RÖVID C.V.

 

Hálás vagyok, amiért kaptam valami többletet. Hogy írhatok és rajzolhatok, festhetek, amik révén némi hangom lehet a világban. Ez a saját magam ügye. Eszemben sincs semmit másokra erőszakolni, de arra ügyelek, hogy ha már szólok, akkor az ne hasbeszéd, pláne ne motyogás legyen, hanem élettel teli, tiszta beszéd. A rám mért többlet tőlem is többet követel. Így tisztességes. Az a parancs, hogy a gondolatot csak letisztult erővé szabad alakítani. Aki másként cselekszik – pénzért vagy a manapság divatos öncélúságért –, az kufár és áruló.

Tizenöt éve írom és illusztrálom a blogomat, ami egyben az egyéni szabadságom záloga. Szabad vagyok, sehova sem tartozom, ez erőt adó, jó érzés. Idén megjelenik a rajzaimmal egy meseregényem, jövőre meg egy esszékötetem lát napvilágot. Július 3-án Budapest belvárosában lesz önálló tárlatom: félszáz nagyméretű vászon képem egy képzeletbeli utazásról fog szólni Gyimesközéploktól a Kotori-öbölig. Úgy készülök vele, hogy rólunk szóljon az a történet.

Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, ha a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása.

Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom sem festeni, sem írni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

(Megjelent a 80 éves Magyar Szó jubileumi kiadványában) 

NAPLÓ - 159.

Akit szeret, annak nehéz sorsot ad.

Akit pedig a kárhozat mélyére akar lökni, annak könnyűt.

Egy hete szenvedek.

Még a múlt kedden kipakoltam a vásznakat, festékeket, ecseteket rendezgettem, nyárias lelkesedéssel, nagy lendülettel érett meg a szándékom – festeni fogok.

A madár nézett, kotnyeleskedett mellettem, izgalmában rikkantott párat. Toporgott a szék támláján. Látszott rajta, kíváncsi, ugyan mi sül ki a szokatlan buzgalmamból.

Azóta is úgy áll minden, a sarokban, az ablak előtt. Nézem én is, pislog a madár is. A szemében méla közöny – mindennél beszédesebb kritika.

Pedig a festékek katonás rendbe eligazítva.

Külön az olaj, az akril, külön a spatulák, az ecsetek. Jó előre szétválogattam a színeket. Hideg, meleg, elsődleges, másodlagos, komplementer szerint is. Elmosogattam a műanyag vizes tálkákat, edényeket. Régen megszáradtak, ahogy a majdani, remélt triptichon vásznai is a falnak támasztva fehérlenek. És azóta nem történt semmi. Még a vakrámák sincsenek lealapozva. Vázlatok sem készültek, papíron előtanulmányok meg pláne. Egyáltalán: egy reszketeg vonalat se húztam sehová.

Iszonyatos a nyomás. Megpróbálom megmagyarázni.

Van bennem valami nagyon fáradt, erjesztő tespedtség, valami elodázó, szerencsétlen kényszerűség, ami csak közvetve függ össze a szűnni nem akaró kánikulával, s amit pontatlanul úgy tudnék leírni: lustaság. Ám ez nem az a fajta renyheség, ami legtöbbször olyan jóleső tud lenni. Nem a boldog semmittevés állapota, sem az a nagyszerű érzés, amikor úgy tűnik, sikerül elhitetni magammal, nélkülem is forog tovább a világ – ha csinálok valamit, ha nem, minden elodázható –, ráérek arra tán a jövő héten is… Nem: ez most nem ad kielégülést. Sőt. Inkább bosszantó.

Mert nógat, ösztökél, belül munkál, nyaggat a tudat, hogy hanyag vagyok. Hogy tennem kéne a dolgomat. Egyre kíméletlenebbül nehezedik rám az el nem végzett munkám kényszerű parancsa. Ha reggel megébredek, azzal az indító gondolattal kelek, hogy mekkora adósságom van magam felé. Délben kifordul a számból a legjobb falat, étvágytalanul tologatom az ennivalót: íme, fél napom már odalett és még most se fogtam hozzá ahhoz, amit napokkal ezelőtt elterveztem. A fehér vekker könyörtelenül mutatja a múló órákat. Amikor beáll az este, szomorúsággal elegy dühös leszek – megint csak magamra – újabb elfecsérelt nap van mögöttem. És nincs nyugtom. Hallom a verdiktet, amit folyton a fülembe suttog a jobbik részem: festeni kéne.

Megborzadok amikor a lakás előkészített sarkába nézek. A három fehér vászon virít a félhomályban, akár egy kitárt, szögletes szárnyú hattyúmadár lesne, várna rám gyilkos dühvel. És ha ez nem lenne elég, a felelősség nevű agyrágó bogár is kapar a hipotalamuszon. Lehet, de nehéz így élni, függőben lógó kötelezettségek, félbe maradt akaratok közepette.

Mindig ez van, mentségemre. Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása. Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom festeni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha erőből, izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

Most meg itt állok a július elejei hőségben, a lakás szögletébe összerendezett festő kellékek között, és egyelőre csak befelé esküdözök, hogy akkor is kézen fogom, belekarolok a végzetembe, ha jó előre tudom, néha eleve lehetetlent kíván tőlem a méreteit soha igazán meg nem ismerő emberi akaratom.

                                             Pk

A VÁGY VILLÁMA

Megint festek. Muszáj. Nem azért, mert megrendeltek egy képet, hanem kényszerből. Meglegyintett a „valamit csinálni kell” fuvallata, egy titokzatos ütem kezdte verni a tamtamot, az a tüzes tenni akarás, aminek késztetését csak azok ismerhetik, akiket rendre megsarkantyúz valami belső erő, egy máshonnét dirigáló ügybuzgó szellem. Röstellem ihletnek mondani, de ha közérthetőbb, hívhatom annak, még úgy is, hogy a létezésében nem hiszek.
Ihlet nincs. Az a renyhék kifogása. (Bezzeg azt nem voltak lusták kitalálni!)

Ihlet? Nevetséges alibi. Ami az lenne – inkább vágyakozásnak nevezném. Valami és valaki után vágyni: a mozgatója lehet egy egész életnek. Mert olyan emberi. Inkább visszamenőlegesen szoktunk élni vele, mert a vágyat egyébként nem lehet sürgetni. Nem siet sehová, késni sem késik: egyszerűen jelen van mivelünk, bennünk. Énvelem és bennem legalábbis – mindenképpen.

Sajátos, meglehetősen szoros a viszonyom a vágyakozásommal. Kalandként tekintek rá, életem kalandjaként, s csak remélem titkon, hogy nem hiába mesterkedek a formák és ideák leképezésével, a ténykedésem nem lesz hasztalan, marad irgalom a végére egy pirinyónyi beteljesülés gyanánt. Hogy megéri-e? Aligha. Veszélyes foglalkozás az alkotás.
Ha a szándék tiszta és az értelemtől elvonatkoztatható ez az akarat, egyetlen képben fölfedhető az egyéniség összes jellemzője. A jó meg a rossz vetülete ott marad a vásznon, a mondatokban. Mint egy nyálcsöppből is rögtön föltárulkozik az ember összes nyavalyája, sőt, ma már a DNS-kutatás és genetika szédületes fejlődése révén gyakorlatilag maga az ember is rekonstruálható. 

Tehát vigyázni kell. Vacakot nem szabad alkotni. Kicsit zavar ugyan, hogy időnként ajánlott kifelé pislogni, ügyelni a részletek mellett a kritikákra, mert egyébként a festés, rajzolás, írás nem egy harsány karnevál, hanem magányos műfaj. Bizalmasságot igénylő tevékenység. Annyira intim, hogy még műhelytitkai is vannak, és lám, mégis a nagyközönségnek készül, sokan látják és értelmezik a folytatásban, ameddig él a mű, tehát amíg érdeklődésre tart számot.
Mihelyt elveszti varázsát, meghal az alkotás. El sem kell felejteniük. Elég, ha idejétmúlt lesz, ha elhalványul az üzenete, vagy ha eleve értéktelen portékaként kezdik nézni, olvasni. Akkor a kép az írás megszűnik, és lim-lomként végzi. Mit mondjak, elég dicstelen befejezés. 

Gondolom emiatt iparkodik minden alkotó valami extrát, egyénit és legfőként maradandót létrehozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ne legyenek illúzióink, az esetek többségében – mivel az őszinteség többé nem erény, hanem inkább hiba – a műalkotások zöme csak ideig-óráig virít a köztudatban. És ami nem igaz, ami nem őszinte, az bizony hamis, fals. Pár generáció alatt megkopik a varázs, s a későbbiekben már csak a múló század forgácsaként tűrik egy darabig, míg nem marad egyéb megoldás: kuka. Komisz dolog ez, kétségtelen.

Hétköznapjaim lucaszékét, a festőállványra rakott makulátlan felületet kerülgetve a szám elé illesztett tenyerem mögött hümmögve alapozom a vásznat, egyszerre hármat. Sosem szerettem aprózva festeni. Amikor beüt az a jól ismert, szilajra hangolt, vatermörderes pillanat, azon hevületben legalább kettő, de inkább több vakráma vagy karton után nyúlok, mert már tudom, éhemben egy valami kevésnek bizonyulna. Az alapozás után hevenyészett vázlat következik, jobbára ácsceruzával. A gondolatot, a fejben (lélekben?) megfogant érzületet próbálom visszaadni.
Soká tanultam meg, később jöttem rá a nyitjára, arra, mennyire szükségszerű a skicc, a kerek egész majdani hitelessége végett. 

Biztos furcsán hangzik, de festeni, rajzolni meg írni, vagyis egyszerűbben fogalmazva tollat ragadni meglehetősen nagy bátorságot igényel. Mintha a vászon, vagy az üres papír megérezné a gyáva embert: a megremegő akaratból, a tétovaságból sosem lesz spirituális csoda. 

Jobbik esetben meg sem születik a mű, a rosszabbik verzióban létrejön, de minek, ha olyan silány, hogy nem talál utat mások felé. Nem kínból, verítékkel kéne megértetni a világot, hanem őszinteségtől áthatottan.
Utóbbi a boldogság kulcsa. Úgyhogy nem árt néha az igét kimondva ceruzával suhintani a négy égtáj felé. Hogy összeilljék a nagy egész. 

                                                          Pk

EGY TÁRLAT ELÉ

 

Újfent október lett, már vártam. Borús az idő, pedig napot ígért a rádió. Péntek van.

Most, hogy elkezdtem készülni a tárlatomra, számba vettem a képeimet. Ülök, kávézok, jeges vizet iszom mellé. Fejben leltározok, pakolászok. Berendezem messziről a városi galériát, ahol egy évtizedet sertepertéltem. Előkerülnek a régebbi rajzok, a már feledett grafikák. Fotókon csoportosítva, rendszerezve lettek ideje korán. Kattintással látogathatóak. Jó ideje nem nyitottam meg a mappákat.

Kicsinyes dolog, tudom, mégis be kell látnom, a grafikák témája újból megérint. Előbb csak megorrontom, de hamarosan rádöbbenek az igazságra, hogy ezek a vonalak mélyebben vannak bennem eltemetve, mint a halottaim. Nem lesz föltámadásuk sem. Inkább csak arra vállalkoznak, ami eleve kudarcos: tüneti jelenségekként harcba szállnak, viadalra kelnek a lehetetlennel. Azt akarják láttatni, amit éreztem tegnapelőtt, a múlt hónapban, vagy a tavalyi esztendőben. Egyszerre húszféle módon, kiabált vonalakkal, kacskaringózva, beremegve és kisimulva, jól-rosszul, hebehurgyán, elnagyolva éppen úgy, mint a részletekig pedánsan, aprólékos kidolgozással.

Sosem kerestem a szertelen nagy motívumokat. Még az utcaképeimet, a tágas tereket sem szeretem vizuálisan fölmagasztalni. Inkább életre akarom kelteni őket. Egyszerire, megismételhetetlenre. Puszta véletlenséggel kiragadott gesztusokból áll össze, amit képben szeretnék elmesélni, sokféle nyelven, de anélkül, hogy bármely nyelven fejezném ki magamat. Együgyű kezdeményezés? Az – a szónak mindenfajta értelmében. Eléggé reménytelen ez a vívódás. Nézni, látni, értelmezni. Átültetni másba a meglévőt, az eleve adottat. Egész nap, minden időben és minden élethelyzetben, akarattól, életkedvtől függetlenül figyelni, reagálni a jelenségekre – nem könnyű. Reggeltől estig azon munkálkodni, hogy utána a lélekben lakozó éjjeltől reggelig álmodhasson, papírra, kartonra, vászonra kerülhessen. Aztán, ha kész, várni, hogy az elvékonyodott akarat mikor duzzad föl ismét. Mert harcolni kell, folyamatosan. Lázadni könnyű. Aki rabja az életének, csak lázadni tud, ellenben a folyamatos küzdelemre képtelen, mert az tengernyi igazságtalansággal, elmarasztalással, meg nem alkuvással jár. Alkotni egyben kutya kötelesség és becsületbeli ügy, véget nem érő, folyton újabb kamatokat szülő tartozás – számomra. A siker méz íze nem érdekel. (Ki nem állhatom az édességet, a mézet pláne.)

Nézem egy régi portrémat. Dilemmázok, oda tegyem-e a bemutatandó anyag közé. Vége van már annak a szép arcnak. Lecsapott a végzet, ezüstösek maradtak utána az éjszakák, s ha valamit ér is a kép, annyit mindenesetre, hogy emlékeztet rá, a csönd ugyanaz volt akkoriban, mint utána sok-sok álmatlan éjjelemen, amikor a világ elhalt lassan, ahogy apránként fogyott el a fény. Helyette sűrű iszapos áradat kélt, föl, egészen a csillagos égboltig, ahonnét egyedül a csak a böjtölő, sápadt arcú hold kukucskált be az ablakon.

A kezdetekkor elkövettem azt a hibát, hogy a rajzokkal, festményekkel a szépet akartam megragadni. Gyerekes, ma már restellem is. A szépség ugyanis a legelső, ami hűtlenné válik a képhez. Úgy pörög le a festményről, ahogy azokról a régi, elhagyatott paraszt barokk nagygazda házak oromzatáról először a gipsz virágminták kezdenek lepotyogni. Elpattanó szikra csupán a szépség, elvetélt szándék a megragadása is. A gondolatok és érzések drámaibb, kifejezőbb, tömörített formákat igényelnek. Egy három vonalas rajzban több tragédia lehet, mint Munkácsy monumentális trilógiájában. A hangszerelés végzetessége a mérvadó, a többit nem kell firtatni.

Mert kétféle létezés között kell választani: az egyik sok kínnal, vesződéssel, sűrű szomorúsággal jár, hosszú napokkal és lelki tusákkal. A másik fájdalmatlan. Nem hinném, hogy a kötelességre renyhe út lenne az emberibb, az időtállóbb. Farkasszemet kell nézni a valósággal. Vívni a lenti és a fönti ellen, a múltban meghalni, a jelenben elkárhozni, de holnap is megmérkőzni: alighanem ez ad értelmet annak, amit teszek.

Hogy most visszatekintek ezekre a grafikákra, tusrajzokra, tagadhatatlanul látszik, mi emberek, ha ránk hagyják, még a saját magunk utókora is vagyunk.

AZOK A SÁRKÁNY FIÚK

Sárkány Tamás: Az elhagyott lak II.

2017. augusztus 19-én a horgosi Sárkány Tamás és Sárkány Balázs Közös keret címmel megnyílt magyarkanizsai tárlatának széljegyzete

Nincs rá jobb szó: játékosság. Ez a fogalom villan be a szemlélőnek, amint ellátogat a Dobó Tihamér Képtárba, ahol a horgosi ifjú képzőművészek – mellesleg fivérekről van szó – közös tárlatát tekinthetik meg az érdeklődők.

Aztán a játékosság mellé gyorsan odakívánkozik egy másik megállapítás is. Fiatalság. Ez a kicsit kesernyés észrevétel, ez a szomorkásan dühös, néha fölényeskedő kijelentés általában akkor szokott elhangzani, amikor a korban már vastagabbak hökkenten veszik tudomásul, hogy valami módon azért eljárt fölöttük az idő. Hogy az életünk bizonyos szakaszán túl már nem tudunk olyasmit produkálni, amit kezdőként, húszévesen könnyedén megoldottunk. Látom a kaján mosolyt az olvasó arcán. Igen – igaz ez a fekvőtámasztól kezdve az élet legintimebb részletéig. De ugyanígy igaz a művészi vitalitásra, az inspirációra is.

A Sárkány fiúk kiállítási anyaga a tanúsítvány arra, mekkora erő, fantázia, ihletettség, szenvedély, akarat munkálhat egy pályája legelején lévő ifjú emberben. Mindeközben mennyi pimaszság, szertelenség, mennyi lumineszcencia, kreatív energia szabadul föl, mihelyt a bensőséges létszemlélet világából kitörni vágyó ifjú művészek lehetőséget kapnak a bizonyításra. Olyankor a fiatal vér tüzétől hevítve nem finoman kopogtatnak valamelyik galériába, hanem – képletesen – berúgják az ajtót tokostul. Ahogy a Sárkány testvérek. A kiállításuk – amellett, hogy számos vizuális műfaji elemmel operál –, a témák, a művészi nyelvezet, és a már sejthető, de még kibontakozó félben lévő egyéni hanghordozás vagy látásmód mellett hallatlanul széles kínálatát adja a kompozíciókhoz fölhasznált eszközök, a matériák tekintetében. 

Textuális tobzódás. Kicsit Duchamp-os ugyan a fílingje, de bácskaiasan. A bontott épületanyagokból, jelentéktelen tárgyakból újrafogalmazott világ megrendítő pontossággal szemlélteti: igen, ez is egy dimenzió. Igen, ez is egy történet. Hisz a likacsos szűrőből manifesztálódó főnixmadár menten más minőséggé nemesül. Éppen úgy, ahogy a hézagos, agyonhasznált postaláda-rekeszek groteszk, szlömösödött mivoltukban is rólunk, itt élő emberekről szólnak. Erős, Sárkányos markolással van összefoglalva a korunk. Modern, mégis az irgalmasságról regélő totemek mellett, rozsdás szögekkel kivert, lekallantyúzott installációkon bámulható az ellenképünk. 

Érdemes megtekintenünk.

Sárkány Balázs: Napfiú

                        Pk  

Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban, 2017. augusztus 26-án.

Valkay Zoltán: Gyönyörök sötét kútja – A meztelen női test igézete

Elhangzott megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt  

„Boldog Tükör – százszor boldog Tükör – !

Szépem orcája benned tündököl:

Várhatom-e vajon, hogy a világon

Az én gyarló szavam szárnyalva szálljon,

Tégedet dicsérve hordja szép neved,

S elősorolja minden érdemed…?”

(Francois Bérenger de la Tour d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)

Akárcsak, mint valami blason-nok, mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…

A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti. Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a férfié a bölcsesség.

Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget észrevegyük! 

A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja… Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.

A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.

A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…

A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…

A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket… 

Mondják és gondolják…

Mondják és gondolják:

útikalauzt írhatnék testedről:

- kezem szeráfjáról

- tekintetem rabjáról

- vágyam gondjáról

Mikor köd bomlasztja hajzatát

s mosolya fakad

Mondják, megírhatnám e művemet

hirtelen s részletező aprósággal:

- kihagyva tégedet gondosan

- hold arcod világát

- szabadságod lepketáncát

mikor nézel könnyeden rajtam át

s tekintetem idegen tájakra akad

Mondják, és jól mondják

E célom röpke és hiú ábránd:

- lesni, várni, vizsgálni egednek éghajlatát

- sóhajod várát duzzadó melleden

- hol vánkosra lelhet minden idegem

Ó, amikor tévelyegtem könnyelműen ízlelve mocsarát

vadóc könnyeid zápora alatt

Mondják, és jól tudom, hogy mindez csalárd

És emberfelettin nemtelen a zárkád:

-         pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben

-         a helyzetem magaslatán

-          (a lélek sír)

Ahol akkor temetne lelket kedves, szerető s barát

mértéktelenül keresve, újabbnál újabb tájakat

És nem mondják, nem

-         hogy mindez nem te vagy

-         kéz, láb töredék

-         mert te máshol élsz, és mint vendég

-         néha-néha visszatérsz

ha magasra hág égen a hold

és rája madár szállva felébreszt hidegen

(Valkay Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)

KÍVÜLRE KERÜLT BELSŐ VILÁG

Széljegyzet Aleksandar Oklobdžija festűművész: A TÉR TOLMÁCSA című önálló kanizsai tárlatához

Dobó Tihamér Képtár, 2016. december 1. - A tér tolmácsa: A. Oklobdzija tárlatmegnyitója

A belső valóság, a belül hordott érzelmek, emlékek, ideák és nagyon is valós tapasztalások általában a szépség, a jóság mércéjével bíró fogalmak. Önnönmagunkra kivetített, kifejező erejű utalások. Velünk élő képzetek. Sok esetben a természetünk függ tőlük. Hordozzuk ezeket a hogyan-mikéntekre, a mitőlre, de legfőként a miértekre adható válaszainkat.

A kérdőjelekre kínálkozó feleleteink erősen kódoltak. Sokan egy életen keresztül nem fejtik meg egyiket sem. Ám a művészember a saját eszközeivel igyekszik föltörni ezeket a titkokkal zárt, bonyolultnak tűnő képleteket, amikről aztán igen gyakran bebizonyosodik, hogy szükségtelen túldimenzionálni őket. Megijedni pláne nem kell tőlük. Akinek megadatik a teremtés lehetősége, és ehhez elég tehetsége van, ugyanakkor elégséges akarat munkál benne, nagyon hamar átlátja a rendszert. Érteni, de ami ettől is lényegesebb – érezni tudja majd a világot.

Aleksandar Oklobdžija művészi pályája azon szakaszához ért, amikor már mellőzhetők a saját nyavalyáink, az idegpályáink körüli fölösleges tiszteletkörök. Így a helyes! El is kell hagyni a legbelső univerzumunk csillagképeinek dodonai üzeneteit. Egy bizonyos koron túl már nem kell a babonás belvilágunk szirénhangjain rágódni. A kiforrott alkotó ugyanis jóval bölcsebbé, többé lesz. Eredetivé válik. A köldöknézés abbamarad. Sztoikus nyugalom hatja át minden gesztusát. Amit fest, amit létrehoz, azokon a képeken a fiatalkori manírok egyre halványabbak, hisz a sallangmentesség, a tűpontos alkotás spiritualizmusa nem tűri meg a harsányságot, a tétovázást, a tapogatózó útkeresést, ami minden alkotó számára a korai, éretlenebb időszakok kénytelen velejárója volt.

Oklobdžija kiállított képeinek java már a teljes fölülemelkedettség fázisában készült. Úgy témájában, mint technikájában elmélyült, filozofikus tartalmat közvetítenek a képek. A figyelmünket a környezetünkre összpontosítják. A festő átértelmezi, azaz ha tetszik: tolmácsolja, lefordítja, a képzőművészet vizuális eszközeivel újrabontja a formákat. Az igazság sulykolása helyett sajátos képírói „nyelvezettel”, elfogultság nélkül tárja elénk a térbeliség metafizikájának adományát. Nem csoda. A vajdasági rónán alkotó képzőművészek, úgy a festők, mint a grafikusok legtöbbjét – már aki valamit ér – a kezdetektől foglalkoztatta a tér-teremtés formai leképezése. Vagyis a magyarázata, újraértelmezése annak a strukturális adathalmaznak, ami a létező és az elképzelhető mezsgyéjén karakteressé, egyedivé minősíti a tájat, mindaz, ami áthatja szülőföldünk szellemiségét.

Oklobdžija színvilága rendkívül gazdag, mondhatni a közönyszürkétől a palást bíborjáig feszül az íve. A velencei kékjén világítva parazslik a sárga. Mégsem a megfelelési kényszer korszerűsége, hanem a hitelesség nyugalma árad a nézőre. Noha a figurális ábrázolás ebben, a Dobó Tihamér Képtárban reprezentált anyagban csak imitt-amott érhető tetten, az erős kontraszt hatásokkal operáló művész geometriai alakzatai révén azért egyfajta rajzos személet mégis csak tükröződik a képeken. Bársonyosan mélyek a színek, s mint a gordonka búgó hangja, hullámzanak a vonalak. Mindössze az idomok közé ékelt szögletes formák árnyékolják a látványt. Egy másmilyen fénnyel megvilágított effektussá varázsolják a lényegi tartalmat. Az imitáció önmagáért való. A kanizsai festőművész a ma divatos összes elmélettel, divathatásokkal szemben magától értetődő, kimért nyugalommal festett képein a gyakorlatias gondolkodás ötvöződik a lényegi való megragadásának egy másfajta, nagyon is emberi, mindeközben szellemi-éteri értelmezésének a kísérletével. Aligha megkerülhető az a kérdés, lehet-e interpretálni a külső világ jelenségeit, a belülről fakadó emóciók révén? Aleksandar Oklobdžija önálló tárlatát elnézegetve, azt hiszem adekvát válasz született. Igen, lehet.

Pósa Károly

A PUSZTA POMPÁJA-ZSONGÁSA

Pillanatkép a megnyitóról

Nagy László egyike azoknak az idehazai magyarjainknak, akiről nyugodt szívvel állítható, hogy sokoldalú alkotó, karakterét tekintve egyedi, mi több – érdekes figura. Igazi teremtő, nyüzsgő lélek. Reneszánsz embernek is mondhatnánk, hisz interdiszciplináris jártassága a jószággondozástól kiindulva a népi építészet, a folklórkincsünk mentésén és még sok mindenen keresztül a képzőművészetig ível.

Éppen ez utóbbihoz való nem mindennapi kötődését, festői kvalitását mutathatta be az Ars Natura civil szervezet jóvoltából és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a karácsony előtt két héttel megnyitott önálló tárlatán. A régi E5-ösön, vagyis a Szegedi úton lévő tanyai magángalériában megrendezett kiállításának képei egyetlen tematika köré szövődtek: a rendezvény címéhez méltóan az összes kép valamilyen formában, más-más hangulati elemmel, de a pusztát, a rónát – a vajdasági tájat ábrázolta.

A megnyitón a békéscsabai színi tanoda fiatal hallgatói mellett közreműködött Seregi Zoltán, rendező-színész, aki méltatta Nagy László munkásságát, és szavaival ünnepélyesebbé, meghittebbé tette a rendezvényt. (Egyébként Seregi Zoltánt a vajdasági magyar tévénézők már régtől fogva ismerhetik: vagy ötven éve ő játszotta Tutajost, a Tüskevár című ifjúsági tévéfilm-sorozatban…)

Amint az szóba is került: igen nehéz dolga van annak, aki Nagy Lászlóhoz hasonló fába vágja a fejszéjét, azaz a bácskai rónaság megfestését tűzi ki célul maga elé. Tudniillik a semmi megragadása mindig kihívás az alkotó ember számára. A harsány szín- és formavilágot sokkal egyszerűbb tetten érni, fölvázolni, papírra, vászonra álmodni.

Míg egy tengerparti sziklás rész, egy nagyvárosi utcarészlet kavalkádja, de még egy ízléses virágcsokor is szinte kínálja magát, addig a lapályon a kiégett fűcsomók, a kórók, a száraz dűlőutak nem sok látnivalóval kecsegtetnek – hinné az avatatlan, egyszerű ember. Holott Nagy képeit nézegetve nyilvánvaló a tény: Bácska és Bánát pora, sara, a szikes pusztasága hallatlanul erős vizuális hatásokat tartogat annak, akinek értő a szeme-szíve.

A pasztell technikával, krétával készült alkotások zömén testet öltenek a párák, a ködfoltok, s a levegőben szürkéllő porkristályok finom fátyolként, mintegy sejtetve engedik fölfedezni a puszta intimitását. A festő előtt és után is bizonyára lesznek majd – vagy már vannak – kortársak, akik szintúgy ezt a mágikus tájvarázst igyekeznek láttatni, értelmezni. Nagy László sokadszorra elmesélt képei viszont mellőzik a konvencionális látásmódot. Az alkotó nem esik a langyos semmitmondás csapdájába, ami bizony gyakorta jellemzője a pasztellel ábrázoló művészeknek. Nagy László festői kéznyoma unikális, színvilága karakteres, vonalvezetése a kellő mértékben pulzáló: hol erőteljes, hol pedig pávatoll finomságún puha. Látszik, hogy nem csak az érzelmek, de az élmények is ihlették. Valószínűleg ez a visszafogott természetesség az, ami a szépen megfestett, szemnek kellemes, bájjal átitatott tájképeknek hangulatot teremt. Mert a Járás mértéktartó dinamikája ott érződik a piktúrában fogant akarat által. A romos tanyák meg-megvillanó meszelt fehérje éppen csak vakfoltként vezeti a szemünket a tág térbeliség uralta elvadult bozótos mélyére. A szélben billegő bogáncskóró-fej sem mint díszlet van jelen, hanem a szerves történetmesélés része, az aranymetszés szabálya szerint elhelyezett utalás, az ismert világunk rádiuszát jelölő nagyon is prominens, elhagyhatatlan tartozék. Szentimentalizmus nélküliek Nagy László pusztai képei, képzőművészeti kísérlete komolyságának hiteléért olykor stilizáló manírokat is megenged magának, ékesen bizonyítandó, hogy nem csak valamiféle múló stílusfordító hóbort szülte az alkotásokat, hanem az erős vágyódás, az igényesség, a környezetét tisztelő, a szülőföldjéért rajongó kortárs művészi akarat által.

Egy olyan ember festett a maga és mások kedvére, akinek szívügye a Járás. Aki teljes valójában, az utolsó göröngytől a jegenyefák hegyéig ismeri, éli, és minden nap újrafogalmazza a tájat. Hisz sosem néma a pusztaság. Az alkotói kegyelem révén elegáns zeneiséggel árad belőle a kellem, a szépség. Akár Nagy László képeiből.

Pósa Károly

   

VALKAY ZOLTÁN: A női Bácska

Elhangzott Pósa Károlynak, a budai Litea Könyvesházban 2016. március 9-én megtartott irodalmi estje és képzőművészeti kiállításának megnyitójaként.

   Ahogy a Tisza-kanyar sarlója elválasztja az Ég-óperenciáját a puszta Földtől, olyan nagyvonalúan széles és szabad mozdulatokkal dolgozik Pósa Károly expresszíven szárnyaló ecsetje. Mintha az elröppenő látvány-érzést, vagy a hirtelen és váratlanul előbukkanó jelenséget impulzivitásában lenne képes csak megragadni. Vadul csapongó színözöne és széjjelfolyó festékrétegei, mint remegő alföldi délibáb el-elmozduló leplek és suhintott vonalrovátkák formájában borul képeinek látványára. Legyen témája az Alföld Nílusa, az Anya-föld, vagy Föld-anya fiatalabb, zsengébb, talán végzetesebb korában. 

   Pósa Animái közül az anyából, a feleségből, a barátnőből csak egy-egy uncinányi kerül aktjaiba. Inkább lányos, vamp-os szeretők, boszorkányok nőiségüknek arányait vesztő fatális oldalát mutatja. Kérdés, miért éppen Hekaté, itt a nőiesen anyaszerű Bácskában… Talán a síkvidéki forgószél után itt maradt bűbáj az, ami asszonyiságában elkápráztatta festőnket? Ígéretének kissé csúnyult, válságos változatában?

     Mondhatni, hogy Pósa Károly duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon valamit, ami egyébként illanó, akár egy hetéra fátyolos pillantása, egy elhagyott faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy magányos bácskai tanya életjele a semminek közepén, vagy plakát-magányba vezető lépcsős sikátorok éjjeli útvesztői. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget meg akarna ragadni. Festészetének magasztossága ebben rejlik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, azért, hogy a kiváltott érzés által a régi kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára a figyelmet felhívja. 

    Igazi bácskai fauve-ista módjára féktelen élményábrázolásába néha annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. Hisz ugyanis a mozdulat hitelességében. Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldönthetetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes flekk-szerű felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…

   Van, hogy olyasmit akar rajzban, festészetben megjeleníteni, amit inkább leírni; körülírni vagy suttogva elmondani, esetleg teli torokkal a pusztába kiáltani lehetne. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Pósa poétikus alkat is – persze betyárosan alföldi módra. Így írásaiban, verseiben vice versa szilaj képek jelennek meg a Járásról, a Tiszáról, az alföldi ember-életek fatális pátosszal átitatott érzés-karneváljáról…

   Hogy gondolatainak megjelenítéséhez ecsethez, grafithoz vagy esetleg penkolához kell-e nyúlnia, csaknem mindegy, a fő kérdés, hogy lerajzolt, lefestett, leírt képeiből sugárzik-e belső látása? Mert csak ez lehet igazi cél, a jelképes ablaknyitás a belső láthatatlanra. A kimondhatatlanra, a halhatatlanra.

