AZOK A SÁRKÁNY FIÚK

Sárkány Tamás: Az elhagyott lak II.

2017. augusztus 19-én a horgosi Sárkány Tamás és Sárkány Balázs Közös keret címmel megnyílt magyarkanizsai tárlatának széljegyzete

Nincs rá jobb szó: játékosság. Ez a fogalom villan be a szemlélőnek, amint ellátogat a Dobó Tihamér Képtárba, ahol a horgosi ifjú képzőművészek – mellesleg fivérekről van szó – közös tárlatát tekinthetik meg az érdeklődők.

Aztán a játékosság mellé gyorsan odakívánkozik egy másik megállapítás is. Fiatalság. Ez a kicsit kesernyés észrevétel, ez a szomorkásan dühös, néha fölényeskedő kijelentés általában akkor szokott elhangzani, amikor a korban már vastagabbak hökkenten veszik tudomásul, hogy valami módon azért eljárt fölöttük az idő. Hogy az életünk bizonyos szakaszán túl már nem tudunk olyasmit produkálni, amit kezdőként, húszévesen könnyedén megoldottunk. Látom a kaján mosolyt az olvasó arcán. Igen – igaz ez a fekvőtámasztól kezdve az élet legintimebb részletéig. De ugyanígy igaz a művészi vitalitásra, az inspirációra is.

A Sárkány fiúk kiállítási anyaga a tanúsítvány arra, mekkora erő, fantázia, ihletettség, szenvedély, akarat munkálhat egy pályája legelején lévő ifjú emberben. Mindeközben mennyi pimaszság, szertelenség, mennyi lumineszcencia, kreatív energia szabadul föl, mihelyt a bensőséges létszemlélet világából kitörni vágyó ifjú művészek lehetőséget kapnak a bizonyításra. Olyankor a fiatal vér tüzétől hevítve nem finoman kopogtatnak valamelyik galériába, hanem – képletesen – berúgják az ajtót tokostul. Ahogy a Sárkány testvérek. A kiállításuk – amellett, hogy számos vizuális műfaji elemmel operál –, a témák, a művészi nyelvezet, és a már sejthető, de még kibontakozó félben lévő egyéni hanghordozás vagy látásmód mellett hallatlanul széles kínálatát adja a kompozíciókhoz fölhasznált eszközök, a matériák tekintetében. 

Textuális tobzódás. Kicsit Duchamp-os ugyan a fílingje, de bácskaiasan. A bontott épületanyagokból, jelentéktelen tárgyakból újrafogalmazott világ megrendítő pontossággal szemlélteti: igen, ez is egy dimenzió. Igen, ez is egy történet. Hisz a likacsos szűrőből manifesztálódó főnixmadár menten más minőséggé nemesül. Éppen úgy, ahogy a hézagos, agyonhasznált postaláda-rekeszek groteszk, szlömösödött mivoltukban is rólunk, itt élő emberekről szólnak. Erős, Sárkányos markolással van összefoglalva a korunk. Modern, mégis az irgalmasságról regélő totemek mellett, rozsdás szögekkel kivert, lekallantyúzott installációkon bámulható az ellenképünk. 

Érdemes megtekintenünk.

Sárkány Balázs: Napfiú

                        Pk  

Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban, 2017. augusztus 26-án.

KÍVÜLRE KERÜLT BELSŐ VILÁG

Széljegyzet Aleksandar Oklobdžija festűművész: A TÉR TOLMÁCSA című önálló kanizsai tárlatához

Dobó Tihamér Képtár, 2016. december 1. - A tér tolmácsa: A. Oklobdzija tárlatmegnyitója

A belső valóság, a belül hordott érzelmek, emlékek, ideák és nagyon is valós tapasztalások általában a szépség, a jóság mércéjével bíró fogalmak. Önnönmagunkra kivetített, kifejező erejű utalások. Velünk élő képzetek. Sok esetben a természetünk függ tőlük. Hordozzuk ezeket a hogyan-mikéntekre, a mitőlre, de legfőként a miértekre adható válaszainkat.

A kérdőjelekre kínálkozó feleleteink erősen kódoltak. Sokan egy életen keresztül nem fejtik meg egyiket sem. Ám a művészember a saját eszközeivel igyekszik föltörni ezeket a titkokkal zárt, bonyolultnak tűnő képleteket, amikről aztán igen gyakran bebizonyosodik, hogy szükségtelen túldimenzionálni őket. Megijedni pláne nem kell tőlük. Akinek megadatik a teremtés lehetősége, és ehhez elég tehetsége van, ugyanakkor elégséges akarat munkál benne, nagyon hamar átlátja a rendszert. Érteni, de ami ettől is lényegesebb – érezni tudja majd a világot.

Aleksandar Oklobdžija művészi pályája azon szakaszához ért, amikor már mellőzhetők a saját nyavalyáink, az idegpályáink körüli fölösleges tiszteletkörök. Így a helyes! El is kell hagyni a legbelső univerzumunk csillagképeinek dodonai üzeneteit. Egy bizonyos koron túl már nem kell a babonás belvilágunk szirénhangjain rágódni. A kiforrott alkotó ugyanis jóval bölcsebbé, többé lesz. Eredetivé válik. A köldöknézés abbamarad. Sztoikus nyugalom hatja át minden gesztusát. Amit fest, amit létrehoz, azokon a képeken a fiatalkori manírok egyre halványabbak, hisz a sallangmentesség, a tűpontos alkotás spiritualizmusa nem tűri meg a harsányságot, a tétovázást, a tapogatózó útkeresést, ami minden alkotó számára a korai, éretlenebb időszakok kénytelen velejárója volt.

Oklobdžija kiállított képeinek java már a teljes fölülemelkedettség fázisában készült. Úgy témájában, mint technikájában elmélyült, filozofikus tartalmat közvetítenek a képek. A figyelmünket a környezetünkre összpontosítják. A festő átértelmezi, azaz ha tetszik: tolmácsolja, lefordítja, a képzőművészet vizuális eszközeivel újrabontja a formákat. Az igazság sulykolása helyett sajátos képírói „nyelvezettel”, elfogultság nélkül tárja elénk a térbeliség metafizikájának adományát. Nem csoda. A vajdasági rónán alkotó képzőművészek, úgy a festők, mint a grafikusok legtöbbjét – már aki valamit ér – a kezdetektől foglalkoztatta a tér-teremtés formai leképezése. Vagyis a magyarázata, újraértelmezése annak a strukturális adathalmaznak, ami a létező és az elképzelhető mezsgyéjén karakteressé, egyedivé minősíti a tájat, mindaz, ami áthatja szülőföldünk szellemiségét.

Oklobdžija színvilága rendkívül gazdag, mondhatni a közönyszürkétől a palást bíborjáig feszül az íve. A velencei kékjén világítva parazslik a sárga. Mégsem a megfelelési kényszer korszerűsége, hanem a hitelesség nyugalma árad a nézőre. Noha a figurális ábrázolás ebben, a Dobó Tihamér Képtárban reprezentált anyagban csak imitt-amott érhető tetten, az erős kontraszt hatásokkal operáló művész geometriai alakzatai révén azért egyfajta rajzos személet mégis csak tükröződik a képeken. Bársonyosan mélyek a színek, s mint a gordonka búgó hangja, hullámzanak a vonalak. Mindössze az idomok közé ékelt szögletes formák árnyékolják a látványt. Egy másmilyen fénnyel megvilágított effektussá varázsolják a lényegi tartalmat. Az imitáció önmagáért való. A kanizsai festőművész a ma divatos összes elmélettel, divathatásokkal szemben magától értetődő, kimért nyugalommal festett képein a gyakorlatias gondolkodás ötvöződik a lényegi való megragadásának egy másfajta, nagyon is emberi, mindeközben szellemi-éteri értelmezésének a kísérletével. Aligha megkerülhető az a kérdés, lehet-e interpretálni a külső világ jelenségeit, a belülről fakadó emóciók révén? Aleksandar Oklobdžija önálló tárlatát elnézegetve, azt hiszem adekvát válasz született. Igen, lehet.

Pósa Károly

Dunsztolt kultúra, avagy a művelődés svédasztala Magyarkanizsán?

Kis magyar kanizsai anzix

A Tisza nálunk.
fotó: Puskás Károly

Múlt hétfőn a belgrádi televízió szerkesztőjének a kezébe nyomtam a májusi hónapra vonatkozó szerb nyelvű kanizsai programfüzetet. Most is magam előtt látom a riporternő hökkent ábrázatát.
A gazdag kínálat láttán alig akarta elhinni, hogy ezt a kulturális palettát egy alig tízezres kisváros produkálja. Ámulatát csak fokozta, amikor megjegyeztem neki, hogy a polgártársak jó része még így is kevesli a rendezvényeket, gyakran éri a vád a szervezőket, hogy egysíkúak, népszerűtlenek, tartalmatlanok az előadások, a közízléstől eltérő zenei, színházi események, koncertek, pedig rendre a látogatottság rovására zajlanak.

Döbbent csönd után az állami tévében évtizedek óta művelődési műsorokat szerkesztő hölgy csak annyit mondott: Tko želi nešto naučiti, nači će način, tko ne želi, naći će izgovor. Ami magyarul talán így hangzik leghitelesebben:
Jó kifogás sose rossz.

Mindazonáltal a múlt vasárnap az imént említett kritikus hangok is szépen elcsöndösödtek – volna, ha a bírálók közül tetszettek volna (ismét) megjelenni – a Múzeumok Éjszakája elnevezésű országos megmozdulás magyarkanizsai rendezvénysorozatán.
Még a legháklisabb néző, a kákán is csomót kereső sem tudott semmi epés megjegyzést tenni az egész estét, éjszakát betöltő programcsomag tartalmára.
A látogatottság tekintetében – ezúttal - egyébként elégedettek lehetünk, dacára a zegernyésre forduló időjárásnak.

Néhány óra leforgása alatt három különböző tárlatot tekinthettek meg az érdeklődők, más-más helyszínen, és mégis egymás mellett, úgy szellemiségében, mint helyszínileg közel, szervesen egybetartozóan. Kossuth-díjas festő, keramikus, textilművész a képtárban, olyan pazar elrendezésben, amit ritkán lát a honi közönség. A Cnesa OMI előcsarnokában egy, a megszokottól lényegesen másabb világot láttató fotókiállítás, karöltve a NJRKK próbatermében kiállító neves magyarországi festőművész munkáival. Körítésképpen kirakodóvásárral, hazai tájjellegű borokkal, lacikonyhával, nyilvános rajzolással: hadd ne soroljam. A Samuel Beckett drámáját feldolgozó színházi előadás előtt és utána is különféle koncertek zajlottak: ismételten a sokszínűség jegyében.
Aki a népzene rajongója, Bakos Árpád kobozost hallhatta. A jazzkedvelőknek a Mezei trió improvizált, a bejáratnál fölállított standoknál, pedig hol pikula-, hol tilinkó-, hol pedig dudaszó hasított az éjszakába. Az est felejthetetlen részét képezte a Lévai-Mišković duó föllépése. A fuvolán és hárfán (!) játszó újvidéki és belgrádi művésznők éjfél előtt folytatódó koncertje olyan zenei csemegének bizonyult, amely kirívó eseményt sokáig fogják emlegetni mindazok, akik vasárnap este – legalább egy-két óra erejéig – megtisztelték jelenlétükkel ezt a pompásra sikeredett, a jövőben mindenképpen folytatásra méltó rendezvénysorozatot.

Az otthon-maradottak pedig csak remélhetik, hogy valamelyik koncertnek, vagy rendezvénynek elcsípik a helyi csatorna televíziós fölvételét.
A fotelből aztán lehet tovább kritizálni, amiért ilyen eseménytelenek a kanizsai hétvégék.

Elvégre képernyőről is meg lehet ítélni egy adott program színvonalát, hangulatát.

Csak úgy, mintha üvegen keresztül nyalnánk a mézet.

Pósa Károly