OMEGA - Benkő László (1943-2020)

Életemben testközelből egyszer láttam csak. A kettőezres évek elején sétáltam a Rákóczi úton, bámészkodtam. Egy mellékutcácska sarkán rozoga autót szerelt, ismerős volt az arca. Az öreg rocker könyékig olajosan hajolt a nyitott motorháztető fölé, aggodalmas képpel bütykölt. A fülébe lőtt közismert függőkről tudtam bizonyosan, hogy az Omega alapítójával és nem egy rá hasonlító fazonnal találkoztam. 

Akik közelebb álltak hozzá, egyöntetűen állítják: szerény, jó ember volt, mindenféle sztárallűr nélkül. Bizonyosan igazuk van. Én csak egy lepukkant kocsit szerelő, egyszerű emberként gondolok rá, aki nem mellesleg zenetörténelmet írt életművével.

 

 

AZ ÓCEÁNJÁRÓ ÍZLÉSTERRORJA*

Színházba mentem volna. Jó sok helyen vannak előadások Budapesten, ez igaz. 

Aztán hosszú keresgélés után végre kiválasztottam egy habkönnyű Tersánszky darabot, amit megnéztünk. Nem ájultam el tőle. Nem is a színház élménye miatt írok. Hanem az előzmények ejtettek gondolkodóba. A repertoár ugyanis régtől tapasztalt tényekkel szembesített. Ezt kísérlem meg alant összefoglalni, hangsúlyozottan nem csak a színházi világra értve a jelenségeket, hanem úgy általában: a magyarnak nevezett fővárosi kultúrára, lévén a könyvkiadástól kezdve a filmeken át a képzőművészet összes ágára érvényes a mondandóm. 

Érteni vélem én a most divatos korszellemet. Értem, de nem szeretem.

A dolgok úgy működnek a polgárpukkasztásra szakosodott önmegvalósítóknál – kvázi kortárs művészeknél –, hogy „a humán psziché mélylélektani esszenciáit” keresve általában könyékig bevájkálnak az altest üregeibe. Kinek hova, érdemei szerint. Merthogy ott van valahol a vastagbél tájékán az élet értelme. Ezt már különösebben magyarázni sem szükséges: elég példát kapunk a hétköznapokból.

Hovatovább tévéfilm, sorozat, reklám, plakát, kirakat, de még egy új mesekönyv sem szól egyébről, minthogy ez a cudar, élhetetlen világ férfiszerű férfiakra és nőszerű nőkre van porciózva, hej, a kiskésit. A művészeknek nevezettek végkövetkeztetése ilyetén adott: a saját nyomorult lelki állapotukat rávetítik a többi emberre, hátha azokban is fölébred a gyanú, jé, tényleg ennyire elfuseráltak vagyunk.

Nem is volt baj, míg tisztesség vezérelte őket.

Thomas Mann még szerethetően írt, Brecht sem a farkával rendezett, ahogy Pasolini sem az alsógatyájából forgatta zseniális filmjeit. De mára durvulni látszik a helyzet. Már mást sem csinálnak, propagandát folytatnak. Nőket a férfiak ellen uszítják. Ha ez sem elég, akkor a barnát, a drappot, a feketét a fehérek ellen hergelik. (A sárga bőrűekkel valahogy nem bírnak: azok olyan öntörvényűek, hogy sosem fogják megérteni a liberális tréningeket. Talán ezért annyira sikeresek a távol-keleti társadalmak…)

Bezzeg idehaza a kontinens haladó demokratái a vidékieket lebunkózzák a városiak javára, a hálószoba-szokások alapján meg az egész világot egymásnak fordítják. Az emberi közösségeket minél kisebb részekre cincálják szét, hogy utána az általuk kiválasztottak (a jók), az „elnyomottak” védelmére kelhessenek, így lelve pompás igazolást önnön létezésükre. Ami egyben fölmentést is ad nekik arra, hogy bármiféle eszközökkel „érdekharcot” folytathassanak.  Az összes megélhetési érdekvédő azt sulykolja a nők, a cigányok, a homokosok, a tibetiek meg a mindennemű „védencek” fejébe, hogy ők áldozatok. Őket elnyomják. Ergo: nekik bizony küzdeniük kell a többséggel szemben. Mindeközben a többséget folyamatosan provokálják. Amikor csak tehetik rögvest támadják a többségi álláspontot, életszemléletet, vállalásokat, szokásokat, minden mást, és egyúttal a szélesebb néptömegek szégyenérzetére próbálnak hatni. Mindez azt eredményezi, hogy ma – az információk szabad áramlásának korában – erőteljesebben, pimaszabbul és hatékonyabban működik a cenzúra, mint mondjuk az internet elterjedése előtt. Tudjuk: legszívesebben a valóságot tiltanák be. 

Mi ez, ha nem a demokrácia halála? Amire egyébként olyan szívesen szoktak hivatkozni… 

Nincs Istenünk, mert az – szerintük – csak egy paplanos-szakállas hologram. 

Nincs ősünk, történelmünk: makimajomból lettünk, és a magyar végvári vitézek nemhogy hősök nem voltak – egyenesen háborús bűnösök, mert eléggé el nem ítélhető módon muszlimokat öltek. 

Gárdonyi rasszista, Wass fasiszta, Herczeg nácibarát kollaboráns. Kitalálják-e hány Csurka István drámát játszanak a budapesti színházak? Pedig a Házmestersirató közel fél évszázada az, ami. Az egyik legsikeresebb magyar dráma. Volt. Most agyonhallgatják. Folytassam Ildikó? 

Mert mindentől fontosabb az emberi szellem sorvasztása.

Ilyetén apánk és anyánk pusztán reprodukciós kényszerből vállalt bennünket. Érzelmek nélkül feküdtek össze, méla utálattal átölelve a másikat üzekedtek egyet, mert a szex sem egyéb: a szerelemnek nevezett „kémia” következő állomása. Akár egy lombikcsőben is kizutyulható. Legalábbis így definiálják a liberális guruk.

Az olyan avítt dolgok, mint a szerelem, a hazaszeretet, a tisztelet és a szerénység már régtől kimentek a divatból. Itt most már csak masszív ÉN, ÉN, és újfent csak ÉN van, hektóra mért önzőségi faktorral. Nehogy valami dekadens keresztény európai állhatatosság átszüremkedjék a progresszió végletekig lebutított világképén át. Szóval, ha valaki feminátor, és kellően haladón fölvilágosult, hamar eljut a fölismerésig, hogy merő idő- és energiapazarlás gyermeket kihordani, mert a kettes számú szülő teste a sajátja, azt birtokolja, még ha az egyes számú partnere időnként kölcsönbe is veszi. Mikor-hogy, gusztus kérdése. Pont, mint a szabad akaraté, lévén annak sem szab már korlátot a morál: ösztönlények vagyunk, sivalkodják, és csodálkoznak amiért boldogtalanok, de hát, hogy is lehetnének boldogok, ha folyton mások akarnak lenni, mint amik egyébként.

Azt hiszik, a normális ember is olyan, mint ők, hogy csak úgy gyűlölködik, magasból tesz az egész világra, és hozzájuk hasonlóan reális alap nélkül képes uszulni minden ellenvéleményen lévő ellen. Persze ez messze nem igaz. Mégsem érdekli őket. Zömük nem ismeri Voltaire-t sem, aki pedig egyszer azt találta mondani, hogy a véleményszabadsága annak is megvédendő, akivel nem értünk egyet.

Normálisnak, átlagembernek lenni amúgy is maradinak számít. Reggel kelni, gyereket iskolába indítani, bejárni dolgozni a hét öt napján nyolc órát. Aztán odahaza tenni-venni, maszekolni. Szeretni egy ellenkező neműt, annak minden hibájával együtt. Tisztelni a szülőket, észrevenni azokat is – a szomszédokat, az ismerősöket, egyszóval bárkiket –, akik netán nem képesek a mi rohadtul magas szellemi színvonalunkon meditálni. Ezzel együtt reggeltől-estig arra törekedni, hogy lefekvés előtt, visszagondolva megint elmondhassuk, a mai napunk is adott valamit, ezért és ezért megérte, hasznosak voltunk magunknak és másoknak, és szépen megköszönjük az Istennek az elénk gurított lehetőségeket – bizony, módfelett embert próbáló. 

Nem is erőltetik. 

Ehelyett csak a nihil van. 

A minden tagadása. Dolgozni büdös nekik. Az idejük minden józan perce mind-mind róluk szól. A kutyust – cicust kutyát-macskát steppelt kiskabátban járatják, mert minek a gyerek, azzal csak a baj van. Belterjes szakkörökön, klubokban elemzik önnön énjüket, mert meg nem értésből áll a szilánkos édenük: csupa seb, tályog fájdítja belsőjüket, hogy nincs tetszőleges számú nemiszerv rájuk operáltatva, végtére is ilyen irányba mutat a szebb, újabb, szabadelvű jövő – lépni sem lesz szükség, drónok húzzák majd el őket a romkocsmáig, beszélgetéseiket kommunikációs tréningeken agyhullámokkal oldják meg, és öreg korukra, ha addig nem szívták lyukacsosra az agyukat, és valahogy megmaradtak gluténmentes üzemmódban, akkor majd antropomorf robot fogja őket betakargatni és oldalt dönteni, hadd szellentsenek titokban az ózonlyuk pereme irányába.

Addigra Greta Thunberg is felnőtt nő lesz. Majd mások, a kevésbé modern fölfogású szülők által vállalt gyermekek fogják eltartani őt is meg a követőit is, hogy nyugodtan demonstrálhassanak. Ha nem így lenne, összeomlana a világ. De az ilyesmi a megfáradt progresszíveknek édesmindegy.

Egy ideje mondom, ki kell menni tanyára, de tüstént. A magam részéről inkább önként elhagyom ezt a luxus óceánjárót, pezsgőstül, kaviárostul, báli zenéstül, minden kényelmével együtt.

A francnak van kedve bérlettel utazgatni a Titanicon. 

                                                                 Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.02.27-én.

Isten éltessen Dinnyés Jóska!

Dinnyés Józsefmagyar zeneszerző, előadóművész, „daltulajdonos”, énekes, gitáros

ÖNTÖKÖNSZÚRÁS

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 30-án, szerdán*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Amolyan szellemi buckalakóként, viszonylag hosszú ideje művelődő napszámos lévén, talán nem tűnik pimaszságnak, ha akad némi hozzáfűznivalóm a hazai magyar kulturális életet illető – nevezzük szőrmentén, eufemizálva – jelenségekhez.

Előrebocsátom: az itteni magyarság által megteremtett, kiművelt örökségünket, a mindmáig ápolt kulturális értékeket, és a népünk kincsestárát gondozókat attól többre becsülöm, mintsem ezen egy-két flekknyi írásomban sommás ítéletet mondhatnék róluk. Pláne önvád nélkül kritizálhatnám őket. Még tanácsot sem adhatok, hisz kalácsom sincs. Az egyre terjedő vircsaft kapcsán ellenben véleményem – igenis van. Akkor is, ha egyesek rossz néven fogják venni. 

Mivel nem szeretném azt a mifelénk divatos „értelmiségi” táncrendet követni, miszerint nyafogni kötelező, bírálni meg csak a másikat szabad, itt és most bizony hazafelé is muszáj lesz mondanom, amit. És nem akarok a függetlenség pózában sem virítani. Ha a vajdasági magyar értelmiségiek valamelyike arról győzköd, hogy ő bezzeg középen áll, az legfeljebb úgy értendő, hogy annak a gőzölgő kupacnak a közepén, amit mifelénk közéletnek hívnak. A kedves elitista mozgalmárok révén meg amúgy is lenullázott, kiheréltté vált a vajdasági magyar semlegesség fogalma. Akiknek dugás közben is Pásztor jár a fejében, azoknak a VMSZ szapulása, meg a magyar kormányellenesség jelenti a függetlenséget. Az Orbán-fóbia. Ez a működésük alapföltétele. Ezért kapják a pénzt. Igaza van a szponzoruknak. Dolgozzanak meg érte. 

Hadüzenet nélküli háborúban élünk. Dúl a harc a lelkekért. Az egyik legvéresebb csatateret kultúrának hívják. Ezer sebből vérzik. S vérzünk vele mi is. El. Ugyanis az űrkutatásban kellene hasznosítani azt a sebességet, amivel a gagyi terjed a Vajdaságban. Évek óta közhely: szülőföldünket a bulvár, a szennyes szórakoztatás, a giccs terepasztalává silányítjuk. Tudom, a magas kultúra mindig egy kicsit más. De ha már szórakoztatni, egybeterelni akarjuk a szétzilálódó közösségünket, ahhoz ne az igénytelenség legyen a jelszavunk. Hosszan sorolhatnám mindazokat a vállalhatatlan figurákat – „zenészeket”, „előadóművészeket”, „humoristákat”, anyaországi celebeket, akiket mi tárt karokkal vártunk, kiszolgáltunk majd a haknijukért megfizettünk. Hovatovább mintha csak a kereskedelmi tévék ripacsait, a sok csillagporos prostituáltat a lá carte szervíroznák a Vajdaságba. Piaci rés vagyunk nekik, semmi több. Be is tömik azzal, amijük van. Sajnos a pofánkba. Mert nekünk már Mohács sem kell, az is túl magas. Akkor inkább a Fekete Pákó. Kegyetlenül csiszolt tükör ez a honi magyar társadalmunk előtt. Nem tudom hányan mernek belenézni. Mindenestere akiket illet, a kultúránk alakításával megbízottaknak nem árt tudniuk: őket terheli a felelősség ha ehhez a bányászbéka seggével mért szinthez, ehhez a közösségbomalsztó, harsányan bulvár színvonalhoz szocializálják a rájuk bízott bácskai-bánáti magyar embereket. 