2016. március 8-án Magyarkanizsán                         Valkay Zoltán építész

  

BÁCSKA, BÁCSKA...

Új Kanizsai Újság, 2016. február 4.

 

A budapesti kiállításról szóló írás

Budapesten Magyarkanizsa

BÁCSKA, BÁCSKA…

A Csepeli Városkép Kft. – Csepel Galéria – január 28-án rendhagyó kiállításra invitálta a műértő közönséget. Lapunk munkatársának, Pósa Károly közírónak és magyarkanizsai képzőművésznek Bácska, Bácska címmel ezúttal a festményeiből nyílt önálló tárlata a magyar fővárosban. A rendezvény fővédnöke Borbély Lénárd a XXI. kerület polgármestere volt.

A házigazda szerepét Szentesi Z. László újságíró vállalta magára. A kiállítást megnyitó ünnepi köszöntőjében több szempontból is méltatta Pósa munkásságát, Magyarkanizsához, a bácskai tájhoz való kötődését, és a határon túli magyarság önazonosság-tudatának a fontosságát:

 – Ne várják el ebben a pár percben hogy egy művészettörténész szemével lássam a képeket. Pósa Károllyal egyívásúak vagyunk. Különös nemzedék ez a miénk. Nekem, Csongrád megyeiként szinte szülőföldem a Bácska. Hajszálpontosan ugyanazok vagyunk. Éppen ezért van bennem egy érzelmi többlet, amikor egy magyarkanizsai képzőművész kiállítását nyithatom meg. Ráadásul úgy, hogy a képek festőjéhez személyes, bensőséges barátság fűz. Nagy dolog ez. Ha körülnézek, akkor én egy alföldi festő munkáit látom. Megkockáztatom: egy realista, ugyanakkor ízig-vérig modern magyar alkotóét. Ugyanolyan erővel ragadja meg a bácskai táj szépségeit, mint tették, teszik azt mások Kosztolányitól kezdve Gion Nándorig. Írók, költők, zeneszerzők, mindannyian. Ki-ki a saját eszközeivel. Pósa képzőművészeti nyelvezete a színgazdagságon, a harsány színkezelésen keresztül a dinamikus formák kibontásával, a játékos el-elcsúsztatás tünékeny gondolatiságával láttatja azt a vibráló erőt, ami a dél-alföldi létet mindig is jellemezte. A kirobbanó expresszivitás itt viszont többletet ad: fölfed valami egészen furcsa mélabút. Egyfajta belső borongás ül a képeken. Felötlik bennem: mivel Pósa Károlyt szűkebb hazájában karikaturistaként is ismert, ami – újságíróként tapasztalva bizton állíthatom – az egyik legnehezebb képzőművészeti műfaj, ezért a gyorsaság, a szellemesség, a magabiztos kézzel megkomponált alkotásainál ugyanilyen szembetűnő védjegy. Ez a festészet hamisítatlan magyar festészet. Bácska, Kanizsa, Zenta, a környező falvak, a táj gazdagsága évszázadokon át a magyarság legcifrább, legszínpompásabb hagyományait örökítette át. A legkiválóbb földből a legkiválóbb búzát adta. Alighanem a legkiválóbb embereket is hordozza a hátán. Ennek a népnek a története korokon át rettenetes tragédiákba hajlott. De a romokon újra és újra birtokba vette a szülőföldjét. Fantasztikus dolog, hogy ezeket a képeket magyarként értjük. Ez a világ, amit Pósa közvetít, megörökít – kedves a szemünknek.

Az esten gitárjával, énekével közreműködött Mülhauser Martina tárnoki előadó-művésznő is, aki meglepetésre Pósa Károly megzenésített verseivel kedveskedett a közönségnek, majd az est zárásaként a kiállító és baráti köre kedves dallamával, egy régi Cseh Tamás nótával tette igazán meghitté a rendezvényt. Pósa Károly így összegezte benyomásait:

 – Hatalmas kihívás volt eleget tenni a budapesti fölkérésnek. A magunkfajtának nagyon ritkán adatik meg, hogy egy fővárosban szerepeljenek a képei. Köszönöm mindenkinek, aki a megvalósulásban segítségünkre volt! Külön köszönöm dr. Bimbó Mihály polgármester úrnak és a kanizsai önkormányzat illetékeseinek a támogatását!

Pósa még hozzátette: nem volt hiábavaló magyarkanizsaiként bemutatkozni. A kiállítást a anyaországi érdeklődők mellet számos szülővárosunkból elszármazott mellett érdeklődő művészettörténészek is megtisztelték. Bizton kijelenthető: lesz az ügynek folytatása. Akkor megint hasznos, jó érzés lesz arrafelé járni. És magyarkanizsainak lenni.  

ba