Hálás vagyok, amiért kaptam valami többletet. Hogy írhatok
és rajzolhatok, festhetek, amik révén némi hangom lehet a világban. Ez a saját
magam ügye. Eszemben sincs semmit másokra erőszakolni, de arra ügyelek, hogy ha
már szólok, akkor az ne hasbeszéd, pláne ne motyogás legyen, hanem élettel
teli, tiszta beszéd. A rám mért többlet tőlem is többet követel. Így
tisztességes. Az a parancs, hogy a gondolatot csak letisztult erővé szabad
alakítani. Aki másként cselekszik – pénzért vagy a manapság divatos
öncélúságért –, az kufár és áruló.
Tizenöt éve írom és illusztrálom a blogomat, ami egyben az egyéni szabadságom
záloga. Szabad vagyok, sehova sem tartozom, ez erőt adó, jó érzés. Idén
megjelenik a rajzaimmal egy meseregényem, jövőre meg egy esszékötetem lát
napvilágot. Július 3-án Budapest belvárosában lesz önálló tárlatom: félszáz
nagyméretű vászon képem egy képzeletbeli utazásról fog szólni Gyimesközéploktól
a Kotori-öbölig. Úgy készülök vele, hogy rólunk szóljon az a történet.
Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, ha a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása.
Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.
Nincsen jogom sem festeni, sem írni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.
A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható.
Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra
tanultam meg hinni.
(Megjelent a 80 éves Magyar Szó jubileumi kiadványában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése