Ezzel együtt reggeltől-estig arra törekedni, hogy lefekvés előtt, visszagondolva megint elmondhassuk, a mai napunk is adott valamit, ezért és ezért megérte, hasznosak voltunk magunknak és másoknak, és szépen megköszönjük az Istennek az elénk gurított lehetőségeket – bizony, módfelett embert próbáló. 

Nem is erőltetik. 
Ehelyett csak a nihil van. 
A minden tagadása. Dolgozni büdös nekik. Az idejük minden józan perce mind-mind róluk szól. A kutyust – cicust kutyát-macskát steppelt kiskabátban járatják, mert minek a gyerek, azzal csak a baj van. Belterjes szakkörökön, klubokban elemzik önnön énjüket, mert meg nem értésből áll a szilánkos édenük: csupa seb, tályog fájdítja belsőjüket, hogy nincs tetszőleges számú nemiszerv rájuk operáltatva, végtére is ilyen irányba mutat a szebb, újabb, szabadelvű jövő – lépni sem lesz szükség, drónok húzzák majd el őket a romkocsmáig, beszélgetéseiket kommunikációs tréningeken agyhullámokkal oldják meg, és öreg korukra, ha addig nem szívták lyukacsosra az agyukat, és valahogy megmaradtak gluténmentes üzemmódban, akkor majd antropomorf robot fogja őket betakargatni és oldalt dönteni, hadd szellentsenek titokban az ózonlyuk pereme irányába.

Addigra Greta Thunberg is felnőtt nő lesz. Majd mások, a kevésbé modern fölfogású szülők által vállalt gyermekek fogják eltartani őt is meg a követőit is, hogy nyugodtan demonstrálhassanak. Ha nem így lenne, összeomlana a világ. De az ilyesmi a megfáradt progresszíveknek édesmindegy.

Egy ideje mondom, ki kell menni tanyára, de tüstént. A magam részéről inkább önként elhagyom ezt a luxus óceánjárót, pezsgőstül, kaviárostul, báli zenéstül, minden kényelmével együtt.

A francnak van kedve bérlettel utazgatni a Titanicon. 

                                                                 Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.02.27-én.

2020. június 28., vasárnap

NAPLÓ - 112.

Épül a hacienda
Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak, vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem az aljassággal párosuló cinizmushoz, a szélsőséges kritikához, és bármiféle rám erőszakolt elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza.
A világra kíváncsi ember maradtam. Sok tapasztalat, csalódás, remény, győzelem és siker, nevetés és sírás, görcsölés és vagányság, nyughatatlanság és nyugalom színesítette eddigi életemet. Szeretem a különlegeset, az eltérőt, az egyedit. Sokszor vonzottak a nehéz helyzetek – ez a nagyon emberi tulajdonságom ma is munkál bennem.
Már rég megértettem, hogy az életem valóságát magam teremtem. Ez a legcélszerűbb és a legegyszerűbb is. Így nem vagyok a külvilág áldozata. Néha hálát adok a jobb napjaim végén. Néha megköszönöm azt is, ha jó órányira boldog vagyok. Volt már, hogy hálás voltam egy-egy velem megesett percért is. Mindenért, ami örömöt hozott.
Hallgatom a rádiót. A hajnali gazdaműsort, a déli harangszót, az esti mesét a gyerekeknek, olykor hírösszefoglalót, háttérműsorokat. Ha a heverőn elnyúlok, keresek egy jó filmet. Tegnapelőtt újra megnéztem az Isten veled, királyt, Nick Nolte főszereplésével.
Az 1989-ben készült dráma alig negyven éves mozi. Mégis, mintha egy másik univerzum értékítélete mentén forgatták volna. Nyoma sincs benne a mára világőrületté váló politikailag korrekt követelményrendszer kliséinek. A borneói dzsungelben a brit katona és a japán katona is az, ami. Ahogy a dajak fejvadászok és a néger híradós sem kívülről piszkált, liberális halenyvvel összeragasztott fogalmak szerint vannak ábrázolva. Mindazonáltal Learoyd, a botcsinálta király jelleme egy szépen komponált fejlődéstörténet. Könnyű megérteni, érdemes azonosulni vele. Több ilyen film kellene.
Ha már homályba vonják a szobát az alkonyi árnyak – elindulok. Sokat és jó szívvel gyalogolok. (Egyszer legalábbis egy jó nagyot gyalogoltam...) Járom a gyönyörű erdőt. Nem pont olyan erdőt, amilyenre vágyom, de most egyelőre ez van. Itt ültetett platánsorok, karfás padok és bicikliutak vannak a parkban. Éjjelre általában kiürül a Városliget. Olyankor eltűnnek a cincogó kerékpárok, a rikkancs színekbe öltözött futók, a családok harsány lármája elül, hazaviszik az összes pórázos kutyát, végre látni lehet a csillagokat, és az éjfekete sötétséget csak nagy ritkán hasítja ketté a menetrendszerűen elsuhanó 70-es trolibusz reflektorfénye.
Befekszem a virágok közé. Kikiricsek, itt-ott sárgállanak a gyöpön, kevés van belőlük.
Figyelek fölfelé és oldalt. Megfigyelem a szinkronicitásokat. A színeket. A hangokat. Ilyenkor azt gondolom, adok. Valakinek. És tudom, hogy valaki mástól majd én fogok kapni. Elfogadok. Odafordulok. A jelenben lenni törekszem, ugyanakkor tudom, hogy minden sejtésem egy szép napon át fog ülni a gyakorlatba.
Mert a nagyváros zsigereibe száműzve, a prézli színű kerületi kandeláberek fényén túl létezik egy másik világ is.
Ott lakom ezután, ahol utcanév sincs, nemhogy utcanévtábla. Csak úgy van vezetve, 1. dűlő, 5709-es parcella, a harmadik osztályba sorolt földterülettel. Rajta az erdőm, benne az otthonom, mögötte a földem. Talán legelő lesz majd, és a lovam fog ott futkározni. Talán beültetem mindenféle fával: hadd burjánzék kedvére a természet, nőjön a vadakác, sűrűsödjenek a füzesek, hadd vaduljanak tovább a diófáim, mogyoróim, manduláim, azzal a csilingelően cukor ízű körtefával, aminek szomszédságában félvad szilva és lilára váló ringló piroslik most. Fákat fogok ültetni, hogy még több erdei vadgalamb találjon fészket a közelemben. A mostani párocskának a padlástéri dolgozószobám ablakából rálátok a fészkére. Egy akácág villás tenyerén ring, alig kétméternyire az ablaktól. Három fiókájuk volt. Már röpképesek. A tolluk kékeszöldes színben ragyog. Remélem, ők is az erdőmben lelnek új otthonra.
Majd az ő fájuk alá ülök esténként. 
A szálakat szövik a párkák.
Néha már hallom, ahogy abrakol a ló, és átélem, ahogy a vizslám az ölembe teszi a fejét. Esti mesét mondok neki. Magamról fogok mesélni. Néz majd rám, és a mazsola színű szeme bogarában szeretet fog lobogni.

                         Pk

2020. június 22., hétfő

MI, MAGYARKANIZSAI INDIÁNOK


 
Varjú indián földerítő, Taos hegység, Új-Mexikó, 19. sz. vége

Szerbiában vasárnap országos, tartományi és helyi szintű választásokat tartottak. A számok, az arányok, a lakosság voksolásra való hajlamának adatai ismertek. A végeredmény is.  

Ma június 22-e van, és ismét fölkelt a nap.

Aligha kell bizonygatnom, az országos szinten lezajlott pártos küzdelem kimenetele majdhogynem hidegen hagyott. Amúgy is borítékolható volt az eredmény. Aki ismeri a Balkánt, tudja a szokásrendszert, az éppen úgy nem lepődik meg egy kocsmában falhoz vágott poháron, mint azon, hogy mindig a hatalmon lévő erő indul a biztos győzelemért. A belgrádi székhelyű politika már csak ilyen: ahol a zászló állni látszik, menten köréje gyűlik a sokaság. Földuzzad az ilyen párt. De az igazság egyik szirma árulkodó: a megannyi szimpatizáns között bántóan sok karrierista, köpönyegforgató, törtető tag is érvényesülni igyekszik, ami erősen árnyalja az adott párt sikerének összképét.

Legyen az ő gondjuk – mondom én, mondjuk mi, magyarok. Nagyobb figyelemmel a tartományi választásokra fókuszálunk. Minél közelebb karéjozik a politikai hullámverés a szülőföldünkhöz, annál inkább válunk érzékennyé a közélet történéseire. Arról nem beszélve, ami természetes: kinek-kinek a szülővárosának, a falujának a sorsa a legfontosabb.
Ami tegnap megtörtént, az ritka madár mifelénk.
Győztünk.
Ez a győzelmünk ugyan várható volt, de hogy ekkora siker kerekedik belőle, arra kevesen fogadtak volna. Jómagam is csak egy erős ismétlésben bíztam.

Milyen jó leírni! – a délvidéki, ezen belül a kanizsai magyarság ismét megvillantotta önmagát.

Egy indián mondás úgy szól: „Végre megjöttek, akikre idáig vártunk. Mi magunk vagyunk azok.”
Megvillantottuk az erőnket és példát mutattunk politikai érettségünkből, ami karakterében más, különbözik a többségi társadalom politikai kultúrájától, mert bennünk az állampolgári kötelezettség mellett mindig ott munkál az öntudatunk fontossága, a magyar identitásunk vállalása.

Úgy vélem, vasárnap a bácskai-bánáti magyarság jelesre vizsgázott. Bebizonyítottuk, hogy tudunk közösségben gondolkodni, tervezni.

Bebizonyosodott, hogy miként az elmúlt esztendőket tudjuk tiszta fejjel értékelni, úgy a közeljövő ígéretes dolgait is egységesen látjuk vállalhatónak, egységben látjuk követendőnek és csakis egységben gondoljuk megvalósíthatónak.
Mi ez, ha nem egy nép, egy nemzeti közösség önmagát fölülmúló érettségének a bizonyítéka?
Mi ez, ha nem a mi közösségünk jelesre kiállított nagykorúsági bizonyítványa?

Voltak itt páran, magyar szirének, akik arról próbálták győzködni honfitársainkat, hogy a megkezdett út helyett egy rövidebb csapásirányt ígértek a málnáson körösztül. Nem vitték be a bozótba a népünket.

Az ügyünk árulói lebuktak ideje korán, és vasárnap csúfosan leszerepeltek. 
Az effélékkel kapcsolatosan személy szerint elégtételt érzek. Hogy ők – a közösségünket bomlasztani szándékozó magyar nevű egyének – most mit érezhetnek, azt pontosan nem tudom, de vannak tippjeim. Megmondom: nem éreznek semmit a haragon, a keserűségen, a sértettségen kívül. Ha lett volna bennük a közelmúltban felelősségtudat, akkor most megnyugvással elegy szégyenérzet munkálna bennük. De mivel akkor is hiányzott belőlük a felelősség érzése, úgy most is hiányzik belőlük a vállalásé. 

Ez az árulók sorsa. Most ránk mutogatnak. Hülyéznek bennünket. Önértékelési zavarukban a saját bűnüket igyekeznek önmagukkal feledtetni. Továbbra is királykobrának képzelik magukat, pedig csak kurta, kerti locsolócsövek.

Ez így van. Ez az élet. Ez törvényszerű.
Amint átlátnak rajtuk, elfordul tőlük mindenki. Ennek így kell lennie.
Most mindannyiuk kapott egy hosszabb szünetet: gondolkodhatnak. Nem rajtunk. Önmagukon. Viszont afelől sincs kétségem, hogy az ilyenek már nem változnak: a saját felelőségük helyett a csalódottságuk dühét a magyar közösségünkre fogják hárítani. Így leszünk – ahogy eddig is voltunk a szóhasználatukban – lenézett birkák, szavazó nyáj, pénzért voksoló, megbolondított tömeg. És majd tovább értetlenkednek, hogy mindezek tükrében, a véleményük ismeretében a vajdasági magyarság nem bízza rájuk a jövőjét.
A győztesek meg örülnek. Ahogy a levitézlett kompániának alkotmányos joga van dúlni-fúlni, úgy a nyertesnek is kijár a diadal íze. Még ma. Hétfőn.
Viszont holnap már kedd lesz. 
Két nappal leszünk túl a történelmi jelentőségű politikai győzelmünkön. 
S mivel a vajdasági magyarságnak tett a VMSZ néhány erős fogadalmat, eztán nincs pihenés, nem szabad az elvesztegetett napjaink számát szaporítani. 
A siker tudata munkálhat bennünk, de ennek a sikernek ösztönzőleg kell hatnia: dolgozni, tenni, jövőt szabni – ez lesz a feladat. 
Téglát téglára tenni: minden nap előrébb lépni. 

És ami nagyon fontos, megszívlelendő tanácsot hadd adjak: a bizalmat nyert jelölteknek, a vezetéssel megbízott egyéneknek túl kell lépniük önmagukon, ahogy a délvidéki népünknek is sikerült önmagát fölülmúlnia: alázatosra kell igazítani az ábrázatot. Meghajolva a népakarat előtt, annak szolgájává szegődtek az említett nyertes urak és hölgyek. Szolgájává, nem pedig parancsoló gazdájává. 

A siker, a bizalom kulcsa a hit és a szolgálat kettősében testesedjék meg! Amint nem így lenne, én leszek az első, aki szól, ígérem.

Aki(k)nek egy közösség ilyen hatalmas, meggyőző erejű felhatalmazást adott, annak/azoknak már nem pusztán a munka lett megszabva: itt már küldetést kell teljesíteni.

Szeretném azt hinni, hogy ezt minden magyar politikusunk, közéleti emberünk megértette.
Magyarkanizsán földcsuszamlás szerű politikai diadalt aratott az egyetlen magyar erő. A VMSZ-nek 20 képviselője lesz a 29 tagú Községi Képviselő Testületben. Tegnap éjjel nagyon jó volt megint délvidéki, kanizsai magyarnak lenni. Nem csak Magyarkanizsán. Mindenütt.
Az egyszeri siker után most már tényleg csak tőlünk függ, hogy minden időben erőt merítve a közösségünk akaratából a sorsunk alakításával, a jövőnk építésével ezt a jó érzést eltarisznyázhatjuk-e magunknak az elkövetkező évekre.

Nagyon vártuk már azt aki hitet, reményt és erőt hoz nekünk.

Most végre itt van, megérkezett, hogy segítsen bennünket.
Mi magunk vagyunk azok.

                                                    Pk

2020. június 18., csütörtök

JÚDÁS MEGMAGYAROZZA



Esetünkben nem megmagyarázza, hanem „megmagyarozza”.
Legalábbis Magyarkanizsán most ez a helyzet.
A Szerbiában vasárnap megejtendő választások kapcsán lehet látni, olvasni meredek dolgokat. Hogy a többségi szerb társadalom miként birkózik meg a demokráciával: az ő dolguk. Nem nagyon érdekel ki lesz a belgrádi főpolgármester.
Az viszont már húsba vágó, Szabadkán sikerül-e végre magyar polgármestert választani? Nagyon kiélezett a helyzet.
Ahogy lenni szokott, a többségi nemzet választópolgári akarata ilyenkor összezár. Ez természetes reakció. Minden kicsit is nemzetben, a kollektivitásban hívő ember számára a sajátjainak az érdeke felülírja a pártérdekeket, és egy irányba szavaz.
Mi meg Magyarkanizsán a politikai porondot úgy alakítjuk át vérre menő ketrecharccá, hogy a valós ellenfél kívülről szemléli a meccsünket, kávét szürcsöl, és nézi, ahogy egyes magyarok az egyetlen magyar szervezetet ütik-vágják.
Oszd meg és uralkodj” – röhögnek a markukba kívülről. És valahogy mindig találnak maguknak Szabadkán, Kanizsán olyan magunkfajtákat, akik ehhez a nyilvánvaló forgatókönyvhöz lelkesen asszisztálnak. Most e dicstelen szerepkörben tetszelgőknek az időszaka van.
Szekunder szégyenérzettel figyelem a történéseket. A pszichológiában másodlagos szégyennek nevezik, ha valaki másnak az ostobasága, a felelőtlensége miatt mi érezzük kellemetlenül magunkat. Sajnálom, nincs rá jobb szó: ami itt zajlik az szimpla árulás.
Csöppet sem vigasztal, hogy akik ezen az áruláson munkálkodnak, hasonlóan szimplák, rövidlátóak, jóhiszeműek, naivak vagy – mert ilyenek is akadnak közöttük – rosszindulatú, bosszúszomjas, frusztrált karakterek.
Egy dolog nyilvánvaló: a magyar érdekeket most pont azok akarják politikai haszonszerzésből megkárosítani, akik amúgy teli szájjal a magyarságukért szoktak sipákolni.
Csakhogy a magyar identitás kérdése nem egy-két térdepelős imádkozós szelfiben, tulipános övtáskában, nemezelt pruszlikban nyer értelmet, hanem abban, hogy akkor is a magyar út mellett dönt valaki, ha az egyébként kevésbé előnyös neki. Semmi sem menti fel a felelősség alól azokat, akik most az egyetlen magyar erő, a VMSZ ellen a magyar nevükkel kampányolnak. Írtam, megint leírom: minden nem a VMSZ-re leadott voks a délvidéki magyarság koporsójába bevert szöggé válik, ha hagyjuk, hogy a belülről bomlasztóink szétforgácsolják az egységünket.
A legtöbbször hamis név alatt mocskolódó üzengetőim azt szokták a szememre vetni, hogy a VMSZ politikáját kritikátlanul támogatom. (Ettől szofisztikáltabban nem tudtam a „seggnyalás” szót mellőzni.) Igaztalan a vád, föl se veszem. Egyrészt, hajdanában pont azért nem vittem semmire a VMSZ-en belül, mert mindig megmondtam a véleményemet. Manapság sincs másként. Aki akarja, elhiszi: az, hogy most is az egyetlen talpon maradt magyar erő mellett vagyok nálam pusztán vállalás kérdése. Éppen azé a vállalásé, amiről föntebb írtam: magyar vagyok, kanizsai, délvidéki. Vallom, hogy csak a tömbösített délvidéki magyar érdekképviseletben lehet bíznunk.
Ezt idejekorán fölismerte Magyarország nemzeti kormánya is. Eltekintenék az utóbbi idők valós, látványos, sikeres együttműködésen alapuló tényeitől, a Fidesz és a VMSZ szövetségének pozitívumaitól. Ha valaki nem hülye, vagy nem az ellenérdekelt kanizsai kompánia pipiskedője, kénytelen belátni: bizony, voltak, vannak itt szép eredmények.
Csak egy pillanatra abba gondoljunk bele, mi lenne mindezen eredmények nélkül?
Mi lenne, ha ez a valós, már élő, szervesen működő, kölcsönösen hasznosnak bizonyuló történet hirtelen megakadna? Mi történne, ha az ígéretes folyamatot fölcserélnénk a folyamatos ígérgetést kínáló csoportoknak?
Mi lenne, ha olyanok kapnának bizalmat, akik nemhogy Budapesten, de már Belgrádban, Szabadkán sem tudnának megfogni egyetlen kilincset, és egyetlen olyan ajtó sem tárulna elénk, ami az érdekeinkért nyílik?
Olyanoktól ne várjunk semmit, akik még a saját egységüket is csak kínkeservvel, tákolt listával igazolják. Ott szakmaiság, de elvek sincsenek. Biznisz van, mert a politika jó buli. Úgy tűnik, vannak, akiknek megér akár egy veretes becsületvesztést is.
A kínnal összekapart harmados lista trombitái olcsó trükkel kampányolnak. Olyan kérdéseket vetnek fel, amire semmiképpen nem lehet jó választ adni.
Például az illegális migráció ügye. Azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a kanizsai ellenzék korifeusai bármiféle hatékony eszközzel, tervvel, megoldással szolgálnak a bevándorlás megállítását illetően?
És erős alappal úgy hiszem: ahogy az ide vándorlást, úgy az elvándorlást sem orvosolná semmiféle ellenzéki parola. A többi téma is így vérezne el. 
Sokszor bebizonyosodott, a politika a játékosságán túl komoly érdekérvényesítési folyamatok összessége. Sakkjátszma, de gazdálkodj okosan társasjáték is egyben.
Nálunk, Magyarkanizsán ettől is jóval több: a helyi magyarság jövőjéért folytatott küzdelem zajlik. Egyik részről egy komoly, magyar szervezeti egységben.
A másik részről meg egy politikai ruhatárba szabadult, sérelempolitikától hangos, kártékony egyénekkel. Ahol a nyusztprémes magyar kacagányt nem átallják az őseinket rakásra gyilkoló, véres marsalli egyenruhával együtt viselni.
Afelől nincs kétségem, az áruló minden tettét meg tudja okolni.
Júdás végül egy fügefának magyarázkodott.
A mieinknek meg a magyar közösségünktől kell majd bocsánatot kérniük.

                                                      Pk

2020. június 15., hétfő

Magyarkanizsai jövőnk kufárjai


Mondja a Biblia: Krisztus Urunk egyszer valóban kijött a sodrából. Korbáccsal verte ki a kufárokat a templomból. Manapság szelídebb eszközökkel kell szétcsapnunk a közösségünk rombolóit.

Hieronymous Bosch: Tundal látomása

Szerbiában hamarosan választásokat tartanak. Érdeklődéssel figyelem az eseményeket. Ahogy eddig, most is ikszelni fogok, mert a választásokon való részvétel a képviseleti demokrácia alapja. Aki bojkottál, az utána ne pofázzon a közéletben a következő megmérettetésig.
Van egy privát életem. Meg van egy közösségi. Igyekszem a kettőt szétválasztani. 
Egy csomó ember, a normális többség hozzám hasonlóan gondolkodik. Ám a napnál is világosabb, hogy akadnak jó páran, akiknek az ilyesmi nem megy: nem tudják kordában tartani a személyiségüket, akkor és ott is rögeszmésen erőltetik az akaratukat, ahol egyébként arra semmi szükség. Istenem, olykor azt gondolom, Zuckerberg pont a hasonszőrű önjelölt prófétáknak találta ki a facebookot. Még nagyon régen volt, amikor néha érdekeltek. Jókat röhögtem rajtuk. Nincs attól viccesebb látvány, mikor egy idealista vagy egy karrierista pártról pártra szédelegve világot szeretne váltani. Amíg jól-rosszul írva posztolgatnak, csak szórakoztatóak.
Velük a bajom ott kezdődik, amikor tudatosan kártékonnyá válnak. Amikor az önzőség, a komplexusok és a mérhetetlen szereplési vágy, a föltűnési viszketegség átcsap náluk indokolatlan hatalomvágyba.
Pontosan megmondani nem tudom, de – így életem delén – ha visszagondolok, legalább kéttucatnyi voksoláson vettem már részt. Mindenfélén. Tarkák az emlékeim, de annyi megragadt bennem, hogy minden alkalommal, igen, még a legkétségbeejtőbb helyzetben is volt valós alternatívám. Mindig választhattam a helyes és a helytelen között.
Ugyanakkor a jelenlegi Ukrok vagy mi a bánat, karöltve a Vajdasági Frontnak nevezett csodacsapattal azzal kel és fekszik, hogy a helyes és a helytelen lehetőségét tudatosan félremagyarázva szimplán jóra és rosszra redukálja a kínálatot. Annyi eszük van, hogy önmagukat állítják be jónak, naná.
Köztudott, hogy a világmindenség legerősebben ható kölcsönhatása nem a gravitáció, hanem az emberi irigység. Az tényleg összerántja a különféle elemeket. Íme: itt a példa. Akinek nem világos miről beszélek, nézze végig a kompánia vezérarcait. Egy-két vitathatatlanul jó szándékú jelölt mellett olyan arcok szerepelnek, akikre egy bögre aludttejet sem mernék rábízni. Csak a gőg, a szereplési vágy, a mérhetetlen arrogancia, a „mi majd jobban tudjuk” ködszurkáló ígérete. A cselekvésük nulla, az eddigi eredmény mögöttük semmi, zéró a jövőképük.
Csak az irigység tartja össze őket. Ami oromhegyesi bálamadzaggal, árja magyar matyóhímzéses pántlikával, pornófilmtekerccsel van körbebogozva és az egész kontár módon összecinezve. Az illúziót adják: a kicsinyes ember önzőségből az építő embert mindig a saját szintjére szeretné visszahúzni. Kisebbíti annak érdemeit, ócsárolja, gúnnyal emlegeti, folyton kritizálja, merthogy másra nem képes: a cselekvő, teremtő erőtől megijed, mert alapvetően lusta és mindemellett pedig mérhetetlenül tehetségtelen. Ezt csak úgy palástolhatja, ha illúziókat fest. Így a kapzsiság bizonyos fokú politikai frusztrációval ötvöződik – erre jó a facebook kommandójuk, ahol hülyítik a jónépet. A napi szinten gerjesztett álhíreket ugyanis képtelenség folyamatosan cáfolni. Büntetőjogi következménye – ha lenne – jócskán késne. Ezt tudják, éppen emiatt csak az internetes felületen bátrak.
Az előbb azt írtam, hogy életem minden voksolásán megadatott a helyes utat járók támogatása és a helytelen utat járók elutasítása. A mára egyetlen magyar opcióként maradt VMSZ-t mocskoló törpe hozományvadászok nyilvánvalóan arra játszanak, amiben profik: politikai pornót kínálnak. Fűvel-fával összeállnak, csak a szomszéd (magyar) tehene is dögöljön meg végre. 
Mert itt már csak egyre megy a játék: minél több szavazatot leválasztani az egységes magyar identitású tömbről és – a magyar érdekeket képviselő VMSZ-től elvett szavazatokkal kvázi "a polgárok érdekeit képviselni". Szép, üres frázis. A lényeget eltakarja, hogy az általuk megosztott magyarság szavazataival akarva-akaratlan a haladók pártjának malmára hajták a vizet. Értik ugye: pont azoknak, a belgrádi központú pártnak jön jól minden szétforgácsolt magyar szavazat, akik ellen az említett siserehad olyan hangosan szokott óbégatni. És ilyenkor nem pirul el a Szent Korona tetoválás, meg Tito mellszobra sem.
Ahogy a legelején kezdtem: van egy privát életem. Abban építkezek. Kishomokon egy tanyám lesz. Most épp a fürdőszobánál tartok. Úgy gondolom, építkezni, mindenkoron a cselekvésre, a munkára összpontosítva hasznosnak lenni: ez a helyes út.
Van egy közösségi életem is. A szülőföldemen a sorsom, a szeretteim, az ismerőseim, a földijeim sorsáról dönthetek. Kétség sem fér hozzá, hogy az eredményeket felmutató, a jövőt építő magyar erőnek szavazok bizalmat.  A többi meg? Nos, a magyar egységet bomlasztó, a VMSZ bokáját harapdáló kompániának pedig azt kívánom, eztán legyen bennük is annyi irigység, amennyi bennem van. Annyival szépen ellennének. Számukra egy új kezdetnek lehetne a nyitánya.
De hogy építkezni, megteremteni valamit képtelenek, az is biztos. 
Vagyis nem egészen. 
Egy lebuktatott internetes kuplerájt azért már kitaláltak. 
Nem kéne hagyni, hogy ezt a nagyszerű projektjüket, a kiárusított politikai pornográfiát most Magyarkanizsa közéletében is megvalósítsák.

                                                            Pk