Ha rajtam múlna, eleve limitálnám a föllépését Horgostól délre az összes olyan “sztárnak”, legyen az flitteres tátika vagy kortárs írófejedelem, aki anno – 2004. december 5-e, hahó! – köztudottan ellenünk ágált. Vagy azoknak a szekerét tolta, tolja épp most is, akik a pandamacik kihalásán és a nemileg semleges vécék terjesztésén többet izgulnak, mint a határon túli magyarság létén vagy megszűnésén. A legaktuálisabb: egymásnak adják a kilincset Zentán, Szabadkán és Kanizsán a bátor Dumaszínházas humoristák. Amiben csak egy a komikus: hogy mi azoknak tapsolunk, azokért rajongunk, akik teli szájjal gyalázzák a jelenlegi magyar kormányt. Nem mellesleg a VMSZ szövetségesét. Igen, a vajdasági magyarság jelen kori legerősebb jóakaróját. A fiúk leruccannak Röszke alá, kalandpark nekik Szerbia, egyfajta szafari, jé, itt is beszélnek magyarul. Azzal etetnek bennünket, hogy a humor mindig ellenzéki. Ha ez igaz lenne, 2007-ben az RTL-Klub Heti Hetes műsorában Hajós András nem fakadhatott volna ki a “humor nagyágyúira”: “Nem kínos nektek az az állandó orbánozás? Hát öt éve ellenzékben van!” Ahogy a nevezett csatorna (kanális) is csak a reklámadó után kezdte fújni igazán a szartrombitát. Közben itt és ott is diktatúrát, fékek és ellensúlyok hiányát, egypártrendszert vartyog a lápi békák kórusa. 

Semmi bajom azzal, ha a Magyar Tanszéken pogácsáztatják Závadát, Tamás Gáspár Miklóst meg a többi nagy kedvencet. De vajon Csurka miért nem ihatott soha fröccsöt Újvidéken? Dinnyés Jóska rosszabb énekmondó, mint Bródy „Tinike”? Dörner György tehetségtelenebb Alföldy Róbertnél?  Vagy mikor járt utoljára Temesi Feri Szabadkán? (Megmondom. Harminckét éve. Akkor sem irodalmi esten, hanem a bolhapiacon farmernadrágot venni.) Amióta ez az egyre gazdátlanabb barnanyelvű ellenzék jajgat, azóta mintha ráerősítettek volna erre a kizárólagos, agymosó kurzusra. Mi meg hagyjuk. Noná.
Nem nézünk a démonaink szemébe, hanem kényeztetjük őket. Azok meg elpockolják a gázsit és köszönjük Emese alapon másnapra elfelejtenek bennünket. Pedig az egy szem kishegyesi ápolónőn kívül – hamarjában – kábé annyi X-Faktoros győztest tudnék fölsorolni, amennyi önálló gondolata szokott lenni Vujity Tvrtkónak.

Nem állítom, hogy mindig mindenkinek a Borbála-bál pillenyakkendősei között kell levizelnie a lába szárát. Én a régi Kispiszkosban is jól szórakozok. Leginkább azért, mert a már említett bálozó elittől biztonságos távolságra vagyok. Ha ezüstkanál lennék, nem sok lenne közöttük, akire rábíznám magamat. Viszont nem szeretném vajdasági magyarként megérni azt a napot, amikor valamelyik valóságshow villájából kibukott rúdtáncosnő fogja megszegni a Szent István-napi újkenyeret. Vagy hogy pornós múltú dívák félplaybacken riszálják magukat városnapokon.

Úgy a személyére, mint az életművére vonatkozó kétségeim ellenére hadd idézzem a nemrég hunyt Esterházy bonmot-ját: “Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” A vajdasági magyar közösség eddig kiművelt, megtartott értékrendje mégsem a bazári majmokéval nivellál.

Ehhez kéne tartani magunkat. Művelődésszervezőként, vajdaságiként, magyarként. 

És ha valakik továbbra is inkább a profitot részesítik előnyben, a hülyítés terjesztését folytatnák, az egészséges önképünk, a tartásunk ellen szervezkednek: lelkük rajta. 

Úgysincs nekik.

                                                                           Pósa Károly

Dunsztolt kultúra, avagy a művelődés svédasztala Magyarkanizsán?

Kis magyar kanizsai anzix

A Tisza nálunk.
fotó: Puskás Károly

Múlt hétfőn a belgrádi televízió szerkesztőjének a kezébe nyomtam a májusi hónapra vonatkozó szerb nyelvű kanizsai programfüzetet. Most is magam előtt látom a riporternő hökkent ábrázatát.
A gazdag kínálat láttán alig akarta elhinni, hogy ezt a kulturális palettát egy alig tízezres kisváros produkálja. Ámulatát csak fokozta, amikor megjegyeztem neki, hogy a polgártársak jó része még így is kevesli a rendezvényeket, gyakran éri a vád a szervezőket, hogy egysíkúak, népszerűtlenek, tartalmatlanok az előadások, a közízléstől eltérő zenei, színházi események, koncertek, pedig rendre a látogatottság rovására zajlanak.

Döbbent csönd után az állami tévében évtizedek óta művelődési műsorokat szerkesztő hölgy csak annyit mondott: Tko želi nešto naučiti, nači će način, tko ne želi, naći će izgovor. Ami magyarul talán így hangzik leghitelesebben:
Jó kifogás sose rossz.

Mindazonáltal a múlt vasárnap az imént említett kritikus hangok is szépen elcsöndösödtek – volna, ha a bírálók közül tetszettek volna (ismét) megjelenni – a Múzeumok Éjszakája elnevezésű országos megmozdulás magyarkanizsai rendezvénysorozatán.
Még a legháklisabb néző, a kákán is csomót kereső sem tudott semmi epés megjegyzést tenni az egész estét, éjszakát betöltő programcsomag tartalmára.
A látogatottság tekintetében – ezúttal - egyébként elégedettek lehetünk, dacára a zegernyésre forduló időjárásnak.

Néhány óra leforgása alatt három különböző tárlatot tekinthettek meg az érdeklődők, más-más helyszínen, és mégis egymás mellett, úgy szellemiségében, mint helyszínileg közel, szervesen egybetartozóan. Kossuth-díjas festő, keramikus, textilművész a képtárban, olyan pazar elrendezésben, amit ritkán lát a honi közönség. A Cnesa OMI előcsarnokában egy, a megszokottól lényegesen másabb világot láttató fotókiállítás, karöltve a NJRKK próbatermében kiállító neves magyarországi festőművész munkáival. Körítésképpen kirakodóvásárral, hazai tájjellegű borokkal, lacikonyhával, nyilvános rajzolással: hadd ne soroljam. A Samuel Beckett drámáját feldolgozó színházi előadás előtt és utána is különféle koncertek zajlottak: ismételten a sokszínűség jegyében.
Aki a népzene rajongója, Bakos Árpád kobozost hallhatta. A jazzkedvelőknek a Mezei trió improvizált, a bejáratnál fölállított standoknál, pedig hol pikula-, hol tilinkó-, hol pedig dudaszó hasított az éjszakába. Az est felejthetetlen részét képezte a Lévai-Mišković duó föllépése. A fuvolán és hárfán (!) játszó újvidéki és belgrádi művésznők éjfél előtt folytatódó koncertje olyan zenei csemegének bizonyult, amely kirívó eseményt sokáig fogják emlegetni mindazok, akik vasárnap este – legalább egy-két óra erejéig – megtisztelték jelenlétükkel ezt a pompásra sikeredett, a jövőben mindenképpen folytatásra méltó rendezvénysorozatot.

Az otthon-maradottak pedig csak remélhetik, hogy valamelyik koncertnek, vagy rendezvénynek elcsípik a helyi csatorna televíziós fölvételét.
A fotelből aztán lehet tovább kritizálni, amiért ilyen eseménytelenek a kanizsai hétvégék.

Elvégre képernyőről is meg lehet ítélni egy adott program színvonalát, hangulatát.

Csak úgy, mintha üvegen keresztül nyalnánk a mézet.

Pósa Károly